„Egy biztos: Szijjártó kurucos odamondogatással nem lehet sikeres” – véli a Válasz.hu amerikai tudósítója

Megszólalt a héten a Válasz.hu-n, a Heti Válasz online változatában a portál állandó szerzője Balla Eszter, aki a lapot San Franciscóból tudósítja és amerikai magyar szemmel szemlélve a magyar-amerikai konfliktus friss fejleményeit arra keresi a választ, hogy az Orbán kormányhoz közel álló vagy épp a kormányzat szolgálatában álló szereplők beutazási tilalmával járó példátlan magyar presztízsveszteségnek milyen előzményei voltak. Most, hogy kirobbant ez a nyomasztóan kínos kitiltási ügy, mely „csak az utolsó csepp volt a pohárban” és ezzel mélypontra jutott az Egyesült Államok és Magyarország viszonya, arról faggatja Koszorús Ferencet, az Amerikai Magyar Szövetség elnökét, hogy ő miként ítéli meg az ottani magyarok számára elkeserítően szomorú helyzetet. Tudósításában azt is megosztja az olvasóval, hogy szerinte „milyen politikával lehet sikeres Washingtonban Szijjártó Péter?”

Napok óta nem kerül le a magyarországi lapok címoldalairól az a botrányos ügy, amelyről mi is többször már írtunk (itt és itt, továbbá itt meg itt), és amelynek a lényege: az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma olyan szokatlan lépésre szánta el Magyarországgal szemben, melyekre még nem volt precedens az USA és EU- illetve NATO-tagország viszonylatában.

A történet kínosan lehangoló: miután a budapesti amerikai nagykövetség olyan információkhoz jutott, hogy korrupciós ügyekben érintettek egyes kormánytisztviselők, illetve az Orbán-kormánnyal kapcsolatban álló személyek, megvonták tőlük az USA-ba szóló beutazási jogát. Mivel pedig lévén szó kormánytisztviselőkről is, értelemszerűen tájékoztatták a döntésről a magyar külügyet. A legújabb információk szerint „Orbán Viktor kifejezetten ingerült az amerikai vízumbotrány miatt, mert kirobbanása előtt nem tudott semmit az ügyről” és a Népszabadság, kormányzati forrásokra hivatkozva azt is megtudta, a magyar miniszterelnöknek „a botrányt bagatellizáló hivatalos Fidesz-kommunikáció ellenére is az a véleménye, hogy „a helyzet komoly”, és nem lehet bagatellizálni akkor sem, ha kormánytag (miniszter, illetve államtitkár) neve nem szerepel az amerikai listán.”

Heti szemlénk jellegénél fogva természetesen nem kívánunk az Egyesült Államok és Magyarország közötti politikai-diplomáciai csörték múlt csütörtök óta zajló, hatalmas média népszerűségnek örvendő fordulatosabbnál fordulatosabb mozzanataival foglalkozni, melyben egy filozófiát, klasszikus görögöt, franciát és médiakommunikációt tanult, majd a kormányzati munka és a sajtó viszonyával foglakozó disszertációjával doktorált, 27 éves diplomatamúlttal rendelkező, a francia, görög, orosz, spanyol, jiddis, hindi, arab és magyar kultúrában járatos és persze e nyelveket is ismerő, amúgy „csak” ideiglenes amerikai ügyvivőt, egy bizonyos André Goodfriendet reflektorfénybe kényszerített a kormánypárti műhely, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. tulajdonában álló Napi Gazdaság egy hadüzenettel felérő cikke, az Amerikai cégek ellen vizsgálódik a NAV, mely minden alapot nélkülöző és sértő vádaskodásaival előidézte a diplomáciai háborúskodást.

Viszont az vélhetően már e szemle olvasóinak az érdeklődésére is számot tarthat, hogy miként látják a mostanára kialakult „hidegbékés” állapotokat az Egyesült Államokban élő nemzettársaink, akiknek ottani helyzetét, megítélését és legfőképpen a mindennapjait, a közérzetét érdemben befolyásolhatja az, hogy milyen 2014 őszén a két ország közötti viszonya és milyen Magyarország képet sugall az ottani média.

Számukra távolról sem mindegy, hogy azt a pozitív magyarság-képet, mely mindig is megvolt a tengerentúlon, miként tehetik tönkre sokak szemében a saját pecsenyéjüket sütögető anyaországi Mammon hódolók. Ott nagyon jól tudják: az adóhivatal arra is való, hogy ha kell, ha már semmilyen más hatóság nem tud megbirkózni például a gengszterkérdéssel, akkor határozottan lépjen a köz érdekében, mint történt ez hajdan Al Capone esetében. És nem pedig arra való, hogy falazzon az áfa csalóknak és törvénysértő-gyanús eljárásokkal meghurcoltassa a tisztesség oldalán állókat és igazságkeresőket.

Nekik, de nemcsak nekik, hanem mindannyiunknak is, távolról sem mindegy, hogy az az imázs, melyet például az általunk e rovatban részletesen is bemutatott, tavaly nyári, kitűnően megszervezett kéthetes, az erdélyi magyar néphagyományokat is oly sikerrel prezentáló washingtoni népművészeti fesztivál csak erősített, most bántóan rombolják az étolajban ügyeskedők korrupciói és a már-már intézményesült áfacsalások meg mutyik.

Dőreség lenne hinni, hogy most, amikor – ahogyan az Index kendőzetlenül   megírta  – a amerikai tiltólistával egy olyan kínos klubba jutott Magyarország, ahol már, néhány kiemelt politikusának és üzletemberének köszönhetően „bérelt hellyel” rendelkezik Oroszország, Belarusz, Venezuela, Észak-Korea, Irán, Mianmar és Szudán, ne lenne olyan volumenű presztízsveszteség az Amerikában meg bárhol máshol élő magyaroknak, amilyenben évtizedek óta, a ’68-as bevonulás csehszlovákiai bevonulás, a betiltott március tizenötödikék, az üldözött ’56-os emlékezések felejtendő világa óta nem részeltette őket egy budapesti kormány.

Ez a kiprovokált pofon teljesen fölösleges volt, sőt elkerülhető lett volna. E véleményünket csak erősíti a legfrissebb fordulat, Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnapi kármentő akciója, aki azt követően fújt visszavonulót, hogy vélhetően maga is belátta: politikustársának előző napi pökhendisége, a „nem tudja eldönteni, hogy az Egyesült Államok lépése most vicc vagy komoly",  erősen „hajaz” arra a kínos, mucsai fordulatra, amikor egy, több verzióban közszájon forgó anekdota szerint, az első világháború kitörése után, az igen szerény település még szerényebb hetilapjának első oldalán a következő szalagcím virított: „Óva intjük Angliát!”

Hogy miért tekintjük ezt a kitiltást és mindazt, ami körülötte zajlott és zajlik, mesterségesen előidézettnek, annak lassacskán már egész irodalma lesz. A kérdés iránt érdeklődőknek itt csak azt javasolhatjuk: a címekre kattintva például ismerkedjenek meg a 444-ben megjelent forrásmunkákkal, A sértettek túlzott reakciója miatt robbanhatott ekkorát az amerikai kitiltás-sal és az Amerikai ügyvivő: Nem kell ránk várni, hogy a magyar kormány fellépjen a korrupció ellen cikkekkel.

Magunk inkább rátérnénk Balla Eszter kaliforniai nézőpontjának ismertetésére, de előtte még csak annyit tennénk hozzá az eddig elmondottakhoz: korántsem szórakoztató magyarként sem Amerikában, sem másutt, azt szemlélni és azzal szembesülni, hogy a „fagyi visszanyalt”:

Kerek egy hónapja, szeptember 20-án a magyar írott és elektronikus sajtó az MTI-közleménye alapján arról számolt be, hogy azon a szombaton az Országgyűlés külügyi, az európai ügyi és a gazdasági bizottságnak, valamint a nemzeti összetartozás bizottságának tagjai közösen hallgatták meg Szijjártó Pétert, külgazdasági és külügyminiszterré történő kinevezése előtt.

Itt az Együtt-PM-es független képviselő Szelényi Zsuzsanna felvetette Bill Clinton volt amerikai elnöknek Orbán Viktor miniszterelnökre tett kritikus megjegyzéseit (akkor Obama még nem szólalt meg „magyar ügyben”), amire a külgazdasági és külügyminiszter-jelölt úgy válaszolt: „akik informálták, "alaposan átverték" Clintont, inkább meg kellett volna keresnie azokat az amerikai vállalatvezetőket, akiknek a cége jelen van Magyarországon, mert a magyar-amerikai gazdasági kapcsolatok története sikertörténet.”

Ma már tudjuk, hogy az amerikai vállalatvezetők, akiknek a cégei jelen vannak Magyarországon valóban megkeresték, és sokkal, de sokkal korábban, nem épp az ex-elnököt, hanem az amerikai adminisztrációt. Bár ne tették volna, mondhatná egy-két, most amúgy most mély hallgatásba burkolódzó főfinánc Pannóniában. És ezek a megkeresések vélhetően eljutottak a Clinton-stábig is és kár lenne tagadni: meghatározó szerepük volt – sok minden más mellett – abban, hogy a magyar-amerikai politikai-diplomáciai kapcsolatok mára a mélypontra jutottak.

Hogy még mi mindennek volt ebben szerepe, ebben volt most, az eheti megszólalásával segítségünkre Balla Eszter, a Válasz.hu San Franciscóban élő tudósítója, aki szerint „a washingtoni kormány legújabb, „feketelistázásról” szóló döntése, ami szerint eddig még meg nem nevezett tíz magyar állampolgárt tiltanak ki az Egyesült Államokból, csak az utolsó csepp a pohárban.”

A Miért jutottak mélypontra az amerikai–magyar kapcsolatok? cikk szerzője szerint a 2010-es kormányváltást követően romlottak meg a magyar-amerikai kapcsolatok, miután a kétharmados erőfölény birtokában Magyarországon a győztes mindent vitt és ezen az alapon hozzá is látott ahhoz, hogy saját ízlése szerint „újratervezze” az országot, annak alkotmányos berendezkedését. Az a jogszabályi környezetalakítás, amit Budapesten a kormányzati többség a bárhonnan jövő ellenérveket félresöpörve megteremtett, növekvő fenntartással, mi több aggodalommal szemlélte Washington. Minderre csak ráterhelődött Paks meg a többi, a Potomac partján egyre inkább értetlenséggel fogadott magyar külpolitikai kezdeményezés, illetve a nem kormánybarát civilek elleni hatósági fellépéssorozat.

Utóbbi vitás kérdés érzékeltetése és nyomatékosítása érdekében a lapszerkesztőség is „megtette a tőle telhetőt”, azzal, hogy a cikket az alább látható fotóval illusztrálta. Ezen az ideiglenes magyarországi amerikai misszióvezető, André Goodfriend társaságában, a hatóságilag meghurcolt és a regnáló hatalomnak nem tetsző civilek elleni fellépés szimbólumává lett Móra Veronika, az Ökotárs Alapítvány igazgatója fedezhető fel.

„A konfliktusok a Fidesz–KDNP 2010-es győzelme óta erősödtek fel: már az új alkotmány is a bírálatok céltáblája volt, többen hevesen kritizálták az egyházakról szóló paragrafust, pergőtűz alá került a médiatörvény is. Kifejezetten rossz visszhangja volt az Egyesült Államokban a „keleti nyitás” Oroszországra érvényes részleteinek, a Pakssal kapcsolatos fejleményeknek. Nemrég Magyarország megrovást kapott, amiért leállította a gázszállítást Ukrajnának, Bill Clinton és Barack Obama is negatív példaként emlegette a magyar kormányt a civil kezdeményezések „eltiprása” miatt.”

A Válasz.hu kaliforniai állandó szerzője e vázlatos problémakatalógus nyomán következtet, nem megfeledkezve arról sem, hogy szóvá tegye: a „kettős mérce”-felfogás és gyakorlat korántsem idegen azok térfelén, akik a demokrácia elkötelezettjei ugyan, de számukra, ha gazdasági érdekeik úgy kívánják, felettébb „nagyvonalúaknak” is tudnak mutatkozni.

„A mostani helyzet tehát nem előzmény nélküli. Kétségtelenül kijelenthető, hogy mélypontra kerültek az amerikai–magyar kapcsolatok. Igaz ez még akkor is, hogyha az USA kifogásai nem kevés kívánnivalót hagynak maguk után: a fél világ üzletel Oroszországgal, az Ukrajna felé a gázszállítást a magyaroknál korábban leállító lengyelekre nem érkezett panasz, Washington pedig könnyen szemet huny nyilvánvalóan demokráciadeficites országok (pl. Szaúd-Arábia) ügyei felett, ha gazdasági érdekei éppen úgy kívánják. A kitiltással kapcsolatban sem tisztázott még sok körülmény (csak találgatások vannak arról, hogy kik lehetnek azon a bizonyos feketelistán), és egyelőre nem világos, hogy pontosan milyen nyomozati anyagok, vizsgálatok alapján használja André Goodfriend amerikai ügyvivő a korrupció kifejezést.”

Mi lehet ez az amúgy kétes államok esetében alkalmazott feketelistázás: a korrupció elleni jogos küzdelem? Politikai nyomásgyakorlás egy szövetséges országra? Szándékos megszégyenítés?  – sorjáznak Balla Eszter kérdései és némileg indignáltan teszi hozzá, hogy a „labda az amerikai térfélen pattog” hiszen „az USA nem segít tisztán látni azzal, hogy félinformációkkal, konkrét ügyek, eljárások említése nélkül tájékoztatta a közvéleményt.” Ezek szerint, ott, a messzi távoli San Franciscóban elkerülte a figyelmét, hogy ezt a konkrét kínos ügyet a State Department eredetileg megpróbálta diszkréten kezelni és a budapesti amerikai diplomata, merőben szokatlan média szerepvállalása nem önkéntes volt, hanem azt az aránytévesztők provokálták ki az általuk hasznosnak vélt „megelőző csapással”, a kapitális hibának bizonyuló botor sajtótámadással.

Az indignáltság után következik a meghökkentés. Több mint meglepő a kaliforniai cikkszerzőnk következő gondolatkísérlete, melyben meg nem nevezett szakértőkre hivatkozva azt boncolgatja: ha majd egy tekintélyes, kellő befolyással rendelkező új amerikai nagykövet érkezne Budapestre, egy nemcsak nevében Goodfriend (magyarul jó barát), talán neki sikerülhetne a State Department által jóváhagyott jelenlegi irányvonalat megváltoztatni.

Ha most effajta szakértői véleménynek hitelt adott a szerzőnk, akkor óva intenénk őt, nem úgy, mint száz esztendeje Angliát az egykori kisvárosi lapszerkesztő, hanem valóban megfontolásra érdemesen: ezt a jövőben ne tegye. Így csak a saját hitelét kockáztatja. Vagy netán valóban komolyan gondolja azt, hogy – maradva a „kaptafánál” – a Bem-rakpart mai irányvonalát, mely az Orbán-kormány külpolitikáját képviseli és valósítja meg egy bárhonnani, úgymond tekintélyes magyar nagykövet megváltoztathatja?

Tekintélye, ráadásul nem is kevés, volt az ex-külügyminiszter, jelenlegi oslói magyar nagykövetnek, Jeszenszky Gézának, aki maga is belekerült egy magyarhoni „szabadságharcos hadművelet" nyomán a krédóba, mint Pilátus hajdan. Ám számára sem volt kérdés e helyzetben az, hogy mi a teendő?  Ő sem az „irányvonal megváltoztatásra” adta a fejét a magyar-norvég konfliktusban, hanem minap a lemondást választotta. Mert elege lett a magyarázkodásból, mert más lehetősége nem volt és ezért október 31-i hatállyal lemondott.

Az aggasztó – és ebben viszont maradéktalanul egyetértünk Balla Eszterrel, hogy „mindeközben az amerikai magyarok szomorúan figyelik a két ország egyre romló kapcsolatát.”

Az általa megszólaltatott Koszorús Ferenc, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke (ő annak az arlingtoni temetőben nyugvó Koszorús Ferencnek a fia, aki 1944-ben, az ún. csendőrpuccs megakadályozásával lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállítását) keserűen fogalmaz. Véleményét – minden bizonnyal – a legtöbb, az Újvilágban élő magyar és magyar kötődésekkel rendelkező vagy csak velünk, az anyaországi tettektől függetlenül mindig rokonszenvező amerikai osztja:

„Csak remélni lehet, hogy a felek visszatérnek a hagyományos diplomáciához, ahelyett, hogy a nyilvánosság előtt oktatnák ki egymást és politikai nyomásgyakorlással akarnák megoldani a nézetkülönbségeket. Annál is inkább, mert a két országot hosszú barátság és közös értékek kötik össze. A kétoldalú jó kapcsolat és a kölcsönös tisztelet elengedhetetlen, hiszen az Egyesült Államok és Magyarország természetes szövetségesek”

A hagyományos diplomáciához való visszatérésnek akár biztató jeleként értékelhetnénk, hogy heti szemlénk megjelenése idején a magyar külgazdasági és külügyminiszter, Szijjártó Péter Washingtonban tárgyal. Viszont az reményhervasztó és egyben üzenetértékű gesztus is, hogy őt nem fogadja a diplomáciai protokoll szerinti illetékes, a State Department első embere. Ahogyan az sem ad túlságosan derűre okot, amit minap egy interjúban olvashattunk: „Martonyi János külügyminiszter még 2010 nyarán közölte, hogy őszre előkészítik Orbán Viktor washingtoni látogatását.” A jelek szerint az előkészítésre kevés volt a négy esztendő…

Persze sok minden múlik a most zajló washingtoni tárgyalások sikerén vagy sikertelenségén. Zárásképpen következzen a Miért jutottak mélypontra az amerikai–magyar kapcsolatok? nem kifejezetten optimizmust tükröző utolsó részlete, melyben a San Franciscóból küldött tudósítás utolsó mondata feladja a leckét a Washingtonban tartózkodó Szijjártó Péternek, de nemcsak neki:

„Szijjártó Péter kedden Washingtonba látogat. Kollégája, John Kerry nem fogadja. Azzal a Victoria Nuland helyettes külügyi államtitkárral tárgyal, aki eleve ellenszenvvel figyeli az Orbán-kormány tevékenységét. Emlékeztetőül: Nuland korábban arra figyelmeztetett, hogy az európai vezetők hasznot húznak az uniós és a NATO-tagságból, miközben egyesek elfelejtették, hogy ezek az intézmények milyen értékeken alapulnak. „Azt kérdezem ezektől a vezetőktől, hogyan képesek a NATO 5. cikkelyével takarózva aludni éjszaka, miközben nappal az illiberális demokráciát építik, felkorbácsolják a nacionalizmust, korlátozzák a szabad sajtót, és démonizálják a civil társadalmat” – fogalmazott Nuland.

Az új magyar külügyminiszterre tehát – aki az amerikai kép szerint nem „atlantista”, hanem a „keleti nyitás” híve –, komoly feladat vár: meg kellene győzni tárgyalópartnereit, hogy Magyarország elkötelezett NATO-szövetséges, megbízható gazdasági partner és demokrata. Egy biztos: Szijjártó kurucos odamondogatással nem lehet sikeres, Magyarország kizárólag szofisztikált diplomáciával jöhet vissza a hullámvölgyből.”