Duray Miklós karácsonyi üzenete: Fico pártja nemzetiszocialista jellegű és Magyarországnak évtizedek óta nincs nemzetpolitikája

Megszólalt a héten karácsony napján a Felvidék.mában Duray Miklós és a Felvidéken Karácsonykor mi lóg a fán? címmel közreadott eszmefutatásában, egyebek mellett, kifejti, hogy 2006 óta – két év kivétellel –  Szlovákiát egy nemzetiszocialista jellegű párt kormányozza és ez így lesz, minden bizonnyal 2016-ig, továbbá megállapítja, hogy „évtizedek óta  nincs magyar nemzetpolitika”. 

A Robert Fico vezette pozsonyi kormánypártot, a Smert, nemes egyszerűséggel náci jellegűnek nevezni, mi tagadás, sajátos, mi több, előzménytelen és meghökkentő megközelítés. Amikor mi ezt a szokatlan minősítést fentebb kiemeltük, hozzátéve az „egyebek mellett” fordulatot is, csupán két dolgot kívántunk érzékeltetni. Egyrészt azt, hogy természetesen magunk is szólni fogunk az „egyebekről” is, másrészt pedig azt, hogy ahhoz nem fér kétség, hogy a szerző vagy a Felvidék.ma szerkesztője ezt a példátlanul súlyos megállapítást tartotta a karácsony napján közölt elemzés legfontosabb mondanivalójának. Félreértéseket elkerülendő,  rögtön szögezzük le, a cikkcím, A Felvidéken Karácsonykor mi lóg a fákon? után, a következő, figyelemfelkeltőnek szánt bevezető  mondat áll: „Sajátos, vagy talán törvényszerű, hogy 2006 óta – két év kivétellel – ugyancsak egy nemzetiszocialista jellegű párt kormányozza Szlovákiát, minden bizonnyal 2016-ig.”

A szakzsargonban leadnek vagy kopfnak nevezett kiemelt részlet arra szolgál, hogy orientálja az olvasót, aki a kiemelt bekezdés elolvasása alapján fogja eldönteni, hogy érdemes-e elolvasnia az írást vagy nem. Mi elolvastuk a Felvidék.mán közreadott karácsonyi cikket, és úgy véljük, ezt a maga nemében egyéb „érdekes” megállapításokat is tartalmazó esszére valóban érdemes megkülönböztetett módon odafigyelni. Elvégre a Kárpát-medence mindmáig egyik legemblematikusabbnak tartott kisebbségi ex-politikusa kívánt szólni karácsony első napján az olvasóihoz és merőben szokatlan leltárt készíteni arról, hogy milyen „díszek függenek a felvidéki magyar karácsonyfán, és ilyen ajándékokat rejt a csillogós papír a fa alatt, amiket ha felbontatlanul hagyunk, akkor is az életünk részét alkotják.”

Természetesen szólni fogunk bővebben is e nagy ívű nemzetpolitikai elemzés több olyan gondolatáról, melyek, mind-mind, azt tűnnek erősíteni az olvasóban, hogy egy Nyugat elleni vádiratot kaptunk karácsonyra a fa alá. Mert például az, hogy „1956-ban hajlamosak voltunk arra Európa keleti felében, hogy elhiggyük, csak a kommunisták akarják belőlünk kitörülni a Szenteste és Karácsony varázsát” vagy „Ma, több mint fél évszázaddal később már nem vagyunk ennyire balgák – hiszen az egész „nyugati" világ erről szól” – efelől nem hagy kétséget. Előtte viszont álljunk meg egy pillanatra Duray Miklós nemzetiszocialista hasonlatánál

„A nemzeti szocializmus, más néven a nácizmus, németül Nationalsozialismus, Adolf Hitlernek, mint a Nemzetiszocialista Német  Munkáspárt vezérének irányítása alatt álló totalitárius mozgalom Németországban” – fogalmaz az Encyclopædia Britannica vonatkozó szócikkének első mondata. A széles körben a legelismertebb tudományos alaposságú enciklopédiának tartott világenciklopédia ezt követően, hasábokon keresztül részletezi a nemzeti szocializmusnak, mint a német fasizmus ideológiájának lényegét, amely a legszélsőségesebb nacionalizmuson, baloldal- és demokráciaellenességen, diktatórikus módszereken, a germán fajok felsőbbrendűségét hirdető fajelméleten, a nyílt, brutális területi terjeszkedés (élettér) hirdetésén alapult, melyet belső terrorral, népek leigázásával és kiirtásával kíséreltek meg megvalósítani. Elmondja azt is a lexikon szócikk: a nemzeti szocializmus vagy nácizmus a német nép megtévesztését szolgálta, a társadalmi bázis szélesítés érdekében pedig nacionalista jelszavakkal együtt gátlástalan szociális demagógiát hirdetett. A nemzetiszocialista mozgalomnak szervezeti keretet adó pártban a centralizált irányítás az egyszemélyi totális tekintélyen alapuló irányítás, azaz a vezér vezér-elv, az (ún. führer-elv) biztosította, amelyet Adolf Hitler „vezér és kancellár" személyesített meg.

Ezt nyílván Duray Miklós, is jól tudja, de mondanivalója számára kézenfekvő, ha leegyszerűsít és elveti a sulykot. Mert ezt teszi, amikor a két világháború közötti, majd a ’45 utáni csehszlovákiai történelemre hivatkozik és e két korszak magyarellenes politikájához nyúl vissza, illetve Beneš joggal kárhoztatott magyarellenes, soha el nem évülő tetteit említi. Szerinte Edvard Beneš, a nemzeti szocializmus egyik jelentős európai megtestesítője, akit hiába mentegetnek a történészek, mert „amit a második világháború alatt és utána művelt a németekkel és magyarokkal szemben, azzal kenterbe verte korának összes fasisztáját.” Történelmi fejtegetéseiből álljon itt csupán még két érdekes megközelítés: „a fasizmus a mai (nyugat) Európai nemzetállamok elődeinek szörnyszülöttje. Hiszen a mai nemzetállam is a fasiszta szemlélet terméke.”, illetve „A mai helyzet a két huszadik századi nagy háború utáni sajátos fasizmusnak, a győztesek fasizmusának a valós képe.”

A két világháború közötti időszak csehszlovák kormányok kisebbségellenes lépéseiről, már csak azért is érdemes lett volna árnyaltabban fogalmazni, mert nem mi, hanem mai szlovákiai magyar történészek állapították meg: „A Monarchia romjain megalakult utódállamok közül Csehszlovákiában érvényesültek leginkább a polgári demokratikus jogok”.

Mi sem áll tőlünk messzebb, mint Benešt, bármi módon is mentegetni, de hogy ő „kenterbe verte volna” Hitlert, Himmlert, Göringet, Mengelét, Rudolf Hösst, Eichmannt, Szálasit és társaikat, az mégis mintha túlzás lenne.

Nem célunk e történelemszemlélet minden nagyvonalúságaira kitérni, inkább csak felhívnánk az olvasók figyelmét, hogy Duray karácsonyi jegyzetében egy igen sajátos jellegű históriai szintézist talál. Kiderül ebből, hogy a lélekben mindig kassai polgár, Márai Sándor, átmenetileg newyorkiként ’956 karácsonyán miért is „szegezte fel az emberiség közélete épületének homlokzatára az emlékeztető feliratot: nem csillogós díszek, cukorkák lógnak a karácsonyfán, hanem más, „Népek Krisztusa, Magyarország”? Aztán vált a szerző, és rámutat arra, hogy mi a különbség a fogyasztói társadalom „kezében fenyőfát tartó, rénszarvasokkal szánkázó Mikulása” és „a fizetőképes és falánk, egyenes testtartású „majmokat" a vásárlásra bíztató globalisták Mikulása” között? Megtudhatjuk nemkülönben azt is: van összefüggés a 907-es pozsonyi csata és Trianon között, ugyanis „a hatalmilag érvényesített jog szerint 1920-ban ezt a történelmi országot és államot végeztek ki oly módon, ahogy 907-ben a pozsonyi csatában képzelték el a bajor-frank szövetségesek, csakhogy akkor vereséget szenvedtek.”

Megtudhatjuk tőle, továbbá azt, hogy „Versailles-i békerendszerrel ért véget Európa keresztény egysége”, hogy „1956-ban hajlamosak voltunk arra Európa keleti felében, hogy elhiggyük, csak a kommunisták akarják belőlünk kitörülni a Szenteste és Karácsony varázsát. Ma, több mint fél évszázaddal később már nem vagyunk ennyire balgák – hiszen az egész „nyugati" világ erről szól”, de azt is: „A mai helyzet a két huszadik századi nagy háború utáni sajátos fasizmusnak, a győztesek fasizmusának a valós képe.”

Nem vitatjuk, hogy a felvidéki magyarság általa felsorolt jogos sérelmek – a Malina Hedvig ügy, a dunaszerdahelyi magyar futballszurkolók elleni emlékezetes rendőri fellépés, a magyar kisiskolák bezárását előre vetítő törvénymódosítás, a felvidéki magyar kulturális élet elsorvasztására való kormányzati törekvés, melynek friss fejleménye a magyar könyvkiadók korábbi támogathatóságának az eltörlése vagy éppen Fico novemberi 18-i, vitatott kampánykijelentése – megalapozottak. Csupán a pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a ficoi mondat így hangzott: „Ha a Magyar Közösség Pártja és a Most-Híd azt üzeni, összefog a választáson, hogy magyar megyefőnököt válasszanak Nagyszombatban, egy szlovák városban, erre én azt felelem: fogjunk össze mi is, a szlovák pártokba tömörülő szlovákok, és válasszuk meg Tibor Mikušt a Nagyszombati kerület élére.”

Mert egy dolog a jogtiprást szóvá tenni, a jogsértések felszámolása ellen minden törvényes eszközt felhasználva fellépni, ahhoz támogatást kérni és megszerezni, ahol csak lehet,  és nagyon más dolog a bírálat tárgyát képező kormánypártot nemzetiszocialista jellegűnek, azaz náci jellegűnek nevezni. Hova vezethet ez?

E Duray-féle logika mentén továbblépve, adódhatnak más következtetések is. Ezek szerint július 2-án Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy nemzetiszocialista, azaz náci jellegű kormánypárt elnökének mondta volna a közös kormányülés után: „már több találkozó során is azzal próbálkoztunk Szlovákia miniszterelnökével közösen, hogy egy bizalmi viszonyt alakítsunk ki Szlovákia és Magyarország között, amely magában foglalja a politikai bizalmat, és magában foglalja a személyes bizalmat is. A mai találkozó ennek a bizalomépítésnek az eredménye. Az a megállapodás, amit aláírtunk, azért áll biztos lábakon, mert a kölcsönös bizalmon nyugszik”?

E megközelítés értelmében ugyanő, tavaly októberben egy nemzetiszocialista jellegű párt elnökét méltatta volna Pilisszentkereszten e szavakkal: „ha meg kellene neveznem egy országot és egy miniszterelnököt, amelyik ország és amely miniszterelnök a legsikeresebben küzd az európai gazdasági válsággal, akkor ott valószínűleg Szlovákiát és Robert Ficot kellene az első helyre tennem”?

Orbán Viktorra az ellenfelei sok mindent ráhordanak, de azt, hogy ő valaha is politikai bizalmat szavazzon meg, mi több személyes bizalmi viszonyra törekedjen egy náci jellegű párt elnökével, ezt még a legmegveszekedettebb kritikusa se tenné! Nem is tehetné, mert ez igaztalan és méltatlan vád lenne!

A felvidéki jogos magyar keserűség és elkeseredettség aligha lehet indok meggondolatlan, felelőtlen és kártékony túlzásokra. A cui prodest kérdés is felötlik bennünk, ha e mondatot olvassuk: „Szlovákia kormánypolitikájának hajóját most már évek óta a nemzeti szocializmus áramlata sodorja, az Európai Szocialisták támogatásával vagy hallgatólagos beleegyezésével.”

Hogy ennek a politológusi „besorolásnak” milyen lesz a szlovákiai utóélete, azt megjósolni aligha lehetne.

Nem kizárt, hogy a karácsonyt az idén magyaros halászlével köszöntő és ezalkalomból a magyar helyesírással barátkozni próbáló Fico és a szlovák kormánypárt nem hagyja szó nélkül ezt a minősíthetetlen kirohanást. Meg aztán „remek” volt az időzítés is:  Bárdos Gyula államelnök-jelölt kampányának vajon jót tesz, ha azt – még ha a sérelmek jogosak is –, egy ilyen durva kirohanás, a Fico pártját náci jellegűvé történő minősítés árnyékolja be, ráadásul annak a részéről, akinek megszólalásaira, ha sokkal csekélyebb mértékben, mint korábban,  de legalább két országban odafigyelnek? De reménykedjünk: talán Bajor Andor örökbecsű bon mot-jának, a „Főúr, írja a többihez”-nek van szlovák megfelelője. Ez lenne ugyanis a legcélravezetőbb mindenkinek…

Jut eszünkbe: aznap, amikor Duray „profetikus” nekirugaszkodása, A Felvidéken Karácsonykor mi lóg a fákon? napvilágot látott, megszólalt ugyancsak a Felvidék.mában a magyar külügyminiszter is. Talán nem elhanyagolandó az olvasóink számára, hogy Martonyi igen nagyra értékeli a felvidéki politikust, hiszen Durayt a 65. születésnapján levélben is köszöntötte, akárcsak Orbán Viktor abban pedig „kedves Miklós barátom”-nak nevezte.

A Martonyi: Eredményes volt a külpolitikánk Szlovákia irányába címmel közreadott, a 2013-as évet értékelő interjújában a magyar diplomácia vezetője elmondta, hogy „a szomszédos országokkal vannak viták, és ezeket "nem söpörjük a szőnyeg alá". Nyilatkozatának „szlovákiai fejezetét így folytatta: „a szomszédos országokkal kialakított viszony "változó", nagyban függ például attól, hogy az adott országban milyen kormány van… Szlovákia esetében is sok eredményt értek el a gazdasági együttműködésben vagy a határátkelők megnyitásával. Azonban az állampolgárság szabályozásával kapcsolatban nem sikerült előrelépni. Nyitott kérdés még a magyar iskolák számát csökkentő új szlovák közoktatási törvény ügye, másként látják a kollektív jogokat a két országban, és a Beneš-dekrétumok helyzetére is keresik még a megoldást.”

Végül Martonyi arról is szólt nyomatékosan: „a magyar nemzetpolitikai célok akkor valósíthatók meg, ha a lehető legjobb együttműködést alakítja ki Magyarország a szomszédaival, és ezt segíti a közép-európaiság gondolata.”

Ezek után, most kérdeznénk Martonyi „kedves barátjának” látleletét olvasva: elképzelhető-e vagy sem egy eredményes magyar külpolitika Szlovákia irányába, ha ezt az országot 2016-ig, hogy maradjunk a Duray-féle prognózisnál „egy nemzetiszocialista jellegű párt kormányozza”? Bízhatunk-e a közép-európaiság gondolatának érvényesülésében, ha a Dunától északra, Martonyi János barátja szerint „egy nemzetiszocialista jellegű párt kormányoz?”

Más.

Karácsonyi üzenetében  Duray Miklós nemcsak a szlovák kormánypártról fest csöppet sem hízelgő képet, hanem a jelenlegi (és a teljes ’90 utáni) magyar nemzetpolitikát is keresetlen szavakkal lenullázza, sommásan nemlétezőnek nevezi. Másképpen aligha tudnánk értelmezni azt a gondolatfüzért, melyben van ugyan némi igazság is, de mintha a most kinyilatkoztatottak tavaly még másképpen hangzottak volna korábban.

Azt olvastuk e cikkben: „Évtizedek óta nincs magyar nemzetpolitika és összefolynak a pártpolitika, a kormánypolitika, az állampolitika az országpolitika és a nemzetpolitika közötti határok – a felsorolás sorrendjében. A rendszerváltozás óta egy rövid kivételtől eltekintve (1990-től 2001-ig) esetenként nem pártpolitikaként jelent meg a nemzetpolitika. Az első Orbán kormány bukása óta azonban pártpolitika jelenik meg nemzetpolitikai köntösben elsősorban, ami alól némi kivételt jelent, főleg a verbalitás szintjén, a Magyarországon kívül élő illetve az országgal szomszédos államokhoz csatolt magyarok iránti gesztusok. Ez a nemzetpolitika tragédiája. Mint ahogy a kormánypolitika bukása is akkor következik be, amikor azt pártpolitikává torzítják. Antall József még tudta, klasszikus műveltsége okán, hogy a kormánypolitikát el kell szakítani a pártpolitikától. Kormánya nem emiatt bukott meg, nem sokkal halála után.

Nincs magyar nemzetpolitika, mondtuk. Ez csak részben, de lehet, hogy teljesen is igaz, nem csak a romantikus verbalitás és a műveletileg következetlen gesztusok miatt. A baj legsúlyosabb része abban található, hogy a nemzetre egységes entitásként tekintünk, mint a 19. század vége felé, noha az egyetemességét kellene előtérbe helyezni. Tudatosítani kellene, hogy a nemzetet nem a közjogi kapcsolatok tartják össze, azok ugyanis másodlagosak és tagjává válhatnak azok is, akik nem részei a nemzetnek, de tagjai az állampolgárok közösségének. Ezek az állampolitika és a nemzetpolitika közötti legfontosabb különbségek.”

Évtizedek óta nincs, és ma sincs nemzetpolitika? – kérdezhetnénk rémülten, nemcsak azért, hisz felelős kormánytisztviselőktől olvastuk, hallottuk: a magyarságpolitika az Orbán kormány igazi sikerágazata. Most akkor igaz-e vagy sem amit Semjén miniszterelnök-helyettes mondott róla: „Szerénytelenség nélkül mondhatom, a nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is szinte példátlan”?

Évtizedek óta nincs, és ma sincs nemzetpolitika? – kérdezhetnénk attól a Duray Miklóstól, aki a saját honlapján feltüntetett, igen sok részletre kiterjedő önéletrajza szerint (megtudhatjuk belőle azt is, hogy a család felmenői francia hugenották és német nagypolgárok voltak, de az ősök között ott volt II. Habsburg Ferdinánd főherceg hitvese és Wertheimer Samuel Magyarország rabbija is, továbbá azt, hogy szerzőnk volt egykor a  Liberális Internacionálé alelnöke is, meg, hogy ő 2003-tól „a Vitézi Rend tagja, saját érdem alapján") 23 éve a magyar nemzetpolitika első számú cselekvő alakítója.  Hiszen ő maga mondja el itt: 1996-ban a magyar-magyar csúcstalálkozó létrehívásának ő volt a kezdeményezője.

Sőt mi több, és ezt ugyanitt az önéletrajzban szintén fedezhettük fel: neki köszönhető legfontosabbnak tekintett nemzetpolitikai intézmény, hiszen   elmondja: 1998-ban „a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) alapötletének megfogalmazója, létrehozásának egyik kezdeményezője” volt.

Évtizedek óta nincs, és ma sincs nemzetpolitika? – kérdezhetnénk attól a Duray Miklóstól, aki ebben az imponálóan gazdag önéletrajzban azt is elárulja magáról: „1999 – a Magyar Köztársasággal szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény (státustörvény) első kezdeményezője. Tőle származik a Magyar Igazolvány rendszer alapötlete. A törvény elfogadása után az 1-es sorszámú Magyar Igazolvány birtokosa.”

E kérdésekre választ nem is várva, inkább csak töprengünk, miért ilyen igazságtalan a szerző önmagával szemben? Miért tekinti nemlétezőnek, azt, amiért minden ’90 utáni magyar kormánnyal együttműködve, oly sokat tett?

Kinek higgyünk: a tavalyi Duray Miklósnak vagy az ideinek?

Mert Duray Miklós, a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem címzetes egyetemi docense, akinek tantárgyát „nemzetismeret” címen jegyzik és ma már ezt a tantárgyat a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is tanítja,  tavaly még  nagyra értékelve a Horn kormány második időszakának és az első Orbán kabinetnek a magyarságpolitikáját, a diákjait még ekképp okította: „az 1996 és 2001/2 közötti időszak a nemzetpolitika sikerkorszaka volt.”

Utóirat:

Nemrég e rovatban szóvá tettük, hogy a Felvidék.ma egyik munkatársa a Soron kívüli fohász a külügyi államtitkárért címmel megjelentetett „imájában" arra kérte a Fennvalót, hallgassa meg az egész nemzet könyörgését és „mindannyiunk javára” szánja meg végre a magyarságot:  ne büntesse többé a külhoni és honi magyarokat azzal, hogy Németh Zsolt nevezetű egyén valaha is szerepet kapjon a külügyek intézésében. Cikkünk megjelenését követően a Felvidék.ma igazgatója úgy vélte, félreértettük a szerintünk félre nem érthetőt, és különben is, az egy cseppet sem bántó a reklamáló szerint a külügyi államtitkár számára, ha  a szerkesztőség egyik munkatársa arról értekezik gúnyolódva, hogy Németh Zsoltnak mihamarabb kössenek útilaput a talpára a Bem rakparton..

A Felvidéken Karácsonykor mi lóg a fákon? után, amikor a  Felvidék.ma portált működtető Szövetség a Közös Célokért egyesület elnöke, a  Szövetség a Közös Célokért által működtetett hírportálon, a „szeretet ünnepén” lenullázza Orbán Viktor kormányának és az elődkabinetek nemzetpolitikáját, amikor nemzeti szocialista jellegűnek minősíti országa kormányzópártját, akinek elnökével a mai magyar miniszterelnök bizalmi és szívélyes viszonyra törekszik, még akkor is, ha nem mindenben értenek egyet, netán újra egy félreértésbe futottunk volna bele? Aligha. Sem a jómultkor, sem pedig most nem ez történt. Ami félre nem érthető, azt nem lehet félreérteni. Soha.