Elkészült a Külhoni Magyar Értéktár: sírjunk-e vagy nevessünk?

Megszólalt a héten Répás Zsuzsanna, a Nemzetpolitikai Államtitkárság helyettes államtitkára és a Magyar Állandó Értekezlet gazdaságfejlesztési és önkormányzati bizottságának ülésén bejelentette: elkészült a Külhoni Magyar Értéktár 105 hungarikumot tartalmazó lajstroma, és amennyiben azt jóváhagyja a testület, a „dicsőségtáblát” azonmód a Nemzeti Regiszter révén közkinccsé teszik. Répás az ígéretét betartotta. Bár ne tette volna.

A Kárpát-medencei magyarság közös gazdasági terveiről értekeztek címmel a maszol.ro is beszámolt a közeljövőben sorra kerülő Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) XII. ülését előkészítő, említett szakbizottsági ülésről. A Magyar Távirati Irodához a Nemzetpolitikai Államtitkárság által eljuttatott közleményből kiderült, hogy Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár a tanácskozáson bemutatta a bizottságnak azt a 105 értéket, amelyet különböző határon túli szervezetek javasoltak a Külhoni Magyar Értéktárba, és amelyet az általa vezetett apparátus összesített, értékelt és felelősségteljesen előterjesztett.  Hogy ez így volt, arról maga az államtitkár-helyettes által elmondottak nyújtottak garanciát. Répás a testület előtti prezentációja  keretében, külön is hangsúlyozni kívánta: „Ezek a nemzeti értékek növelhetik a magyarság megbecsülését az Európai Unióban és szerte a világban, hozzájárulnak az új nemzedékek nemzeti hovatartozásának, magyarságtudatának kialakításához, megerősítéséhez.” Amint az előre látható volt, a MÁÉRT gazdaságfejlesztési és önkormányzati szakbizottsága (a továbbiakban: a BIZOTTSÁG) elfogadta a javasolt 105 nemzeti értéknek a Külhoni Magyar Értéktárba való felvételét, majd ezek listáját, ahogyan azt Répás Zsuzsanna akkor szintén bejelentette,  még ezen a héten közzé is tették a Nemzeti Regiszter honlapján.

Egy ilyen szívet-lelket melengető nemzeti leltárkészítés elkészítése és közzététele joggal tarthatott volna nemcsak az olvasóink, hanem a bárhol élő magyarok megkülönböztetett érdeklődésére. Ezért is volt számunkra némiképp meglepő, hogy az általunk közreadott hírre, nevezetesen arra, hogy a Külhoni Magyar Értéktárba elsőként immár a legjelentősebb nemzeti értékeink felvételt nyertek, csupán egy felvidéki laptársunk kívánta felhívni a figyelmet, másutt erről a magyarországi vagy más, Kárpát-medencei magyar lapokban alig-alig olvashattunk. Pedig a figyelemfelkeltés nem is akármilyen volt, hiszen a 105-ös „slágerlista” létrejöttének a tényét, és az azon szereplő, napokon belül meg is ismerhető, a magyarság megbecsülését az egész glóbuszon garantáló nemzeti értékeket összegező lajstromot az MTI mellett Magyarország hírportálja, a hiradó.hu, meg a két kormánypárt, a Fidesz és a KDNP honlapja is népszerűsíteni kívánta, tehát beharangozta.

Magunk viszont nem fosztanánk meg az olvasóinkat attól, hogy kedvükre böngészhessenek ebben a nemzeti jelentőségű magyarságtudat-megerősítést szolgáló és mindenkiben, minden bizonnyal jogos büszkeséget kiváltó impozáns „slágerlistában”. Szerény eszközeinkkel és a terjedelmi korlátokra is tekintettel, mi csak ennek vázlatos bemutatását vállalhatjuk. Természetesen nem kívánunk itt valamennyi tételt felsorolni. Helyette javasoljuk, hogy ki-ki a maga örömét szerezze meg, azzal, hogy az itt elérhető  Nemzeti Regiszterre kattint. Megéri, jobban, mint azt előre is gondolnák.

Mielőtt mi magunk, csupán kedvcsinálóként néhány érdekességet a szíves figyelmükbe ajánlunk, hadd álljunk meg egy pillanatra az origónál, azaz annál, hogy milyen célt is szolgál ez a Külhoni Magyar Értéktár, aminek első bő százas listája minap elkészült és napvilágot látott?

A magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló,  2012. évi XXX. törvényt a múltév tavaszán fogadta el az Országgyűlés „abból a célból, hogy az összetartozás, a nemzet egységének erősítése érdekében örökségünket, a magyar kultúra évezredes értékeit, a magyarság szellemi és anyagi alkotásait, ember alkotta és természet adta értékeit átfogó értéktárban összesítsék. A törvény meghatározza, hogy nemzeti érték „a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, nemzetünk történelme, valamint a közelmúlt során felhalmozott és megőrzött minden szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték, vagy termék, amely hazai szempontból meghatározó jelentőségű, így nemzetünk – de legalább egy meghatározott tájegység lakossága – a magyarságra jellemzőnek és közismertnek fogad el, jelentősen öregbíti hírnevünket, növelheti megbecsülésünket az Európai Unióban és szerte a világon, hozzájárul új nemzedékek nemzeti hovatartozásának, magyarságtudatának kialakításához, megerősítéséhez.”

A 2012-es XXX. törvény, közkeletű nevén a Hungarikum törvény, melynek kapcsán e rovatban júliusban már írtunk a jogszabályt övező kompetenciazavarokról, meg arról a botrányos konfliktusról, amit az váltott ki, hogy  „felhígítja-e vagy sem a hungarikumokat a karcagi birkapörkölt?”, meg arról az „izgalmas” kérdésről, hogy vajon azért lett hungarikum a karcagi birkapörkölt, mert a Fidesz kormány hét miniszteréből kettő is Karcagon született, és ráadásul az egyik 20 éven keresztül itt volt polgármester, előírja  a Magyar Értéktár, illetve kisöccse, a Külhoni Magyar Értéktár létrehozásáról. Utóbbiról a törvény önálló cikkelyben rendelkezik. Az 5 § részletesen szól a Külhoni Magyar Értéktár megalkotásáról, mely a külhoni közösségek értéktárait tartalmazza, és úgy rendelkezik: a MÁÉRT 2012. október 9-ei Zárónyilatkozata alapján a MÁÉRT Gazdasági és Önkormányzati Szakbizottsága hatáskörébe utalja, külhoni magyarság értéktárának az összeállítását. Hogy ez miért nem a MÁÉRT Oktatási és Kulturális Szakbizottságának lett a feladata, azt ne kutassuk. Bizonyár volt benne ráció és különben is, a hungarikumok világa az nem művelődéstörténeti kérdés és punktum.

Külhoni nemzeti értékről szóló javaslatot a MÁÉRT tagszervezeteinél vagy a szakbizottság tagjainál bárki, bármely személy, írásban nyújthat be. A jogszabályi feltételeknek megfelelő javaslatokról a szakbizottság egyetértéssel dönt. A külhoni magyarság értéktárába felvett nemzeti értékek adatait a Nemzeti Regiszter honlapon kell közzétenni, szól a hivatalos és megfellebbezhetetlen verdikt.

Nos – mint az előzőkben olvashattuk –, Répás Zsuzsanna jelentett és tartotta a szavát: ahogyan I. Ferenc József, az „ősz uralkodó” népeihez írott szózatában írta közel száz esztendeje, a BIZOTTSÁG „mindent meggondolt és mindent megfontolt”, majd jóváhagyott, a közzététel pedig meg is történt a héten.

Amit és ahogyan az illetékesek ország-világ elé tártak, annak kapcsán viszont a szemleírónak egy kitérőt még meg kell tennie, hiszen a Külhoni Magyar Értéktár kurrens állapotát tanulmányozva a „hosszabb, mint zöld” vicc hasonlatánál kézenfekvőbbet aligha lehetne találni”. (Az ominózus faviccben arra a kérdésre, hogy a krokodilus miért hosszabb, mint zöld a válasz a kérdéshez tökéletesen „illik”: „mert egész évben hosszú, de csak a hátán zöld”.)

Az talán a legkevésbé lenne zavaró, hogy a Külhoni Magyar Értéktár 105-ös listáját áttekintve, azzal kellett szembesülni, hogy ami a Nemzetpolitikai Államtitkárságon 105, az nálunk bizony  14-el kevesebb. Ha Erdélyből 5, Felvidékről 6, Kárpátaljáról 6, Horvátországból 4, Muravidékről 6 és Vajdaságból 64 db. magyar nemzeti értéket tartott méltónak az Alaptörvényhez hasonlóan egy „gránitszilárdságú” értéktárba vésni a Nemzetpolitikai Államtitkárság értő összegzése után a nagytekintélyű BIZOTTSÁG, akkor talán érdemes lenne az illetékeseknek elgondolkodni azon, hogy ne csak a külhoni iskolások számára szervezzenek képességfejlesztő akciókat, hanem belhonban is. Például a Kossuth tér 4-ben is, a kedves munkatársak számára. Nem másért, de első elemiben, kül- és belhonban egyaránt, csak az kaphat átmenő jegyet, ha valaki már bebizonyította a tanító néninek, hogy tudja: 5+6+6+4+6+64 = 91.

A Nemzeti Regiszter első, hivatalosan 105-ösként, de valójában tehát 91 tételt tartalmazó nemzeti értékleltárával kapcsolatosan több mint meghökkentő az aránytalanság, a nemzeti értékek régiók szerinti eloszlása.  A legnagyobb tisztelettel viseltetve a délvidéki (vajdasági) magyarság sokévszázados értékteremtő teljesítménye iránt, azért némiképp furcsának hat, hogy kitartó munkával létrehozott Magyar Panteonban majd tizenháromszor több hungarikumot sikerült ezeregyszáz év alatt (vagy netán félóra alatt?) „összehozni”, mint Erdélyben és majd tizenegyszer többet, mint Felvidéken és Kárpátalján. De az is sokatmondó, hogy a horvátországi és szlovéniai magyarság csupán egyetlen nemzeti értékkel tud kevesebbet felmutatni, mint Bethlen Gábor és Bolyai János földje.

A nemzeti dicsőségtáblán a 70,32 százalékot ugyanis a vajdasági magyar értékek képezik, míg az 5,49 százalékos részarányú Erdélyt,  Felvidék is, meg Kárpátalja is lekörözi a maga 6, 59 százalékos részesedésével. Azt már a múlt héten megírtuk, hogy Vajdaság élenjár a választási regisztráció terén, ezen a héten viszont azzal szembesülhettünk a Nemzetpolitikai Államtitkárság meg a BIZOTTSÁG jóvoltából, hogy a jelenben szorgoskodók jutalma a múlt meg a magyar művelődéstörténet átírása is lehet. Talán fölösleges kukacoskodás is volt ez a számolgatás a mi részünkről, mert a BIZOTTSÁG döntött és minden bizonnyal a novemberi MÁÉRT-en az első számú illetékesek is rábólintanak arra, hogy 91=105, meg arra is, hogy az elmúlt ezeregyszázév magyar értékteremtésének fellegvára legfőképpen a Délvidék volt.

A „nemes versengés” némiképp meglepő és toronymagasan kiemelkedő győztesével tovább nem csipkelődve, vessünk egy pillantást a nevesített értékek listájára. Amint látni fogjuk, az rögtön megmagyarázza a ”hosszabb, mint zöld” hasonlatunkat.

A Külhoni Magyar Értéktárat, legjobb szándékaink ellenére, sajnos, nem nevezhetünk másnak, mint „NEMZETI LECSÓNAK.”

Meg kell jegyeznünk, hogy ezt az illetlennek tűnő minősítésünket az nem befolyásolta, hogy az illetékesek agyában vélhetően a nemzeti érték és a jóízű étek talán túlságosan is összekeveredett. Elvégre a hungarikum jelöléseket a Nemzeti Regiszter gazdái a kulhoni_ertektar_adatlap nyomtatvány kitöltése után a https://elelmiszerlanc.kormany.hu/hungarikum portálra várták és várják. Talán úgy gondolták botor módon Erdélyben hogy a gyulafehérvári székesegyház a Hunyadiak és mások síremlékével, Mátyás király és Fehéregyháza, Érmindszent és Bereck, Tamási Áron és Márton Áron, Orbán Balázs és Vajdahunyad, Brassai Sámuel és Kalotaszeg, Kós Károly meg Csíksomlyó és a széki verbunk, illetve mezőségi legényes nem lehet olyan érték, melynek a Nemzeti Panteonba vételét egy, az élelmiszerlánc fantázianevet viselő testület (műintézet?/ baráti társaság?/ üzleti vállalkozás?) engedélyezi vagy utasítja el?

Ha így gondolták, az bizony öreg hiba volt. A jövőben, ne tessék finnyáskodni se Korondon, se Bernády városában, se Komáromban, se Beregszászon. Tessék nyugodtan javasolni, váradi Szent László bazilikát együtt a kürtöskaláccsal és áfonyapálinkával meg havasi gyopárral, zilahi Wesselényi szobrot székelykáposztával és csángó keservesekkel meg kopasznyakú kendermagos tyúkkal, Teleki Tékát túrós puliszkával, Székely Nemzeti Múzeumot borvízzel. Ha a bárhol élő honfitársunk „az összetartozás, a nemzet egységének erősítése érdekében” a Nemzeti Panteonba méltónak ítél valahol egy db. magyar kultúra évezredes értéket, egy db. magyar szellemi és anyagi alkotást vagy egy db. „ember alkotta és természet adta értéket”, irány a számítógép és az elelmiszerlanc.kormany.hu internetes felület. A többi pedig már a Nemzetpolitikai Államtitkárság és a BIZOTTSÁG dolga.

Szerintünk nem lehet nem Nemzeti Lecsónak nevezni egy olyan leltárt, ahol annak hivatalos jóváhagyása után és egy nemzetpolitikai kormányzati intézmény általi közzétételekor nem jutna eszünkbe Szabó Dezső egyik elhíresült mondása. No, nem a „minden magyar felelős minden magyarért”, bár ennek az intelemnek is lennének itt konnotációi. Ami bennünk most felötlik a végleges lista láttán, az Szabó Dezsőnek a kortárs politikusokról alkotott véleménye 1923-ból: „És van dúanalfabétább a művészetben és az irodalomban, mint egy magyar politikus? Különben arisztokráciánkba nevelői igen széles műveltséget futballoznak össze arra, hogy a magyar irodalommal külön részletesen foglalkozhassanak. Ennek az általános műveltségnek keresztmetszetét talán ebben adhatom: Tudják, hogy van rukzak és Balzak. De arra már nem emlékeznek biztosan, hogy melyik hátizsák és melyik írt regényeket. A magyar arisztokrácia, amikor nem destruktív elem, nulla a magyar kultúrában.

Mert, mi tagadás, lecsó a javából az a „Külhoni Magyar Értéktár”. Elrettentésül csupán néhány példa. Kezdjük találomra a Drávamentével. Itt a horvátországi magyarság szellemi és anyagi kincseit (4 db.) az alábbi felsorolásban találjuk:

„- Az ártéri és folyami halászat ősi eszközei a Drávaszögben (rekesztő, állító, vető, tapogató szerszámok, halászati eszközök); Élelmiszergazdaság, gasztronómia (csiptetős ponty, mundéros csuka, halpaprikás, kásás hurka, hegyibab)

- Kaksütés; Májusfakitáncolás

- Fíkötők (főkötők); Kebél

- Ács Gedeon síremléke; Drávaszögi református templomok; Borkó Julianna síremléke; Béni Izsák síremléke; Hambár”

Természetesen nem az a gondunk ezzel a sajátos listával, hogy miként kerül egy „súlycsoportba” Kossuth lelkészének a síremléke, meg az összes drávaszögi református templom, annak a Béni Izsáknak a síremlékével, akiről maga Kossuth vall egy 1885-ös levelében. Kossuthot mélyen meghatotta az, amikor egy Baranya megyei magyar földműves azért tette meg a hosszú és költséges utat, hogy őt láthassa. Béni Izsák a „turini remetétől” egy dedikált fényképet, meg a következő elismerő szavakat tartalmazó névjegyet vihetett haza Vörösmartra: „Mi hozta Önt Béni Izsák Ferenc hozzám Turinba? Kérdezem. »Szívem sugallata« felelte Ön. Megilletődéssel köszönöm! Vigye Ön magával megemlékezését arra, hogy a magyar nép szabadságáért küzdött, és a Hazának szabadsággal tartozik. Kossuth”. Elvégre a Béni Izsák sírkőnek van helyi jelentősége és az érték éppúgy, mint az egykori bibliakörös énekszerző kopácsi parasztasszony nemzeti lajstromba vett végső nyughelye. De, hogy mit keresnek  ezek a műemlékek  a Külhoni Magyar Értéktárban, a messze nem csak e tájon ismeretes pendely vagy hosszú ing, azaz a kebél vagy fikötök (főkötök) meg a hambár társaságában, mint sajátos horvátországi hungarikumok, az több, mint rejtély.

És akkor még a horvátországi  kaksütést (sic!) nem is tettük szóvá, bár az a gyanúnk, hogy a buzgó illetékesek a kakasütést „magyarították” meg amúgy nagyon nemzetpolitikailag kaksütésre. A kakasütésről tudnivaló, hogy aligha horvátországi „hungarikum: Brassó közelében, Apácán és Hétfaluban éppúgy ismeretes néphagyomány, mint Borsodban, Gömörben, Szatmárban vagy éppen Kolozsvár környékén is. Mi több, a kakasütés hagyománya magyar nyelvterületen nagyon nem a Dráva mentén, hanem legfőképpen a Somogy megyei Csúrgónagymartonban a leghíresebb/leghírhedtebb, véres, Brigitte Bardot indulatos fellépését is kiváltó népszokás. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a település címerében is helyet kapott a kétes hírű és ezelőtt 13 esztendővel a nagyatádi bíróság által betiltott, állatkínzó népi szórakozásra utaló tarajos szárnyas „portréja.”

A véletlenszerűen említett horvátországi példa korántsem egyetlen árulkodó jele annak, hogy a Külhoni Magyar Értéktár elsőnek tető alá hozott leltárkészítői nem ismertek lehetetlent a lecsókészítésben. Muravidéken például nemzeti érték lett a lendvai vár,  majd külön tételként került felsorolásra a hetési szőttes, a hetési férfi és női viselet, a hetési szoknyásharang(ok), és külön a lendvai Szentháromság kápolna meg az egykori várkapitánynak, Hadik Mihálynak a kápolnában levő múmiája. Ki tudja miért, a legfontosabb itteni magyar intézmény, a  Bánffy Központ, azaz a nagyhagyományú Magyar Nemzeti Művelődési Intézet, ha meg is mérettetett, túl könnyűnek találtatott ahhoz, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság javasolja, a BIZOTTSÁG pedig eldönthesse: a szlovéniai magyarság legfajsúlyosabb intézménye  nem kerülhet be Nemzeti Panteonba.

Látva, hogy ez a külhoni kataszter külön magyar értékként feltüntet egy kápolnát és külön, önálló nemzeti értékként, az ebben a kápolnában nyugvó várkapitány múmiáját, csak remélni merjük, hogy ennek az „eredeti” megközelítésnek nem akadnak követői másutt is. Mert, ha igen, akkor a jövő meglepetése sem marad el. Így azután, ha a következő ülésén a BIZOTTSÁG, úgy gondolja, „sajátosan” pótolhatja is egy erdélyi vonatkozású mulasztását. Fadrusz kolozsvári remeke az első körben nem minősült nemzeti értéknek, viszont, ha mégis valaki netán nemzeti értéknek vélné az alkotást, akkor e logika mentén, egyenesen 5 tétellel bővülhet a Külhoni Magyar Értéktár. Nevezetesen egy db. Mátyás király lovas szoborral, továbbá egy db. Magyar Balázs, egy db. Kinizsi Pál, egy db. Báthory István és egy db. Szapolyai István álló szoborral.

A 6 nemzeti értéket magába foglaló kárpátaljai lista láttán (Kárpátaljai archaikus ima, Magyar orgona és Jósika-orgona, Salánki hordó, Beregi szőttes és hímzés, Rákóczi-kultusz Kárpátalján, Vereckei honfoglalási emlékmű) a kérdés úgyszintén az: sírjunk-e vagy nevessünk?

A gondot nem a salánki hordó adja, hiszen a Hömlöc-hegy tövében meghúzódó, a kuruc hagyományaira méltán büszke Salánk hordói valóban hetedhét határon híresek. Valóban hungarikumok, és méltán őriz belőlük egy 100 literest Tusk lengyel miniszterelnök, egy 50 literest Janukovics ukrán elnök is, de került belőlük példány a Magyar Nemzeti Múzeum uniós elnökségi gyűjteményébe is.

Az olvasóra bízzuk viszont, hogy döntse el a Jósika orgona netán valamelyik Felső Tisza-menti székesegyházban lelhető fel, ahol esetleg rendszeresen elhangzik a Kárpátaljai archaikus ima is (bár Erdélyi Zsuzsannától azt tanultuk, hogy az archaikus – apokrif – imádság folklórkategória nem kifejezetten kárpátaljai specifikum), vagy pedig  arról a Syrynga Josikaea nevű, az Erdélyi-szigethegységben , a Kelet-Kárpátokban  és Galíciában is otthonos nyirkos, párás völgyekben nyíló, illatos orgonafajtáról lenne szó, amit azért hívnak Jósika orgonának, mert azt Erdélyben találta meg első ízben a birtokán báró Jósikáné, Csáky Rozália az 1820-as években.

Ennyit a Külhoni Magyar Értéktár kárpátaljai vonatkozásairól. Ha netán a Nemzetpolitikai Államtitkárság meg a BIZOTTSÁG bővebben el kívánna mélyedni, még a novemberi MÁÉRT-értekezlet előtt a botanikában, ajánljuk a megtisztelő figyelmükbe, hogy nevezett Jósika-orgona vagy Kárpáti-orgona egy glaciális, jégkorszaki maradvány és legkorábban Bethlen Katalin nem kárpátaljai, hanem kolozsvári kertjében bukkantak rá, amit meglátott a híres segesvári orvos-botanikus, J. Ch. G. Baumgartner, aki leírta, de nem nyomtatta ki. Utána Jósika grófnőnek a kertjébe került, aki Nikolaus Joseph von Jacquin-nal, a kor nemzetközi hírű osztrák természettudósával jó viszonyban volt. Jacquin Bécsből eljött Erdélybe és ő határozta meg, hogy ez egy új faj, és Jósika grófnő tiszteletére elnevezte Syringa Josikaea-nak. Jelenleg ez a Mecsekben is ismert „sajátos kárpátaljai (?) hungarikum” előfordul nemcsak Kárpátalján, hanem a Székelykő, Csucsa és Nagysebes környékén és legnagyobb mennyiségben a Sebes-Körös nagy hozamú mellékfolyójának, a Jád-patak mentén. A Jósika orgona Romániában védett növény, virágzáskor naponta többször is járőröznek a természetvédelmi hatóságok, ott ahol a természetben előfordul.

A felvidéki leltár összetétele nemkevésbé „lecsósra” sikerült. A alig 6 értéket felsoroló inventáriumban békésen megfér a deáki katolikus templom a paprikás kattanccsal. Előbbiről érdemes tudni, hogy 1228-ban épített kéttornyú román stílusú temploma Szlovákia legrégibb műemléke és az itteni bencések használták a Pray-kódexként ismert XIII. századi latin szertartáskönyvet, melyben a Halotti beszéd is olvasható. Utóbbi „hungarikum” ismételten azt a bizonyos hungarikum-gyüjtőhelyet, a https://elelmiszerlanc.kormany.hu/hungarikum portált juttatja eszünkbe, hiszen a műemlék templom és a paprikás kattancs, ami nem más, mint őrölt paprikával ízesített kelt tészta (a gútai 80 éves Visnyei Ottilia néni paprikás kattancs receptje itt elérhető) ezek szerint azonos súllyal esik a latba, ha nemzeti kincseinket listázzuk.

Előbb, hisz így dukál: tüntessük fel az 1103-ban épített Szent István kápolnát is magába foglaló templomot és tisztelegjünk a  legkorábbi latin betűs, teljesen magyar nyelvű szövegemlék előtt, és rögtön utána jöhet a végy 7 liter tejet, 7 dkg élesztőt,egy pici cukrot, 1 kg kevert lisztet, fél margarint vagy egy kanál zsírt, 1 kávés kanál sót, 10 dkg édes piros fűszer paprikát, a tejet melegítsd langyosra, add hozzá az élesztőt és a cukrot, keverd össze stb. stb. stb. és máris a Felvidék a legrégebbi magyar emlékével egy rangsorba állítható nemzeti értéket hoztál létre.

Elkészítheted akár a Külhoni Magyar Értéktár egy másik felvidéki hungarikumát is, a kőtés nevű itteni őshonos édességet, ami nem más, mint a búzacsíramálé – nevezik arrafelé még biracsnak vagy csiripiszlinek – az is éppolyan nemzeti értéktétel, mint a román kori műemlékek Bényben. Az pedig nyílván a szemlekészítő kukacoskodásának tudható be, hogy ezek szerint Mikszáth szklabonyai szülőháza, az alsósztergovai Madách-kastély és parkjában az Ember tragédiája írójának a síremléke, II. Rákóczi Ferenc kassai kriptája, de se a Márai emlékek, se az Esterházy János grófé, de még Krasznahorka „büszke vára” se kaphatott helyet abban nemzeti értéktárban, ahol az őrölt paprikával ízesített kelt tészta vagy az édesített búzacsíramálé őket joggal lekörözte. 

A Külhoni Magyar Értéktár 105-ösként bejelentett és azonnal 91-re zsugorodott listájának több mint 2/3-a vajdasági magyar érték. Ezek mindegyikének a felsorolásától, mint ígértük, szintén eltekintünk. Csupán a Nemzeti Lecsó-jelleget érzékeltetendő, említsük meg, hogy abban éppúgy helyet kapott a délvidéki földikutya, mint a Nándorfehérvári diadal és a déli harangszó meg a zentai csata. Szerepel továbbá, mint magyar nemzeti érték a báránypirosító (lat. Alkanna, népi nevein: piros ökörnyelv, pirítófű, pirosítófű), majd rögtön utána az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc utolsó győztes ütközete Kishegyesen, illetve „a karácsonyi angyalkák és báránykák a XX. század második feléből”, továbbá a Duna-Tisza közének löszös és nemzetien magyar telecskai dombsága, meg a ludasi tó és nyílván a szintén jellegzetes magyar értéket képviselő kőlaposokat és a homokpusztákat. Őket megelőzve felfedezhettük a nyílván szintén nemzeti és nagyon magyar kékcsőrű récéket, a vajaját (a vajaja voltaképpen egy sűrű rántás megdermesztve, amelyet szeletelve a Vajdaságban túróval, esetleg kenyérrel és zöldséggel esznek) meg a kornistárnicsot, más néven tüdőtárnicsot (lat. Gentiana pneumonanthe), és még egy hungarikumot, a Duna-Tisza-Duna (Ferenc) csatornát.

Aki ebben a vajdasági magyar nemzeti értéktárban válogatás nélkül felsorol tavakat, dombokat, kétszikű évelő növényeket és olyan fűféléket, melyeknek negyven fajtájából a többség a mediterrán éghajlaton él, de előfordul a trópusokon is, és teszi ezt úgy, hogy ezeket közös lajstromba veszi Komor Marcell és Jakab Dezső szabadkai és palicsi szecessziós épületeivel, mellette meg a szintén hungarikumnak tekintett parlagi sassal – az önmagáról állít ki sajátos bizonyítványt. A listakészítő vagy listakészítők egyszerre szánni valóak és mulatságosak. De azt hogy egy ilyen lecsót egy kormányhivatal és egy MÁÉRT szaktestület, az a bizonyos BIZOTTSÁG nevével vállaljon, egy ilyen nemzeti mázzal leöntött „hosszabb, mint zöld” listát jóváhagyjon és közzé is tegyen a világhálón, arra magyarázat nincs és nem is lehet.

Árulja el végre valaki, de legfőképpen Répás Zsuzsanna vagy a nemzeti regisztert szívügyének tekintő Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, hogy miért hungarikum az Oszmán Birodalom, a Habsburg Monarchia és a lengyel-litván államot, Oroszországot és a Velencei Köztársaságot magába foglaló Szent Liga által aláírt 1699-es karlócai béke, mert Külhoni Magyar Értéktárban ezt, mint olyat, ott találjuk?!  Tessék megmondani, mitől és miért magyar nemzeti érték a kései szegfű, a fekete kökörcsin és egy egész tájegység, amit a Külhoni Magyar Értéktár így nevesít hungarikumként tömören: Tisza mente?!

Zárva a vajdasági pillanatfelvételt hozzuk még szóba a nemzeti leltárindítást. A Külhoni Magyar Értéktár első három tétele így hangzik: „Arany sárkány helyszíne – szabadkai gimnázium;  A Varázsló kertje – Szent Teréz székesegyház környéke;  Pacsirta székhelye – Szabadka belvárosa”.

Nyílván valahol, valakinek felderengett Kosztolányi és Csáth Géza. De a poros, unalmas kisvárost, a regényben Sárszegnek álcázott Szabadkát úgy nevesíteni, mint „Pacsirta székhelyét” éppoly kacajra keltő, mint az Aranysárkányt Arany sárkányként megnevezni. Még szerencse, hogy toldaléknak ott találjuk a Külhoni Magyar Értéktárban a szabadkai gimnáziumot. E pontosítás hiányában aligha jutott volna eszünkbe a Hilda lányát egyedül nevelő Novák Antal tanár úr tragédiáját idéző regénycím. Ebben a formában inkább egy kínai vendéglő cégtáblája ötlene fel bennünk.

Végül tegyük közzé szöveghűen azt a 6, azaz hat, erdélyi hungarikumot úgy ahogyan az a Répás Zsuzsanna által javasolt, a BIZOTTSÁG által jóváhagyott és a Nemzeti Regiszteren közreadott hivatalos listán szerepel: „Páduai Szent Antal templom, ferences kolostor és a Károlyi grófok kriptája; Gyergyóújfalvai Falutörvény; Gyergyótekerőpataki Római Katolikus Templom; Szent Imre Római Katolikus Műemlék-templom; Jancsó udvarház.” Ennyi és nem több…

Ne is töprengjünk azon, hogy az elsőként feltüntetett erdélyi magyar hungarikum helyszíne Kaplony lenne-e vagy sem, bár kétségtelen, hogy nem ártott volna ezt a magasságos hivatalnak a listára odabiggyeszteni! Ne töprengjünk azon se, hogy, a hungarikumlistázók  Szent Imre Római Katolikus Műemlék-templom kapcsán  a csíkszentimrei, a  futásfalvai, a görgényszentimrei, a marosszetimrei, a nyárádszentimrei, netán a kolozsi vagy máréfalvai Szent Imre templomra gondoltak-e vagy sem? Élünk a gyanúperrel, nem utolsósorban a Jancsó udvarházat is felfedezve, hogy inkább Gelencére kellene összpontosítani. Úgy tűnik viszont, hogy ezt a Nemzetpolitikai Államtitkárság titkolni akarta.

Jobban tette volna, ha a teljes, 105 hungarikumot meghirdető, de ténylegesen 91 hungarikumot és „hungarikumot” tartalmazó listáját tokkal-vonóval, úgy ahogy van, eltitkolta volna. A BIZOTTSÁG pedig szintén nagyon eltitkolta volna, hogy egy ilyen tartalmú „Külhoni Magyar Értéktárat” jóváhagyólag tudomásul vett és nem veri nagydobra az MTI segítségével, hogy mire volt képes vetemedni. Szánalmassá és nevetségessé sikeredett ez a magyarságpolitikai produkció. Ennél a zabhegyezés is hasznosabb lett volna…