A pozsonyi Új Szó a szlovák alkotmánybírósági alibi döntésről, annak hátteréről és arról, hogy mit jelent ma Szlovákiában valódi nemzetbiztonsági kockázatot

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Nagy András és Lovász Attila, a napilap Vélemény és Háttér rovatában közreadott jegyzeteikben pedig arról cikkeztek, hogy közel négy év mondvacsinált halogatás után miért nem döntött most sem a kassai Alkotmánybíróság a jogfosztó szlovák állampolgársági törvényről, illetve miért jelent ez a joggal való cinikus visszaélés sokkal többet, mint az érdekeltek jogos igényének a semmibevételét? Kiderült: „hiú ábránd azt várni, hogy valaki kívülről fogja rákényszeríteni Szlovákiára az akaratát. Ezzel a „jogászkodással” viszont másra is rá kellett döbbennie korántsem csak a felvidéki magyaroknak, hanem a közel öt és fél milliós szlovák állam minden egyes polgárának: ma náluk alkotmányos válság közeli helyzet van, ami az egész ország számára jelent nemzetbiztonsági kockázatot.

„Olvasom, hallgatom a magyarországi, állítólag nemzeti kormány egyik prominensének nyilatkozatát, hogy csalódott, Magyarország kiáll továbbra is blablabla....! Valóban? Na, nekem személy szerint – s tartok tőle, nem vagyok egyedül – belőletek is elegem van, meg a „magyar-szlovák kapcsolatokban beállt pozitív csend" időszakaiból is! Most hányjam a szemetekre, hogy mi, többször is ott voltunk családostól együtt, amikor ti nagy bajban voltatok, s kellett a tömeg, kellett a kiállás! Úgy éreztem igazatok van, s mai is azt gondolom, hogy a rabigába kényszerítő EU igaztalanul támadta Magyarországot! Nagyon sokan ott voltunk Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról és Vajdaságból értetek, kedves Magyar Kormány! Mit kaptunk tőletek? Semmit, ugyanis az állampolgárság alanyi jogon, - csupán csak azért mert mi magyarok vagyunk, s maradtunk évtizedeken keresztül, Trianon gyalázata ellenére is – NEKÜNK JÁR! Kaptatok is érte a megvezetett magyaroktól óriási mennyiségű szavazatot! Mondhatjuk tehát, kvittek vagyunk még akkor is, ha az enyémet történetesen nem ti kaptátok meg! Úgy látjuk már nagyon sokan és egyre többen, hogy nektek mások a fontosabbak, nem a külhoni magyarok. Nektek a mások áldozatai előtt kell már ezredszer hajlonganotok, ti nem avatjátok fel a német megszállás áldozatainak emlékművét, mert a gazdi nem engedi, mert egyszerűen NEM MERITEK! Ne ígérjetek ti már nekünk semmit, mert elég volt, amúgy meg ígéreteitekkel tele a padlás! Meg leszünk mi majd valahogyan, ahogy eddig is meg voltunk. De ne feledjétek: hogy lehessünk még egy jó darabig magyarok a szülőföldünkön – és mi csak ezt szeretnénk – ez bizony a ti felelősségetek is!”

Fehér István révkomáromi földrajztanárnak a Felvidék.ma portálon öt nappal ezelőtt megjelent nyílt levelében olvashatóak a fenti keserű mondatok. Ő az, akit a magyar állampolgárság felvétele miatt három esztendeje, 2011. szeptember 15-i hatállyal a szlovák állampolgárságról szóló törvény értelmében megfosztottak eredeti állampolgárságától, akit a hatóságok azóta többször is vegzáltak. Most pedig, miután Kassán, a szlovák Alkotmánybíróság tárgyalótermében más érintettekkel együtt meghallgatta szeptember 17-én hogy a testület úgy döntött, hogy nem dönt az állampolgársági beadványról,  „elszakadt nála  cérna” és indulatosan kifakadt.

Keserű hangú, vehemens filippikájának, a Szlovák kuriózum – az a döntés, hogy nincs döntés!-nek három címzettje van: a megszólítottak a „Kedves szlovák alkotmánybíróság, kedves felvidéki magyarok, kedves magyar kormány!” Bár elkeseredettsége érthető, a jogos felháborodás ellenére is e nyílt levélnek elfogadhatatlan a hangvétele és stílusa, de még inkább az olykor a kuruc.info világát idéző érvelése és szóhasználata.

Hogy az amúgy Jobbikkal szimpatizáló, annak rendezvényein szerepet is vállaló Fehér István dühös kirohanásából a fenti idézetet szóba hoztuk, annak egyetlen magyarázta van: az ingerült jogfosztott révkomáromi tanár arra mutat rá panaszlevelében, kendőzetlen szavakkal és az őt mostohagyerekként kezelő szülőhazát súlyosan sértő szavakkal, amit tetszetősebb csomagolásban az Ezért nem döntöttek című írás szerzője, Nagy András is világossá tesz az olvasók számára. Mindketten arra a felismerésre jutottak: az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyaroknak végleg le kellene számolni egy illúzióval, mert az anyaország kormánya érettük nem fog érdemben semmit sem tenni. Egyrészt mert, nem is nagyon képes, másrészt pedig tulajdonképpen nem is akar.

A „nem is nagyon képesre” fogódzót adhat az Európa Tanácsnak az állampolgárságról szóló egyezménye, melynek 7. cikk a) pontja tételesen kimondja: egy állam egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése esetén törvényesen kezdeményezheti a saját állampolgárság megvonását.

Hadd tegyünk itt rögtön két észrevételt, melyek közül a második, szerintünk több mint „érdekesség”.

Egyrészt, akár a sors fintoraként is felfogható, hogy az Európa Tanács 1997-es, novemberi egyezményét Magyarország épp az első Orbán kormány idején iktatta a magyar jogrendbe a 2002. évi III. törvénnyel.

Másrészt pedig a magyarság közjogi értelemben való megélése Magyarország hat szomszéd országában élő magyarokat illetően a kormány számára büszkén meghirdetett nemzetstratégiai cél, a hetediknél, ahol pedig nagyságrendekkel több honfitársunk él, mint például kettőben az öt közül, e cél még egy halk felvetés, egy pisszenés szintjén se ér meg egy kísérletet, sőt itt úgy ódzkodnak a közjogi egyesítés témájától a megmondóemberek, mint ördög a tömjénfüsttől.

Mintha a Lajtától nyugatra, a „nem is nagyon képes”-nél a „tulajdonképpen nem is akar” sokkal nagyobb súllyal esne a latba. Akárcsak a hat szomszédságra figyelni akaró, a hetedikben élő magyarokat pedig súlyosan diszkrimináló státusztörvény esetében történt ez, melyben mindmáig létező valóság a kirekesztés. Ne feledjük: amúgy a tizenhárom éve hatályos jogszabály a következő címet viseli: 2001. évi LXII. törvény szomszédos államokban élő magyarokról

Soha, egyetlen Ausztriában élő osztrák állampolgársággal rendelkező magyar honfitársunk, de egyébként egyetlen dél tiroli lakos se kívánta maga ellen kihívni a sorsot, mert számukra nem okozott gondot, hogy ott az állampolgársági törvény rögzíti: egy idegen állampolgársággal rendelkező személy nem kaphat osztrák állampolgárságot, ha nem teszi meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy semmissé tegyék korábbi állampolgárságát, vagy szándékosan megtartja azt. Persze a „sógoroknál” az állampolgársági törvény 27. szakasza tételesen erről is szól, és ezt mindenki tudomásul veszi. Meg azt is, hogy a védhatalmi státuszhoz nem kell állampolgárság osztogatás.

Nem tudunk arról, hogy lelkes ausztriai magyarok, mint tették ezt a budapesti Békemenetesek és a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület által gründolt Patrióta Európa Mozgalom felhívására néhányan minálunk minap, meglovagolva a skót akaratot, valaha is villámcsődületet szervezetek volna a bécsi Stephansdom környékén az 1985-ös állampolgársági törvény megváltoztatása érdekében. Vagy netán éppen erre készülnének a közeljövőben, a Mariahilferstrassén vagy Ringstrassén. Arról se tudunk, hogy valaha Semjén Zsolt arra bíztatta volna őket, mint tette ezt másutt Európában, nyugat fele kalandoztában: az őrvidéki és bécsi magyarok, illetve családjaik is vegyék csak fel bátran a magyar állampolgárságot, „hogy a magyarságukat közjogi értelemben is meg tudják élni.” Igaz ők a kérdést másképp látják, hisz hiteles képviselőjűk, Deák Ernő Szerb Antallal együtt vallja: „magyarnak lenni ma nem állampolgárság, hanem nyelv és kultúra kérdése"

A „tulajdonképpen nem akar”-ról pedig e rovatban már többször is szóltunk. Majd két esztendeje, 2012 novemberében, arról írtunk, hogy maga a Budapestre látogató Robert Fico azt nyilatkozta: „tudomásul vette magyar kollégájának, Orbán Viktornak a jelzését, mely szerint kényes kérdésekről csak jövőre konzultáljanak." A beígért „jövőre” hamar beköszöntött és csak folytatódott a kétoldalú porhintés. A szülőföldjükön kitaszítottakká tettek és hivatalosan is azzá lettek ügyében pedig semmi sem történt. Tavaly nyáron egy újabb csúcstalálkozó alkalmával már csak arról számolhattunk be, hogy a kényes kérdések ismét nem kerültek terítékre. Fico magyar vendéglátója akkor elmondta: „új fejezet kezdődik Magyarország és Szlovákia közös történetétben”, majd azt, hogy „sikeres évek elé néz Szlovákia és Magyarország”, s még azt is: „álláspontja szerint a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakmai bizottságok jól haladnak a munkával.”

Aztán jött rögtön a kijózanító hidegzuhany azok számára, akik botor módon nem akartak eltitkolt állampolgárságot szerezni és vállalták a szlovák állam törvényével szemben, de alkotmányával összhangban a magyar állampolgárság felvételét. A magyar kormány akkori illetékese „stratégiai türelemre intette” Fehér Istvánt és a többi felvidéki „türelmetlenkedőt”.

2013 elmúlt a „kényes kérdések” megtárgyalása nélkül és maholnap véget ér az idei év is. Három esztendő telt el a „mosolydiplomácia” jegyében és tetszik-nem tetszik, tudomásul kell venni, amit már régen megfogalmaztunk e helyen: a Budapestről „verbálisan agyontámogatottak” csupán egy sokadrangú, bármikor elnapolható napirendi pontját képezik a magyar-szlovák magas szintű konzultációknak. Legfeljebb „lehull” egy Magyar Becsület Rend a „nemzet tanítónénijének”, a többiek pedig érjék be együttérző vállveregetéssel, türelemre intéssel.

Hát most és itt ért véget Fehér István „stratégiai türelme” és lett elege az ígéretekből, a tetszetős, sehova se vezető, hiteltelen szép szavakból. Bár mostani hangvételével, szóhasználatával vitába lehet, meg kell is szállni, de érteni véljük, hogy van olyan helyzet, amikor egy import-békemenetesnél is elszakadhat a cérna. Mert ahogyan elege lett nemcsak a szlovák vígjátékírás klasszikusának, Ján Chalupkának a Kandúrfalvájának (Kocoúrkovo) világát felidéző, három éve zajló szánalmas alkotmánybírósági szlovák szappanoperából, és elege lett a felvidéki magyar politikai elit „bólogató Jánosaiból”, ugyanúgy végképp elege lett a Dunától délről jövő lózungokból is, „mert elég volt, amúgy meg ígéreteitekkel tele a padlás! Meg leszünk mi majd valahogyan, ahogy eddig is meg voltunk.”

Íme hogyan néz ki mindez, az elemző publicista, Nagy András olvasatában: „Robert Fico és Orbán Viktor az elmúlt években számtalan alkalommal találkozott, s mindketten megértették, hogy ebben a témában nem tudják legyőzni a másikat, így egyfajta csendes egyezség születhetett. Mindenki úgy csinál, mintha foglalkozna a problémával, Szlovákiában a belügyminisztérium készít évek óta valamit, Magyarországon pedig Semjén Zsolt nyugtat meg bennünket időnként, hogy a magyar kormány mennyire aggódik. Valójában a magyar kormány is teljesen tisztában van azzal, hogy nincs semmilyen ellenszer a szlovák fél ellenlépésére. Sem Magyarországon, sem Szlovákiában, de az EU szintjén sem. Mivel az állampolgárság kérdése minden ország belügye, így nem szólnak bele. Az sem gond, ha valamelyik országban pénzért lehet állampolgárságot venni, csak ne zavarják ezzel egy másik állam köreit.”

A kassai cinikus döntés előzményeit illetően az Új Szó kommentátorának nincs kétsége: miközben a joggal visszaélők és az ellenük küzdeni akarók harcában a paragrafusoké a főszerep, maga a vitatott és nyugvópontra jó ideig nem jutó feladvány valójában nem alkotmányos, hanem politikai kérdés. Ezért következhetett be a múlt szerdai „eredeti megoldás”, amiről annak idején, mi is röviden beszámoltunk: a szlovák törvényesség legfőbb őrének tekintett testület kiizzadta magából azt a „megoldást”, hogy ne kelljen döntenie a kettős állampolgárság kérdésben: „Vajúdtak a hegyek és egeret szültek, a különböző paragrafusok erdejében végül megtalálták azt a lehetőséget, hogyan ne kelljen egyértelműen állást foglalni.”

A kassai Alkotmánybíróság kétféle módon dönthetett volna az ügy kimeneteléről: kimondhatta volna, hogy az állampolgársági törvény alkotmányellenes és a parlamentnek módosítania kell azt, méghozzá záros határidőn belül, vagy pedig úgy dönthetett volna, hogy a törvény nem sérti az alkotmányt és továbbra is hatályban maradhat.

Mi tagadás, valóban jogászi bravúr volt a javából megtalálni az élet- és jogidegen harmadik variációt, az alibi megoldást. Ennek okán érdemes még egy kitérő erejéig visszatérnünk Fehér István révkomáromi tanár nyílt leveléhez:

Azt gondolom, hogy most a silányra sikeredett cirkuszi mutatvány végén, csupán egyetlen dologra érdemes odafigyelni: arra, amivel megindokolta a taláros testület (jár ezeknek a talár egyáltalán?), miért zárta le az ügyet, pontosabban mivel is indokolta, hogy lezárja. Szerintem valahol pontosan ez az egészben a szép, mert részemről bosszantónak már nem is nevezném, hiszen annyira nevetségesen primitív! Beadványunkat ugyanis véglegesen azzal a mondvacsinált, butácska indokkal dobták ki, hogy „nem teljes a testület"...! Érti ezt valaki? Hát eddig – pontosabban idén nyárig – teljes volt! Magyarra fordítva: tovább nem foglalkoznak az üggyel, úgy zárták le, hogy nincs lezárva, tehát nem tudhatjuk meg, hogy szerintük a beadvány jogos e, vagy nem! Érti ezt valaki?? Ezek a pökhendi, jogászt játszó senkiházik teljesen idiótának nézik az adófizetőket, akiktől meg egyébként a nem éppen kevés havi apanázsuk származik? Hát ki a fészkes fene tisztelje a törvény betűjét, ha nem az ország legfelsőbb bírói testülete illetve maguk a megválasztott politikusok?! Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy politikai megrendelésre, egy ilyen szánalmasra sikeredett verdiktre futotta a szürkeállományukból!”

E szenvedélyes szavakkal némiképp összecsengenek a Nagy András által higgadtabban megfogalmazottak. Ő is a „szánalmas verdikt” hátterében a politikai szálakat véli felfedezni, de azok szerinte nemcsak Pozsonyba, hanem Budapestre is vezetnek:

„Hogy pontosan miért nem volt legalább hét alkotmánybíró, aki vagy az egyik, vagy a másik véleményt támogatta volna, nem derült ki. Lehet ez akár egyfajta bosszú is. Ha Andrej Kiska kinevezte volna a smeres kormánytöbbség által korábban megválasztott alkotmánybírókat, talán született volna döntés. Ám valószínűleg ezek a bírók sem kaszálták volna el a törvényt, sőt, szinte biztosan a kormány mellé álltak volna. Azt hinni, hogy majd az Alkotmánybíróság száll szembe ezzel a törvénnyel, hiú ábránd volt. Annak ellenére, hogy egyetlen ember sem mondott le önként és dalolva szlovák állampolgárságáról, valószínűsíthette, hogy ez fog vele történni, ha felvesz mellé egy másikat. Innen kezdve ez már inkább lett politikai kérdés, mint alkotmányos. Bár korábban a szlovák jogrendtől nem volt idegen a kettős állampolgárság, a Smer és csatlósai által megszavazott ellentörvény természetesen ellenünk, magyarok ellen irányult, de az adott helyzetben számolni kellett vele, hogy ilyen válaszreakció érkezik a magyar törvényre. Nyilván tudta ezt a magyar kormány is, számolt is ezzel, és az előrelátható veszteségek kategóriájába helyezte.”

Hogy mit tudott a magyar kormány a lehetséges szlovák válaszreakciókról, az csak a nagyon rövid emlékezetűek számára lehet kétséges. Idézzük fel nekik, csak nekik, hisz másnak nem kell, a négy évvel ezelőtti május-júniust. Amikor a frissen hatalomra került Fidesz, két héttel a szlovákiai választások előtt felkínálta a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét a felvidéki magyaroknak is, Csáky Pál, az MKP akkori elnöke, személyesen kérte a budapesti döntéshozókat, halasszák el néhány héttel a bejelentést, hisz e napokban a Dunától északra javában már „izzott a levegő.” Kérését figyelmen kívül hagyták és nem halasztottak. Úgy vélték: „úgymond Pozsony majd megszokja, hogy ezentúl így mennek a dolgok.”

A taktika nem vált be. Következett az ellenlépés: Fico toronymagasan meg is nyerte a választást, mert – mint írta egykor egy értő elemző: „a gyors beavatkozással Robert Fico megmutatta a választóinak, hogy a szlovák-magyar konfliktusban helyén van a szíve és az esze.” Tetszik vagy sem, egyre megy, az idő őt igazolta: a magyarhoni másodhegedüsök, hol erőteljesebben, hol szordínóban nagyon kiálltak, határozottan állást foglaltak, erőteljes támogató nyilatkozatokat tettek meg folyton-folyvást olyan európai fórumokat emlegettek, ahol eleve nem teremhet babér annak, ki egy másik állampolgárság önkéntes megszerzésére adta a fejét.

„Ettől még – és most idézzünk egy másik felvidéki véleményt – igazán szépeket lehet turnézni egymás országaiban, nagyokat mosolyogni a kamerák előtt, barátian rázni a kezeket, lapogatni a miniszteri, elnöki vállakat és sűrűn kinyilatkoztatni mindenkinek, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok "új minőségben" tündökölnek.”

Nem lesz ez másképpen 2014. szeptember 17 után, a szlovák Alkotmánybíróság alibi döntése után sem. A megnyugtató megoldásra jó ideig nem sok esély mutatkozik az Új Szó jegyzetírója szerint sem:

 „A kettős állampolgárság sok százezer magyar számára rettentően fontos döntés volt, mind morális, mind technikai szempontból. Ám nem univerzális megoldás, sőt törékeny. Szlovákia aktuális kormánya és parlamenti kormánytöbbsége, és most már az Alkotmánybírósága is megmutatta, hogyan lehetetleníthetik el az egész dolgot. Természetesen lehet még folytatás, politikai témaként még egy ideig nálunk és Magyarországon is jelen lesz, de pozitív megoldást nem nagyon várhatunk.

Nemzetközi fórumokon is foglalkozhatnak a témával, de hiú ábránd azt várni, hogy valaki kívülről fogja rákényszeríteni Szlovákiára az akaratát. Amíg az országban a politikai többség számára megfelelő lesz ez a helyzet, marad ez a helyzet. Szomorú tény, de el kell fogadni, hogy aztán a reális helyzetet megértve lehessen továbblépni.”

Lovász Attila Nemzetbiztonsági kockázat címmel megjelentetett kommentárja visszatekintéssel indít. Arra a négy évvel ezelőtti május-júniusra utal cikkének kezdetén, amit már mi is szóbahoztunk a szlovákiai „izzó levegőjű” egykori választási kampány kapcsán:

„Amikor a magyar honosítási törvény úgymond ellensúlyozására megszületett a szlovák állampolgársági törvény, az akkori Fico-kormány a félmilliós magyar kisebbséget nem átallotta nemzetbiztonsági kockázatként beállítani. Fel is háborodtunk.”

Szerzőnk szerint is az akkori otromba vád, amit nyílván annak megfogalmazói se gondoltak komolyan, csak kampányfogás volt, mely a „magyar kártyát” mindig a zsebükben tartó huhogók számára jól bejáratott, sikeres eszköz volt, semmi több. Most viszont, a kassai elszabotált döntés után a nemzetbiztonsági rizikó realitás. Persze másképpen és más kontextusban, de sajnos már lehet és kell, immár az ország jelenét és jövőjét fenyegető biztonsági kockázatról beszélni:

„Most viszont valóban fellépett egy nemzetbiztonsági kockázat. Fel is kell háborodnunk. Van egy állam, annak van alkotmánya, és üptre születnek a jogszabályok, amelyeknek az alaptörvénnyel összhangban kell lenniük. Ezt az Alkotmánybíróság feladata ellenőrizni – máig nem értem, miért csak beadványra reagálva, miért nem hivatalból. Az alkotmányos renddel ellentétes törvényeket kell így kiszűrni, ami azért fontos, mert a mindenkori hatalom nem teheti azt, amit akar, csak amit a mindenkori minősített többség az ország alaptörvényében megengedett. Ez még nem demokrácia, viszont e nélkül nincs demokrácia. Demokráciává akkor válik, ha az alkotmányos többségen kívüli kisebbségi közösségek – s korántsem csak a nemzetiek – érdekei is érvényesülnek.

A szlovák alkotmánybírák egy országos szempontból kardinális kérdésben döntöttek volna, ha döntöttek volna. Az állampolgárság ugyanis kardinális kérdés, állampolgárnak lenni azt jelenti, hogy az ember egy államalkotó közösség tagja, s beleszólása van a közösség irányításának alapkérdéseibe – mondjuk úgy, hogy választani megy. E kardinális kérdésben az alkotmánybírák nem döntöttek, mert... miért is? Mert nem találtatott hét alkotmánybíró, akinek határozott véleménye lett volna egy jogszabályról. Akár elfogadó, akár elutasító, akár megszavazott és különvéleménnyel ellátott, de döntés. Mert akkor az állampolgársági törvényt szentesítő döntés esetében most számon lehetne kérni az alkotmánybírák józanságát és értékítéletét, sőt az értő olvasás képességét: volna mit értékelni. De így nincs. Így csak azt mondhatjuk, hogy az Alkotmánybíróság, amelynek a törvény legfőbb és megfellebbezhetetlen őrének kellene lennie, működésképtelennek bizonyult. Akár készakarva, akár nem. Mindegy. Ha ugyanis a taláros testület ilyen kardinális kérdésben működésképtelenséget igazoló végeredményt produkál, mit fog tenni más kardinális kérdésben? Amelyek az emberek életét befolyásolhatják közvetlenül.”

2010. július 17. és 2014. szeptember 5. között a magyar jogszabályra válaszként született ficói állampolgársági törvény következtében 886 személy veszítette el szlovák állampolgárságát. Közülük legtöbben, 333-an a cseh állampolgárság felvétele miatt veszítették el a szlovákot – derült ki szlovák belügyminisztérium legfrissebb statisztikáiból. Az elmúlt több mint négy esztendőben a német állampolgárságot 177-en, az osztrákot 124-en, a britet 76-an, a magyart pedig 55-en vették fel, helyesebben legalábbis ennyien jelentették be, és így elveszítették a szlovákot.

A további,  erre a sorsra jutott érintettek rangsora a következő: 21 fő az amerikai, 19 a belga, 17-17 a norvég és a holland, 9-9 az olasz és az ír, 5 a svájci, 4-4 a francia, az ausztrál és a kanadai, 2-2 az izlandi, a kínai, a lengyel és a svéd, valamint 1-1 fő az ukrán, az orosz, a dán, az újzélandi és a lengyel állampolgárság felvétele következtében  szűnt meg szlovák állampolgárnak lenni.

Mint a fentiekből kitűnik, a magyar parlament könnyített honosításról hozott döntésére reagálva meghozott szlovák ellentörvény magyar kárvallottai alig hat százalékát teszik ki az így hátrányos helyzetbe kerülők összességének.

Jelenleg a pozsonyi belügyminisztérium foglalkozik a törvény enyhítésével. A hírek szerint a készülőben lévő törvénymódosítás értelmében az idegen állampolgárság felvétele esetén állandó külföldi lakhelyhez kötnék a szlovák megtartását. Akiket a jelenlegi törvény értelmében megfosztottak állampolgárságuktól, kérelmezhetik majd annak visszaállítását. Ebből egyértelműen kikövetkezethető: ha így módosul a jogszabály, akkor a 102 éves Tamás Ilonának, Fehér Istvánnak, Dolník Erzsébetnek, Gubík Lászlónk, Boldoghy Olivérnek és a többieknek a helyzete semmit sem változik: visszakérhetik majd az elvett állampolgárságukat, ha elköltöznek a szülőföldjükről.

A négy évvel ezelőtti pozsonyi fércmunka bebizonyította életképtelenségét, de jobbítás után se lesz másképpen a nemzetegyesítéses „magyar közjogi szempontból”: Robert Fico újra meg fogja mutatni ország-világ előtt, hogy a szlovák-magyar konfliktusban „helyén van a szíve és az esze.”

Közben pedig országában válságos helyzet van, hisz az egyik legfontosabb közjogi intézménye árulta el működésképtelenségét, és közben a jogállam más intézményei is egyre ijesztőbb képet mutatnak. Ez az igazi nemzetbiztonsági veszély Szlovákia, a szlovákok és az ott élő magyarok meg mások számára is – következtet Lovász Attila, aki így zárja publicisztikáját:

„Az állampolgársági törvény is emberek életét befolyásolja. Gonosz egy jogszabály, kimondottan a magyarok ellen született, de mint minden összecsapott, gonosz szabályozásnak, „mellékhatásai” is vannak, pl. a nem magyar állampolgárságot felvevők esetében. Sőt, messzire vetette a sulykot a Smer–SNS– HZDS kormány és a törvényt támogató KDH, hiszen a magyar–nem magyar kárvallottak aránya egy a húszhoz. Gratulálunk. Uniós tagként némileg enyhébb az állampolgárság megvonása, Szlovákiában uniós polgárként is mindent megtehetek, amit a szlovák állampolgárok, kivéve a választáson való részvételt. Mégis. A „szlovák haza” odaszólt olyanoknak, akik valamilyen oknál fogva képesek még egy országot a „haza” szóval illetni.

Egy országban válságos helyzet van, ha valamely fontos közjogi intézmény működésképtelen. A parlamenti válságok, kormányválságok, főügyész, főbíró nélküli interregnumok bizony a kenyér árán mutatkoznak meg. Meg a közérzeten. Most alkotmánybírósági válság van – mert ez a döntés a nem döntés. Ez az igazi nemzetbiztonsági kockázat, nem az adókat a kormányzathoz lapátoló, magyar ajkú polgárok közössége!”