„Jaj annak a népnek, melynek ilyen ifjai vannak! Jaj annak a nemzetnek, amelynek mércéivel ilyen gyerekek játszadoznak!”

Megszólalt a héten a hacsaknem hu blog erdélyi magyar ügyekben  felettébb járatos, éleslátásával és sziporkázó humorával mindig szellemi élményt nyújtó elemzője és a Ki a (nem) magyar? címmel közreadott hétvégi publicisztikájában a Bajnai Gordonnak átnyújtott, „Turista vagyok nem magyar” pólóajándékozásos „bohócperformansz” kapcsán határozott hangon, megkérdőjelezhetetlen érveket felvonultatva, nem kevés indulattal kifejti: elege van abból, hogy Erdély több mint félévezredes, világszerte ismert és elismert értékét és hagyományát, a toleranciát Dávid Ferenc és Kós Károly földjén az importkirekesztők meggyalázzák.

Ugyanakkor arról is szól ez a szókérés, melyet a magyarországi jobboldal legtekintélyesebb internetes portálja, a Mandiner is közreadott, hogy a szerzőnek más ügyekben is betelt a pohár: „elege van abból, hogy mindig van valaki, aki jogot formál arra, hogy kinyilatkoztassa, milyenek az erdélyi magyarok. Vagy az anyaországiak. Vagy a kárpátaljaiak. Hogy mit akarnak, mit nem akarnak, miben hisznek, mit gondolnak, mi fáj nekik, és mitől mennek a falnak. Elegem van – írja – ebből a politikai távvezérlésű nemzeti tudathasadásból.  Az állandó méricskélésből, a másik ember identitásának fáradhatatlan megkérdőjelezéséből. Hogy ki a jó magyar, ki a rossz magyar, egyáltalán ki a magyar, és ki nem az.”

Sorbán Attila Örsnek és társainak otromba gesztusa az MTI  tudósításának és a nemzeti hírügynökség bizonyára „teljesen véletlenül” a helyszínen tartózkodó fotósának köszönhetően, példátlan karriert futott be a magyar sajtóban, azonnal a média vezető híre lett. Történt pedig ez június utolsó szombatján. Hogy miért indokolt az impertinens akció napját is külön kiemelnünk, azt látni fogjuk az elkövetkezendőkben.

Több mint két évtizeden keresztül a magyar írott és elektronikus sajtóban június utolsó szombatján az ünnepről, a Budapesti Búcsú, majd a Magyar Szabadság Napja rendezvényeiről szóltak a sajtóhíradások, erről írtak a lapok, erről szóltak a rádió– és tévéműsorok.  Joggal történt ez így a közelmúltig, hiszen ez a nap 22 éve a magyar nemzeti önbecsülés visszanyerésének, a magyar nemzet évszázadok óta remélt és végre elért sorsdetermináló sikerének a napja. Hozzá kötődött az, hogy 1991 júniusában befejeződött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról és végre szabad és független lett az ország. Előbb fővárosi szinten, majd országos méreteket öltve lett június hónap utolsó hétvégéje nem egy protokolláris külsőségekkel tarkított hivatalos pirosbetűs nap, hanem egy igazi népi ünnepnap. Utóbb ezt a szombatot törvényi szinten „hivatalosították” is: az Országgyűlés 2001. május 8-án, Gémesi György MDF-képviselő és másik két képviselőtársa kezdeményezésére úgy döntött: megalkotja a 2001. évi XXVVII. törvényt, amelynek 3. cikkelye így szól: „Szabadságküzdelmeink vívmányának, a kivívott szabadságnak tiszteletére június hó utolsó szombatját a magyar szabadság napjává nyilvánítja”.

E napon, a közelmúltig, minden év júniusának utolsó napján a magyar média mindig arról szólt, hogy a szórakozni vágyók változatos programoknak örülhettek, a gyalogosoknak átadták, sőt olykor fűszőnyeggel borították be a Lánchidat. A rádiók és tévéadók meg arról tudósítottak, hogy Budapesten, de máshol is az utcák és terek zsúfolva voltak vásárosokkal, koncerteket adó hivatásos és műkedvelő művészekkel, és sok-sok bámészkodóval, köztük rengeteg gyerekkel, akik kézművesek és népi mesterek portékáiból válogathattak, gasztronómiai ínyencségekkel ismerkedhettek, bort kóstoltak és lufit kergettek – egyszóval a magyar emberek jól érezték magukat és örültek, ahogy az igazi népünnepélyeken történni szokott. Gödöllőn, pedig az Alsóparkban álló Világfa előtt, 1991 óta minden évben, több ezer ember szintén jókedvűen ünnepelt és résztvevője volt a magyar történelem és kultúra értékeit bemutató gálaelőadásnak, amiről a tévé (leginkább a Duna) helyszíni közvetítést adott, hogy az is osztozhasson az önfeledt ünnep örömében, aki nem lehetett jelen személyesen.

2013. június utolsó hétvégéjén viszont a hírek nem a Magyar Szabadság Napjáról, nem az ünnepről és nem a hozzá kötődő rendezvényekről szóltak. Mert a gödöllőit kivéve, talán ilyenek nem is voltak. Azt ugyan megtartották, de mivel ott két, a közszolgálati média számára persona non gratának számító személyiség, Sólyom László volt köztársasági elnök és Gémesi György polgármester volt a főszereplő – mit ad Isten –, a rendezvény kiszorult a tévék főműsoridejéből és csak a Duna TV World számára ért meg egy 26 perces „odafigyelést” július elsején – nem tévedés –  éjjel egy óra után.

Az idén volt fontosabb és előremutatóbb fejlemény is a magyar média számára, mint az, hogy június utolsó szombatja magyarszabadság-napi ünnep lenne, vagy éppen azon töprengeni, hogy miért is sikkadt el az előző Fidesz kabinet által törvényi rangra emelt ünneplés.

Az élet hozott „bombaként” ható és „fontos” vezető hírt az elektronikus és írott sajtó számára: Kolozsváron, a volt Marconi, jelenleg Şoimului utcában, a temetőbejárat közelében „nagyot alakítottak” az erdélyi „magyarságméricskélők”. Ki farmerben, ki terepszínű gyakorlóruhában és irredenta pólóban, meg bakancsban, ahogy dukál, és megmutatták ország-világ előtt: 2013-ban, A MAGYAR SZABADSÁG NAPJÁN, ők igazi nemzeti küldetést tudnak, sőt akarnak  is teljesíteni és eldöntik, hogy ki a magyar és ki nem az?

Amikor 1939-ben a Magyar Szemle Társaság kiadásban megjelent a Babits Mihály, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula Eckhardt Sándor, Keresztúry Dezső, Zolnai Béla, Gerevich Aladár és más, akkori szellemi kiválóságok tanulmányait összegző „Mi a magyar” kötet, a könyv szerkesztését is magára vállaló Szekfű Gyula arról értekezett: a tanulmánykötet ötletétől a megvalósulásáig három év telt el. „A kezdeteknél – írta a tekintélyes történettudós – még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak, és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyakat vethetnek erre a napsugaras országra. A szerzők maguk sem érezték – folytatta Szekfű Gyula – a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésük volt. Arra gondoltak, hogy könyvükkel megkísérlik útbaigazítani azokat a jóhiszemű magyarokat, akik a kíméletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propagandák káoszában, amikor magyar magyarra mutat, mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra, nem tudják többé, mi is az igazi magyarság.”

A Ki a (nem) magyar? szerzője 2013-ban, mint tette ezt a nagynevű és a népéért aggódó előd, maga is megkísérli, hogy egyszerre figyelmeztessen és útbaigazítson. Az őket agresszíven behálózni kívánó és káoszteremtő „szellemi áramlatoktól” és propagandától kívánja az erdélyi magyarokat, de nemcsak őket, megóvni, meg attól is, hogy magyar a magyarra ne mutasson „mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra” vagy magyarokat a magyarságból senki ki ne rekeszthessen. És pálcát tör azok felett, akik mit se tanultak a ’30-as évek „sötét árnyainak” világából. Mert ők valójában, szintén, – mint sajnos, nagyon sokan azt 1939 Magyarországán nem tudták –, nem is tudják, hogy mi is az igazi magyarság.

„Mondanám, – fogalmaz a hacsaknem bloggere –  hogy egy egyszerű udvariatlan gesztus ez, amelyhez hasonlóhoz egyébként Mesterházy Attilának is volt szerencséje már Kolozsváron, amikor az MSZP jelenlegi vezetése nevében elnézést kért a tíz évvel ezelőtti népszavazás miatt. Mondanám, hogy a Jobbik-féle szélsőséges ideológiára nyíltan kacsintgató erdélyi szervezet újabb, felejthető akciójáról van szó. Mondhatnám, ha a magyar kormánypárt nem sietett volna rögtön igazságot tenni az ügyben. Ha a Fidesz nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy megmagyarázza, miként értelmezzük Sorbán egyéni villanását. A Fidesz szerint ugyanis  a különleges ajándék azt bizonyítja, hogy "a külhoni magyaroknak mélységesen igazuk van."

Az hogy mit tett Sorbán, akit a Népszava véleményrovatában találóan  a Hatvannégy Vármegyéből kinőtt helyi hajtás, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnökeként aposztrofál egy értő kolléga, az talán figyelmet se érdemelne, ha pusztán egy véleménynyilvánításról lenne szó.  Egy politikus számára a nemteszést kifejező paradicsomdobálást is kötelező elviselni. Volt már példa arra, hogy valakit a vele egyet nem értők tortával dobáltak meg, és volt olyan brit kormányfő is, akit cipőkkel és tojással dobáltak már meg egyszerre. Egy francia kollégája korábban a vele nem szimpatizálóktól egész tojászáport is kapott, és szintén tojásdobálók miatt kellett, nem is olyan régen, öltönyt cserélni egy német államfőnek. Ő akkor frappánsan csak annyit mondott: „kapcsolatba akartam kerülni a polgárokkal. Ez feltételezi azt is, hogy az embert egyszer csak eltalálja egy tojás". Ezekhez képest az EMI kolozsvári „pólódobálása”, akár kulturáltabbnak is tekinthető, de mégse volt az. Egy dolog valaki vagy valami ellen tiltakozni, és egészen más műfaj valakinek az identitását kétségbe vonni. Ez már azoknak az ordas eszméknek a világa, amiről már szóltunk, ez az 1939-es év „sötét árnyainak” a világa, amely az erdélyi magyaroktól idegen volt és idegennek kell is maradnia. Egy Bajnai felé dobott paradicsom vagy tojás kínos incidens, de akár indokolható tett is lehetett volna, de magyar ember magyarságát megkérdőjelezni az megengedhetetlen, az hegedni hitt sebeket tép fel.

Az, hogy egy mai Sorbán a kirekesztést vallja credójának, óhatatlanul, már a név és a módszer révén is, egy másik Şorbant idézi elő az emlékezetből. Nomen est omen?  Félreértés ne essék, hinni reméljük, hogy csupán névrokon, az a másik Şorban, az a Ferencz József Tudományegyetem művészettörténész oktatójából lett, Ceauşescu, Funar és Vadim Tudor pártját megjárt, „feljelentésekben megőszült aggastyán besúgó”, a hírhedt erdélyi kirekesztő, aki ezelőtt 30 évvel, a diktatúrának köszönhetően elérte, hogy Kós Károlynak még a nevét se volt szabad leírni a sajtóban a ’89-es fordulatig. De, ha több lenne, mint névrokonság, abban se lenne semmi kivetnivaló, hisz mindenki csak saját tettiért felelős. Ha nem így vélekedik, maga is kirekesztő lenne.

Viszont a kolozsvári akciózásnál is döbbenetesebb, hogy a minősíthetetlen „performansz”, a „magyarságvizsgáló” pojácák bárgyú ízléstelensége pillanatok alatt budapesti kormánypárti támogatást kapott. A Fidesz-szóvivő azonnali kiállása az EMI-s kirekesztők mellett, a rendszerváltás óta eltelt időszak politikai magatartáskultúra (a kulturálatlanság szó talán ide jobban illene) az egyik legvisszataszítóbb mélypontja. Egyetérteni, sőt tulajdonképpen üdvözölni azt, hogy valakinek a magyarságát meg lehessen kérdőjelezni, ráadásul nem egy sarki lebujban, hanem a nagy nyilvánosság előtt („Hoppál Péter úgy véli, a külhoni magyaroknak mélységesen igazuk van."), ez több mint bűn: ez hiba.

Joggal ad felháborodásának hangot e szóvivői, tehát hivatalos állásfoglalás nyomán a hacsaknem.hu bloggere: „Mert a Fidesz szerint bárkinek joga van bárkiről magyarsági bizonyítványt kiállítani, vagy azt megvonni. Mert szerintük  néhány túlcsorduló, nemzetinek titulált indulat által vezérelt fiatal tiszteletlen gesztusa az egész külhoni magyarság meggyőződésének egyetlen, és hiteles megtestesítője. Mert amikor Bajnai Gordon látogat Erdélybe, akkor olcsó kampánycél vezérli, amikor Orbán-Kövér-Semjén-Németh & Co. teszi tiszteletét akár egy választási kampány kellős közepén, akkor a drága jó erdélyiek lelkiállapota felőli őszinte és ártatlan érdeklődés a mozgatórugó.”

Szerzőnket ez a szélsőjobbal történő hoppáli összekacsintás, mi több kéznyújtás készteti arra, hogy „az eddig és ne tovább” jegyében a lármafát fellobbantsa. Arról már szóltunk, hogy elege van az erdélyi magyarok „ügyeleteseinek” kinyilatkoztatóiból, a „magyarság-méricskélőkből és az itteni és máshoni magyarokat osztályozókból, az „A” és „B” listákat készítőkből. De másból is elege lett neki, így a hamis prófétákból és a  „hivatásos Erdély- meg magyarságmentőkből”, a mindig és mindenhol a mások nevében is beszélőkből:

„Nem volna haszontalan, ha azok, akik egy nemzetrészre hivatkozva, sérelmekről, traumákról, sebekről, a felejteni nem tudásról, vagy mások könyörtelen kategorizálásáról elmélkednek, csak és kizárólag a saját nevükben beszélnének. Hívják őket Fidesznek, EMI-nek, vagy bárminek. Az erdélyi magyarok, akárcsak az anyaországi magyarok, nem egy homogén massza, amely folyamatosan összeráncolt homlokkal és ökölbe szorított kézzel hömpölyög a másik ember kirekesztésén és megbélyegzésén pöffeszkedő, fényes nemzeti magyar jövő felé.

 És végérvényesen elegem van abból, hogy közel egy évtized távlatából még mindig a 2004-es népszavazás eredménye miatt kesergünk, ahelyett, hogy a jelenben élve értelmet, célt és építő stratégiát keresnénk saját jövőnk számára. Szánalmasnak találom, hogy ezt a döntést sem akkor, sem azóta nem tudjuk elfogadni, feldolgozni és túllépni rajta is képtelenek vagyunk. És leginkább abból van elegem, hogy semmi másra nem használjuk az egészet azóta is, mint arra, hogy egymástól elvitassuk a magyarságot, hogy a betemetés helyett egyre mélyebbre ássuk azt a lövészárkot, amely egymástól elválaszt. Egy sehova nem vezető, romboló, parttalan (ál)vita nevében, amely a nemzettest kettészakadtságának állít szobrot, az állandóan felmelegített Trianon-szindrómára emlékeztető, siránkozó nemzetieskesdés formájában.”

Hitet téve az egyetlen lehetséges nemzetfelfogás mellett („Magyar az, aki magyarnak vallja magát és gyermekeit is magyarnak neveli. Ilyen egyszerű. Ezt pedig semmiféle hazug és ostoba politikai ideológia nem írhatja felül.”) a cikkszerző elfogadhatatlannak tartja, hogy bárki „magyarságvizsgálatot” végezni merészeljen. Mint fogalmaz: „Az én felfogásom szerint Bajnai Gordon pont annyira magyar, mint Szanyi Tibor, Gyurcsány Ferenc, Mesterházy Attila, Vona Gábor, Orbán Viktor, vagy Sorbán Attila Örs. Nem jobban és nem kevésbé. A köztük lévő különbségeket semmiképpen nem magyarságuk meglétében vagy hiányában, esetleg annak intenzitásában kell keresni.”

Viszont nincs kétsége afelől sem, hogy nézeteit nem mindenki osztja majd. Záró mondatában hozzájuk szól, nem kevés malíciával: „Halvány reményt táplálok az iránt, hogy akiket mélyen megbotránkoztat ez a fajta hozzáállás a nagy nemzeti összetartozás ügyéhez, legfeljebb elveim helyénvalóságát kérdőjelezik meg, de semmiképpen a magyarságomat.”

Hogy szerzőnk e filipikka nyomán megértésre talál, az sajnos felettébb kétségesnek tűnik.  Hogy miért gondoljuk így? Hadd hívjuk segítségül kételyeink alátámasztására az EMI-sek kolozsvári „nemzeti hakniját” követően, szintén a Mandineren is megszólaltatott Pap Szilárd Istvánt, aki a Szomorú vagyok, nem magyar című „szombat esti posztmodern jeremiádjában” ekképp zsörtölődik:

Nézem ezeket a viszketeg, ebül jött fontosságérzetüktől dagadó keblű ifjakat, s azon gondolkodom, hogy mióta lett szitokszó más nemzetiségűnek lenni? Miért kéne megsértődöm, amiért valaki azt mondja, “te francia vagy”, esetleg “te japán vagy”? Hogyan tud úgy kinőni valaki az Isten markából, hogy azt higgye, ha rámondja embertársára, hogy ő nem magyar, hanem mondjuk hottentotta, masiniszta, lepkegyűjtő vagy épp turista, akkor azzal megsérti az illetőt. Hogyan lehet valaki annyira korlátolt, hogy ha a megsérteni vágyott illető nem sértődik meg, akkor lenézően ki is röhögjük, hogy: vazze, idióta, nem sértődött meg attól, hogy nem-magyarnak neveztük. Még egyszer: mióta szégyen nem magyarnak lenni??

Jaj annak a népnek, melynek ilyen ifjai vannak! Jaj annak a nemzetnek, amelynek mércéivel ilyen gyerekek játszadoznak!”

HVG-s körkép a határokon kívül élő magyarságról: „Megfogyva és törve él”

Megszólalt a héten a HVG-ben Németh András és hat oldalnyi terjedelmű, interjút, statisztikai adatokat, intézetek kutatásait és nem utolsósorban a hetilap terepismerttel rendelkező külső munkatársainak állapotfelméréseit is egybegyűjtve, alaposan dokumentált összeállításban mérte fel a Kárpát-medencében élő magyarság létszámát, helyzetét, gondjait és reményeit, de arról sem feledkezett meg, hogy a körképében kitérjen a nyugati és tengerentúli emigrációban élő honfitársainkra is.

A HVG nyomtatott változatában adta közre Szinte mindenütt fogynak a magyarok címmel Németh Andrásnak az utóbb a hetilap online változatában is közölt kitűnő írását (vö. Megfogyva és törve él- Pillanatkép a határon túli magyarokról-Csak Ausztriában nem fogynak a magyarok), melyet szerencsésen egészített ki a csak a nyomtatatott verzióban olvasható „Országról országra” tudósítás-füzér. Utóbbiban a HVG szomszédországokbeli munkatársai, az aradi Irházi János, a pozsonyi Tuba Lajos és a bécsi Földvári Zsuzsa térképezték fel a romániai, szlovákiai és az ausztriai magyarok jelenlegi helyzetét és gondjait, míg a vajdasági, horvátországi, szlovéniai és ukrajnai magyarság állapotáról maga a belső HVG-munkatárs, Németh András cikkezett.

A határon túli magyarokról rögzített pillanatképet két keretes írás is kiegészíti. Az egyik egy interjú, melynek alanya a vajdasági Oromhegyes iskolaigazgatója, Balla Lajos. Őt arról a Szellemi Köztársaságról” faggatja a szerző, amely a vajdasági háborúellenes civil ellenállás szimbólumává vált. (1992-ben, a döntően magyaroklakta falu lakói közül kétszázan, a katonai behívót figyelmen kívül hagyva, megtagadták a bevonulást és 96 napos ellenállás után elérték, hogy senkinek se kellett  a polgárháborús frontokra mennie.)  A másik keretes írás, a Mennyi a magyar?, valójában egy statisztikai gyorsmérleg arról, hogy mely országokban élnek magyarok, akik összlétszáma ma már kevesebb, mint 13 millió.

A forrásmunkának és hivatkozási alapnak joggal tekinthető, igényes összegzést szemlézve a legjobb, ha már az elején „átesünk a nehezén” és szóvá tesszük azt, amiről úgy vélekedünk: talán nem ezt, és nem így kellett volna. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nem volt a legszerencsésebb választás a jól dokumentált és nagy ívű, a külhoni magyarokról szóló cikksorozat élére azt a méretes fotóillusztrációt elhelyezni, ami sok mindenről beszédesen árulkodik, de vajmi kevés köze van ahhoz, amit a cikkcím,a Szinte mindenütt fogynak a magyarok  találóan összegez. Az elhanyagolt, romateleppé silányult segesvári utcakép egy mási erdélyi nemzeti közösség megfogyásáról és megtöretéséről szól, de ők nem a magyarok.

Segesváron bár a magyarok száma is csökkent, a drasztikus fogyás a szászoké volt. Mint ismeretes, bő két hónapja a német közszolgálati rádió, eddig nem ismert részleteket is feltárva, arról számolt be, hogy a Német Szövetségi Köztársaság több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között Ceauşescu Romániájának azért, hogy jóváhagyja 225 ezer erdélyi szász és bánsági sváb kitelepedését. Ekkor változott meg gyökeresen Segesvár etnikai összetétele is. A város magyar lakónak száma 1992-ben 6948, 2002-ben 5789, 2011-en pedig 4641 fő volt. A város németajkú lakói viszont félévszázad alatt gyakorlatilag közel kerültek az eltűnéshez, létszámuk a következőképpen alakult: 1948-ban még 6 320 fő, 1992-ben már csak 1327 fő, míg  2002-ben alig 396 fő.

Ha már némi korholással indítottunk, rögtön már az elején tegyünk szóvá a másik nehezményezésünket, egy pontatlanságot is, hozzátéve azt is, hogy az összeállításban több kivetnivalót szerencsére nem találtunk. Sőt, a szemlekészítő e két észrevételt leszámítva, csak a legnagyobb elismeréssel tudja értékelni a HVG külhoni magyarságállapot-felmérését.

A hetilap romániai munkatársa a múltévi romániai helyhatósági választások kapcsán – egyebek közt – arról ír, hogy a „magyar történelmi egyházak szerepe is változóban van” és míg „rendszerváltás után két évtizedig általában óvakodtak a nyílt politikai állásfoglalástól,” változtattak a korábbi tartózkodó magatartásukon. Mint fogalmaz, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően úgy az evangélikus-lutheránusok, és az unitáriusok, valamint az erdélyi reformátusok egyháza „nyílt felhívást intézett híveikhez, hogy menjenek el szavazni és voksoljanak belátásuk szerint valamelyik magyar jelöltre”. Velük szemben az ellenpélda a római katolikus egyház volt, mert a cikkszerző szerint „a római katolikusokat nem sikerült rávenni az aláírásra, mert az egyháznak köztudottan egyre több a román híve, és a székely megyéket leszámítva erős román nyomás nehezedik rá.”

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megjegyezzük: Irházi Jánosnak a figyelmét ezek szerint elkerülte az, hogy miképpen a gyulafehérvári érsek korábban is határozottan állást foglalt híveinek a választásokon való részvétele ügyében é s kifejezetten szorgalmazta a megjelenés t és a felelősségteljes voksolást (vö. Jakubinyi György: Főpásztori üzenet a helyhatósági választásokra 2004 május 27.), nem habozott megtenni ugyanezt múltév májusában is, akárcsak a parlamenti választások alkalmával kiadott 2012. november 25-i, VII. körlevelében is.

Sőt mitöbb, a korábbi,  „Mint mindig, most is azt kérjük kedves Híveinktől, hogy menjenek el szavazni és lelkiismeretük szerint olyan személyekre adják szavazatukat, akikről tudják, hogy Egyházunk és népünk érdekeit védik, az egységet ápolják” formulát a helyhatósági választásokra írott és minden szentmisén kötelező jelleggel 2013. június 3-án felolvasott körlevelében, éppúgy, mint a későbbi, a parlamenti választásokon való részvételre buzdító felhívásban, tavaly már további,  és kétségeket nem hagyó, egyértelmű mondatokkal is kiegészítette: „Bízom Kedves Híveim felelős döntésében, hogy felül tudnak emelkedni a hangzatos ígérgetéseken, és a megtévesztő szólamok ellenére is, jövőnk, megmaradásunk és népünk egysége jegyében adják le szavazatukat június 10-én.” (vö. Gyulafehérvári Római katolikus Érsekség –III. körlevél - 2012. május 27.) A magunk részéről ezt mi kifejezetten határozott kiállásnak tartjuk az „egységet ápoló érdekvédők” mellett és közösséget nem vállalva „a hangzatos ígérgetőkkel” „a megtévesztő szólamokat” hirdetőkkel. A tények utóbb bizonyították: az érsek által megszólítottak ezt így is értékelték.

Tegyük még hozzá, hogy a választásokon való részvételre szintén körlevélben buzdított tavaly Schönberger Jenő szatmári római katolikus püspök is (vö. 2012-05-ös Egyházmegyei Közlemény), akárcsak Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök, akinek 2012. évi VIII. körlevelét két alkalommal is, a november 25-i és a december 2-i szentmiséken is kötelező volt a szentmiséken felolvasni.

A HVG összeállítás két sommás kijelentéssel indít: „valamennyi szomszédos országban csökken a magyarok száma, kivéve Ausztriát. A kettős állampolgárságról hozott törvény a jelek szerint csak súlyosbított a helyzeten”

A cikkszerző a továbbiakban a vajdasági és a kárpátaljai helyszíni tapasztalatokkal támasztja alá a magyar népesség fogyására vonatkozó állításait. Magyarországon a legutóbbi népszámlálás szerint hivatalosan 8,3 millió magyar él, a szomszédos államokban pedig mintegy 2 millióra tehető a magukat magyaroknak valló száma. Igaz ezt a képet árnyalhatja, hogy mintegy 1,3 millió magyarországi lakos nem árulta el, hogy milyen nemzetiséghez tartozik, és azt is tudjuk a szlovákiai friss népszámlálás adatainak birtokában, hogy a nemzetiség be nem vallása ott is „divattá” vált. Az emigráns magyarok számát a statisztikai adatok alapján a hetilap azonos nagyságrendűnek becsüli az ún. utódállamokban élő honfitársainkéval, tehát a szám itt is 2 millió. Közülük szerinte kb. 1,3 millióan az Egyesült  Államokban, mintegy 300 ezer pedig Kanadában él.

Jelentős számban élnek magyarok Nyugat Európában is, az itteni 300 ezer magyar többsége, kb. 120 ezren Németországban leltek otthonra. A frissen (vagy csak átmenetileg?) kitelepedettek száma félmilliós lehet, ők azok, akik magyar állampolgárként külföldön élnek és ott találtak munkahelyet. A HVG honosítási adatokat is ismertet, ezekből kiderül, hogy a listavezető Románia (280 ezer kérelem) az „ezüstérmes” Szerbia 77 ezerrel, míg a képzeletbeli dobogó harmadik fokán az ukrajnai magyarság áll 50 ezer honosítási kérelemmel.

„A fiatalok elköltözése a legnagyobb gond, és a kettős állampolgárságról szóló magyarországi törvény elfogadása óta fel is gyorsult az elvándorlás. Az elmúlt egy–másfél évben legalább húszan mentek el a faluból. Ahogy megkapják az EU-s munkavállalást lehetővé tévő magyar útlevelet, már mennek is, és eszükbe sem jut megállni Magyarországon” – mondja el Balla Lajos, az 1600 lakosú, 96 százalékban magyarok lakta vajdasági Oromhegyes helyi közösségének vezetője. Az itteni elvándorlásnál szerinte nagyságrendekkel nagyobb a magyar fiatalok emigrálása, a magyar állampolgárság és útlevél birtokában,  Szabadkáról, hiszen ott „ahol súlyosabb a gazdasági válság, százszámra költöznek el a magyar fiatalok.” A célpont nem Magyarország, hanem Nyugat-Európa valamelyik állama és Balla szerint „az anyaország jó ideig nem is lesz vonzó a vajdasági magyar fiatalok számára, legfeljebb akkor veszik fontolóra az ottani letelepedést, ha beindul a gazdaság.”

„A kettős állampolgárságról hozott 2010-es törvény a Vajdaságban a legnépszerűbb – a helyi magyarok között ott a legmagasabb azok aránya, akik éltek az egyszerűsített honosítás lehetőségével –, és az ukrajnai kérelmezők közül is sokan már Nyugat-Európa valamelyik országában dolgoznak.” folytatódik a cikk,  és arról is szó esik: az 50 ezres ukrajnai új magyar állampolgárra vonatkozó adatot  fenntartással kell kezelni: „a honosítási kérelmekkel kapcsolatos ukrajnai adatok egyébként megtévesztőek: bár a hivatalos számítások szerint a 150 ezres kárpátaljai magyarságból ötvenezren kértek magyar állam-polgárságot, helyi források szerint a magyar útlevelet kapottak fele ukrán, aki valószínűleg pénzért jutott hozzá a magyar papírokhoz.”

Magyarországot korábban sem tartották célországnak a vajdaságiakhoz hasonlóan az erdélyi magyarok sem. A HVG a Jakabffy Elemér Alapítvány által végzett felmérésre hivatkozva ismerteti: „az 1980-as és 1990-es években az új hazát kereső erdélyieknek a 68, a vajdaságiaknak pedig csupán a 38 százaléka ragadt meg az anyaországban, a többiek továbbmentek Nyugat-Európa, illetve Észak-Amerika felé. A kárpátaljai magyarok közül viszont az ezredfordulóig szinte valamennyi elvándorló Magyarországon kezdett új életet. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a legkisebb arányban ők voltak felkészülve az 1990-es évek elején formálódó új világra: kevesen beszéltek nyugati nyelveket, s a Szovjetunióban hozzászoktak a gondoskodó államhoz.”

A népességfogyás hátterében korántsem csak az elvándorlás áll. A kedvezőtlen mutatókat legalább ennyire befolyásolja az asszimiláció, illetve a lakosság elöregedése: „A vegyes házasságban született gyermekek nagyobbik hányada a többségi nemzet tagjaként szocializálódik, s miközben a fiatalok távozása miatt csökken a magyar bölcsődék és óvodák száma, a hátramaradt idősek lassan megtöltik a temetőket. Emiatt fokozatosan megszűnnek a magyar szórványok, és visszahúzódnak a tömbmagyarság etnikai határai. Kárpátalján két évtized alatt többfalunyival került nyugat felé az ukrán nyelvhatár, és elesőben van az egykor magyar többségű Szabadka is: két évtizeddel ezelőtt még magyarul is lehetett boldogulni Kosztolányi Dezső városában, mára viszont a szerb kötelező nyelvvé vált a településen.”

A médiafogyasztási szokásokról szóló felmérések, legalábbis a budapesti Médiatudományi Intézet tavaly közzétett tanulmánya szerint, melyet a HVG cikkszerzője idéz, a szomszédos országokban élő magyarok egyértelműen a magyarországi médiumokat részesítik előnyben. A legnépszerűbbek a magyar kereskedelmi tévék, utánuk a magyar közszolgálati adók, és csak ezután következnek az adott állam magyar nyelvű tévéadásai. Ez akár biztató jelként is felfogható és a szerző is így látja: „a határon túli magyarság ezer szállal kötődik az anyaországhoz.” 

Jelentős volt e felmérés alapján az eltérés azt illetően, hogy melyik adóból tájékozódnak a külhoni magyarok a hírekről. Itt is a magyar kereskedelmi adók taroltak. Míg Erdélyben, Felvidéken és Kárpátalján csupán a magyarok 5–12 százaléka válaszolta azt, hogy gyakran nézi hazája magyar nyelvű tévés hírműsorait, ez az arány Vajdaságban sokkal nagyobb volt: az ott élő magyarok 34 százaléka számára a hírforrást a helyi magyar nyelvű tévéadók képezik. Az internethasználók között ez az arány némiképp módosul: az ún. utódállamokban élő és a világhálón szörföző magyarok közül a megkérdezettek 80-90 százaléka nyilatkozott úgy, hogy magyarországi honlapokat látogat elsősorban.

Ugyanezt a kötődést lehet kiolvasni, egy másik, szintén a Médiatudományi Intézet által közzétett tanulmányból, „amely azt vizsgálta, a helyi magyarok hány százaléka drukkol a magyar csapatnak, ha az a románok, szerbek, szlovákok, illetve ukránok ellen játszik. A csúcsot Kárpátalja tartja 82 százalékkal, míg Erdélyben és Szlovákiában a megkérdezettek háromnegyede, a Vajdaságban pedig a hetven százaléka szurkol mindig a magyar félnek. Jelentős eltérés mutatkozott ugyanakkor a homogén magyar családok, illetve a vegyes házasságban élők között: az előbbiekben nyolcvan, az utóbbiakban pedig hatvan százalék körül alakult a magyaroknak drukkolók aránya.”

Végül szóljunk arról a felmérésről is, amit a HVG cikk a kolozsvári Kvantum cég kutatásai alapján foglalt össze, és amelynek tárgya a magyarországi parlamenti választások iránti erdélyi magyar érdeklődés. Íme a legfajsúlyosabb következtetés: „Az eredmények szempontjából legfontosabb Erdélyben a megkérdezettek 46 százaléka mondta azt, hogy a 2014-es választás előtt kéri a honosítást, és szavazni szeretne. Az elvi hajlandóság valószínűleg nagyobb, mint amekkora a valós részvételi arány lesz – a szakértők azzal számolnak, hogy 200-300 ezer erdélyi magyar voksol majd –, a legnagyobb, 55 százalék körüli támogatottságra a Fidesz számíthat.”

Hasonló felmérés sem a Vajdaságban, sem pedig Kárpátalján és mégkevésbé a speciális helyzetben levő Szlovákiában sem készült. Amit az eddigi megnyilvánulások alapján kikövetkeztetett a cikkszerző az kettős képet mutat: míg Vajdaságban a Fidesz számíthat a friss magyar állampolgárok voksaira, addig ez máshol nem jellemző. Sőt várhatóan maga a választási hajlandóság is, úgy Kárpátalján, mint Szlovákiába is minimális lesz.

Az országspecifikus magyarság- körképek ismertetése végképp szétfeszítené az amúgy is túl terjedelmes, eheti szemlénk kereteit. Viszont azt nem tehetjük meg, hogy zárásképpen ne szóljunk a másik cikkindító felvetésről: miért kivétel Ausztria, ahol a magyarság száma nem fogy, hanem növekszik? A válasz egyszerű: a növekmény nem az őshonos magyar közösségnek, hanem a munkát kereső magyaroknak köszönhető. Ma a magyarok a nyolcadik legnagyobb emigránscsoportot alkotják Ausztriában, összlétszámuk 46 ezerre tehető. Legtöbben Bécsben (35,1 %). Alsó- Ausztriában (18 %), Őrvidéken (12%) és Stájerországban (11%) laknak. És még egy adat: „Az ausztriai magyarok száma főleg a 2011-es munkerő-piaci nyitás óta nő látványosan: míg 2001-2008 között 1-4 százalékos volt a létszámbővülés, 2011-ről 2012-re 9, 4 százalékos.”