Bíró László Csíkmadaras polgármestere a Der Spiegelben: „A legrosszabb, hogy még mindig nem tudnak toleránsan együtt élni a saját országukban.”

Megszólalt a héten a Der Spiegel német hetilap online változatában Keno Verseck és Diplomatische Krise: Ungarn ziehen gegen Rumänien in den Flaggenkrieg („Diplomáciai krízis: Magyarország harcol Románia ellen a zászló háborúban” ) címmel megjelent terjedelmes cikkben számol be arról, hogy egy kicsinyes vita egy történelmi zászlóról miként vezethet el diplomáciai  válsághoz Románia és Magyarország között és miért fenyegetőzik mindkét ország a másik nagykövetének kiutasításával, amelyek amúgy szomszédok és szövetségesek, egyazon politikai és katonai rendszer tagjai, arról nem is beszélve, hogy deklaráltan is stratégiai partnerei egymásnak.  

A nagykövetek kölcsönös kiebrudalásának felvetése valójában meglepő – és tegyük hozzá téves – állítás, hiszen a Bem rakparton egyetlen pillanatig sem merült fel Victor Micula budapesti román nagykövet kiutasításának lehetősége. A diplomáciában kivételesen súlyos szankcióra csupán Füzes Oszkár, a bukaresti magyar külképviselet vezetője számíthatott egy röpke pillanatig, de neki se kellett komolyan elgondolkodnia a csomagoláson a dr. prof. Dimitrie Gerota, volt Jean-Louis Calderon, azelőtt Alexandru Sahia utca 63-65-ben. Legfeljebb csak azon merenghetett volna el (talán meg is tette), hogy 2008. augusztus 22-e óta, amikor átadta megbízólevelét Băsescu elnöknek, elég sok idő telt el ahhoz, hogy – tetszik, nem teszik – a korábbi hivatásával együtt járó és abban az újságírónak előnyt jelentő hipereaktivitást felejtse el,  és a jelen státusával inkább összeegyeztethető visszafogottságot részesítse előnybe, még akkor is, ha nyilatkozási lehetőséget kap a szenzációra éhes volt szakmatársaktól. Füzes nagykövet kiutasítását, ennek a szokatlan „fegyvernek” az alkalmazását, minden bizonnyal még az se merte volna megtenni, aki efféle kijelentésekre vetemedett.

De ezen túlmenően is találkozunk még egy meghökkentő megfogalmazással a magyar-román zászlóvitának szentelt Der Spiegel cikkben, mindjárt az elején, hiszen a szombaton, február 9-én megjelent Verseck cikk így kezdődik: „Az egész csak egy anyagdarabról szól. Egy kék-arany-kék zászlóról egy nappal és egy félholddal, amelyet múlt szombaton eltávolítottak egy távoli román tartomány egyik középületéből. Ezután robbant ki Magyarország és Románia között az úgynevezett zászlóháború.”

A rostocki születésű, magyarul és románul is jól beszélő, szabadúszó újságíró Keno Verseck, akia Der Spiegel mellett a Tageszeitungban, a Der Standardban és a Berliner Zeitungban is rendszeresen publikál, az ilyen és hasonló jellegű provokatív – tegyük hozzá, hogy olykor sokakat, általában hatalmi tényezőket bosszantó – kijelentéseivel nem először „csap a levesbe” és gerjeszt indulatokat úgy magyar, mint román közegben. Így 2011. novemberébenaz agysebészettel példálózó Matolcsyról írt maró gúnnyal és Orbán „félresikerült magyar különútjáról” cikkezett, meg arról is, hogy a „magyar Adenauer”új alkotmánnyal és új választójogi törvénnyel, továbbá ehhez hasonló „törvények százaival” szabja saját igényeire az államot és a fideszesek „a kétharmados győzelem óta gyakorlatilag minden állami és közszolgálati poszton lecserélték a vezetőket és a saját embereiket tették oda.” A romániai viszonyokat számtalanszor bíráló cikkei okán  az német újságíró (Verseck 1991 és 1999 között különböző német lapok bukaresti tudósítója volt) nemegyszer vált a mindenkori román hatalmi körök számára kényelmetlen véleményformálóvá. 2012. augusztus 16-án például a  Cotidianula német publicistánaka tavaly nyári, Băsescu elnök leváltási kísérletét célzó USL machinációkat bíráló megfogalmazásai miatt Versecket Romániát gyalázó, „visszaeső bűnözőként” aposztrofálta és szorgalmazta ellene a Külföldi Román Hírszolgálat (SIE) fellépését.

A némiképp bulvárízű bevezető sorokat követően Verseck „komolyra veszi a szót.” Azért is érdemes kellő jelentőséget tulajdonítani a jól dokumentált írásnak, mert neki, illetve a világ minden táján olvasott hetilapnak köszönhetően az érdeklődök részletekre menően objektív képet kaphattak arról, hogy mi vezetett el ehhez a magyar-román viszony és egyben a magyarságpolitika 2013-as alakulását döntő módon befolyásoló kommunikációs csörtéhez. Ne feledjük: a Der Spiegel Európa legnagyobb hírújságainak egyike, Németországban pedig a legbefolyásosabb és legolvasottabb lap. A magazint hetente, több mint egymillió példányszámban adják ki, a Spiegel-Online honlapját pedig havi szinten ötmillióan látogatják meg, ennek hozzávetőleg 15%-a külföldi felhasználó.

„Két EU-s tagállam, akik korábban stratégiai partnerséget is kötöttek, most a nagykövetek kiutasításával és „további diplo-máciai lépésekkel” fenyegetik egymást. A román és a magyar médiában is napok óta a zászlóvita az első számú téma, a román tévécsatornák magyarellenes kampányt folytatnak, ami két évtizede még mindennapos volt”– sommázza véleményét a német újságíró, majd állítását igazolandó, hiteles romániai véleményformálókhoz fordul.

Elsőként Eckstein-Kovács Péter véleményét tudakolja, aki elmondja neki: őt személyesen meglepte a kirobbant és eszkalálódó székelyzászló-hisztéria. A cikkírónak nyilatkozó, Kolozsváron, az „erdélyi metropolisban” élő, emberjogi ügyvédként és politikusként bemutatott Eckstein-Kovács ekképp fogalmaz: „Úgy gondoltam, hogy az ilyen jellegű konfliktusok és médiakampányok egyszer és mindenkorra a múltéi lesznek. Ez, ami történt, az a Magyarország és Románia közötti eddigi jó kapcsolatokat kérdőjelezi meg.”

A másik megkérdezett interjúalany, Cristian Câmpeanu román publicista volt, aki ennél is keményebben válaszol az őt kérdező német kollegának: „Két kis ország Európa szélén, mindkettőt provinciális, kvázi-autokratikus vezetők irányítják, mindkettő súlyos problémákkal küszködik a jogállamiságot tekintve, gazdasági problémáik vannak, és mindketten lelkesen visszasüllyednek a kezdetleges populista nacionalizmusba.”

 A zászlóvita vita kialakulását és eddigi fontosabb állomásait részletesen bemutató cikk kitér a konfliktus kiprovokálására, és tárgyilagosan összefoglalja az ügy fontosabb részleteit is. Gondosan ügyel arra is, hogy a megyeközpont elnevezése mind magyar (Sepsiszentgyörgy) mind pedig román (Sfântu Gheorghe) változatban történjen meg:

 „A zászlóháború múlt szombaton Kovászna megye új prefektusának beiktatásával kezdődött Sepsiszentgyörgyön. A ceremónia kezdete előtt a Ponta-kormány képviselői szó nélkül hagyták, hogy a teremből eltávolítsák a székely zászlót. A falakon mindenhonnan történelmi szimbólumok és zászlók lógtak, ezek nem zavarták őket, kivéve a magyar kisebbség lobogója. Az indoklás szerint a székely zászló egy közigazgatásilag nem létező területet szimbolizál. A szerző megjegyzi azt is: „tavaly ősszel egy bíróság úgy rendelkezett, hogy a középületben és a középületekre ki lehet tenni a zászlót.”

„A „gesztus” sértés volt a magyar kisebbség képviselőire nézve, akik már régóta nagyobb önállóságért harcolnak.” – írja a Der Spiegel szerzője. „De nemcsak a székelyföldi politikusok tiltakoztak, hanem a budapestiek is: az autonómiatörekvéseket támogató Németh Zsolt külügyi államtitkár szerint „szimbolikus agresszió folyik az erdélyi magyar társadalom ellen.” Ezt Victor Ponta kormányfő sem hagyta szó nélkül, „szemtelenségnek” nevezte a vádakat, és a hajdani keleti blokkot idéző terminológiával kikérte magának a "belügyekbe való beavatkozást." Eközben Titus Corlăţean külügyminiszter bekérette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, és kiutasítással fenyegette, amiért azt mondta, hogy a magyar kormány mindig is támogatta az autonómia törekvéseket. Német Zsolt ezek után „diplomáciai lépéseket” helyezett kilátásba, ha Románia nem fejezi be a zászlóháborút.”

Az újságíró szerint „a mostani az utóbbi évek legkomolyabb konfliktusa a két ország között. Az 1990-es évek közepén lenyugodtak az indulatok, és az EU-s csatlakozás is több közös gazdasági és kulturális projekteket hozott, az RMDSZ pedig 16 évig a kormánykoalíció tagja volt. Az Orbán-kormány azonban minden magyar képviselőjének – a határontúliakénak is - tekinti magát, és támogatja a magyar kisebbség radikális képviselőit. A szerző példaként hozza a fel a választási törvényt, és a 2014-es választásokat, ahol a kormánynak szüksége lesz a határon túli szavazatokra, mivel a hazai szavazók között Orbán és pártja „szociális tisztogató politikája miatt” népszerűtlenné vált.

 A magyar kisebbség elleni megnyilvánulások az utóbbi időben a román kampányban is mindennaposak. A zászlóháború Pontáéknak is jól jön, ugyanis egy nacionalista retorikával könnyebben végig tudják majd vinni a területi reformokat, melyek szerint a 41 jelenlegi megyét nyolc nagyobb kerületre módosítanák. Ezek szerint három, főleg magyaroklakta körzetet egy nagy, román központú kerületbe sorolnának, így azok sok jogot elveszítenének.”

„A zászlóvitának aligha lesz vége a közeljövőben” – állapítja meg a német nyelvű lapok és a Deutsche Welle tekintélyes kommentátora, majd hozzáteszi: „a vita ellen alig emelte fel a szavát valaki.”

 A kevesek közül a Der Spiegel cikkírója Lucian Mândruţa nagy visszhangot kiváltó magyarbarát megnyilatkozásából idéz, mégpedig talán a legfontosabb, üzenetértékű gondolatot:„Kedves magyarok, mivel román állampolgárok vagytok, akárcsak én, történelmi jelképeitek az enyéim is.”

Végül a népszerű német hetilap a riport-összeállításában a mély konfliktusra példaként hozza fel Csíkmadaras polgármesterének, Bíró Lászlónak az esetét, „akit saját irodájában keresett fel Jean-Adrian Andrei, Hargita prefektusa, hogy átadjon neki egy közel ezer euróról szóló büntetést, amiért kitűzték a székelyzászlót (sic) a polgármesteri hivatal oromzatára.” A polgármester Versecknek elmondott a szavai a Lucian Mândruţa által leírtakhoz hasonlóan szintén üzenetértékűek, csakhogy ezek már sajnos  kevésbé bíztatóak: „A legrosszabb, hogy még mindig nem tudnak toleránsan együtt élni a saját országukban.”

The New York Times: a csíkszeredai Vákár Lajos jégcsarnok egy szentély, az itteni hokicsapat pedig a székely autonómia-törekvések szimbóluma

Megszólalt a héten a The New York Timesban James Montague és a nagyméretű globális amerikai újság egyik oldalának kétharmadán, hatalmas fotóval illusztrált cikkben szólt a csíkszerdaiak jégkorong-szeretetéről és arról, hogy a hoki miért is több ezen a tájon, mint kellene annak lennie, azaz miért nemzeti ügy?

A The New York Times, február 7-én (az online változatban már február 6-án) megjelent Symbol of a Struggle (Egy küzdelem szimbóluma) című tudósítás lehet, amely ugyan a sportrovatban jelent meg és talán nem túlzás elmondani róla, hogy ilyen rokonszenvkeltő és korrekt tartalmú cikket talán még nem írtak világlapban Csíkszeredáról és a székelyekről. Ami viszont ennél is figyelemreméltóbb: tette ezt a The New York Times éppen a székelyzászló-vita eszkalálódása idején!

 A bukaresti Alina Totti közreműködésével tető alá hozott Montague cikk a figyelemkeltő bevezető sorok („Csíkszereda három dologról híres: egyike Románia leghidegebb térségeinek; a sörgyáráról, ahol az ország egyik söre, a Ciuc (Csík) készül; és jégkorongcsapatáról, amely megnyerte a legutóbbi hat bajnokságot”)azonnal rátérlényegre: a szerző a  székelyek, illetve a romániai magyarság autonómia-törekvései harcosainak tekinti a csíkszeredai hokicsapatot, akiknek kék-fehér  mezén: „nem a Miercurea Ciuc felirat, hanem Székelyföld olvasható, amely a Székelyek Földjét, a Magyar Királyság egykori tartományát jelenti” (eredetiben: „It is Szekely-fold, the Hungarian word for the Szekely Land, a former province of the Kingdom of Hungary.”) és, ahol „a Vákár Lajos jégkorongpályájának jegére pedig ezt festették: Hoki Sport Club Csíkszereda. A csapat a hazai mérkőzéseken a székely himnuszt énekli magyarul.”

„A hoki klub nagyban hasonlít a legendás spanyol fociklubhoz, a Barcelonához, mely életben tartotta a katalán nacionalizmus láng-ját Franco tábornok elnyomása alatt” – írja a The New York Timesszerzője, majd elmondja a többszörös román bajnok hokicsapat és a székelyek történetét, annaka történelem viharaiban megtépázott, kisebbségbe került népcsoportét, akik nem adják fel, és a hokin keresztül küzdenek azért, hogy nyelvhasználatukat, magyarságukat szabadon megélhessék.

A tudósításból a történelmi előzményeket is megismerheti a The New York Times sportrovatának olvasója. Így szól az a középkorról, a megtelepülő székely törzsekről, majd arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása és az első világháború után több millió magyar került határokon túlra („az első világháború után magyarok milliói “felejtődtek” az ország határain kívül, így Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában.”)

Elmondja azt is a befolyásos világlap riportere, hogy a Ceauşescu-éra elnyomta a magyar kisebbséget, de „a székelyek feltalálták magukat és szembehelyezkedtek a velük szembeni asszimilációs törekvésekkel és nyelvhasználati korlátozásokkal a Nicolae Ceauşescu fémjelezte kommunista időszakban.”

“Kijelenthetem, hogy a sportklub, ez a jégkorongcsapat a székelyek ügyét képviseli” – fogalmaz a The New York Timesnak „a klub korábbi elnökként és ma helyi politikusként” prezentált Papp Előd, aki azt is kifejti: „Ez a jégkorongcsapat képviseli a történelmünket is: az őseink harcosok voltak és a jégkorongnak is harcosokra van szüksége. Mindig is nagyon kevés román játszott a klubunkban”.

Montague a romániai forradalom hőseként mutatja be Tőkés Lászlót, aki szintén megszólal a cikkben. Tőkés szerint a hoki a magyar nemzeti identitás kifejezője. A romániai magyar politikus szerint a románok a magyaroknak „nagyon jó barátai”, de sokszor nem akarják őket elfogadni magyarnak. “Néha magyarul beszélő románoknak neveznek bennünket – mondja – de ez nem igaz. Mi abszolút magyarok vagyunk, a legteljesebb mértékig és értelemben” hozzátéve azt is: „Ha a Holdon élnénk, akkor is magyarok lennénk. De itt élünk, Erdélyben, Romániában és magyarnak tartjuk magunkat”.

A szerző azt is fontosnak tartja írásában kiemelni, hogy „a csíkszeredai gárda eredményessége gondot okozott a sportágban, mivel a román válogatott csaknem teljes egészében csíkszeredai magyarokból áll. Olyannyira, hogy botrányt keltett, amikor 2011-ben, a Magyarország elleni meccs után a résztvevők a jégen közösen énekelték el a magyar himnuszt.”

Szó esik még a cikkben arról is, hogy a magyar kormány bevezette a kettős állampolgárságot a határon túli nemzettársaknak, és ez csak felerősítette az érintett terület lakóinak ragaszkodását az anyaországhoz. E kontextusban kap a cikkíró számára jelentőséget, a teljes autonómiát akaró Tőkés kijelentése: „ebben a küzdelemben a sport igen fontos helyet kap” meg Góga Attila csapatkapitány, sajátos státusa is, aki játszott a román jégkorong-válogatottban, de kettős, román-magyar az állampolgársága és csak egy himnuszt szokott énekelni.

A román hokisszövetség képviselője viszont azt mondja el a The New York Times riporterének, hogy, a kicsiny Csíkszereda a sporton keresztül akarja megmutatni magát, és ezt az ottani politikusok kihasználják a maguk javára. „Csíkszeredának helyi politikai és társadalmi jelentősége van" – mondta el a világlap tudósítójának Marius Gliga, a Romániai Jégkorong Szövetség technikai igazgatója. „Ez egy kis város. Ha ki akarnak tűnni a többi város közül, fel kell mutatniuk valamit. Ők a sportot választják erre. A térség politikusai pedig a csapatot használják a maguk népszerűsítésére.”

Utóbbiak – teszi hozzá végül James Montague –, a Székelyföld ügyét támogató üzletemberekkel együtt, sok pénzt áldoznak a csapatra, amely a jégpályával együtt változatlanul sokkal többet jelképez, mint csupán a hokit.

A virágzó csíkszeredai hokifellegvár megannyi, közösségi önbizalmat sugárzó látványával szemben éles kontrasztban áll a Bukarest hasonló jellegű sportlétesítménye, melyet szerzőnk szintén felkeresett és cikkében megörökített: „Bukarestben, a román fővárosban a jégkorong látott már szebb napokat is. A város fő sportcsarnoka részben el volt árasztva. Minap egy fiatal műkorcsolyázó lány gyakorolt figurákat a részben nedves, vizes területen. Néhány kóbor kutya is van a területen, akik a jégkorong hálókon próbálják átrágni magukat.”

A fővárosi áldatlan állapotokat szintén részleteiben is bemutató cikk zárásképpen visszatér Csíkszeredára, hogy elmondhassa olvasóinak: a város lakóinak, a székelyeknek a jégcsarnok, a csapat miért jelentenek többet, sokkal többet, mint egy, bárhol élő lokálpatrióták számára közelálló, helyi csapat, a településük jégkorong-együttese. A hiteles szószólót egy helyi szurkolóban, a 22 éves Szikszai Lászlóban találja meg: “A kommunista időszakban a helyi lapok sosem Csíkszeredát írtak, hanem Miercurea Ciuc-ot” mondja László, a fiatal szurkoló. „Akkoriban ez a hely volt a szentély. Itt szabadon lehetett magyarul beszélni. Bizonyos értelemben ez még ma is így van.”

Erről a székelyföldi szentélyről és mindarról, ami hozzá köthető értesülhetett a The New York Times mintegy egy és egynegyed millió nyomtatott változatának olvasója 2013. február 7-én és a lap online változatának sokmilliónyi sportrajongója a világhálón már február 6-tól kezdődően, annak köszönhetően, hogy jókor és jót kívánt elmondani a világ egyik legnagyobb tekintélyű, öt kontinensen olvasott és népszerű orgánumában James Montague.

Jól tette, hogy megszólalt, igen jól tette!

Kárpáti Igaz Szó: Szanyi Tibor „kijelentései egyszerre bugyuták, hibásak és sértőek.

Megszólalt a héten a Kőszeghy Elmér a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője és Jó tanács  Szanyi Tibornak címmel vezércikkben utasította vissza annak az MSZP politikusnak a határon túli magyarokat (és nemcsak őket) mélyen sértő „szanyiságait”, melyek 2004. december 5-ének feledni remélt világát honosította meg újra a magyar közéletben.

„Szanyi érzékelhetően képtelen kiirtani magából a határon túliak heccelésére való vonzalmát” – írta minap egy budapesti napilap elemzője. Így fogalmazott azt követően, hogy a múlthét keddjén, néhány, nagyváradi és nagyszalontai ún. „békemenetes” importtapsonc gyulai lerománozásával és főleg azzal az érveléssel, ahogyan az exhibicionizmusát leplezni képtelen szocialista megmondóember az ATV-ben védeni próbálta a védhetetlent.(Az interjú megtekinthető itt.)

Ezen túlmenően Gabay Balázs felteszi azokat a kérdéseket – „Vajon ki lehet az ő igazi ellensége, a határon túliak, vagy saját pártja? Szavaival Mesterházy szívébe mártja a kést, vagy önnön vonzalmát elégíti ki egyedi módon?” – melyeket mások is feltesznek immár egy hete, csaknem mindenütt a magyar írott és elektronikus sajtóban. Legfeljebb a szóhasználat különbözik, a megfogalmazások árnyalódnak, attól függően, hogy milyen a háborgó írástudók elkötelezettsége. Mert, aki szembesült Szanyi poénnak vélt gyulai kijelentéseivel, amelyeket az angyalföldi heccmester valójában nem is poénnak szánt, majd látta és hallotta azt a bárdolatlan eszmefuttatást, amit Szanyi az ATV-ben február 6-én reggel 7 óra 7 perctől kezdődő interjújában elkövetett, az tényleg nem érti: miért kell egy MSZP elnökségi tagnak megkérdőjeleznie a pártelnöke januári kolozsvári bocsánatkérésénekhitelességét és komoly kételyeket ébreszteni az MSZP új, a korábbit gyökeresen átértékelni akaró nemzetpolitikai felfogását illetően? Ahogyan azt se értheti, hogy miért kell egy MSZP elnökségi tagnak meggondolatlanul rombolni, miért kell a magyar baloldal emblematikus magyarságpolitikusát, Tabajdi Csabát és sok-sok hozzá hasonló, felelős nemzetpolitikát szorgalmazó és azt cselekvően szolgáló baloldali eszme- és harcostársát hátba támadni, nekik és saját pártjának nehezen korrigálható kárt okozni?

 „A következő kihelyezett elnökségi ülését az MSZP Kárpátaljára szervezi”–jelentette be Facebook oldalán Szanyi Tibor január 18-án, azt követően, hogy visszatért az emlékezetes kolozsvári MSZP tanácskozásról. A tervezett lépés akkor problémamentesnek, sőt mi több, természetesnek is tűnt, annál is inkább, hiszen az MSZP-vel a legszorosabb kapcsolatokat mindig is a Gajdos István vezette, a hitelesebb és befolyásosabb kárpátaljai magyar párt, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség építette ki az elmúlt években. Ez azonban Szanyi „magánszámainak”, vagy nevezzük nevén: Szanyi Tibor „privát december ötödikéjének” tükrében már korántsem ígérkezik olyan egyszerű látogatásnak, mint lett volna az, az óriási médiavisszhangot és óriási felháborodást kiváltó Szanyi-beszólások előtt. Hogy miért?

 A választ a kérdésre Kőszeghy Elemér, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének vezércikke adja meg, amely a hétvégén jelent meg Kárpátalja egyetlen magyar napilapjában. Mivel Kőszeghy Elemér egyúttal az UMDSZ egyik alelnökeis, bizonyosra vehető, hogy az angyalföldi „megmondóember” egyhamar nem lesz szívesen látott vendég az Ung partján.

 „Szanyi Tibornak többnyire nem kell a szomszédba látogatnia egy-egy csípős megjegyzésért. A szocialista párt egyik megmondó embere azonban ez alkalommal túllőtt a célon, és nem csupán a határon túli magyarok, hanem feltehetően a párttársak és a jóérzésű baloldali szimpatizánsok körében is kiverte a biztosítékot.” – fogalmaz még szordínóban indítva Kőszeghy, majd még mindig higgadtan ismerteti a botrányos Szanyi-nyilatkozatok mibenlétét és azok hátterét.

Ezt követően jön el a hangnemváltás; a kárpátaljai magyar közösség indignálódását szavakba foglaló főszerkesztői következtetés tömör, mindössze három szó: a politikus „kijelentései egyszerre bugyuták, hibásak és sértőek.

Bugyuták – mutat rá a kárpátaljai lapszerkesztő és politikus – mivel Szanyi „direkt vagy tudatlanságból elfeledkezik arról, hogy kétféle nemzet létezik” és a politikai nemzet mellett létezik a másik is, a „a kulturális nemzet, mely államhatároktól függetlenül, mi több: azokkal dacolva él.”

A szocialista politikus által mondottak ugyanakkor vaskos politikai szarvashibák is – és bizonyára nem csak a Kárpáti Igaz Szó vezércikkírójának olvasatában –, hiszen e szavakkal és érveléssel Szanyi lenullázni akarja azt a meakulpázást, melyet az MSZP és elnöke, Mester­házy Attila nemrég Erdély fővárosában tett meg. Igaz – Kőszeghy még egy személyes indíttatású sanda szándékot se zár ki, hiszen jól emlékszik a tavalyi MSZP kongresszus tisztújítására és megfogalmazza gyanúját: „a pártelnök-választási harcban alulmaradt Szanyi bejelentése akár egy bújtatott bosszú is lehet”.

Leginkább azonban sértőnek tartja – tegyük hozzá – joggal a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője és az UMDSZ alelnöke Angyalföld országgyűlési képviselőjének szavait: „Mi, külhonba rekedt magyarok már immunissá váltunk arra, ha saját környezeteinkben némi nem éppen szimpatikus jelzővel megspékelve „lemagyaroznak” minket. Azt azonban képtelenek vagyunk mind a mai napig feldolgozni, lenyelni, ha Magyarországon lerománoznak, leszerbeznek, leszlovákoznak, netán leukránoznak bennünket. Ez számunkra egyenértékű azzal, mintha az anyánkat szidnák.”

Annak tudatában, hogy a poénnak szánt gyulai lerománozást követő meghökkentő érvek korántsem csak Szanyi magyarságfelfogását tükrözik, (és ő őszintén így is gondolja, amit kimond) hanem sokan mások, nemcsak az angyalfödi Szanyi-fanok osztják e nézeteket Kőszeghy Elemér vezércikke úgy ad tanácsot a megszólítottnak, hogy mások is értsenek belőle: „Végezetül egy jó tanács Szanyi Tibornak. Amennyiben Kárpátaljára utazna, előtte nem feltétlenül kell beletemetkeznie az ukrán nyelvkönyvekbe. Ám, ha a magyar mellett mégis meg akar szólalni „külföldiül”, akkor tegye azt II. Rákóczi Ferenc leghűségesebb népének a nyelvén: ruszinul!”