Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 16-23.)
A politikus főemberek, a magyar nagykövetek és a főkonzulok asszisztáltak neki, de a magyar sajtó magára adó része, hovatartozás nélkül, tudomásul se vette Szász Jenő vajdasági és felvidéki bemutatkozó turnéját.
Igaz, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóját a hagyománytisztelők kül- és belhonban, dátumhoz kötötten, azaz október 23-án szokták megünnepelni, de a pannon hazában a 2/3-os regnáló hatalom által meghonosított unortodox megoldások világában, mint minden, az emlékezés is, legújabban rugalmasan kezelendő. Ergo: az emlékezésnek helye akkor van, amikor a nagyon fontos illetékes azt helyénvalónak tartja és halaszthatatlan országos ügyei intézése közepette, ráér emlékezni és ünnepelni.
Az emlékezéshez hasonlóan manapság a tudóssá átlényegülés folyamata is, olykor felettébb rugalmasan kezelhető. Példa is bizonyítja már, hogy a tudomány emberévé, elismert stratégiai gondolkodóvá való váláshoz nem szükséges hónapok és évek időigényes képzése, a sok-sok szorongást hozó és emberpróbáló vizsgák tucatjai, unalmas bibliográfiák studírozása majd a szabadidőrabló értekezések megírása, újszerű, eddig ismeretlen gondolatokat és összefüggéseket tartalmazó tanulmányok közreadása, tudományos eredményeket felmutató kutatási programok megvalósítása, könyvek kiadása, továbbá eredeti, nem schmittelt disszertációk tető alá hozása – egyáltalán fölösleges a tudományos teljesítmény, mint olyan. Ezek a lépcsőfokok még a rögös ortodox megoldások szférájához tartoznak, amit csak a balga többség tisztel botor módon és tart ma is követendőnek.
Egyelőre ugyan még ritkán, mondhatni rendhagyó módon, de lehet a tudomány emberévé lenni egyszerűbben is, úgy ha az embert tudóssá kinevezik. Ha pedig netán még egy találmány is fűződik a nevéhez, az illető már nem egyszerű „gyalogtudós” lehet, hanem rögtön a „csúcstudósok” grémiumába nyer bebocsátást, a nagy elmék, a stratégák szűk körébe robbanhat be. Állításunkat igazolandó, ne titkoljuk el, hogy büszkék lehetünk: él közöttünk egy olyan tudós férfiú, aki beírta a nevét az egyetemes politikatörténetbe, hiszen egyedülállót talált fel, majd mutatott be a gyakorlatban is. Találmányát a szaklexikonokban a „kampánytemetés” szócikk fogja majd megörökíteni. Igaz némiképp a felfedezés első gyakorlati bemutatása döcögősre sikeredett, de tudjuk az első kísérletek már néha ilyenek és ami tökéletesítendő, az bizonyosan tökéletesíthető is. Legenda-e vagy sem, azt most ne firtassuk: a puskaporos Schwarz Berthold szerzetes óta tudjuk, hogy attól még nagyszerű találmány lehet egy felfedezés, ha elsőre nem is sikerül éppen a legjobban. Pusztán a véletlen műve, hogy eszünkbe jut – mondjuk is ki rögtön, mint III. Edward azon a bizonyos calais-i bálon: „Az szégyellje magát, aki rosszra gondol!”– egy másik találmány, az ejtőernyő felfedezése, de az is közismert, a feltaláló Reichelt francia szabó sajátos találkozása 1912-ből az Eiffel toronnyal, nem vette el a kedvét a hordható ejtőernyőt tökéletesíteni szándékozóknak. Egy szó, mint száz: a találmány az találmány, még akkor is, ha utána javítani kell rajta
Polák Gábor élménybeszámolójának ismertetése előtt indokoltnak tartottuk az unortodox módon való emlékezésről és az unortodox módon történő tudóssá válásról ezt a néhány gondolatot az olvasóval megosztani. Tettük ezt annak reményében, hogy talán így jobban érthető lesz: miért is ünnepelték október 23-át Dunaszerdahelyen a Bartók Béla sétány 788/1 szám alatt, a helyi Városi Művelődési Központban akkor és úgy október 16-án az egy héttel későbbi nemzeti ünnepet. És az is érthető lesz talán, hogy miért esett az idén október 23-a Márai városában október 17-ére, míg Kosztolányi városában október 15-re. És miért volt ez az előrehozott ünneplés olyan, amilyen volt, amikor ’56 ürüggyé meg díszletté silányult. Hogyan állítható a szabadság hőseire való emlékezés, a nemzeti ünnep a magamutogatás, az egyéni ambíciók szolgálatába. De Kassáról meg Szabadkáról majd később, lássuk mi történt Dunaszerdahelyen.
A rugalmas megközelítések időszerűségéről szóltunk, de szögezzük le azt is: lehet, hogy tévedtünk és mi nem értjük az „új idők új szavait”. A történéseknek lehet egy másik, a magunkfajta földhözragadtak, hagyományokhoz ragaszkodók számára, ésszel fel nem érhető olvasata is. Ortodox, tehát meghaladott felfogásra is vallhat a kukacoskodás holmi kronológiai adatokra hivatkozva. A tudós emberek nagyon elfoglaltak, idejük drága, tehát akkor ünnepeljünk az ő társaságukban, amikor ők ráérnek. Egy tudóssal együtt lenni már önmagában ünnep, a dátumoknak miért kellene fölöslegesen jelentőséget tulajdonítani. És különben is, ha egy angol, Erich Knight hőse, Sam Smoll eldöntheti, hogy napokig vasárnap lehet és nincs többé hétfő, egy góbé is megengedheti a naptár unortodox kezelését: október 23-a akkor van, amikor neki alkalmas és punktum. Jövőre, ha úgy hozza a jó sors meg egy zsúfolt határidőnaptár, akkor március 15-e március 9-re, vagy 18-ra is eshet, az államalapítóra pedig akár augusztus 20 előtt egy-két héttel korábban (vagy később) is lehet emlékezni.
Ezt pedig Dunaszerdahely népe a közelmúltban – úgy tűnik – csak részben értette meg, ami bűnnek számit, még ha annak az enyhébb, a bocsánatos fajtából is való. A helyi Városi Művelődési Központ színháztermének széksorai ezúttal foghíjasak maradtak. Az itteniek mentségére szolgáljon, hogy tavaly még úgy tudták, hogy október 23-át október 23-án illendő ünnepelni, (igaz akkor Matuska Márton jött el hozzájuk Vajdaságból, de hát ő nem egy tudós ember, hiszen évtizedek óta egyebet se tesz, „csak” kutat meg publikál), de úgy tudták ezt tavalyelőtt is, az 55. évfordulón is. Akkor Lázár János Fidesz-frakcióvezető meg Lomnici Zoltán is ráért napra pontosan ide zarándokolni, mert úgy gondolták: a magyar forradalomra, Dunaszerdahelyen is, mint mindenütt, október 23-án szokás emlékezni.
Felvidéki eheti megszólaló emberünk tehát október 16-én úgy döntött: jó esti programnak ígérkezik 19 órától a beígért, Forrás Művészeti Intézet rendezte műsor, (a rendezvény meghívója itt megtekinthető), meg talán a négy fő kiemelt meghívottat, Balogh Csaba pozsonyi magyar nagykövetet, Hájos Zoltán helyi polgármestert, Fazekas László református püspököt és Berényi József MKP elnököt is érdemes lesz meghallgatni és ha szerencséje van, esetleg megszólalt a rendező-vendég, bár erről a lehetséges intervencióról nem szólt az írásos invitálás. Élt tehát a meghívás lehetőségével, amelyen volt magyar címer, volt piros-fehér–zöld csík, volt csupa nagybetűs NEMZETSTRATÉGIAI KUTATÓINTÉZET fejléc meg a következő szöveg: „Szász Jenő elnök– a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-medencei bemutatkozó körútjának felvidéki állomásán – tisztelettel meghívja Önt és Kísérőjét a Felelősség és Hűség című, az 1956-os forradalom 57. évfordulója alakalmából tartandó ünnepi estre”.
Íme, hogyan számolt be szerzőnk a tapasztalatairól:
„Alig félház fogadta szerdán a dunaszerdahelyi VMK-ban a Nemzetstratégiai Kutatóintézet rendezvényét, annak egészen kiváló, progresszív zenei felhozatala ellenére. Berényit, aki elhappolta Komárom elől az akciót, már kitűnően megtanították beszélni az autonómiáról, csak a cselekvés hiányzik.
A Felelősség és Hűség című, 56-os forradalomra emlékező zenés rendezvényt valamiért az újonnan gründolt Nemzetstratégiai Kutatóintezet szervezi, melynek vezetője a bukott székelyudvarhelyi polgármester, Szász Jenő. Egy hat állomásból összetevődő Kárpát-medencei turnésorozat (Erdély-Felvidék 2-2, Vajdaság-Kárpátalja 1-1), melynek egyik helyszíne Dunaszerdahely, másik Kassa lett. Komárom azért maradt ki, mivel Berényi József „kedvesen elinvitálta” Szerdahelyre a műsort. Minden bizonnyal azért, mert az MKP elnöke itt indul megyeelnök-jelöltként, és remek kampánylehetőség a pártelnök számára. Komárom, mint helyszín megfúrását nem más leplezte le, mint Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, aki szintén beszédet tartott.”
A továbbiakban megtudjuk a Nemzetstratégiai zenés mulatság, erre bezzeg van pénz szerzőjétől: Berényi felszólalása kellemes meglepetés volt számára, hiszen az MKP elnök „ezúttal nem traktálta a nézőket életéből vett szemelvényekkel, nem énekelt részeges nótákat, gulyást sem osztogattak, csak szép nemzetstratégiai cédét. Leszámítva némi pátoszt, kellemes meglepetés volt az akció, bár a nemzetstratégiából jól érzékelhetően ismét kimaradt az MKP-n kívüli világ.”
Hogy az örömébe üröm is vegyüljön, cikkírónk beszámolt arról is, hogy kimaradt az MKP elnök felszólalásból a felvidéki magyarság önbecsülését épp aznap ért pofon, egy többségében magyaroklakta település legitim akaratnyilvánításának a Fico-kormány általi semmibevétele. (Pered község népszavazási kálváriájáról a későbbiekben még szólni fogunk)
Pedig ez igazi téma lehetett volna – véli a publicista, – ez volt az a magyarságpolitikai kérdés, amiben nemcsak Berényi Józsefnek, hanem Szász Jenő nemzetstratégának, kéretlenül is, meg kellett volna szólalnia, mi több határozott álláspontot kifejtenie Joggal fogalmazta meg Polák a lesújtó véleményét: „Kár, hogy már nem maradt idő beleszőni az aznap megesett csúfságot, Pered magyar nevének szlovák kormány általi lesöprését, pedig kíváncsi lettem volna, mihez kezd egy tényleges helyzettel a gyakorlatban milliárdokból kitömött Nemzetstratégiai Kutatóintézet. Mert lehet elméleteket gyártani arról, hogy tudunk-e önkormányzatiságról papolni zenés rendezvényeken, de ha egy településnevet nem tudunk elintézni, akkor elsodor bennünket a történelem, ha tétlenül nézzük az eseményeket.”
Az MKP elnök után következett az est fő szónoka a Székelyudvarhelyről importált budapesti Stratéga. Szerzőnk némi háttérinformációval látja el az erdélyi ügyekben esetleg nem annyira járatos felvidéki olvasóit, majd sommásan összefoglalja a vezérszónoklatot:
„Szász Jenő, Székelyudvarhely ex-polgármestere és Orbán Viktor jóbarátja, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője ezután buktatta le Berényi Komárom-ellenes húzását. Azt is mondja, Isten a magyarokra bízta a Kárpát-medencét. A hűség és felelősség wikiszócikknél megtalálni Szász beszédének nagy részét, némi magyar-történelmi pátosszal leöntve.”
A majdan elkészülő honlapja a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek minden bizonnyal bőbeszédűbb is lesz, és többet is megtudhatunk majd a bibliai ihletésű, nemzetstratégiai jelentőségű expozéjából. Annak, aki nem tudná kivárni az értekezésnek a világhálón való megjelenést, áruljuk el: a Stratéga a hűség és felelősség bibliai értelmezésével foglalkozott, akárcsak a másnapi, kassai előadásában, és jobbára alkalmi közhelyeket adott elő. Azokról a bizonyos wikiszócikkekről többet is megtudhatunk a kassai expozé révén, ahol a dunaszerdahelyi ünnepi beszéd 2.0-ás verziója elhangzott. Az itteni szónoklatról beszámolt a felvidéki turné másik állomásának egyik lelkiismeretes hallgatója, aki ezeket a magvas szászi gondolatokat jegyezte fel: „A felelősség az ember válasza Isten hívására. A hűség kitartásra buzdít, minden körülmények között. Rá bátran hagyatkozhatunk. Ez feltétele megmaradásunknak is a Kárpát-medencében.” Ezt követően következtek irodalmi idézetek, elsősorban Camus-től. Majd következtek az eredeti „stratégiai” gondolatok melyekről eddig soha nem hallottunk, soha nem olvashattunk: „csak közös magyar ügy létezhet. A 21. század különleges kihívást tartogat a Kárpát-medencei magyarok számára. A lehulló határok mellett meg kell teremteni a nemzet integrációját.
Balogh Csaba magyar nagykövetre ugyan „kellett várni egy fél órát az elején, bár erről senki nem szólt a nézőknek, céltalan várakozás zajlott az elején”, – folytatódik Polák Gábor beszámolója, de a várakozás megérte. Ha a gyér számú közönségnek nem is, de a Stratégának igen: a kincstári lojalitás szárnyakat adhat a diplomatáknak, és ők aztán tudnak szárnyaló gondolatokkal stratégahiúságot legyezgetni. Az érintett, Pestről érkezett főszereplő bekasszírozhatta az elismerést, hiszen a nagyérdemű dunaszerdahelyi hallgatóság a nagykövettől megtudhatta: a Szász-féle műintézmény valójában egy magyarságpolitikai szövőszék, és „a Kutatóintézet nemzetpolitikai mintát kell, hogy szőjön, és összeegyeztethető a határon átívelő nemzetegyesítés a jószomszédi politikával.”
Miközben a helyszíni tudósító az emelkedett ihletésű szép szavakat „itta”, meg nem engedhető módon körül is nézett. Amit látott, azt is megírta: „Ilyen király dolgom amúgy még sosem volt színházban, akár le is fekhettem volna a földre: a VMK felső karéja teljesen üres volt, a lenti nézőtér mintegy 2/3-ig tele.”
A „Minden jó, ha jó a vége” jegyében záruló eheti Polák megszólalás végül szól „a zseniális Both Miklós Folkside és a Ferenczi György és Rackajam közös fellépéséről” meg a többi kitűnő, a budapesti belvárosi helyek sztárfellépőiről. A progresszív népi-világzene valóban élmény volt számára, nem mint a nemzetpolitikai szövet-vagy szöveggyártás. Élménybeszámolójának zárógondolatai arra is alkalmasak voltak, hogy megtudhassuk: ahol a nemzet stratégiája készül, ott anyagiakban nincs hiány. A zenészek: „Jók voltak, a közönségnek is tetszett. Biztos egy vagyonba került fellépésük – a turné többi helyszínén is ők szerepelnek, sőt, az osztogatott cédén is – de tettek pénzt eleget a Nemzetstratégiai Kutatóintézetbe ahhoz, hogy teljen rá.”
Mint olvashattuk, Polák Gábor cikke bevezetőjében, ha vázlatosan is, de szólt Szász Jenő Kárpát-medencei „bemutatkozó” turnéjának programjáról. Természetesnek gondoltuk, hogy e „nemzetstratégiai jelentőségű körútról” szóló, egyéb eheti megszólalásokat is ismertessük heti szemlénkben. Megtettük volna ezt, annál is inkább, hiszen a nemzeti emlékezést „lenyúló” kutatóintézet-vezetői látogatásnak eddigi állomásain a magyar nagykövetek és főkonzulok (Nikowitz Oszkár, Balogh Csaba, Korsós Tamás, Czimbalmosné Molnár Éva) mellett lerótták a hódolatukat a Látogató előtt a két szomszédországi magyar közösség első számú vezetői (Pásztor István, Korhecz Tamás, illetve Berényi József) továbbá egy fungáló és egy nyugalmazott református püspök is (Fazekas László, Erdélyi Géza).
Megtettük volna, de nem lehetett. Hogy miért nem? A válasz, több mint meghökkentő: mert ezt a pénz-paripát nem kímélő bemutatkozást a kül- és belhoni magyar lapok, legnagyobb meglepetésünkre alig akarták észrevenni. Hogy némi zavar is volt és van a kréta körül, arra már utalt az is, hogy – mint megírtuk korábban – Tőkés László korábban már megfúrta Szász Jenő váradi fellépését. Ennek hátterében akár a személyes ellenszenv és politikai ellentét is álhatott, de mégis – úgy tűnik – itt ennél többről is van már szó? Mi tagadás, „izgalmas” MÁÉRT ülés elébe nézhetünk november 7-én, azaz prognosztizálható, egy vihar, abban a bizonyos edényben. A kérdés csupán az, hogy lesz e bátorsága itt valakinek, mint történt kiállni és, mint történt ezen a napon majd’ száz éve az Aurórán, a figyelmeztető első lövést leadni.
Ezt arra alapozva is megelőlegezhetjük, hogy több mint gyanús a csend. Az egyetlen vajdasági magyar napilap, a mindig mindenre figyelő Magyar Szó és a lényeges információkat soha el nem hallgató, egyetlen szlovákiai magyar országos lap, az Új Szó egyaránt „elfelejtette” a délvidéki majd felvidéki „nagy menetelést” és még egy félmondat erejéig se akart említést tenni a történelmi körút szabadkai, illetve dunaszerdahelyi majd kassai állomásairól. De nem vették észre a zászlóbontást a Magyar Nemzetnél sem. Sőt a Magyar Hírlap is, ahol korábban Szász libling volt, csupán egy, lakonikusan tömör beszámolót adott közre a nagyvizit délvidéki állomásáról. Hallgattak a Látogató bemutatkozásáról a magyar internetes portálok és bojkottálta a vonatkozó MTI anyag közreadását a Népszabadság meg a Népszava is.
Ha nem lett volna a Szász Jenő-szoborállításban manapság egyedülálló szerepet vállaló Duray Miklós magatartása, a budapesti nagyon nagyok protezsálta Gyöngyhalász bemutatkozó turnéjáról jóformán nem is értesülhettek volna a felvidéki nemzettársaink. Hogy miért mondjuk ezt? Felötlik bennünk, hogy Duray volt az aki, mint az a fotóillusztrációnkon is látható, elsőként vállalta a Stratéga melletti nyilvános kiállást, oly módon is, hogy statisztált Szász Jenő első hivatalos MTI fotójához, annak a nemzeti hírügynökség által külön hangsúlyozott „új irodájában”, nemrég, szeptember 19-én. Most pedig a Duray által irányított Felvidék.ma volt az egyetlen magyar nyelvű sajtóorgánum, amelyik nagy garral, itt és itt olvasható, terjedelmes beharangozó cikkekkel reklámozta a Stratéga Kárpát-medencei bemutatkozó körútját.
Summa summarum: ki tudja miért, de a pártelnököket, nagyköveteket és Kassán Duray Miklóst sem nélkülöző körútról szóló MTI-tudósításokat a magyar lapok szerkesztőségei nagyon nem vették észre. Persze mindez nem érvényes Duray szócsövére, a Felvidék.mára, ahol az Emlékezés 1956-ra a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel majd a Felelősségről és hűségről Kassán és a Szász-turné délvidéki népszerűsítésében „kakukktojásnak” számító Vajdaság.mára.
Ha észrevették, akkor abban viszont nem volt sok köszönet. Láttuk Polák Gábor miként vette villára a „nagy eseményt” a közéleti blogjában, a Félvidékben, melyet a komáromi Bumm portál se volt rest azonnal az olvasóival megosztani.
A szlovák kormány felülír egy helyi érvényes és eredményes népszavazást: „Pered magyar elnevezés, amelyhez nem illik visszatérni, éppúgy, ahogy Bratislava sem lesz Pozsony.”
A szlovákiai magyar sajtóban, de nemcsak ott, naponta olvashattunk arról, hogy az állampolgársági törvény tervezett módosítása sem kedvezne a felvidéki magyaroknak, hogy Lajčák külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes arról nyilatkozik: „akkor fogadjuk el a kettős állampolgárságot, ha európai norma rögzíti”, hogy kiderült: az EP petíciós bizottsága lezárta a szlovák állampolgárságról szóló beadványt, de arról is, hogy semmitmondó kormányjelentés született a kisebbségek helyzetéről, de még azt se tudni, ki dolgozta ki a valóságot meghamisító kisebbségi jelentést?
Mindaz, ami történt az elmúlt két hétben a felvidéki magyarság vonatkozásában, jól mutatja, hogy hiába az Orbán-Fico mosolydiplomácia, a szlovákiai magyarok, újabb és újabb területeken kénytelen megtapasztalni: a Robert Fico vezette SMER kormány korábbi ígérete, mely szerint a kisebbségi jogok nem fognak csorbulni, fabatkát se ér, sőt a kormányzati arrogancia még ott megmutatkozik, ami másra nem, csupán fölösleges feszültségkeltésre jó.
Ami viszont a felvidéki Pered községgel az elmúlt napokban történt – mert a legtöbb cikk ebben a témában született– jól mutatja, hogy a mosoly-diplomácia meg a budapesti hallgatás csak olaj a tűzre, azok számára, akik, úgy érzik egy kis közösségnek, egy önkormányzatnak az akaratát gond nélkül lehet semmibe venni. Cikkek, publicisztikák tömeges számban jelentek meg a Pered-jelenség mentén, de Semjén Zoltnak, Répás Zsuzsannának, Németh Zsoltnak, Kövér Lászlónak és a Ficoval gyakran és mosolygósan kvaterkázó magyar miniszterelnöknek egy szava sincsen, amikor a pozsonyi kormány lesöpri, mint egy morzsát, egy település legitim döntését. Igaz ez nem mérhető egy Skultéty huszárkornétás újratemetés „nemzeti jelentőségű” ügyéhez, mert ha emlékezetünk nem csal, magyar illetékesek akkor mertek utoljára szóvá tenni egy magyarokat sértő szlovákiai túlkapást.
Miről is van itt szó?
A 2012-es parlamenti választásokkal egyidőben megtartott népszavazáson egy vágsellyei járásbeli községben, Pereden a lakosság arról döntött, hogy a település kapja vissza hagyományos, a két világháború közötti Csehszlovákiában is használatos nevét, amit a kommunista hatóságok 1948-ban erőszakkal Tešedíkovora változtattak.
A település helyneve, a Pered – a Pered amúgy magyarul nem jelent semmit, lefordíthatatlan, állítólag a „Petered” névre vezethető vissza, melynek jelentése „Péternek fia” – a település közel 800 éves történelemére utal. Első ízben a községet Pered megnevezéssel 1237-ben, a pannonhalmi apátság birtokainak összeírásában említik, majd a XIV. század közepéről is vannak adatok e falunévről, amikor a tatárjárást követően közepén a vágsellyei uradalom részeként Pered királyi birtok volt.
1948-ban Daniel Okáli akkori kommunista politikus megtorló intézkedések keretén belül egy nyilatkozattal mintegy 710, többnyire dél-szlovákiai település történelmi megnevezését törölte el. A falu ekkor a Pest közeli Albertin, ma Albertírsán született szlovák evangélikus papról és pedagógusról, az 1742 és 1820 között élt Samuel Tešedíkről (Tessedik Sámuel) kapta új nevét, akinek élete és a Békés megyei Szarvashoz kötődő, művelődéstörténeti jelentőségű, életében már nemzetközileg is ismert és elismert tevékenysége semmilyen formában sem találkozott Pereddel. Arról sincs semmilyen adat, hogy Tessedik valaha is járt volna a Galánta közeli településen.
2012 márciusában a község 3716 lakosából (a 2011-es népszámlálás szerint közülük 2910 magyar, 783 pedig szlovák nemzetiségű) a 2/3-ad úgy döntött, hogy a település hivatalos neve legyen újra Pered. A népszavazáson a község lakóinak 64,47%-a vett részt, és a szavazók 65,45%-a voksolt a község történelmi megnevezése, azaz Pered mellett, 33,59% pedig a Tešedíkovo nevet támogatta. Csupán a pontosság kedvéért: 1341-en voksoltak Peredre és 679-en, arra hogy maradjon Tešedíkovo.
Másfél évnyi huzavona után pedig, azon a héten, amikor Ficóék teljesen tökéletesnek állítják be saját kisebbségi politikájukat, amikor kiderül az állampolgársági petíciós megkeresés kapcsán, hogy szégyenletes sumákolás folyik az Európai Parlamentben, az is valósággá lett: az uniós Szlovákiában, gond nélkül ignorálható a népakarat: egy népszavazás mit se számít egy magát demokratikus jogállamnak tartó európai országban.
Robert Fico kormánya október 15-én nemet mondott a második peredi kísérletre is. Érdemes felidézni azt, hogy 1997-ben Vladimír Mečiar kormánya már egyszer elutasította a község névváltoztatási kérelmét. „Akkor több mint nyolcvan százalék támogatta, tavaly több mint hatvan. Mivel a falu nemzetiségileg egyre vegyesebb, legközelebb talán meg sem szavazzák majd, és úgy járunk, mint Gúta” – vélekedett most Borsányi Gyula peredi polgármester.
Hogy miért történhetett mindez meg? Íme kettő a hivatalos vélemények közül:
„A belügyminisztérium által beterjesztett dokumentum szerint a tárca tanácsadó szerveként működő földrajzinév-bizottság nem értett egyet a névváltoztatással, s hasonló véleményen volt a kulturális minisztérium is. Álláspontjuk szerint, ha Tešedíkovót Peredre változtatnák, megsértenék az államnyelvről szóló törvényt, valamint a helyi önkormányzatokról szóló jogszabályt is. A bizottság jelentését nem csatolták a kormányzati anyaghoz.”
„Robert Kaliňák belügyminiszter szerint Pered magyar elnevezés, amelyhez nem illik visszatérni, éppúgy, ahogy Bratislava sem lesz Pozsony.”
Az Új Szó publicistája a Smer kormány peredieknek, de az egész felvidéki magyar közösségnek is szóló, mostani hadüzenet apropóján felidéz egy régi, anekdotába illő történetet, amelyben a kulcsszó egy, nem éppen nyomdafestéket tűrő kifejezés, de egy helyzet abszurditását jól jellemzi:
„Közép-Csehországban, a Příbrami járásban található Pičín község. Gótikus alapokon álló, barokkra átépített templomából ítélve régi község lehet. A kilencvenes évek elején a Pitthart-kormány néhány embere – tegyük hozzá, nem is alaptalanul – azt merte javasolni, változzék a község neve, mert... A tisztelt pičíni polgárok visszaüzentek a kormányzati hivatalnokoknak, törődjenek kendtek a maguk dolgával, a mi falunk szép, a nevére büszkék vagyunk. Újságíró kollégám mesélte, olyan falu, mint bármely másik, csak egyben különbözik: a melegebb vidékekre való küldést pallérozottabban fogalmazzák meg.”
Perednek nincs félreérthető neve – folytatódik az eszmefuttatás –, a szóban semmi pikáns vagy sértő nincs. Hogy magyar-e, fogalmam sincs, amióta az eszemet tudom, Perednek hívom, ha idegenül hangzana is, nem veszem észre. Pered lakosai rendes, dolgos emberek, a szociban a fóliás nagy faluk egyike volt, a megélhetést a sikeres (máig sem hanyatló) mezőgazdaság adta, no meg a közeli vágsellyei Duslo. A perediek adót fizetnek, munkába járnak, kapálnak, kaszálnak, büszkék is a falujukra – az a néhány kék folt is bizonyította, amit iskolás éveimben szereztem, mert Szecskőknek mertem őket hívni (ez a perediek amolyan csúfneve a környéken). A falu dolgos és adókkal állami hivatalokat eltartó népe komolyan vette, hogy a demokrácia egyik alapelve a szubszidiaritás, meg azt is, hogy egy népszavazás bizony komoly döntés. Megszavazták, hogy Perednek szeretnék hívni falujukat. Erre a kormány nemleges választ adott (jelen körülmények között a névváltoztatás kormányzati jogkör). De az indoklás bicskanyitogató. Merthogy nagyon magyar hangzású a név. És? Merthogy sértené az államnyelvtörvényt. Ugyan, mivel?”
Ficoék az elutasítást egy, úgymond szakmai bizottság állásfoglalásával indokolták. Ezek közül álljon itt két „gyöngyszem”: Ján Lipský (1766-1826) hungaroszláv térképész1812-es szótárában azt írta Peredről: „azt mondják ez magyar elnevezés, nincs más változata". A másik még ennél is megfellebbezhetetlenül indokoltabbnak tűnik: „Jelenleg Tešedíkovo rögzült elnevezés, amit a település már 65 éve használ, és a község ezen a néven szerepel a világszintű geográfiai adatbázisokban."
Nem meglepő, hogy ezek után a pozsonyi magyar lap munkatársánál „elszakad a cérna”: „Meg hogy valamilyen bizottság – állítólag szakmai – azt mondja, nem jó a Pered név. Milyen bizottság? Ahol hét tintafosó hivatalnok ül? Kérdem én, mitől szakmai ez a bizottság? Kormányunk ugyanazon a napon, amikor elfogadta a maszatoló kisebbségi áljelentést, éppen annak tartalmát hazudtolta meg. Merthogy a jelentés szerint minden szuper, de a nevetekről, perediek, majd mi döntünk! Kormányunk magasról tesz rá, hogy a helyiek – akiknek Pered a szülőfaluja, otthona, földje – mit gondolnak. A peredi népszavazás nem emberi jogokat kérdőjelezett meg (és nem adóról szólt). Akkor meg mi a baj vele? Nem méltóztattak elolvasni a szlovák alkotmányt? Kormányunk úgy viselkedik, mint a nemzetállami eszmét megszállói módon értelmező testület. Szlovákia kormányunk szerint egy telek, amelynek a tulajdonlapján tulajdonosként a szlovákok szerepelnek. Kormányunk fizetett hivatalnokainak a perediek akkor jók, amikor adóznak, de ha MAGUKRÓL merészelnek dönteni, akkor már nem. Kormányunk, meg annak ún. szakbizottsága szemen köpte a peredieket. Meg a demokráciát. Most aztán mitől legyenek ott helyben lojálisak – amire annyira érzékenyek szegény politikusaink.
Javasolom, kedves perediek, járuljatok még egyszer az urnához, és javasoljátok Tešedíkovo helyett a Peredíkovo nevet.
Érdekes lesz megnézni, mekkora ostobaságokkal fog majd akkor érvelni az általatok eltartott hivatalnoki szakbizottság és az általatok eltartott kormány. De befizetnék ám arra is, mit szólna a kormány, ha az EU (föntről, mint kormányunk most) azt üzenné, változzon meg Szlovákia neve, mert üptre összekeverik Szlovéniával? Hogy a bizottságiakat föl kéne mosni, az biztos. És még akkor sem értenék meg, mit követtek el az elmúlt napokban.”
