Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 17-23. )
Pákh Imre: „Elegem van a lopásból, és elegem van abból is, hogy a média azon csámcsog: ki kit ver át, és ki kit zsarol meg. Ez Munkácsyhoz is méltatlan.”
Részlet Dippold Pál Harpagon Amerikából című cikkéből. Megjelent ezelőtt tíz nappal a Magyar Hírlap 2015. június 13-i számában:
„Az Úristenről azonban nehezen képzelhető, hogy kapzsi díszmagyarokat küldjön ide. Mert magára húzhat ugyan Pákh Imre mindenféle vitézkötéses jelmezt, oldalára kardot köthet, dicsekedhet vitézségével és Armani-ruháival, de még Lincoln-leszármazott első feleségével is, a magyarságot nem dollárban mérik. Egy hazáját valóban szerető gazdag ember örülne, ha adhatna-visszaadhatna valamit abból, amit kapott. Mert igenis, magyarnak lenni – kárpátaljaiként is – többek között azt jelenti, legyen tartása, büszkesége, és szeresse hazáját. Ne csak szóval, cselekedeteivel is… Pákh, a nagy hazafi, töméntelenül nagy vagyonán kuporogva, a számára lényegében aprópénznek számító hárommillió dollárért játssza el a Molière-féle fösvény Harpagont. Közben álszent módon szemforgat, s szájából úgy csurog az ájtatos közhelygyűjtemény, mint a rózsaszín, valódi amerikai puncsszirup"
Részlet a Magyar Távirati Iroda Magyar díszdoktorokat avattak a kijevi Nemzeti Nyelvészeti Egyetemen című közleményéből. Közreadta az MTI száztíz nappal ezelőtt, 2015 március 5-én:
„A Kijevi Nemzeti Nyelvészeti Egyetem díszdoktorrá avatta Mezey Barna professzort, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) rektorát és Pákh Imre munkácsi születésű, az Egyesült Államokban élő üzletembert, a magyar nyelvoktatás szponzorát – tájékoztatta szerdán az MTI-t a kijevi magyar nagykövetség. A díszdoktori cím átadási ünnepségét múlt pénteken rendezték meg a kijevi nyelvészeti egyetemen. Pákh Imre az MTI kijevi tudósítójának nyilatkozva elmondta, hogy nagyon megtisztelőnek érezte ezt a kitüntetést. Megjegyezte, hogy az oktatási intézménynek a most felavatottakkal együtt összesen csak hat díszdoktora van.
Az üzletember elmondta, 2011-ben kereste meg őt az egyetem azzal, hogy magyar szakot szeretnének beindítani. Ő ezt felkarolta, és anyagilag támogatta tantermek kialakítását, modern technikai eszközökkel való felszerelését. Összesen több mint 100 millió forint támogatást nyújtott az egyetemnek az elmúlt négy év alatt. Hozzátette, hogy a jövőben is folyamatosan támogatni kívánja az intézményt, annak magyar szakos tanárait és diákjait.
Kiemelte, hogy a kezdeményezés „sikertörténet” lett, hiszen azóta már a negyedik magyar szakos évfolyam indult el, évfolyamonként 10-15 diákkal, ami azt jelenti, hogy már csaknem ötvenen tanulnak magyar nyelvet, kultúrát és történelmet a kijevi felsőoktatási intézményben.”
Összevetve a pontosan száz nap különbséggel készült két Pákh Imre portrét, óhatatlanul adódik a kérdés: hogyan lett bő három hónap elteltével az ukrajnai magyar nyelvoktatás szponzorából, a kijevi egyetemen magyar szakának megteremtésére magánvagyonából 100 millió forintot áldozó adománytevőből viszolygást keltő, csak megvetést érdemlő kapzsi „díszmagyar”?
Hogyan lett egy tegnap még nemzetéhez ragaszkodóként hozsannázott, a magyar kultúra támogatását élethivatásának tekintő honfitársból, a szülőföldjén, Kárpátalján és Magyarországon egyaránt bőkezű Mecénásként számon tartott Munkácsy rajongó műgyűjtőből, a jótéteményeiért neki hálás magyar, és nem mellesleg az ukrán állam legmagasabb állami kitüntetéseivel kitüntetettből, aki a festőóriásunknak a világba szétszóródott Munkácsy képek összegyűjtésére, hazahozatalára és népszerűsítésére dollármilliókat áldozott és ezért eddig általános köztisztelet övezett, a kormányközeli Magyar Hírlapban mára undorítóan visszataszító Harpagon?
Hogyan történhetett meg, hogy egy vállaltan jobboldali, de minden politikai oldallal normális viszonyt kialakító, sikeres amerikás magyar (életrajzáról bővebben itt), akit például egy közösen elköltött vacsora alatt Orbán Viktor egy-kettőre meg tudott arról győzni arról, hogy szűkebb pátriájában, a kárpátaljai Munkácson fociakadémiát alapítson, akivel Schmitt Pál büszkén fotózkodott, mert elnöksége idejére baráti gesztusként megkapta tőle dekorációs használatra a Mosónők című Munkácsy-képet s közben – bizonyára merő véletlenből – a nagyvonalú kölcsönadóból a Magyar Asztalitenisz Szövetség elnöke lett, akinek az általa létrehozott Munkácsy Alapítványát olyan fideszes potentátok irányították/irányítják, mint L. Simon László és Rákay Philip, és akinek sok más kezdeményezése mellett még az is a nevéhez fűződik, hogy társrendezője és finanszírozója is volt az új magyar alaptörvény létrejöttét ünnepelni hivatott emlékezetes Hősök, királyok, szentek című 2012-es kiállításnak (a tárlatot megnyitotta Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, a fővédnöke pedig Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke volt) mára maga lett a pénzimádattól torz lelkűvé silányult Molière-hős megtestesítője?
Hogyan lett az ünnepelt és sztárolt Pákh Imréből, aki szimbóluma volt a nemzethez és a szülőföldhöz való hűségnek, élő legendája annak az ideális emigránsnak, aki soha sem felejti el, hogy honnan vétetett és ez a nem felejtése adománymilliókban is testet tud ölteni, egycsapásra nemzetietlen „ájtatos, álszent szemforgató”, aki a legharciasabb magyarországi kormánypárti napilap vezető publicistája szerint – mint láttuk – eddig csak megjátszotta magát. Valójában ő egy álszent kapzsi műkincskufár, nincs tartása, nincs büszkesége, sőt a hazáját sem szereti. Mi több – így a Magyar Hírlapban Dippold Pál – azt hiszi, mert történetesen az övé egy Munkácsy remekmű, „a sokpénzűek bunkó magabiztosságával” arra is vetemedhet, hogy nekiálljon alkudozni az Orbán-kormánnyal. Ahelyett, hogy igaz hazafi lenne és olcsóbban adná a képet. Pfuj.
Széles Gábor és Bayer Zsolt lapjának zsurnalisztája szerint Pákh Imre emberként és magyarként is, egyaránt megbukott. Ennek az „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”-Pákh átértékelésnek a jegyében, nem kihagyva az övön aluli támadás lehetőségét sem, Csontos János is kifejtette a Napi Gazdaságban: úgy tűnik, mintha Pákh „haszonelvű lépése megkérdőjelezné megelőző karitatív tevékenységét is, amiért ukrán és magyar keresztekkel ékesítették.”
A „bukás” oka pedig – mint láttuk – az, hogy „Pákh, a nagy hazafi, töméntelenül nagy vagyonán kuporogva, a számára lényegében aprópénznek számító hárommillió dollárért játssza el a Molière-féle fösvény Harpagont” mert Pákh Imre nem akarta/akarja tudomásul venni az Orbán kormány erőszaktevését a tulajdonában levő Munkácsy Golgotáját illetően, amit amúgy a kabinet legerősebb embere, Lázár főminiszter szelíd pikírtséggel „barátságos lépésként” aposztrofált. Ezt, a diktatúrák világát felidéző állami pressziót az átvert műgyűjtő nagyon másképpen látja. Ő nem tud „elegáns” lenni, mint a kancelláriaminiszter. Ő nevén nevezi a dolgokat és kimondja: a „barátságos lépés” őt az „államosításra, sőt lopásra emlékezteti.”
Molnár Ferenc klasszikusában a Pál utcai fiúkban a két Pásztor fiú az erőszakot, a Múzeum-kertben követi el. Egy múzeum most is van a képben, bár az is igaz, hogy ezúttal a más tulajdonának hadizsákmánnyá minősítése és ezzel a félreérthetetlen hadüzenetküldés immár már bent, a falak között történik. De ettől még a helyzet és a felállás kísértetiesen emlékeztet arra, amit megtapasztalhatott a Múzeum-kertben Kolnay, Barabás, Richter, Kende és Nemecsek és amit Weisz rémülten fogalmazott észlelve a mohó Pásztorok tervét: „Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!”
Munkácsy Golgotájának a golgotájával, annak egynémely részletével már találkozhattak a maszol olvasói, sőt az einstandolásról is írtunk már. Okát annak, hogy visszatérjünk a vasfüggönyépítés mellett az elmúlt hét magyarországi sajtójának másik, hatalmas vihart kiváltó slágertémájára az adja, hogy most megszólalt az érintett Pákh Imre és az Origónak adott interjújában, eddig ismeretlen mozzanatait árulja el a közte és a magyar kormány között zajló tárgyalássorozatnak, melynek a végjátéka huszárosnak ugyan nevezhető, de egy jogállamban el nem fogadható, sőt el sem képzelhető.
Előbb lássuk tömören a lényeget: Pákh Imre, akinek álma egy Munkácsy centrum létrehozása Magyarországon és a festő életművének lehető legteljesebb közkinccsé tétele volt, úgy akarta eladni a magyar államnak az általa 1995-ben Debrecenben letétbe helyezett Munkácsy Golgotáját, hogy mellé még 52 más képet is letétbe helyezett volna. Így megvalósulhatott volna egy olyan Munkácsy életmű tárlat, aminek jelentőségéhez kétség nem fér. Annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt Pákh már megegyezett a Miniszterelnökséggel a Golgota megvételéről („Lázár János kezet adott arra, hogy megveszi az állam 9 millió dollárért a képet” – állítja a műgyűjtő), a kormány tárgyalás közben változtatott a játékszabályokon és nemrég, egy jogi csűrcsavarral a képvásárlásra a Magyar Nemzeti Bankot jelölte ki. Matolcsyék viszont közölték vele: vételár maximum 6 millió dollár lehet és punktum. Miután e feltételek mellett nem tudtak megegyezni (amúgy a világ legnagyobb aukciós cége, a Christie’s tízmillió dollárra becsülte a Golgota értékét), a Lázár János vezette Miniszterelnökség váratlanul és gyorsan védett műkinccsé nyilvánította a Munkácsy festményt és azt, immár, a törvény erejénél fogva a tulajdonosa, Pákh Imre többé nem viheti el Magyarországról.
„Ügyes államunk van, ha a módszer nem is elegáns, mi több: galád” – jellemezte az eljárást minap a Népszabadság vezető publicistája Tamás Ervin, amikor kommentálta a Pákh versus magyar állam csörte friss fejleményét: Az eset specialitása, ahogy egy nem a falvédőről érkező, sok mindent megélt, nem túl finnyás, árnyékától meg nem ijedő ember találkozik egy eszközeiben nem válogató, jogot, szabályt habozás nélkül a saját képére író hatalommal. Ilyenkor, ha az alkupozíciók nem is egyenlők, másként alakulnak, mint az úgynevezett keményen dolgozó kisember esetében. Pákhkal sem ült le senki egyezkedni, holott ő – mint állítja – rugalmas lenne, ám csak annyit közöltek vele, hogy kilenc helyett elégedjen meg hatmillió dollárral. Pedig állítólag korábban még azzal kecsegtették, ha jutányos áron megszerzi a kanadai Hamilton Galériától a másik nagy Munkácsy-képet (Krisztus Pilátus előtt), annál többet fog kapni az övéért.
Megszerezte, de az ígéretre senki sem emlékszik, ő pedig hatmillióért nem adja a Golgotát. Erre volt a hivatalos válasz a festmény rapid védetté nyilvánítása. Így hiába az övé a kép, hiába ő hozta be az országba, nem viheti vissza, nem adhatja el másnak.”
Pákh Imre Amerikából adott interjút az Origo munkatársának, Lengyel Tibornak. Ebben elmondja, amit a beszédes interjúcím, a Megfenyegették Pákh Imrét? is elárul. Az Egyesült Államok és Magyarország között kétlaki életet elő műgyűjtő most inkább indokoltnak tartja Manhattanben, az 57. utcai lakásában mulatni az időt, mert jó oka van a félelemre: „Még mielőtt elkezdtem volna a tárgyalásokat a Golgotáról, három ügyben is figyelmeztettek. Azt mondták, ha nem állapodom meg az MNB-vel, akkor kitiltanak az országból, és soha többet nem léphetek be. Azt is mondták, hogy védettség alá helyezik a festményt. És arra is figyelmeztettek, hogy nagy bajom lesz az őssejtügyben. Ebből kettő már bejött.”
A két „bejött baj” közül az egyikről, a Munkácsy-kép eistandolásról már szóltunk. Viszont idekívánkozik a másik bajról, az őssejtügyről is említést tenni, ami Pákhnak egy olyan ellentmondásokkal terhelt magyarországi vállalkozásához fűződik, melyben előbb engedélyezett őssejtkutatás indult 2007-ben, majd az őssejtterápiára vonatkozó engedélyeket, hol kiadták, hol visszavonták a magyar hatóságok, 2009-ben pedig büntetőeljárás indult az ügyben, végül a műgyűjtőt és másokat is súlyosan elmarasztaló, pénzbüntetéssel és felfüggesztett szabadságvesztéssel járó ítélet született idén áprilisban. A kuruzslásnak minősített tiltott emberkísérlet szövevényes részleteivel ide kattintva megismerkedhet az olvasó, viszont nem elhallgatható: Pákh ma is kiáll az őssejtplantáció mellett és érvelni is tud igazáért. Az üzletember-műgyűjtő meggyőződésből szponzorálta ezt a programot, mert vallja: „Az őssejt-kutatás az orvostudomány jövője.” Arról is érdemes szót ejtenünk, hogy az ominózus őssejtügynek volt egy nagy visszhangot kiváltó tudományos vonatkozása is: a per kulcsfiguráját, Jurij Baltaytis professzort most a bíróság 10 évre kitiltotta Magyarországról, de őt tudományos berkekben jól jegyzik, sőt az ukrán kutatót sajtóhírek szerint már Nobel-díjra is javasolták.
Pákh az interjújában természetesen nem akarja megkerülni a kérdést és szavaiból átsejlik a gyanúja: talán nem a véletlen műve, hogy nem sokkal azt követően született meg egy hat éve lassan csordogáló eljárásban hirtelen az ítélet, miután megfeneklettek a tárgyalások a Munkácsy kép adás-vételéről:
„Ez az egész őssejtügy egy felfújt cirkuszi mutatvány, miközben nincs is ügy. Pontosabban ez egy csinált ügy, egy igazi koncepciós per. Amikor a rendőrség nyomozni kezdett, emberi test tiltott felhasználásával vádoltak. A rendőrség és az ügyészség éveken át ebben az irányban nyomozott. A vádemelés előtt, mikor már majdnem kifutottak az időből, született egy olyan vélemény az ügyészségen, hogy ebben nem találtak bűncselekményt. Akkor gyorsan megváltoztatták a gyanút csalásra, és ebben is emeltek vádat. Évekig ezt tárgyaltuk aztán a bíróságon, erről szólt az egész. Aztán az utolsó tárgyalási napon kibővítették a vádat az emberi test tiltott felhasználására, amiben korábban az ügyészség nem emelt vádat. Végül ebben ítéltek el, a csalást pedig elvetették. Szerintem másodfokon megnyerjük, és az egésznek a végére pontot tehetünk. Amúgy számíthattam volna erre, mert megfenyegettek.”
A vitatott őssejtes kitérő után, melynek jelentőségét most a Pákhot sárba tiporni akarók nagy tüsténkedéssel helyezik előtérbe, feledve a műgyűjtő minden egyéb, korábban egekbe magasztalt érdemeit, következzen egy bővebb részlet az interjúból, mely némiképp más megvilágításba helyezi Lázár kancelláriaminiszter „barátságos lépésének” hátterét:
„Hol van most a Munkácsy-kép?
Természetesen a Déri Múzeumban van. Hogy hol lesz a jövőben, az egy jó kérdés.
Június 25-e a határidő, amíg meg kellene egyezni az adásvételről a kormánnyal. Egy hét alatt áthidalható az ön 9 millió dolláros igénye és az állam 6 milliós ajánlata közti különbség?
Ha van készség, akkor öt perc alatt is meg lehet egyezni, de ha nincs készség a megállapodásra, akkor nehéz. Egész életemben üzleteltem, és a tárgyalásos rendezés híve vagyok továbbra is. Csakhogy mióta a kép védettségét bejelentették, semmilyen tárgyalás nem volt, nem jelentkeztek.
Így nem lehet könnyű megállapodni.
Valójában már két éve megegyeztünk az adásvételről a Miniszterelnökséggel, csak utána hirtelen mindenki eltűnt, mintha a Titanicon ültünk volna. Később aztán a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja vette át az ügyet. A program egyébként dicséretes, rendkívül támogatandó kezdeményezés.
Két éve mennyiben egyeztek meg?
Nem titok: kilencmillió dollárban. Kevesen tudják, hogy ez az összeg annak idején nem kizárólag a Golgotára vonatkozott, ez egy csomagajánlat volt. Azt mondtam, hogy ennyiért nemcsak a Golgotát adom el a magyar államnak, hanem a tulajdonomban lévő 52 másik Munkácsy-képet is letétbe helyezem Magyarországon 12 évre.
Csak összehasonlításul: egyedül a trilógia másik darabjáért, a Krisztus Pilátus előttért évi 50 ezer dollárt fizettek korábban a kanadai Hamilton Galériának, mielőtt idén év elején megvette az állam. Ráadásul az ajánlatnak része volt az állam elővásárlási joga a teljes Munkácsy-gyűjteményre. Ha megvalósul a Liget-projekt, a múzeumi negyed, benne az új Nemzeti Galériával, akkor rendkívüli attrakció lenne, ha a megnyitóra összeállna egy teljesen új Munkácsy-gyűjtemény. Azt gondoltam, ez egy jó ötlet, de az MNB-t a csomagajánlat nem érdekli. Csak a Golgota kell az államnak, az Ásító inas valamiért már nem érdekli.
A kilencmilliós csomag helyett csak a Golgotáért akarnak hatmilliót adni. Ez nem arányos, méltányos ár önnek?
Azt mondják, hogy az árat az állam és egy kormányrendelet határozza meg, azért ennyi. Csodálkozom ezen, mert én pár évtizede műkincsekkel foglalkozom, és azt hittem, egy műtárgy árát a piac határozza meg, de hát tévedhetek, én sem érthetek mindenhez.
A védetté nyilvánítással sarokba szorították: a Golgotára az államnak elővásárlása joga van. Ha nem fogadja el az ő ajánlatukat, másnak sem tudja eladni, mert nem vihető ki az országból. Így már nehéz piaci árakról, viszonyokról beszélni. Engednie kell az árból?
Meg fog lepődni, de nekem a védettséggel semmi bajom nincs. Sőt van ennek egy derűs oldala is. Azt jelzi, az állam végre rájött, hogy a Golgota nemzeti kincs, és komolyan kell vele foglalkozni. Csakhogy ha valóban vevő az állam a képre, ilyenkor illik megállapodni a tulajdonossal, és nem pedig ezzel az erőszakos, államosításra emlékeztető eljárással kell rám erőszakolni egy fiktív összeget.
Miért lenne fiktív a hatmillió dolláros ajánlat?
Az összeg meghatározásánál az MNB-nél arra hivatkoznak, hogy a Krisztus Pilátus előtt sem került többe 5,7 millió dollárnál. Azt viszont elfelejtik, hogy nekem mekkora részem volt abban, hogy ennyiért eladta a Hamilton Galéria az államnak. Az sem lényegtelen, hogy a Hamilton Galéria ingyen kapta a képet, nem fizetett érte, míg én a Golgotáért egy halom pénzt fizettem ki 12 éve.
Az eredeti megállapodás az volt, hogy ha segítek jutányos áron megvenni a Krisztus Pilátus előttöt, annál többet kapok majd az enyémért. Erről a konkrét ígéretről most már szó sem esik, mintha meg sem történt volna. Ha eljön az ideje, megnevezem az urat, akivel erről tárgyaltam. Azt is megmondtam, hogy nem adom olcsóbban a képemet annál, mint amennyit én fizettem érte.
Az mennyi is volt? Hétmillió dollárt emlegetnek.
Hallottam, hogy a magyar sajtó megkereste az előző tulajdonost, Julian Beck műgyűjtőt, aki elmondta, hogy hétmillió dollárért vált meg a képtől. Én inkább nem mondanék árat, hiszen éppen ő volt az, aki megkért, hogy ne beszéljek a nyilvánosság előtt a vételárról.
Ha tényleg hétért vette, és az államnak nem kell a csomagajánlata kilencmillióért, nem egyezhetnének meg a hétmillióban, ami már nem sokkal több a most ajánlott hatnál?
Mint mondtam, megfelelő ajánlat esetén öt perc alatt meg tudunk állapodni. Hajlandó vagyok tárgyalni, de nem úgy néz ki, hogy velem bárki is hajlandó lenne tárgyalni.
Vajon miért?
Elérte az állam azt, amit akart. Másnak nem adhatom el, és nem is lehet kivinni az országból. Abban biztos vagyok, hogy az emberek sokkal szívesebben néznének egy olyan képet, ami nem lopással, államosítással került állami tulajdonba, hanem egy korrekt üzleti megállapodás révén. Ha az a félelme bárkinek, hogy bosszúból be akarom zárni a képet egy sötét raktárba, elzárni az emberek elől, akkor az alaptalan. Nem azért vettem meg és őriztem 12 évig, hogy ezt tegyem.
Nem is akarok lesüllyedni egy ilyen válaszlépéssel ugyanarra a szintre. Nekem Munkácsy nem csak egy festőművész, én őt sokkal többre becsülöm annál, hogy a képét ilyen játékokba belerángassam.”
Pákh Imrének mindig is következetes volt az álláspontja: szerinte egyben kell tartani Munkácsy trilógiáját. Munkácsy három monumentális műalkotása – az Ecce Homo, a Golgota és a Krisztus Pilátus előtt – egyelőre még a debreceni Déri Múzeumban látható, de hogy a jövőben is így lesz-e, az kérdéses.
Láthattuk: ha lenne készség az állam részéről, Pákh Imrével öt perc alatt is meg lehetne egyezni. Viszont ennek előfeltétele a korrekt értékbecslés (a műkereskedelem világában íratlan szabály, hogy az eladó és a vevő közösen kér értékbecslőket) és még inkább a korrekt hozzáállás lenne a kormányzati illetékesek részéről, amire az előzmények ismeretében nincs sok remény.
Ezért a hogyan tovább kérdésre meg arra, hogy meddig és mire vár Pákh Imre nemcsak a lehetséges teendőket vázolja fel kételyei kíséretében, hanem ki is fakad:„Először például arra, hogy egy független értékbecslés alapján tárgyalhassunk. Az MNB három értékbecslésre is hivatkozik, de nekem egyiket sem mutatták még meg, ráadásul ezek több sebből véreznek. Először is nem függetlenek. Hogy lehetne az a becsüs független, aki a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa és a főnöke Baán László? Vagy azok, akikkel az MNB az értéktár program révén kapcsolatban áll, vettek is már tőlük, vagy rajtuk keresztül képeket? Én beszereztem egy külföldi, független értékbecslést, ahogy ötezer dollárért az állam is beszerzett egy ilyet. Mindkettő 10 millió dollár körüli összegről szól. Ehelyett kínálnak 6 milliót. Úgy érzem, el akarják lopni a képet. Elegem van a lopásból, és elegem van abból is, hogy a média azon csámcsog: ki kit ver át, és ki kit zsarol meg. Ez Munkácsyhoz is méltatlan.”
Mindehhez csupán két megjegyzést tennénk zárásképpen.
Az Origónak adott pénteki interjúját követően sikerült két nappal később a New Yorkban tartózkodó műgyűjtőt a Vasárnap Reggelnek is utolérnie. Két nappal később Pákh már még keményebben fogalmazott arról az eljárásról, mely szavai szerint a lopást államérdeknek minősíti: „Erőszakos államosításnak nevezem, és ha lenne kedvem viccelni, azt mondanám, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mennyi kárpótlási jegyet kapok majd érte? A családom háború után államosított fuvarozási vállalatáért, édesapám 40 év múltán 170 ezer forint értékű jegyet kapott. Ez egy bunkósbot módszer, aminek azt hittem, hogy a Kádár-rezsimmel leáldozott Magyarországon.”
Másik megjegyzésünkkel visszatérnénk a Magyar Hírlap hasonlatához. Annak ismeretében, hogy miként jutott el a Munkácsy rajongó Pákh Imre szívügye az idilltől a pokolig, nekünk távolról sem Molière Harpagonja ötlik fel, hanem Csokonai hőse, a méla Tempefői egy apró módosítással: „Az is bolond, aki mecénássá lesz Magyarországon."