Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 29.–augusztus 4.)
Hetven éve jelent meg az a Beneš-dekrétum, mely hontalanná és nincstelenné tette a csehszlovákiai magyarokat és németeket
Hetven éve, 1945. augusztus 2-án jelent meg Csehszlovákiában az Edvard Beneš államfő által kibocsátott 33. számú alkotmányrendelet „a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának rendezéséről" (Ústavní dekret prezidenta o úpravě československého státního občanství osob národnosti německé a maďarské.) Ez a dekrétum tetőzte be e két, háborús bűnösnek nyilvánított nemzetiség jogfosztását, mert abból a 13 elnöki rendeletből, mely közvetlenül érintette a két hazaárulónak tekintett etnikumot, ez járt az akkori Csehszlovákiában élő németek és magyarok számára a legsúlyosabb következményekkel. Az 1945. augusztus 2-án kelt ún. elnöki alkotmánydekrétum első paragrafusa alapján, minden német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár 1945. augusztus 10. napjával elveszítette csehszlovák állampolgárságát.
Az 1945. április 5-én kiadott ún. Kassai Kormányprogram meghirdetését követő, 1945 májusa és októbere között, Beneš államfő által aláírt mindösszesen 143 elnöki rendelet a második világháború utáni új csehszlovák államot kívánta megalapozni. Ezért ezeket a dokumentumokat együttesen, úgy a cseh, mint szlovák köztársaság a jogelődjének, az egykori Csehszlovákiának „születési bizonyítványaként” értékeli. Mivel ottani, közkeletű értelmezés szerint azokból eredeztethető a létük, mindkét utódállam a jogrendje részének tekinti.
Ugyanakkor a köztudat ma Beneš-dekrétumokon inkább csak azt a 13 jogszabályt érti, amelyek a csehek és szlovákok közös nemzetállama megteremtése érdekében az országban élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Ez a bő egy tucat alkotmányrendelet kiegészülve további 20 más dekrétummal, melyek csak közvetve vonatkoznak a mindmáig vétkesnek tekintetett két nemzetre, 70 éve képezik az őszinte megbékélés és kiegyezés akadályát németek és magyarok illetve csehek és szlovákok között.
Ez igaz még akkor is, ha tíz esztendeje, 2005 augusztusában történt egy cseh kormányfői bocsánatkérés a németektől és ezt utóbb, Jiři Poroubek akkori miniszterelnök megtette a csehországi magyarok felé is. Igaz ez még, annak ellenére, hogy 2007-ben a cseh-német megbékélési nyilatkozat is született, amely tartalmazott egy cseh bocsánatkérési passzust és igaz ez még akkor is, ha két esztendeje Petr Nečas cseh miniszterelnök Münchenben ismételten bocsánatot kért a szudétanémetektől a második világháború utáni kitelepítésükért. Már csak azért is tekinthető csupán jelképes gesztusnak a hivatkozott megbékélési nyilatkozat, mert az a kárpótlás lehetőségét teljes mértékben kizárta.
A magyaroknak írt korábbi Poroubek levél sem hagyott kétséget afelől, hogy bármilyen cseh megkövetést csak jelképes gesztusként lehet értékelni. „Számomra semmiképpen sem közömbös azon több ezer állampolgár sorsa, akiket a II. világháború után jogsérelmek értek. Külön érinti ez az egykori csehszlovák állampolgárokat - a magyar nemzetiség tagjait is - akiket 1946-47-ben Dél-Szlovákiából erőszakkal telepítettek ki a cseh határvidékre, kényszermunkára. A kormány kezdeményezése ugyanakkor nem irányul a jogsértéseket szenvedett személyek anyagi kárpótlására, hanem elsősorban erkölcsi elismerés" – fejtette ki a prágai miniszterelnök Kocsis László Attilának, az Együttélés Politikai Mozgalom elnökének 2006 januárjában.
Szlovákia abban az évben, amikor cseh-német megbékélési nyilatkozat született homlokegyenest másképpen lépett. Annak ellenére, hogy a 13 dekrétum alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód durván megsértette az emberi jogokat, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, összeegyezhetetlen volt a tulajdon sérthetetlenségének elvével és semmibe vette a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmát, sőt mi több, érvényben tartásuk szembement az Európai Unió Alapjogi Chartájával is, EU-tagság ide, EU-tagság oda, a pozsonyi törvényhozás megerősítette a 143 alkotmányrendelet sérthetetlenségét, beleértve a vérlázító tartalmú tizenháromét is. Így azokét is, melyek hét évtizeddel ezelőtt az ottani németek mellett a magyarokat megfosztott az állampolgárságuktól, a nyugdíjaiktól és egyéb járadékaiktól, zárolta a bankbetétjeiket, megtiltotta nekik közhivatal viselését, majd nemsokára a magánalkalmazottként való elhelyezkedést is, betiltotta a magyar nyelv használatát a közéletben, feloszlatta a magyar kulturális egyesületeket, kizárta a magyar egyetemi hallgatókat az egyetemekről. És persze attól is megfosztotta őket, amivel németek millióit és magyarok százezreit sikerült egy csapásra padlóra küldeni: az elnöki dekrétum lehetővé tette a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyeket csehek és szlovákok között osztottak ki.
Ma sokan, de nem elegen, úgy vélik, a Beneš-dekrétumoknak már csak történelmi jellegük van, ezért semmi sem történne akkor, ha azokat hatálytalanítanák, illetve úgy gondolják, a hatálytalanításuknak gyakorlati jelentősége alig lenne. Hogy ez mennyire nincs így a valóságban arra jó példa a magyar nagyszülővel is rendelkező veterán cseh politikus, Karel Schwarzenberg esete. Ő az, aki nemcsak minap, a gombaszögi táborban állt ki határozottan a Beneš-dekrétumok eltörlése mellett és nevezte azok megtartását butaság, hanem korábban is hitet tett meggyőződése mellett: a XXI. század Európájában Edvard Beneš dekrétumainak csak a történelemkönyvekben lehet helye, de egy uniós állam jogrendjében soha.
Talán nem túl merész gondolat részünkről arról is szólni itt: ma minden bizonnyal Karel Schwarzenbergnek hívnák a cseh elnököt és nem Miloš Zemannak, ha az européer polgárrá lett ex-herceg, volt cseh külügyminiszter, Václav Havel közeli barátja és munkatársa, egy elnökjelölti tévés vitában, 2013 januárjában, nem így hangoztatja krédóját: „az, amit 1945 után megtettek a németekkel és a magyarokkal Csehszlovákiában, mai szemmel nézve az emberi jogok durva megsértése. Súlyos hiba volt a kollektív bűnösség elvének érvényesítése, ezért az akkori kormány, beleértve Eduard Beneš államfőt is, valószínűleg Hágában találná magát." Az istenkáromlással felérő kijelentés eldöntötte az elnökválasztásokat: az első fordulóban Schwarzenberg és Zeman még fej-fej mellett végzett, a befutó végül Miloš Zeman lett tíz százalékos előnnyel.
Azok számára, akiket részletekre terjedően is érdekel, hogy mennyire eltérően látja napjaink magyar, szlovák és cseh históriája a Beneš-dekrétumok eltörlésének esélyeit, jó szívvel ajánljuk ide kattintva megismerni Simon Attila felvidéki magyar, Dušan Kováč szlovák és Jan Rychlík cseh történész egymástól eltérő véleményét erről a bonyolult problémakörről.
Magunk most inkább Kolozsi Ádámnak az Indexben közreadott alaposan dokumentált Deportálásokkal akarták magyartalanítani Szlovákiát című írására koncentrálnánk.
A Kolozsi cikk egy korabeli kitelepített vallomásával indul. A megélt élmény, ahol az elüldözött és a döntés végrehajtója is könnyezik, bármilyen okfejtésnél találóbb, beszédesen szól arról az embertelenségről, amit a Sztálin legjobb tanítványai sorába lépő Beneš döntése jelentett a felvidéki hétköznapok emberei számára. Nincs az a megdöbbentő statisztika vagy hiteles adatokat felsorakoztató kimutatás, ami e megindító pillanatfelvételnél jobban érzékeltethetné, hogy mit is jelentett valójában az, hogy Beneš és a beneš-klónok Felvidéken, a magyarokon, és másutt az országban pedig a németeken torolták meg Csehszlovákia széthullását:
„Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülődjünk. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek minket. Két család került egy vagonba. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, s a katona sírva próbált elvonszolni onnan.”
Hogy ki mindenki sírt ebben a Duna-parti magyar faluban 1945-ben, amikor a csehszlovák hatóságok visszatérése után kényszerrel telepítették ki az ellenségnek nyilvánított felnőtteket és gyerekeket, fiút, lányt egyaránt, már nem nagyon lehetne megmondani, de zokoghatott a többiekkel együtt a katona is, miért pont ő ne zokogott volna. A súlyos traumát, sokaknak máig fájó sebeket okozó kitelepítések, átköltöztetések, deportálások a magyar-szlovák viszony legmérgezőbb epizódjai, 70 év távlatából is.”
Akkor is voltak, kik emberek tudtak maradni az embertelenségben: „Amikor házaikból a zsidókat vitték el, akkor is elhatároltuk magunkat ezektől a cselekedetektől, mint az emberiességgel és a keresztényi szeretettel ellenkező dolgoktól. Ma ugyanezt tesszük, mert a mostani eljárás módozatai igen hasonlítanak azokra, amelyeket a múltban is kifogásoltunk” — idézi szerzőnk a szlovák püspökök Beneš köztársasági elnökhöz és Jan Masaryk külügyminiszterhez intézett memorandumát, melyben a kisebbségek kitelepítése ellen tiltakoztak.
Szavuk éppúgy nem talált meghallgatásra, mint akkoriban Budapesten a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezető Bibó Istváné, aki szintén a zsidók deportálásához hasonlította a szégyenteljes, magyarországi németek elleni kitelepítési akciót, de mindhiába tette ezt: a Moszkvából Sztálinék által küldött kommunista minisztere, Nagy Imre, lesöpörte az érveit.
Igen, nem tévedés, ő az a Nagy Imre, akit 1956-os szerepvállalásáért 1958. június 16-án kivégeztek, aki a forradalom miniszterelnökeként és mártírjaként több mai magyarországi párt identitásának is meghatározó eleme. Ő volt az, – bár erről ma alig tud a közvélemény – aki belügyminiszterként kiadta az 1945. december 29-én a deportálások jogi megalapozását biztosító hírhedt rendeletét és ezzel a kollektív bűnösséggel megvádolt félmilliós magyarországi németek egyharmadának a kitelepítésében kulcsszerepet játszott. Nagy Imre személyes felelőssége elvitathatatlan abban is, hogy mintegy 30-35 ezer magyarországi németet hurcoltak el a Szovjetunióba. Ő volt az, aki a Tildy-kormány 1945. december 22-i ülésének jegyzőkönyve szerint nemcsak arról beszélt, hogy „saját magyar nemzeti kötelezettségünk ösztökél bennünket, hogy most végre a német lakosságot kitelepítsük”, hanem azért is vehemensen érvelt, hogy még írmagja se maradjon Magyarországon a németeknek. Képes volt ennek érdekében megvezetni a koalíciós kabinet tagjait is, mert olyan értelmezést adott a potsdami határozatoknak, melyet azok valójában nem is tartalmaztak.
„A helyi közvélemény vegyesen fogadta az intézkedéseket – olvashatjuk tovább az Index cikkében. Volt, ahol a szlovák falubéliek örömkiáltásokban törtek ki, hogy „viszik a Dunán túlra a magyarokat", de a visszaemlékezésekben legalább annyi szó esik az együttérzésről, közös könnyekről. A politikai feszültségek ellenére a felvidéki magyar-szlovák viszony helyi szinten soha nem volt olyan konfliktusos, mint mondjuk a cseh-német, ahogy az egész magyarellenes politika is csak másodlagos jelentőségű volt a korabeli Csehszlovákiában.”
Ténylegesen a szudétanémet kérdés volt a világháborús győztesek prioritása és nem a magyarok kitelepítése – eleveníti fel a hét évtizeddel ezelőtti nagyhatalmi döntések hátterét Kolozsi Ádám. „Nem véletlen, hogy ez az ominózus, az állampolgárság elvételéről szóló Beneš-dekrétum is annak másnapján lett hivatalos, hogy a nagyhatalmak formálisan is jóváhagyták a kelet-közép európai németek kitelepítését. A győztes szövetségesek potsdami konferenciájukon augusztus elsején fogadták el, hogy Lengyelországról, Csehszlovákiából és Magyarországról kitelepíthetik a svábokat, szászokat, az évszázadokkal korábban érkezett egykori német betelepülőket, összesen vagy 12 millió embert, akik a háború után jóvátehetetlenül bűnbakok lettek.”
Előbb úgy tűnt, a csehszlovákiai magyarok nem jutnak a németek sorsára: „A Csehszlovákia első világháború utáni meg-, és második világháború utáni újjászületésében egyaránt kulcsszerepet játszó Edvard Beneš köztársasági elnök a németekkel szemben keresztülvitte akaratát: meggyőzte a nagyhatalmakat, hogy a két és félmillió cseh- és morvaországi német léte polgárháborús veszélyt jelent — a 700 ezer szlovákiai magyar kitelepítésének jóváhagyását azonban már nem tudta elfogadtatni.”
Viszont Beneš, aki már 1941-ben, a londoni csehszlovák emigráns kormány fejeként szorgalmazta a háború utáni kitelepítéseket, hangoztatva, hogy „elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink ügyének végérvényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz”, végül elérte, hogy terveihez előbb-utóbb a britek, az amerikaiak és az oroszok is áldásukat adják, leginkább azzal, hogy Sztálinban feltétlen támogatóra talált. Beneš érvelésének lényege az volt, hogy „a népirtás brutális német módszerei helyett” igyekeztek humánus megoldásnak beállítani az „etnikai transfereket”. A későbbiekben történtek bebizonyították: kétségtelen, hogy Beneš „jó lóra tett” a generalisszimusz személyében.
Íme, hogyan foglalja össze az Index újságírója az akkor történteket:
„Nem véletlen, hogy a csehszlovák kitelepítéseknek is a Szovjetunió volt a fő támogatója. A párizsi béketárgyalásokon a szovjet külügyminiszter-helyettes demagógiájánál csak cinizmusa volt nagyobb: ő a szovjet áttelepítések és a lengyel-ukrán lakosságcsere kiváló tapasztalataira mutatott rá (a gyakorlatilag népirtásként végrehajtott akciók több milliónyi áldozata nem volt jelen, hogy különvéleményt jelentsen be), és csodálkozásának adott hangot, amiért Magyarország nem örül a javasolt áttelepítéseknek:
Felajánlják neki 200 ezer ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit — fejtegette Visinszkij. Az, hogy a magyarokat a németekkel egy csomagban kezelték, egyébként a szlovák kommunistáknak köszönhető: ők voltak, akik a radikális fellépéssel próbálták növelni mérsékelt népszerűségüket, Beneš pedig ezzel igyekezett oldani a cseh és a szlovák vezetők közötti feszültséget.
A magyar kormány az utólagos értékelések szerint szűk lehetőségeihez képest ügyesen lépett fel, ennek is volt szerepe abban, hogy sikerült megfúrni a végül megvalósultnál nagyobb áttelepítéseket. Taktikusan rájátszottak a csehszlovák fél gyengéjére, és folyamatosan a „népet földdel együtt” elvet képviselték, vagyis, hogy rendben, fogadjuk mi a felvidéki magyarokat, de cserébe területi kompenzációt kérünk. Bár utólag tudjuk, hogy a béketárgyalásokon erre nem volt a nagyhatalmak részéről komoly akarat, a gondolat kezdett beszűrődni az amerikai érvelésbe — végül Csehszlovákia ezért is állhatott el az egyoldalú kitelepítések elfogadtatásától.
Ha nincs az amerikai vétó, és megtörténnek a sokszázezres kitelepítések, ma már nem nagyon vannak magyarok a Felvidéken — nem ritka ez a vélemény, lehet is benne igazság. Így azonban Csehszlovákiának új taktikához kellett folyamodnia ahhoz, hogy ne csak német, de a magyar problémát is egyszer s mindenkorra kiküszöbölje. Úgy döntöttek, annyira ellehetetlenítik a helyi magyarok életét, hogy azzal belezsarolják egy kétoldalú megállapodásba Magyarországot.”
A lakosságcseréhez a feltételeket a Beneš-dekrétumok közül az a 13 teremtette meg, melyek úgymond a csehszlovákiai kisebbségek helyzetét voltak hivatottak „rendezni”, de a valóságban a németekhez hasonlóan teljesen kiszolgáltatottá tették a magyarokat is. Erről a következőket tudhatjuk meg az Index cikkírójától:
„Ezek értelmében mindazokat magyarnak tekintették, akik például az 1930-as népszámláláson annak mondták magukat, vagy magyar szervezeteknek voltak tagjai — hogy aztán rögtön elvegyék tőlük az állampolgárságot. A teljesen kiszolgáltatottá tevő rendelet többek között az állami állást, jogosultságokat, nyugdíjat vette el az érintettektől.
Az indoklás már ott volt a Csehszlovákia újjáalakulását meghatározó kassai kormányprogramban is. Az 1945 tavaszán valójában — elég jellemző módon —Moszkvában megszövegezett krédó már a kollektív bűnösség jegyében született: A cseheknek és a szlovákoknak a német és a magyar kisebbséggel szerzett szörnyű tapasztalatai alapján azt mondta ki, hogy a kisebbségiek közül csak azok kapják vissza állampolgárságukat, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak, és hűek voltak a Csehszlovák Köztársasághoz; a többieket az országból is kiutasítják örökre.
A Beneš-dekrétumok zömének életbe lépéséig már kitoloncolták a bécsi döntés után visszacsatolt területekre beköltöző magyarországi „anyásokat”, 36 ezer embert, nekik 24-48 óra alatt kellett indulniuk, minden ingóságukat hátrahagyva. Rendelkeztek a magyar gazdák földjének elvételéről, és a teljes vagyonelkobzásról azoknál is, akik nem tudták bizonyítani, hogy antifasiszták voltak — és az ilyesmit bizony nem könnyű bizonyítani.
Tömegperekben százával nyilvánították háborús bűnösnek, és utasították ezzel ki az országból a helyi magyarokat, főleg az értelmiséget. Sokaknak csak annyi volt a bűne, hogy lelkesen köszöntötte a bécsi döntés után bevonuló magyar csapatokat, netán állást vállalt a magyar közigazgatásban. 75 ezer embert ítéltek el ezen a címen, a komáromi járásban a felnőtt lakosság 30 százalékát. A pozsonyi magyaroktól a németekkel együtt teljesen meg akartak szabadulni. A magyarellenes akciókban a Duna túloldalára, a ligetfalui táborba internálták azokat, akiket nem űztek el az országból.”
A szlovákiai magyarság számára a legnagyobb megrázkódtatást a Csehországba történő deportálások jelentették. Az onnan brutális módon elűzött szudétanémetek helyére rendőri, sőt katonai erőszakkal mintegy 50-60 ezer felvidéki magyart száműztek: „A kitelepítésre kijelölt magyar falvakat rendőrök és katonák kerítették körbe, majd föltették a jéghideg vagonokra a családokat. Azt is tervbe vették, hogy az összes, Csehszlovákiában maradó magyart Csehország különböző vidékeire telepítik szét, de a kényszerdeportálások fő célja az volt, hogy ezzel kényszerítsék rá Magyarországot a mielőbbi kétoldalú lakosságcserére.”
A kikényszerített lakosságcsere, mint a kitelepítés eszköze elvileg kölcsönösségen alapult volna, de a két ország eleve nem volt egy „súlycsoportban”. A csehszlovák kormánynak például lehetősége volt, hogy intenzív kampányt folytasson Békés és Pest megye szlovákjai között, annak érdekében, hogy áttelepüljenek, míg a Felvidéken a hatóságok önkényesen jelölhették ki azokat a magyar családokat, akiknek, akaratuk ellenére is át kellett költözniük a Dunától délre. A komoly csehszlovák meggyőző munka ellenére végül csak mintegy 60 ezer magyarországi szlovákot tudtak átcsábítani – „még úgy is, hogy a rájuk váró gazdasági előnyök reményében sokan csak akkor fedezték fel, hogy esetleg tót gyökereik is lehetnek.”
A meghirdetett reciprocitás „természetesen” nem érvényesült. Maga a kölcsönösség kifejezés valójában nem is illik ide. Ennél sokkal kifejezőbb a Kolozsi Ádám használta megfogalmazás, az esszé záró részének alcímeként szereplő „ikrek fasírtban”:
„Cserébe” 76 ezer szlovákiai magyart telepítettek át, de a meghirdetett „ikresítés", mely szerint elvileg ugyanakkora ingatlant kaptak volna az áttelepítettek, mint amiből kiköltöztek, egyébként sem működött: a Szlovákiából Magyarországra költözők sokszor jóval szegényebb környezetbe kerültek, átlagosan harmadával kisebb ház, föld jutott nekik, mint amit otthon hagytak.
Leginkább a kitelepített svábok elhagyott dél-dunántúli házaiba, illetve a békési szlovákok helyére költöztették őket — egy-egy csallóközi, garami faluból akár 14 különböző településre, szétszakítva minden kapcsot. Ők is idegenbe kerültek, akárcsak a Szlovákiába költöző magyarországi családok, akiket sokszor az is meglepetésként ért, hogy kint magyar közeg várta őket, az új jövevényeket nem feltétlen kitörő örömmel fogadó szomszédokkal.”
A csehszlovák kitelepítési tervek legfőbb érveként Edvard Beneš és kormánya – erről Vladimir Clementis külügyi államtitkárnak egy, még 1945. július 3-i, a nagyhatalmak kormányaihoz intézett jegyzéke tanúskodik – „a csehszlovák nép meggyőződésére” hivatkozik, amely szerint „a németek és magyarok transzfer útján való eltávolítása nélkül nem lehet biztosítani államunk rendes és nyugodt fejlődését, sem a közép-európai tartós békét és stabilitást.”
Az akkor kért 400 ezer magyar „transzferének”, azaz egyoldalú kitelepítésének a terve végül csak részben teljesült, mondhatni megbukott. Azóta Beneš hagymázos álma, a „csehszlovák nemzet” sincsen, nemkülönben a homogén szlovák nemzetállam se jött létre. Viszont szelleme él, két szomszédnép viszonyát hét évtizede mételyezi a beneši örökség és az is tény: esély se mutatkozik arra, hogy az Unió Alapjogi Chartájával ellentétes jogszabályok feledésbe merülhessenek. Mi több, 2007 során az Csehország és Szlovákia még azt is elérte, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak. Mindeközben, pedig a sors fintoraként, mint egyik fotóillusztrációnkon látható, Prágában a cseh külügyminisztérium előtt ott állhat Edvard Beneš szobra, a háttérben pedig büszkén lobog az európai értékeket szimbolizáló uniós zászló.
Vajon a Deportálásokkal akarták magyartalanítani Szlovákiát cikk utolsó sorában felbukkanó Pax vobiscum szlovákul történő idézése a Mier s vami a fásult beletörődést akarja sugallni? Vagy a belenyugvást a megváltoztathatatlanba?
„A deportálások sokkján, a megaláztatásokon, az odahagyott kerten, jószágon, szomszédságon, nemzedékeken át felépített életen kívül az ottmaradtaknak sokáig fájó tabu volt a kikényszerített „reszlovakizáció” is: hogy ne semmizzék ki őket, a felvidéki magyarok többsége kénytelen volt inkább szlováknak nyilváníttatni magát.
Erről a helyi közéletben ugyanúgy nem beszéltek aztán nagyon, mint ahogy a tragédia egészéről sem. Miközben a szlovák történettudomány talán jelentősebben, az oktatás mérsékeltebben, de elmozdulóban van a korábbi nemzeti mítoszok felől a kisebbségek és a szomszédok szempontjaira fogékonyabb szemlélet felé, a Beneš-dekrétumokat a kétezres években újra érinthetetlennek nyilvánító szlovák parlament és a sérelmeket politikai ügyként tematizáló magyar elit szimbolikus küzdelme nem feltétlenül segíti a családi traumák kitárását, átrágását, a múlt „feldolgozását”, ahogy mondani szokás. Mier s vami!” *
* Béke legyen veled!
_(1)_(2).jpg)
