A felvidéki „jó palóc”, Pásztor Béla 50 éve polgármester Veresegyházon

Megszólalt a héten Csáky Pál a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának EP-képviselője, a párt korábbi elnöke és köszöntötte Pásztor Bélát, Veresegyház polgármesterét abból az alkalomból, hogy megszakítás nélkül ötven éve vezeti a települést. A Felvidék. má-ban megjelentetett levelében Csáky annak a csupa nagybetűvel írandó KÖZÖSSÉGI EMBERNEK az életpályáját méltatta, akit a történelem sodort át 1946-ban a beneši Csehszlovákiából az akkor eldugottnak számító Pest megyei poros faluba, amit öt évtized alatt virágzó várossá és egyben az ország egyik legdinamikusabban fejlődő kistérségi központjává tett a kényszerűségből új otthont kereső földije. Pásztor Béla, a Kádár-korszak talán egyetlen pártonkívüli tanácselnökéből lett sikeres polgármester nem szavakkal, hanem tettekkel szokta bizonyítani nemzeti elkötelezettségét és hűségét mindazokhoz, ahonnan vétetett, illetve azokhoz, kik felmenőihez hasonlóan kisebbségi sorsban élnek a Kárpát-medencében. Számára többet ér a szép szólamoknál meg a székelyzászló kitűzésénél, ha iskolát építhet Atyhán, ha iskolabuszt ajándékozhat a nyelvhatáron élő felvidéki diákok szórványkollégiumai számára vagy ha a képviselőtestületét délvidéki és kárpátaljai támogatások megszavazására ösztökélheti.

„A felvidéki magyar ember az magyarabb, mint a Magyarországon élő ember. Ez adódik abból, hogy a mi életünk az természetes magyar. Míg az itteniek életében, akár rossz szándékból fakadóan megjelenhet megjegyzés, minősítés és hátrébbsorolás magyarságuk miatt. Ilyenek előfordulnak sajnos, pedig nem szabadna előfordulni, mivel egyforma emberek vagyunk. Itt megőrizni a magyarságot sokkal inkább természetes a mindennapokban, mint odaát megélni, ahol mindannyian magyarok vagyunk. Én és a társaim igyekszünk minél többet tenni annak érdekében, hogy az itteni magyarok a magyarságuk megtartásában erősödjenek.”

Az Ipolybalogon 1938-ban született Pásztor Béla, aki talán Európa-szerte egyedülálló módon, fél évszázada vezeti Magyarország egyik leglátványosabban fejlődő kistérségi központjává lett 18 ezres kisvárost, Veresegyházát, e vallomását a bölcsőhelyén tette meg nemrég, melyet a második világháborút követő, Szlovákiát magyartalanítani akaró, Edvard Beneš nevével fémjelzett fékevesztett nacionalizmus miatt kényszerült szüleivel együtt ’946-ban elhagyni.

A tanúságtevő konfessziójának hitelességét a kivételes, sikerekben bővelkedő Pásztor Béla-életpálya támasztja alá. Annak ismeretében ami róla tudható, szemernyi kétség sem merülhet fel senkiben, hogy nem túlzott, csupán tárgyilagos és precíz volt a szintén „jó palóc” historikus-néprajzos, Csáky Károly, aki szerint a polgármester „nem egy mindennapi ember, hanem egy nagy teherbírású egyén, a közösségéért élő halandó, egy igazi reneszánsz vitéz” és elmondhatta róla: „tetted, amit tenned kellett, miközben szülőföldedről sem feledkeztél meg.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy Pásztor polgármester, aki családjával menekültként érkezett Magyarországra, itt szerszámkészítő lakatosnak tanult, volt hadiüzemben diszpécser, üzemvezető, sőt megszerezte a színházrendezői képesítést is, majd művelődési házat és mozit vezetett, 1965-ben pedig egy pályaelhagyó veresegyházi tanácselnök felkérésére, némi hezitálás után beült annak helyére és azóta is vezeti a települést – túl azon, hogy valóban soha sem feledkezett meg a bölcsőhely parancsáról, korántsem csak a szűkebb pátriájának mindenkori segítője lett, hanem amennyire azt Veresegyháza költségvetése megengedte, a támogatását a Kárpát-medence másutt élő magyarjai felé is kibővítette.

Tudni érdemes róla azt is, hogy még tanácselnökként begyűjtötte a szocializmus összes kitüntetését (a Munka Érdemrend arany fokozatát kétszer is), annak ellenére, hogy nem volt párttag. Ódzkodását az MSZMP-től a rá jellemző köntörfalazás nélkül meg is indokolta a járási párttitkárnak: „a feleségem minden vasárnap ott van a templomban és mikor úgy adja, én is elkísérem.”

„Nem hittem az eszmében, csak a népben” – állította egy korábbi megszólalásában, amelyből kiderült, hogy kell ez a hit, de annak menedzserszemlélettel kell párban járnia: „Kisajátította a város környéki földeket, hetvenháromszoros árat fizetett egy hektárért. Nem akarta, hogy egy gazdag pesti zsebből megvegye a határt. Egy ideig utálták az emberek, aztán 1990-ben több mint nyolcvan százalékuk rá voksolt. Mivel csak hitelből telt a kisajátításra, ma is nagy a város adóssága. Támadja is ezért az ellenzék rendesen. De szerinte az 5,6 milliárd hitel évi 300-400 milliós törlesztőrészletét ki tudják gazdálkodni.”

Miközben virágzó és lendületesen fejlődő várossá tett félévszázad alatt egy, a két világháború között viszonylag prosperáló, de ’45 után a szocializmus által elsorvasztásra ítélt falut, a felvidéki és a Kárpát-medencében másutt élő magyar közösségek pártfogó mecénásává is vált, igazolva a róla megrajzolt portrévázlatot: „Pásztor Béla is a mélyről jövők egyike. Azoké, akik a bölcsőhelytől igen magasra jutottak. De nem azért, hogy díszelegjenek, hanem hogy szolgáljanak, példát mutassanak. Mert igenes van nekik nagy-nagy bölcsességük, sok-sok tapasztalatuk, tudásuk és kitartásuk.”

Hogy ez mennyire így van, s itt szó sincs szerény érdemek felnagyításáról, azt megerősíthetik sokan Korond környékén, az Ipolymentén, Kárpátalján meg Délvidéken is. Ennek volt lélekemelő bizonyítéka az A polgármester címmel megrendezett konferencia, melyet a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége október 15-én, Veresegyházon, ahol mintegy másfél száz résztvevő között ott voltak mindazon határon kívüli önkormányzati vezetők Felvidékről, Székelyföldről és Délvidék több régiójából is, akik vagy testvérvárosi vagy baráti kapcsolatban vannak a településsel, illetve a városatyával. „Legtöbbjük háláját, tiszteletét, köszönetét fejezte ki Pásztor Bélának mindenkori erkölcsi és egyéb támogatásáért, segítségéért” – írta meg helyszíni tudósításában az egyik résztvevő, a Szent István-díjas néprajzos és népművelő Dániel Erzsébet, aki felvidékiként az elmúlt évtizedek során többször személyesen is megtapasztalhatta a ma már legendásként számon tartott vált mindenkori és következetes polgármesteri odafigyelést és támogatókészséget.

Persze a hosszan tartó siker titka csak az lehetett, hogy saját pályán, Veresegyházon sikerült mindig a választópolgárok bizalmát elnyerni. Hogy miért nem ingott meg ez soha? A választ erre a 168 óra egy beszédes címet viselő, Pásztor öt évvel ezelőtti választási győzelme után készített helyszíni riportjában, a Béla bácsi, a zseni-ben találjuk meg. A lap munkatársa, Pungor András egy rögtönzött közvélemény-kutatást végzett, majd közreadott egy csokrot a helyiek véleményéből: „Nem az számít, hogy tanácselnök volt, csak az, hogy mit tesz Veresegyházért”, „A polgármester úr mindig köszön, megáll és elbeszélget velünk”, „Pásztor Béla szavatartó ember. Ha megígéri: lesz járda, új tanácsház meg pénz a reformátusoknak, akkor arra mérget lehet venni.”

Ha pedig ez nem lenne elég érv, hadd következzen egy másik, „titokmegfejtő” zsurnaliszta kutakodásának eredménye úgy, ahogyan azt a Magyar Narancs online tavalyi, A hosszú siker titka – Portré Pásztor Béláról szerzője, Kovács Péter feltárta: „… sikereiben kétségkívül óriási szerepe van Pásztor Béla személyiségének. Kifogástalan úriemberként viselkedik, személyes kapcsolataiban bátran támaszkodhat egészen kivételes név- és arcmemóriájára. Akár 30 évvel ezelőtti személyiségekre és az azok családi hátterére is emlékszik. Így a város híres piacán sétálva név szerint szólíthat meg mindenkit, akár unokája egyetemi előrehaladásáról is érdeklődve. Az esküvők és temetések jó részén személyesen teszi tiszteletét, jószerivel nincs városi rendezvény nélküle, a bálokban pedig a táncparkettet is megkoptatja. Népszerűségét tovább erősíti, hogy az időnként felröppenő őrbottyáni birtokairól szóló híresztelések ellenére látható vagyona nincs. Ma is az egykoron apósa által épített házban lakik, és a legutóbbi évekig egy „szakadt” autóval járt be a hivatalba. A narancs.hu-nak úgy interpretálta magát, mint aki „tiszta fejjel és tiszta kézzel” tevékenykedett mindig, hozzátéve: „sosem állt be a sorba”, de szerinte fontosabb, hogy a szavai helyett inkább a „tettei ítéljék meg”.

Az országos tendenciáknak ellentmondva Pásztor Béla a tavalyi választásokon 87,42 százalékot kapott, a fideszes ellenfél meg csak 12 és felet. Történhetett ez azért, mert az ő polgármestersége alatt Veresegyházából gazdag város lett. Neki köszönhetően az 1990-es években lezajló privatizáció során az önkormányzat felvásárolta a tulajdonosoktól a földterületeket és az általa szorgalmazott rendezési terv alapján új lakó- és ipari területek jöttek létre, az építészeti hagyományokat is figyelembe vették a középületek építésekor (a Makovecz-tanítvány városi főépítész túlnőtte mesterét az esztétikum és praktikum összeegyeztetésében, miközben maga az emblematikus építész barátja és vitázó partnere lett a polgármesternek), az infrastruktúra fejlődése megindult, a fejlesztés napjainkban is tart. Mára pedig nemcsak a Janicsák-féle Zizi Laborral fellépő asszonykórus a település védjegye: felépült a Pharmavit pezsgőtablettagyár, ideköltözött a világ egyik legnagyobb vállalata, a General Electric (Pásztor barátja, a tragikus sorsú egykori Clinton-tanácsadó Völgyes Iván műve volt a tett), melynek gázturbinagyára ma 1500 embernek ad munkát, épült úszómedencés iskola, lett termálfürdő, lett országos hírű medvefarm és egyre több Budapestről elvágyódó telepedett itt le, az idén pedig hozzálátott a város egy új katolikus templom építéséhez. Talán nem is kell mondanunk, hogy az alapkövet Beer Miklós váci püspökkel együtt májusban Pásztor Béla rakta le, s ha ott elhangzott: az építkezés befejezésének határideje 2016. május 11, akkor arra „mérget lehet venni.” Ez lenne a vázlatos háttere annak a Pásztor Béla-jelenségnek, amely egyedi és megismételhetetlen.

A Guinness-rekordok könyvébe illő intézményembernek sok évtizede már az

otthonává lett Veresegyháza, de úgy, hogy közben otthona maradt a szülőfalu, a határmenti Ipolybalog is. Mert – mint mondja egy helyen – a bölcsőhely örökös vonzóerőt sugároz: „A szülőföld visszahúz mindenkit, engem is. Ha oda visszatérek, megpihennek, a régi emlékek előjönnek. Megnyugszom, azt mondom hazajöttem, otthon vagyok!"

E kötődésnek beszédes példázatával szolgál Veresegyház önkormányzatának kapcsolatrendszere, mely egyben magyarázattal is szolgál arra, hogy a minap megtartott jubileumi konferenciát miért tekintjük az elmúlt évek egyik leginkább üzenethordozó tanácskozásának.

Ha megtekintjük a listáját azoknak a településeknek, melyekkel Veresegyháznak testvérvárosi megállapodása van, vagy több évtizede ápol kulturális kapcsolatokat, 27 helységnévre bukkanunk. Ebből egy németországi, a többi pedig egytől-egyig mind olyan felvidéki erdélyi, vajdasági és kárpátaljai falu vagy város, ahol évtizedekre tekint vissza az élő és a mindennapokban szerepet játszó kapcsolat, a gyakori együttléteknél pedig nincs szükség tolmácsra. Úgy vélhetnénk, ennél beszédesebb érv nem is lehet annak bizonyítására, hogy a Stumpf András nemrégi mélyinterjújában „Veresegyház örökös vezetőjeként” aposztrofált Pásztor Béla nemzeti elkötelezettségéhez kétség nem fér.

Közbevetőleg, ha már szóba hoztuk a Stumpf András jubileumi mély interjúját

„Az élet játék, gyerekek!” – az Európa-rekorder városvezető a Mandinernek-et, kihagyhatatlannak tartunk idézni felőle egy választ a riporter arra a kérdésre, melyben azt firtatta, hogy egy félévszázada betöltött tisztség birtokában, milyen tanácsot adna „a hosszú időre való berendezkedés vágyáról” egykor szót ejtő Orbán Viktornak, annál is inkább, fogalmaz a faggatózó, mert „Ön pedig az egyetlen Európában, aki megmondhatná neki, hogyan kell ötven évig vezetni egy közösséget.” 

Ennek titkát az amúgy politikával tudatosan nem foglalkozó, hívő katolikus, magát baloldalinak valló Pásztor Béla ekképp fedi fel: „Nem hiszem, hogy könnyen összefoglalható ez a recept. Elhivatottnak kell lenni, a munkát el kell végezni. Fontos, hogy megérezze, mire van szüksége a közösségnek, s ha ez megvan, a megoldáshoz bármilyen jó eszközt vegyen igénybe. Nagyon fontos az is, hogy egyetlen cél lebeghet a szeme előtt: a közösség érdeke. A maga érdeke egy pillanatra sem juthat az eszébe.”

Bár fentebb arról írtunk, hogy aligha kérdőjelezhetné meg bárki Pásztor Béla elkötelezettségét a határokon túl élő honfitársai iránt, nem hallgathatjuk el: mégis vannak ilyen csodabogarak: a lobogó ősz hajú városgazda a nem is oly távoli múltban, egy magyarságpróbán „megbukott”. Legalábbis a Jobbik szerint, de talán mások szemében is.

De miről is van szó?

„Szégyen és gyalázat!”-tal kezdődő és  a  leventemozgalomtól lopott „Szebb jövőt!-el záruló, Pásztor Bélát kvázi-nemzetárulóként minősítő harcias kiáltvánnyal fordult a magyar közvélemény felé a Jobbik veresegyházi szervezete 2013 februárjában, azt követően, hogy a város képviselőtestülete nem támogatta azt a FIDESZ-KDNP előterjesztést melyben a két kezdeményező indítványozta, „hogy Romániában a Székelyföldön  előállott zászlóvitában Veresegyház Város Önkormányzata a szolidaritás jegyében vegyen részt, és a városházára kerüljön ki a székely zászló.”

A javaslatot Pásztor Béla polgármester „fúrta meg” és meg is indokolta álláspontját, amit saját előterjesztésével is kiegészített. Hisszük, hogy nem lesz érdektelen ebből terjedelmesebben is idézni:

„Magam nem értek egyet ezzel a gondolattal.  A székely zászlót nagyon tisztelem. A székely zászló használata Romániában Románia belügye. Feladata ebben az ott élő magyaroknak és a Magyar Kormánynak van. Azzal egyetértek, hogy a Magyar Kormány tegyen diplomáciai lépéseket a székely zászló Székelyföldön történő használhatóságáért. A magyar kormány ezt meg is tette. Őszintén kívánom, hogy legyen sikere és sikerünk.

A mi feladatunk az, hogy a határon túl élő magyaroknak a magunk módján és lehetőségeink szerint cselekvően segítsünk. A testület tagjai előtt ismert, hogy önkormányzatunk évtizedek óta változó mértékben, de mindig segítő volt a határon kívül élő magyarok felé. Segítettünk iskolák tatarozásában, építésében, templomok felépítésében, (felújításában), iskolabuszok vásárlásában, a sajtó fenntartásában, falu felépítésben, háború utáni romeltakarításban, könyvek kiadásában, hagyományok megőrzésében, és nagyon sokféle rendezvényen való részvétellel. Művészeti csoportjaink és művészeink szereplésével, kiállításaival és számtalan módon, amikor arra éppen szükség volt.

Nagyon sok bizonyíték szolgál arra, hogy a város mindig szívén viselte a határon kívül élő magyarok sorsát Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken egyaránt. E segítésben részt vettek a veresegyházi vállalkozók is.

A 90-es évek elején Erdélyből sokan települtek le Veresegyházon, a letelepüléshez kedvezményes vásárlással biztosította a telket a város.

Az a véleményem, hogy nem a zászló kitűzése jelenti a szolidaritást, hanem az, hogy miként segítjük az ottani magyarok megmaradásának és létének fenntartását.

Éppen ezért és éppen az ügy kapcsán javasolom a Képviselő-testületnek, hogy a már elfogadott költségvetésünk tartalékának terhére – mint eddig is mindig -  nyújtsunk konkrét segítséget a hozzánk tartozó, velünk kapcsolatban lévő, ünnepeinken gyakran részt vevő települések mostani gondjainak megoldására.

Javasolom, hogy az erdélyi testvértelepülésünknek, Atyhának, - amelynek az iskolája összeomlással fenyeget  - a felújításához s az átépítéséhez nyújtsunk 2 MFt támogatást.

Ugyancsak javasolom, hogy a felvidékiek számára a szórványban élő magyar gyerekek központi iskolába való beszállításához egy használt iskolabusz vásárlásával nyújtsunk segítséget. A használt autóbusz ára a piac  szerint 2-2,5 MFt.

A Kárpátalján található Csongor  településen a magyar iskola felépítésének (ma már működik) alapfeltételét városunk biztosította. Így készülhetett el az iskola építészeti terve, amelyre később az ottani kormány segítségét kérhette a település. Természetesen a megépítéséhez is segítséget nyújtottunk.

Jelenleg mind az iskola, mind a település, mind a környékbeli települések igénye, hogy rendezvényeiken megfelelő hangosítás legyen.  A hangosító berendezés várhatóan 5-600 eFt értékű. Javasolom a testületnek az összeg biztosítását.

A Délvidék támogatására most folynak a megbeszélések.

A pártoskodó politikától fűtött zászlóháborúban zászlókitűzéssel ne vegyünk részt. Ez a mozzanat tovább szítaná az ellentéteket, amelyre sem nekünk,  anyaországi magyaroknak, sem a székelyföldieknek nincs szüksége. A székely zászlót akkor tűzzük ki, amikor Székelyföldről vendégeink érkeznek, őket köszöntjük és velük együtt örülünk és ünnepelünk.

A zászlóval kapcsolatban van egy kedves dal (Bródy János), amelynek egy részlete a zászlót megszemélyesítve így szól: „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, és nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

Úgy dolgozzunk, éljünk, és segítsünk, hogy a határon túl élő magyarok büszkék lehessenek ránk. Ez a legnagyobb erő magyarságuk megőrzésében. A nemzetünk megosztását bármilyen tekintetben elvetem. Kérem a város minden lakójának megértését az ügyben.”

A polgármester „nemzetárulását” a határozathozatal tetézte be, melyben a testület többségi szavazással eldöntötte: „Veresegyház Város Önkormányzata a székely zászló ügyében Magyarországon kialakult párt- és zászló vitákban nem vesz részt, ugyanakkor – mind eddig is – biztosítja cselekvő akaratát és segítő szándékát a határainkon túl élő magyarság, így az erdélyi magyarság felé”, illetve azonnali hatállyal kiutalt 5 millió forintot  a költségvetési tartalékból „a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, délvidéki magyar társtelepülések számára:   Felvidéknek iskolabusz vásárlására, Kárpátaljának hangosító berendezés vásárlására,  Erdélynek iskola felújítására és építésére, Délvidéknek programok megvalósítására.”

Székelyzászló Veresegyházon az ottani kevesek bánatára azóta se díszeleg, de a következő esztendő augusztusában a Sóvidék Televízió már arról tudósíthatott: „Mária-Magdolna búcsút és tanintézmény-avató ünnepséget tartottak múlt hétvégén Atyhában. Az egymást követő rendezvényre már régóta készült Korond község legkisebb települése. Az őszi tanévtől már használhatják az új épületet az óvodások és iskolások.” Meg arról, hogy mennyire örült Katona Mihály korondi polgármester, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Moldován József parlamenti képviselő és Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője annak, hogy „az új  tanintézményt határidő előtt sikerült befejezni.” Nemkülönben ott örült velük és a helybéliekkel együtt Atyha testvértelepülésének örökifjú polgármestere, Pásztor Béla is. Aki, a pótcselekvők, a hol cukisodók, hol pedig a nagyotmondó fenekedők és persze a KGBélák számára is, bizonyára továbbra is megmarad „nemzetárulónak”, de minderről Sófalvi Emese atyhai óvónőnek, óvódásainak meg az ottani kisiklásoknak, az atyhai szülőknek, de talán nemcsak nekik, egészen más a véleménye.

A Felvidék.ma által közreadott levelében, a Veresegyház ünnepel - Pásztor Béla polgármester köszöntésé-ben Csáky Pál mindenekelőtt sajnálatát fejezi ki, mert európai parlamenti kötelezettségei nem teszik lehetővé, hogy személyesen gratulálhasson a régi barátnak és szövetségesnek.

„Szeretnék tehát gratulálni - először is a Polgármester Úrnak a megtett úthoz, s az elvégzett munkához. Évek óta figyelem Veresegyház mozgását, gyarapodását, s nem a kötelező tisztelet, hanem az igaz meggyőződés mondatja velem, hogy ez egy nagyon élhető, nagyon emberbarát város. Minden emberi léptékű itt - maga a polgármester is. Mert legyünk őszinték: nem lehetne ennyi ideig megmaradni egy ilyen kiemelt poszton, ha valaki csak hivatalnokként végezné ezt a munkát. Itt többről van szó: nem csak a nagyközség, majd később a város szeretetéről, az érte vállalt munkáról és a kockázatos döntések felvállalásáról, hanem az itt élő. s az ide költözött emberek tiszteletéről és megbecsüléséről is.

Mert a Polgármester Úr ezt teszi. Számos ittlétem alatt megfigyeltem, ahogy végigmegy a településen, s beszél az emberekkel. Nem a funkcionárius vonul át a városán, hanem az ember, egy a sok itt lakó közül. S mindenkihez van egy-két szava, akivel csak lehet, nem csak szót vált, de kezet is ráz.”

A volt MKP elnök, ma EP-képviselő sorait olvasva már értjük miért is van joggal félnivalója bárkinek, aki négy év múlva megpróbálkozik azzal, ami 1965 óta Veresegyházon senkinek sem sikerült. Mert nem biztos, hogy puszta tréfálkozás volt az a friss bejelentése Pásztor Bélának: ha egészsége megengedi, megméreti magát a 2019-es választáson is:

„Jó négy évvel ezelőtt, amikor együtt mentünk végig a város utcáin, láttam, hogy mindenkire megpróbál odafigyelni. Megkérdeztem tőle, hogy lehet ezt fizikai-mentális energiával bírni, s erre azt válaszolta, hogy ez egy életforma. Ezt a funkciót csak így érdemes gyakorolni.

Na, mondtam erre magamnak, ezt megjegyzem. Tanuljak már valami érdemeset Veresegyház milliőjében.

Rá egy évre a felvidéki MKP ünnepi kongresszust tartott, készültünk egy újabb választásra. Vendégként a meghívottak között ott ült Pásztor Béla is. Na, mondom, most felmondom a leckét neki. S felszólalásomban arra szólítottam fel az MKP képviselőjelöltjeit, hogy próbáljanak meg emberileg is közelebb kerülni a választókhoz, s naponta legalább kétszáz emberrel kezet fogni, mindenkihez szólni egy pár szót.

Fél évre rá ismét Veresegyházon voltunk, ismét együtt mentünk végig az utcán a Polgármester Úrral. Megint csak megállt mindenki mellett, mindenkinek mondott valami kedveset, érdemlegeset.

- Béla - mondom neki -, hogy lehet ezt így bírni?

- Ezt tőled tanultam! - méltatlankodott, s láttam a ravasz mosolyt a szeme sarkában. - Te parancsoltad Dunaszerdahelyen, hogy naponta 200 emberrel kell kezet fogni!

Nos, kedves veresegyháziak, örülök, hogy mi, az Ipoly mente palócai ilyen sikeresen tudtuk meghódítani Önöket. Mert ez a mai ünnep Önökről is szól, a város polgárairól, akik ennyi alkalommal megválasztották Pásztor Béla urat. Így van, bizony, ez a legszebb egymásra utaltság: a Polgármester Úr megérdemli ezt a szép, gyarapodó várost, de a város is megérdemel egy ilyen polgármestert. Közlekedő edények, amelyek egymás nélkül nem létezhetnek.”