Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 15-22.)
Végel László: „Lehet a Fidesszel rokonszenvezni vagy nem, de biztos, hogy a kisebbség részére a két ország közötti jó viszony megnyugtatóan hat.”
Végel László regény, dráma és esszéíró több mint ötven esztendeje a vajdasági magyar irodalom és közélet meghatározó alakja. Annak a generációnak mára egyedülálló szépírója és közvélemény-formálója, amelyik a múlt század hatvanas éveiben eldöntötte, hogy semmiféle közösséget nem vállal a korábbi, e korosztály által provinciálisnak tartott vajdasági magyar irodalommal és az általuk 1964-ben létrehozott folyóiratnak, az Új Symposionnak köszönhetően a Symposion nemzedék néven vonult be az irodalomtörténetbe. (Akár jelképesnek is tekinthető az a véletlen, hogy ennek a vád-és dacszövetségben tömörült nemzedéknek két, talán legnagyobb hatású, de mindenképpen Tolnai Ottó mellett a legismertebb tagja, a közelmúlt magyar prózairodalmának másik kiválósága, a 2002-ben elhunyt Gion Nándor és Végel László is ugyanabban a Dél-bácskai faluban, Szenttamáson és ugyanazon a napon, 1941. február elsején születtek)
Az értékteremtő szép- és közírói életművéért Kossuth-, Pulitzer-, Hazám-díjjal kitüntetett, továbbá számos más magyarországi és szerbiai elismeréssel is díjazott Végel László elkötelezetten hűséges vajdasági író, aki a magyar és délszláv kultúrát is magáénak vallja, mert „egyikhez a nyelv köti, másikhoz pedig a valóság.”
Ő maga honlapja bevezetőjében így fogalmazza meg hitvallását: „A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt, sokszor bíráltak emiatt, mondván, hogy valóságidegen vagyok, gyökértelen kozmopolita. Ezeken a jelzőkön ma már csak mosolyogni tudok, habár annak idején nagyon bosszantottak. És fájtak is. De most elárulom, sokkal jobban fáj most, hogy a valóság ilyen durván és kegyetlenül nekem adott igazat. Az 1990-es Eckhart gyűrűje című regényemben írtam a permanens polgárháború mindent elárasztó őrületéről, az 1987-ben megjelent Parainézisben című regényemben az általános összeomlásról, de az 1991–1992-es Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe."
Végelnek e credóját nemcsak nagyhatású regényei, drámái és esszékötetei, a Márai Sándoréval összevethető naplói is tükrözik, hanem azok az elemző publicisztikái is, amelyekkel időről-időre jelentkezik a magyarországi sajtóban. Gyakran megszólal, olvasóját pedig mindig töprengésre, az általa felvetettek továbbgondolására készteti. Úgy teszi fel a figyelmen kívül nem hagyható, ideig-óráig ugyan elodázható, de büntetlenül meg nem kerülhető kérdéseit és mindig úgy kísérel meg megfogalmazni lehetséges válaszokat, hogy azokkal üzenni akar és üzenni tud Közép-Kelet Európa déli fertályáról a honi és bárhol élő nemzettársainak meg szűkebb pátriája nem magyar lakóinak is. Úgy szól írásaiban az annyira szeretett Vajdaságáról, az ott élő magyarok gondjairól, azok elvárásairól, az ottani értelmes és értelmetlen cselekvésekről (mindkettőből akad jócskán ott is), a reményekről és kudarcokról vagy éppen azokról az apró, de reményekre feljogosító eredményekről, melyek a csak látványos mozzanatokra figyelni hajlamosak ingerküszöbét nem szokta elérni, hogy ezekben az eszmefuttatásokban bőségesen akad a régió más nyelvű lakói számára is odafigyelésre érdemes mondanivaló. Az itt olvasható életrajza felsorolja a munkásságáért kapott díjakat, a számos szerb kitüntetés és elismerés a bizonyíték arra, hogy az ízig-vérig européer kortársunk mondanivalójára szerb részről is volt és van fogadókészség.
A múltév egyik magyar sikerkönyvének bizonyuló regényét, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjét méltató vélemény szerint Végel, akinek a délszláv háború alatt többször bujkálnia kellett, miután a miloševići hatalom nemkívánatos személynek nyilvánította, és aki a NATO-bombázások idején nem külföldre menekült, hanem otthon naplót írt (ebből Exterritórium címmel remekmű született), „nem úgy tudósít onnan (t.i. Vajdaságból – n.n.), mint akit innen kiküldtek, s akarva-akaratlan viszi magával megbízói szempontjait, értékrendjét, igényeit. És nem is úgy tudósít, mint az a tősgyökeres ottani, akinek tárgyi hitelessége vitathatatlan ugyan, de nem tud a helyi érdekű és érvényű horizonton túlra látni.”
Ha már szót ejtettünk Végel legújabb könyvéről, az Újvidéknek szentelt városregényéről, amely egy „sokat szenvedett régió valóságos történelmi tapasztalatainak a tükrében a fájdalmasan veszélyes, avítt és indulatos „hazaffyasság” ellenében a 21. századi, művelt és nemzeti önreflexiót sem nélkülöző gondolkodásra ad írói példát”, nem mulaszthatunk el most, vállalva az ismétlés ódiumát, egy igazi kulturális élmény ígéretével kecsegtető színházi beharangozót. Nemrég a maszolban adtunk hírt arról, hogy Végel tavalyi sikerregényének, a Neoplanta avagy az Ígéretek Földjé-nek színpadi adaptációjával találkozhatnak mindazok, akik ellátogatnak a TESZT-re, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóra. Újra szólunk, mert nagy kár lenne kihagyni: május 28-án a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban Végel darabjával mutatkozik be az Újvidéki Színház, azzal az Urbán András rendezte előadással, amelyik tíz nappal ezelőtt elnyerte a Vajdasági Hivatásos Színházak 64. Fesztiváljának fődíját.
A Népszabadságban hétvégeként megjelenő Végel írások mindegyike egyszerre a magyar tárcaírás legnemesebb hagyományait továbbvivő, szépírói teljesítmény és igényes politikai elemző-értékelés is. Közülük csupán egyet emelnénk itt most ki, amely a mostani megszólalása közvetlen előzményének tekinthető, és amely, az abban foglalt üzenetértékű felvetései révén – többek közt azzal, hogy a szerzője a külhoni magyar minimum igényéről és szükségességéről is értekezett – a mi tájainkon is visszhangra talált.
Néhány hónapja a vajdasági magyarok körében az újonnan honosítottak választási regisztrációjának magasabb fokozatba kapcsolása okán a Népszabadságban megjelent Magyar tandráma címmel közreadott, reflexiókra ösztönző véleménycikkében Végel a külhoni magyarok és az anyaország viszonya kapcsán a kultúra és a politika szerepéről értekezett. Arra figyelmeztet, hogy míg „a nyolcvanas években a kultúra képezte a Kárpát-medencei magyarok összekötő szövetét” és „ennek élén a magyar írók jártak, függetlenül attól, hogy a népiek vagy az urbánusok táborába tartoztak”, példaként említve Illyés Gyulát, „aki nem az egyik vagy a másik szemüvegen keresztül szemlélte a kisebbségi kultúrákat, hanem a maguk teljességében” és ugyanez volt elmondható Mészöly Miklósról és természetesen másokról is, addig a „kilencvenes években a politika felzárkózott ehhez a folyamathoz, ami természetesen üdvös dolog, de károssá fajulhat, ha kiszorítja vagy eluralja a kultúrát. A politikai diskurzus megfogalmazhatja a nemzet egységét, de nem képes megtestesíteni azt, nem képes mély és tartós erővé válni az emberi lelkekben, hiszen minden politikai diskurzus manapság szükségszerűen, természetéből adódóan egyoldalú. Erőtlensége manapság különösen érzékelhető, amikor az emberek egyre tömegesebben ábrándulnak ki a politikából.”
Látva akkor az imponálóan kiugró vajdasági regisztrációs eredményeket és levonva ebből tanulságokat, például azt is, hogy „ez alkalommal a Vajdaság maga mögött hagyta Erdélyt, amely mindeddig mintaadónak számított a nemzeti identitás megőrzése szempontjából”, a cikk szerzője óva intette a magyarországi politikai elitet egy vezető kormánypárti politikus szabadkai, Kárpát-medence-szerte nagy visszhangot kiváltó kijelentése kapcsán.
Németh Zsolt VMSZ-t dicsérő szavaira („A magyar kormány köszöni, hálával tartozik a Vajdasági Magyar Szövetségnek és Pásztor István elnök úrnak. Kérjük, hogy folytassák ezt a munkát, élvezik a támogatásunkat, partnerként számíthatnak ránk.”) reflektálva fontosnak tartotta elmondani: „a választási kampányban az anyaországi pártoknak erősen önkorlátozó magatartást kellene tanúsítaniuk, nehogy még jobban megosszák a kisebbségi közösséget, amelynek egyébként is megvannak a saját belső érdekellentétei, ugyanakkor hordozza a szerbiai társadalom érdekellentéteinek súlyát is. Nem kellene tehát szaporítani őket. A több mint kétszázezer potenciális választópolgár egy része felvette a magyar állampolgárságot, másik része nem. Ettől függetlenül mindannyian a magyar nemzet tagjai. Az új állampolgárok egy része érzelmi okokból vállalta ezt, a másik részét egzisztenciális megfontolások késztették erre, s életkörülményeik nem engedik meg, hogy részt vegyenek a választásokon.”
Ahogyan egykor, egy nagynevű előd a zaklatott, ellentmondásokkal terhelt időkben a nemzet kínzó és megválaszolatlan kérdéseire próbált válaszokat találni a magyar sorskérdésekről és fogalmazott meg jóslásokat Magyarországról, úgy tett félévvel ezelőtti Magyar tandrámájában Végel is: politikát és irodalmat ötvözött, hogy abból állásfoglalás szülessen az egész nemzet javára.
„Politikai viták lesznek tehát – vetítette előre ebben az esszéjében Végel, majd így folytatta: és csak reménykedhetünk, hogy nem hagynak mélyebb sebeket a határon túliak és az anyaországiak viszonyrendszerében, bár az kétségtelen, hogy sérülések lesznek. Az viszont üdvös lenne, ha a viták azzal a tanulsággal járnának, hogy a „politikai mérkőzések” után sokkal nagyobb súlyt kéne fektetni a kisebbségi közösségek megismerésére, az ott kialakult értékrendek és jövőképek tanulmányozására, az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek preferenciáinak vizsgálatára, hogy kiderüljenek a hasonlóságok és a különbségek. Erre egyebek között azért is nagy szükség lenne, mert a mai napig sem sikerült kideríteni, hogy a rendszerváltások után miért gyorsult fel a kisebbségek lélekszámcsökkenése.
De méltán érdemelne figyelmet az is, hogy az anyaországiak ismerik-e a kisebbségi közösségek szellemi valóságát, vagy csak annak politikai vetületével találkoznak. Az utóbbi időben, hogy csak néhány példát soroljak fel, kezembe került Tőzsér Árpád naplója (Az érzékek csőcseléke) vagy Kántor Lajos esszéregénye (Konglomerát), s rádöbbentem, hogy ezek a szubjektív hangvételű szövegek többet feltárnak a kisebbségek életéről, mint a politikai szóvirágok, amelyek az utóbb időben nagyon elszaporodtak. Ez az élet sebezhető, derül ki az említett könyvekből, sok olyan traumával van teli, amellyel könnyű visszaélni… az becsüli legjobban a határon túliakat, aki szeretetével sem okoz fájdalmat nekik.”
A mostani megszólalás, a Népszabadság nagypénteki számában közreadott Kisebbségi tájkép – csata után Végel esszé azzal indít, ami a magyarországi politikai osztályra a hivatkozott Ady publicisztikák megírása idején éppúgy jellemző volt, mint azoknak a Féja Géza által történt 1943-as kötetbe rendezése idején: a köldöknéző viszonyulás, a magyar politikai elitnek oly gyakran felróható önző magatartás.
„Az országgyűlési választások után nem szűnik a magyarországi közéleti feszültség, amely háttérbe szorította a külhoni magyarok választási eredményének elemzését, mérlegelését.
Holott érdemes lenne odafigyelni, hiszen a külhoni magyarok először vettek részt a választásokon. Csoda nem történt, nem is volt esély rá, azonban néhány jelenségre nem árt emlékeztetni.
A rendelkezésünkre álló számadatok szerint az áttelepülés nélkül honosított új magyar állampolgárok óriási többsége, vagyis 95,49 százaléka a Fidesz–KDNP pártszövetségre szavazott. Gyanítható, hogy ez az arány érvényes az általunk érzékelt vajdasági viszonylatban is. A százalékarány nagynak tűnik, de meglepetésről szó sem lehet, hiszen a kettős állampolgároknak azon rétege voksolt, amelyik rendkívül hálás a Fidesznek az állampolgárság megadásáért. Sok esetben hálaszavazatok születtek, amelyek mögött nem húzódik meg politikai hitvallás.”
Végel, aki maga tavaly a Várad folyóirat Törzsasztalának vendégeként azzal lepett meg mindenkit, hogy elmondta: ő volt az a magyar író, aki először javasolta a kettős állampolgárságot Konrád Györggyel együtt még 1993-ban, de mint ott megjegyezte „akkoriban minden párt kinevetett és komolytalannak tartott minket”, és aki kilenc éve maga is kettős állampolgár (a vajdasági magyar írónak a magyar útlevelet és személyi igazolványt a Belügyminisztériumban a „Mindig is éreztem, hogy amit ön leír, azok az én magyar gondolataim is” szavak kíséretében személyesen Lamperth Mónika akkori magyar belügyminiszter adta át), szűkebb pátriájában a magyar állampolgárságot igénylőknek két csoportját különbözteti meg.
„A Vajdaságban (ez a kisebbségi közösség áll figyelmünk központjában) az egyik rész nyilvánvalóan érzelmi vagy nemzetpolitikai okok miatt vette fel a magyar állampolgárságot, mert úgy vélte, hogy ezzel legalább jelképesen áthidalja a trianoni szétszaggatottságot. Ez a csoport a választások előtti időszakban rendkívül aktív volt, abszolúte meghatározta a kisebbségi közbeszédet.
A másik (passzívabb) csoportba tartozók, gyakorlati okok miatt tették meg ezt a lépést, mivel magyar útlevél birtokában könnyebben találnak Nyugaton munkalehetőséget. A hálaszavazat, érthető okok miatt, náluk is szerepet játszott, hiszen egzisztenciális kérdésről van szó. Felgyorsult a kivándorlási folyamat, a fiatal magyar szakemberek a magyar útlevél birtokában Németországba, Angliába, Ausztriába igyekeznek. Nagy kérdés, hogy mennyiben számíthatunk visszatérésükre, hiszen a jugoszláviai, illetve a szerbiai tapasztalatok arról szólnak, hogy a szakemberek ritkábban térnek vissza, mivel könnyebben illeszkednek be a befogadó ország társadalmába.”
Utóbbiak közül az értelmiségiek és a különböző szakképzettséggel rendelkezők elsősorban azért, hogy gyermekeik minél színvonalasabb oktatásban részesüljenek, családostul külföldön maradnak, ami az asszimiláció biztos útja. Hogy hányan választják ezt az utat, azt majd 2021-ben sorra kerülő népesség-összeírás fogja megmutatni, de, hogy „a kilátások nem rózsásak, azt jelzi az a tény is, hogy az elmúlt húsz esztendőben vagy 90 000-rel csökkent a vajdasági magyarok lélekszáma. 1991-ben 340 ezres lélekszámú volt ez a közösség, a 2011-es népszámláson viszont már csak 250 000 polgár vallotta magát magyarnak.”
„Nem lenne indokolt azonban a kivándorlást kizárólag a könnyített honosítás számlájára írni – véli cikke folytatásában Végel László –, mivel a fiatalok egyébként is távoznának, csak kérdés, hogy milyen iramban. A 95,49 százalék azzal is magyarázható, hogy a legerősebb, mondhatni egyedüli mérvadó magyar kisebbségi párt, a Vajdasági Magyar Szövetség is a Fidesz mellett foglalt állást. Pásztor István beszéde a budapesti Fidesz-nagygyűlésen egyértelműen kinyilvánította ezt a törekvést. Ezenkívül fontos tényező, hogy a Fidesz folytatni kívánja a mindenkori magyar kormányok 2000 után megfogalmazott jó szomszédsági politikáját, s ennek jegyében rendkívül barátságos viszonyt alakított ki Szerbia messze legbefolyásosabb pártjával, az idei választásokon elsöprő többségre szert tevő Szerb Haladó Párttal.
„Lehet a Fidesszel rokonszenvezni vagy nem – állapítja meg mostani megszólalásában az újvidéki író –, de biztos, hogy a kisebbség részére a két ország közötti jó viszony megnyugtatóan hat. A szerb kormánnyal szemben erélyesebben fellépő Jobbik 2,28 százalékos eredménye arról szól, hogy – bár igen aktívan kampányolt – ez a párt jelenleg nem élvezi a külhoni magyar állampolgárok bizalmát. A baloldali összefogás a vajdasági kampányban szinte jelen sem volt, eddig senki sem foglalkozott ennek okával, de egy biztos: a Vajdaságban nem akadt kisebbségi szervezet vagy párt (van belőlük öt), amely a befogadó szerepét vállalta volna, úgyhogy jelképes eredményükön nem is kell csodálkozni. A vajdasági magyar kisebbségi sajtó is a Fidesz mellett kampányolt, tehát az 1,16 százalékos eredménye még jelképesnek is alig mondható. Ugyanez vonatkozik az LMP-re (0,45 százalék).”
A választási statisztikáknál, melyekről az Élet és irodalom eheti, az újonnan honosítottak levélszavazatainak gyanús rejtélyével foglalkozó Róna-Tas Ákos jegyzetben érdekes és a köldöknézésben jeleskedők számára felettébb kínos kérdések kerültek górcső alá („Vajon mi magyarázza azt, hogy a regisztrálóknak csak a kétharmada szavazott, és majdnem mind a Fideszre?”), Végel a számoknál lényegesebbnek ítéli a tanulságokat:
„A legfontosabb az, hogy a külhoni magyar választópolgárok nem befolyásolják lényegében az anyaországi választások kimenetelét. Szerepük jelképes, a szakértők szerint legfeljebb egy mandátumot jelent. Jelentőségük tehát nem olyan nagy, mint ahogyan a Fidesz ígérte, és nem is olyan meghatározó, mint ahogyan az ellenzék gondolta. Hogy ez a tény a következő választási ciklusban növelni vagy mérsékelni fogja a külhoniak részvételét, az egyelőre eldöntetlen, de az biztos, hogy a jelképes szerep nem eléggé stimuláló. Ugyanakkor ennek a jelképes szerepnek van előnye is, mégpedig az, hogy eloszlat bizonyos reményeket vagy aggályokat.
A nagyobb súlyú jelenlét ugyanis könnyen feszültséget idézett volna elő az anyaországiak és a határon túliak között, de a határon túliak között is új ellentéteket gerjesztett volna. Ennek veszélyét az idei választások levették a napirendről. A pártok igazi hozadéka a külhoniak körében tehát nem a mandátumgyűjtés, hanem inkább a szimbolikus politika erkölcsi tőkéje. A másik tanulság pedig az, hogy a határon túli magyarok sokkal óvatosabbak a nemzeti radikalizmusokkal szemben, mint az anyaországiak. Miközben az anyaországban a Jobbik erőteljesen felfejlődött, addig a határon kívül súlyos kudarcot szenvedett, mindazok ellenére, hogy igen erőteljesen jelenítette meg a kisebbségpolitikáját, amely azonban éppen a kisebbségben nem talált nagyobb megértésre.”
Ha a Jobbik április 6 után csak nyalogathatja a sebeit és tudomásul kell vennie azt, hogy a határon túli magyarok opcióikban sokkal bölcsebbeknek bizonyultak, mint az anyaországi választópolgárok, akik közül egészen pontosan 1 017 550-en, miközben uniós pénzekre ácsingóznak, közben az uniós zászlóégetők pártjára voksolnak (közbevetőleg említsük meg, hogy Vonáék a külhoni bukásból mit sem tanulva Felvidéken még próbálkoznak és az MKP tag Popély Gyula történészt indítják EP-listájuk előkelő helyén, de ez már legyen a Berényi Józsefék gondja), Végel meglátása szerint a baloldal számára is eljött az idei magyarországi választásokkal a konzekvenciák levonásának az ideje:
„Ugyanakkor a baloldali magyar ellenzéknek is világosabban kéne megfogalmaznia, hogy miképpen képzeli el a külhoni magyarságprogramját. Ha nem azt tűzi ki célul, amit a Fidesz, akkor miben rejlik a saját politikájának lényege? Miben különbözik Fidesztől, és miben jobb, mint a Fidesz? E téren nem elégséges csak a jobboldal bírálata, sem a nacionalizmustól való distancia, hanem saját, eredeti programot kell megfogalmazni. Az igazi kérdés az, hogy mi legyen az új távlatokat kínáló baloldali, liberális vagy nemzeti konzervatív program a határon túliak esetében. Hogy ez megfogalmazódjék, szembe kell néznie azzal a centralizmussal, amelyet nem a baloldal termelt ki, de amelynek részese lett.”
Nyílván sokan lesznek, akik vitába szállnak Végelnek a magyar centralizmusról szóló alábbi fejtegetéseivel. Viszont az sem vitás, hogy amit elmond ennek mentén, az tény és való:
„A nemzetállami centralizmust ugyanis nem lehet Budapest-központúsággal helyettesíteni, Budapest nem válthatja meg sem a magyar vidéket, sem a kisebbséget, hanem össze kell, hogy fogja. Ez azonban immár nemcsak pártpolitika, hanem értelmiségi politika is, amelynek a megfogalmazását csakis egy új kulturális érzékenység tenné lehetővé. A jelen pillanatban ugyanis sajnálattal jelentem be, hogy van egy jó hírem: a magyar jobboldal és a baloldal, illetve a liberális tábor egy dologban nagyon megérti egymást – a centralizmusban. Ugyanakkor a Fidesznek is akad tennivalója. A nagy győzelem mögött nagy rések rejteznek. Az utolsó információk szerint mintegy félmillió külhoni magyar vette fel a magyar állampolgárságot, ám ebből 193 793 iratkozott fel a választási névjegyzékre és 159 315 szavazott levélben, a végén 128 712 szavazat volt érvényes.
Ez azt jelenti, hogy több mint 300 000 új állampolgárt nem sikerült megszólítani. Ez jóval alatta van az anyaországi részvételi aránynak. Vajdaságban 100 000 külhoni állampolgárról beszélnek, de a Nemzeti Választási Iroda adatai szerint csak 17 521 érvényes szavazat érkezett innen. Ha egy kicsit távolabbra tekintünk, akkor még érdekesebb adatokkal szembesülünk. Az Amerikai Egyesült Államokban a 2006-os népszámlálási adatok szerint 1 563 081 magyar vagy magyar származású ember él (igaz, csak 91 ezer használja a családban a magyar nyelvet, de ez nem is feltétele az állampolgárságnak). A Nemzeti Választási Iroda adatai szerint az Egyesült Államokból 297 érvényes szavazat érkezett.
Az esszé-elemzésnek, harmadik legfontosabb tanulságát a 300 ezres meg nem szólítható újonnan honosított magyar állampolgár és egyben potenciális szavazópolgár elgondolkoztató számadata adja meg, akik számára az állampolgárság megszerzése fontos volt, elsősorban érzelmi okokból, de az már nem, hogy voksolással döntések valamiről, aminek következményeit nem viselik. Az ő dilemmáikat, arról, hogy miért hozták meg az egyik döntést, a másikat meg nem, azokat Végel szerint felmérések révén kutatni kellene, akárcsak a náluk nagyságrendekkel nagyobb többség dilemmáit is. Azokét, akik Gelencétől Clevelandig magyarnak vallják magukat, de magyar identitásuk megéléséhez nekik nem kell egy Schmitt Pál vagy Áder János sajátkezű kézjegyét bélyegző-aláírással pótló díszes honosítási okirat. Ők enélkül is tudják magukról, hogy honnan vétettek és minek akarnak megmaradni.
„A harmadik tanulságot ugyancsak a fenti számadatok kínálják fel. Ezek pedig a külhoni magyar állampolgárok szavazati jogára reflektálnak. Erről Magyarországon belül éles vita folyt. A kormánypártok arra hivatkoztak, hogy a külhoni magyar állampolgárok nem lehetnek másodrendűek, tehát őket is megilleti a választói jog, míg az ellenzék feltette a kérdést: miért szavazzanak azok, akik nem viselik közvetlenül a következményeket, sem az oktatási, sem az egészségügyi rendszerben, sem a gazdasági életben, sem a közbiztonságban, sem az adózási politikában. Tárgyilagos és szakszerű kutatás tudná felmérni, hogyan vélekednek erről a külhoni magyarok, de az a tény, hogy több mint 300 ezren nem iratkoztak fel a választási listára, arról tanúskodik, hogy a külhoni magyarokban is léteznek hasonló dilemmák.
Ha ehhez hozzáadjuk még azoknak a magyaroknak a számát, akik nem vették fel a magyar állampolgárságot, akkor tárul fel ennek a kérdésnek az igazi mélysége. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a választási névjegyzékre feliratkozók számának álláspontját nem kell figyelembe venni, de azt sem, hogy az említett 300 ezer magyar polgár tartózkodását figyelmen kívül kell hagyni. Azonban a külhoni szavazópolgárok szimbolikus jelenlétének köszönhetően – úgy tűnik, nem is igényelnek többet! – ez a kérdés nem vált az anyaországi pártok konfliktusforrásává. Szerencsére!”
Rendhagyó módon, hadd zárjuk a Kisebbségi tájkép – csata után ismertetését egy cikkkommentelő bejegyzésével. Az ismeretlen, érzelemileg némiképp túlfűtött olvasó véleménye jóleső és bátorító visszajelzés lehet a szerző számára, de talán nemcsak Végel Lászlónk mond el sokat ez üzenetértékű reagálás: „Kedves Végel László! Sokan tanulhatnának tőled írni, elemezni, tálalni. Azok közé tartozol, akiknek még a talpa nyomát is megcsókolhatnák a kormányváltók azért, mert helyettük talpalsz, elemzel, pálcát-lándzsát törsz (fölötte-mellete), pajzsra emelsz, és vállalod a külhoniak iránt megnyilvánuló empátiád miatti jövendőbeli támadásokat. Te most a keveseket, a gyengébbeket véded, róluk beszélsz, közvetíted szimbolikájukat. Mint minden igazi újságíró.”