Markó Béla: „ha a békát másokkal le akarjuk nyeletni, nincs mit tenni, nekünk is le kell nyelni. Ha nem is ugyanazt, de egy hasonló békát...”

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és a „Szóljanak vagy ne szóljanak?" címmel közreadott írásában az Európai Parlamentben előterjesztett, nagy vihart kavart Tavares-jelentés apropóján egy húsz évvel ezelőtti RMDSZ „fegyvertényre",  az RMDSZ „legvisszhangosabb külpolitikai dokumentumára” emlékezik, azért, hogy az olvasóit el- és továbbgondolkodásra ösztönözze.

Mindenekelőtt az apropóról.

A Tavares-jelentés egy baloldali akció – fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök a Kossuth Rádió „180 perc” című műsorában a hónap elején, azt követően, hogy megtörtént a koppenhágai kritériumok, az uniós alapértékek tagállami érvényesítéséről szóló, a kérdést Magyarország példáján keresztül vizsgáló, és a készítőjének nevét viselő jelentés vitája, majd a róla szóló európai parlamenti szavazás Strasbourgban az ismert erdménnyel. A „Saját országot bírálni nem európai vonás” és „Brüsszelben ma már csak a magyar baloldal támadja saját kormányát” jelszavak jegyében, azóta is a magyar „közszolgálati” és kormányközeli média kipécézett célpontja a portugál jelentéstevő Rui Tavares és az ő jelentését támogató „hazaáruló” magyar baloldal. Minden jobboldali megszólaló szerint a magyar szocialista EP-képviselők és Bokros Lajos is, nem az Orbán-kormány ellen, hanem Magyarország ellen léptek fel és azt harsogják: a „kommunisták” és szekértolóik a saját hazájukat támadták. Hiába érveltek ellenzéki politikusok, szakértők és mások, hogy egy kormányzat intézkedéseinek a bírálata soha nem az ország, a haza ellen irányul, az igaztalan vádak sokakban elültek. Elhitték, hogy „az Európai Néppárt kiállt Magyarország mellett”–hazugságnak mantraszerű ismétlését, mely szöges ellentétben áll a szavazás eredményével, hiszen még a néppárti frakció tagjainak fele sem mutatott szolidaritást a magyar kormánypárttal és számos néppárti is megszavazta a Tavares-jelentést. Elhitték továbbá azt is, hogy a baloldal nem méltó az ország brüsszeli képviseletére, mert a külföldre rohangálnak és lejáratják az országot. Azok, akiknek brüsszeli   tevékenysége  kimerül  a  Magyarországot  lejárató  határozatok kezdeményezésében  és  valótlanságok  terjesztésében”.

Leginkább pedig azt hitték el, hogy ha valaki egy nemzetközi fórumon bírálja hazája kormányát, netán megszavaz egy hazája kormányának egyes intézkedéseit kritizáló dokumentumot, akkor ő nem  lehet más csak hazaáruló.

De ennyire talán nem kellene rövidemlékezetűnek lenni.

„Magyarországot elítélő nyilatkozatot fogadott el a Keresztény-demokrata Internacionálé” – számolt be tíz esztendeje. 2003. június közepén az azóta megszűnt Hírszerző a többi magyar sajtóorgánummal együtt arról, hogy „lisszaboni ülésén Burma és Kuba mellett Magyarországot is elmarasztalta a Kereszténydemokrata Internacionálé végrehajtó bizottsága. A Fidesz javaslatára azt állapították meg, hogy a legutóbbi parlamenti választásokat követően több alkalommal sérültek az alapvető politikai és állampolgári jogok, a rendőrséget pártpolitikai alapon befolyásolják, illetve a magukat ellenzéki gondolkodónak érzőket megfélemlítik, és eltávolítják az állami szférából. Az ülésen jelen volt Orbán Viktor is, mint a Kereszténydemokrata Internacionálé egyik alelnöke”.

Tíz esztendeje az akkori kormányzati illetékesek ezért a kezdeményezéséért az Országgyűlés Külügyi Bizottsága elé citálták az akkori ellenzék vezéralakját, Orbán Viktort, aki nem védekezett, sőt

nem védekezett, sőt ellentámadásba ment át, és „egyenesen áttörésnek nevezte a Kereszténydemokrata Internacionálé végrehajtó bizottságának határozatát. Szerinte ugyanis ettől kezdve figyeltek oda Magyarországon az emberi jogi ügyekre.”

Másként látja a világot, mint bírálói”,– mondta el Orbán Viktor azon a külügyi bizottsági ülésen 2003 június 18-án. „Ő ugyanis az EU-taggá váló Magyarországban gondolkodik, s nem azt a tőlünk keletre jellemző szokást követi, ahol belügyekbe való avatkozásként értékelik az emberi jogi kérdések firtatását.”

Akkor a Népszabadság publicistája megvédte Orbánt és elítélte a szocialista méltatlankodókat. Megszólaltatta a Fidesz frakcióvezetőjét, Áder Jánost („nem Magyarországot ítélték el, hanem a szocialisták hatalomgyakorlási módszerét, s ez a kettő nagyon nem ugyanaz”), majd hosszasan értekezett arról, hogy „a rendszerváltás óta sok párt, politikus, szakszervezet, újságíró buzgólkodott azon, hogy tekintélyes nemzetközi fórumok, szakszervezeti szövetségek, újságíró-szervezetek, európai uniós intézmények és a nemzetközi nyilvánosság fórumai elítéljék a magyar kormányok jogsértő lépéseit. Jól tették. A hazájukért tették. És nem ellene, bár az érintett jogsértők mindig ezzel vádolták őket.” Írta mindezt Révész Sándor a Népszabadságban 2003. június 12-én,  A bagoly és a veréb című cikkében.

Mindezeket már csak azért sem tűnik fölöslegesnek felidéznünk, mert a mai budapesti hatalomgyakorlók és támogatóik számára bármely hazai és külföldi kritika leghatásosabb ellenszerének „a kettős mérce” fordulat felemlegetése számít. Meg annak a folyamatos sulykolása, hogy, aki országa éppen regnáló kormányt bírálja a határokon túl, az a hazáját támadja.

Hogy a kormány és haza fogalmát nemcsak a mai és tíz évvel ezelőtti Magyarországon keverték össze a mindenkori hatalmi pozíciókban levők, hanem húsz évvel ezelőtt Romániában is ez így történt, erre figyelmeztet Markó Béla az Élet és irodalomban közölt hosszabb lélegzetű „integrációs történetében”, melynek egyik kulcsgondolata szintén egy, a bagoly és veréb példázatától nem is oly távol eső latin közmondás: Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek

Természetesen a  Szóljanak vagy ne szóljanak?  című politikatörténeti esszé ennél sokkal többről szól. Egy, az erdélyiségnek és európaiságnak egyaránt elkötelezett politikus nemzetpolitikai felfogását összegzi, aki – amint a nemrég megjelent beszélgetőkönyvét, a Magyar Kártyát a Galamus portálon ismertető Koszta Gabriella írja róla –: „a politikát nem a tökélyig fejlesztett köntörfalazásnak, az ellenfél lejáratására használt szemfényvesztésnek, hanem kompromisz-szumra kész, értelmes párbeszédnek tartja – a KÖZJÓ érdekében”.

És ha már szóba hoztuk a Markó Béla eheti megszólalása kapcsán a róla megszólalót is, álljon itt a recenzens másik találó megállapítása is: „Az erdélyi magyar vagy román társadalom nem egységes, mint bármelyik európai társadalom. A tradicionális különbségeket Markó pártja nem felszámolandó hátrányként, hanem olyan helyi adottságként kezeli, amellyel a mindenkori politikának számolnia kell. A különbözőséghez való jog viszont nem lehet kérdéses. Éppen a sokszínűség megőrzése az RMDSZ célja, és Markó Béla szerint ez román érdek is. Szerinte a politika nem állandó ellenségeskedés és csatazajjal kísért háborúskodás, hanem együttműködés, az érdekek mérlegelése, kompromisszumkészség, vita, folyamatos munka, állandó építkezés. Célja intézmények teremtése és európai normákhoz igazodó működtetése, amelyek a szülőföldön maradást és a gazdasági fellendülést biztosítják.”

1993. augusztus végén nyújtotta át az érdekvédelmi szövetség elnöke Catherine Lalumière-nek, az Európa Tanács akkori főtitkárának azt a Memorandumot, melyet Románia akkor küszöbön álló Európa tanácsi felvételéről készített az RMDSZ, és amelynek nyíltan az volt a célja, hogy megkísérelje feltételekhez kötni az ország rendszerváltás utáni, első fontos integrációs lépését. (Markó Béla tanulmánya ennek dátumát az RMDSZ-kronológia téves adata alapján augusztus 26-ára teszi. A dokumentum keltezése valóban augusztus 26, viszont az átadás másnap történt – vö.  RMDSZ Tájékoztató I. évfolyam 107. szám: „Augusztus 27-én, pénteken  Markó Béla szövetségi elnök az ellenzéki pártok vezetőivel együtt találkozott Cathrine Lalumière asszonnyal, az Európa tanács főtitkárával… Markó Béla átnyújtotta Lalumière asszonynak az RMDSZ Memorandumát és Jansson úrhoz, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Jogi és emberjogi bizottsága tagjához intézett levelének másolatát…”)

„Alig egy fél éve voltam csak a szövetség elnöke, – emlékezik vissza a Memorandum készítés és véglegesítés, majd az átadás húsz évvel ezelőtti napjaira – de már megtanultam, hogy a politikában nincsen nyári uborkaszezon, és bármikor jöhet derült égből villámcsapás. Persze, derültnek csak olyan naiv értelmiségiek láthatták az RMDSZ egét, mint én, hiszen nap mint nap tapasztalnom kellett már akkor, hogy az azóta újabb meg újabb pártokat alapító, de még a szövetségben forgolódó, „helyzetteremtő” nyilatkozatokban gazdag, tettekben szegény kollégáim szerint „quod licet Jovi, non licet bovi”, és ebben a közmondásban természetesen nem a Jupiter szerepét osztották rám.”

Akkor a teljes román politikai elit árulással vádolta meg a dokumentum beterjesztőit. Azonnali támadásba lendültek. Adrian Păunescu a Szenátusban egyenesen hazaárulással vádolta Markó Bélát és Takács Csabát és az RMDSZ betiltását követelte. Még olyan européernek számító írástudó is, mint Alexandru Paleologu, csatlakozott hozzá, majd az ülés jegyzőkönyvét, egyfajta feljelentésként, eljuttatták az Európa Tanácshoz. Az RMDSZ akkori, nagytekintélyű, Demokratikus Konvencióbeli szövetségese, Corneliu Coposu, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt elnöke sajtóértekezleten ítélte el az RMDSZ Memorandumát. A Képviselőház Mircea Creţu egységpárti képviselő javaslatára napirendre tűzte a Memorandum megvitatását és párthovatartozásuktól függetlenül az egész bukaresti alsóház is kimutatta foga fehérjét: egyrészt mindössze két RMDSZ-es honatyát, Takács Csabát és Varga Attilát engedett szóhoz jutni, másrészt pedig egyedülálló politikatörténeti  precedenst is megteremtett: egy párt politikai állásfoglalását más pártok a törvényhozásban vitatták meg. Tiltakozásképpen az ülés jegyzőkönyvét innen is postázták az ET-nek. Közben pedig tetőfokára hágott az RMDSZ-ellenes médiakampány is. A bukaresti televízió a politikai lojalitásról rendezett vitát, hiszen majd’ minden román számára világossá kellett tenni: akik nemzetközi fórumot keresnek a kisebbségi jogok érvényesítése érdekében és ráadásul ezt az ország ET-felvételének küszöbén teszik, azok csak hazaárulók lehetnek.

Történt ez a hisztérikus reagálás húsz évvel ezelőtti Romániában, mert akkor és itt nem úgy gondolták, mint ahogyan tíz évvel később egy már idézett magyar, akkor még fiatal demokrata Budapesten gondolta és ki is mondta, a csaknem teljes magyar sajtó elismerésétől övezve: aki országát az EU-ban akarja látni, az nem követhet keleti szokásokat, „ahol belügyekbe való avatkozásként értékelik az emberi jogi kérdések firtatását.” Azóta viszont eltelt újabb tíz év…

„A Memorandum miatt fejünkre szakad a román parlament mennyezete, – folytatja a szerző – és valóban heteken át folyt az adok-kapok akkor, amikor mögöttünk nem sokkal ott volt Marosvásárhely márciusa is, körülöttünk a világban meg Nagorno-Karabah vagy Jugoszlávia. Szó sem volt még arról, amit mostanában egyre többször érzek, hogy komoly embernek a politika csak annyi: „beszélj, bolond, beszélj!” Akkor még számított a beszéd, és még inkább egy Európa Tanácsnak benyújtott dokumentum, amely román értelmezés szerint veszélybe sodorta az ország integrációját. Márpedig aki ilyent tesz, az áruló. Hányszor hallottam ezt a jelzőt román oldalról a kilencvenes években, aztán egy idő után a másik, az „igazmagyar” oldalról is! Parlamenti vita lett nyilván ebből is, de nem csak... Erről szólt a sajtó, ezt beszélték a kocsmai asztaloknál is. Mi tagadás, nekünk magunknak is fel kellett oldanunk egy ellentmondást. Azt ugyanis, hogy a Memorandumban feltételeket támasztottunk Románia felvételéhez, miközben mindentől függetlenül – úgymond: feltételek nélkül is – érdekünk volt az európai és euroatlanti integráció (így hívták akkor a NATO-csatlakozást). Az volt a véleményünk ugyanis, hogy csakis hasznunkra lehet a mielőbbi belépés az Európai Unióba, illetve még azelőtt az Európa Tanácsba és a NATO-ba, hiszen a Balkán és Közép-Európa közt húzódó Románia ezáltal katonai és gazdasági biztonságra tesz szert, és a Nyugat viszont cserében ki fogja követelni a demokratikus elvek érvényesítését és a demokrácia alapintézményeinek kiépítését és működtetését, ami a romániai magyarok létérdeke is, nem csak a román többségé. Nagyjából így is történt. Bár akkor nem tudhattuk, hogy a felszín túl gyors átfestése hellyel-közzel olyan lesz, mint amikor a sáros cipőre kenik rá a krémet, és most bizony ismét ráférne a térség országaira egy alapos cipőtakarítás. De a lényeg az, hogy Európa és akkor még az Amerikai Egyesült Államok is hajlandó volt demokráciát exportálni Romániába, és Magyarországra is természetesen

Persze az említett ellentmondás mellett ott volt az integrációs folyamathoz fűzött másik elvárás és remény: „emberi jogi, kisebbségjogi problémák megoldását vártuk a nemzetközi intézményektől. Más szóval, igényeltük a beleszólást, a pressziót, akár a kényszert is ezekben a kérdésekben. A kilencvenes évek első felében mindenképpen úgy tűnt, hogy ez az igényünk jogos, hiszen egész Európa az etnikumközi viszonyok megoldásának lázában égett, a koppenhágai kritériumoktól a különböző chartákig, illetve a Balladur-tervig, vagyis az Európai Stabilitási Egyezményig újra meg újra nekifutottak a nyugati államok egy kötelező kisebbségjogi normarendszer kialakításának. Már akkor is látszott, hogy ez azért nem olyan egyszerű, a kommunista rendszert a térség országai nem egy multietnikus és multikulturális modellre akarták felcserélni, hanem nemzetállamokra. És mi tagadás, Nyugat-Európa is inkább erre mutatott példát, bort ivott, miközben vizet prédikált.”

Markó nem hallgatja el az akkori és azt követő kételyeit sem. Nem becsülte alá a ’90-es évek elején még erősnek tűnő Európa Tanácsot, nem is beszélve az Európai Unióról, de rá kellett döbbennie annak a kívülről való „beleszólásnak” az objektív korlátaira is, amire, mint írja egy más helyen az esszéjében, a romániai magyarok valósággal sóvárogtak ’89 előtt. Ezért a követhető útnak, az egyetlen helyes döntésnek, az otthoni politizálás előtérbe helyezését tekintette és tekinti ma is: „Én magam nem is voltam túl optimista, és ahogy telt az idő, egyre szkeptikusabb lettem a nemzetközi befolyással, netán közbelépéssel kapcsolatosan. Érdekes módon az RMDSZ radikális-ultraradikális politikusai, akik azóta, említettem az imént, már a szövetségen kívül keresik a politikai megélhetést – és nagyjából ennyit! –, szinte mindent erre a lapra tettek fel már akkor is, míg mi fokozatosan felismerni véltük a parlamenti politizálás, a román pártokkal való egyenrangú együttműködés elsődlegességét.”

Markó írásából egyértelműen kiderül: az integrációs mérlegkészítésében megfogalmazott fenntartások és a kételyek, két évtized politikai tevékenység korántsem mindig kedvező tapasztalatai, de még a közeljövő esetleges, nem kívánt, de nem kizárható bukaresti hatalmi intézkedései sem ingathatják meg a credóként vallott meggyőződését. Nincs kétsége afelöl, hogy mit kell hoznia a jövőnek: „A gazdasági válság miatt ugyan lelassult minden más probléma kezelése, sőt, sorra a szőnyeg alá söprik ezeket, de előbb-utóbb ismét napirendre kerül a nemzeti-etnikai együttélés kérdése. Meggyőződésem, hogy Európa jövője ezen is múlik, nem csupán a gazdasági érdekeken. Görögország példája bizonyítja, hogy éles, kemény beleszólás – már-már diktátum! – ma is van, és lehet, hogy a görögöknek ez nem tetszik, de éppen náluk látható, hogy működik a valamit valamiért. Biztonságot – nyersebben: pénzt – a szuverenitás egy részéért. Aki azt hiszi, hogy ma lehetséges ezeknek a BibóIstván-i „nyomorúságban” vergődő kisállamoknak autarchikus rendszereket kiépíteni, az elköveti a lehető legnagyobb hibát: ahelyett, hogy a közös európai építkezéshez próbálna minél meggyőzőbben hozzászólni, önálló rendszert toldozgat-foldozgat, hosszú távon teljesen esélytelenül.”

A húsz évvel ezelőtti, 1993-as, augusztusi Memorandum utóélete a kezdeményezőket igazolta: a teljes román politikai elit és a román közvélemény által akkor, nemes egyszerűséggel „hazaárulásnak” kikiáltott akcióból végül a romániai magyar nemzeti közösség egyik legnagyobb külpolitikai sikertörténete lett. Romániát felvették az Európa Tanácsba, méghozzá úgy, hogy az ET Parlamenti Közgyűlése Románia felvételére vonatkozó állásfoglalásában tételesen nevesítette az RMDSZ Memorandumban foglaltak teljesítését.

Ez a külpolitikai siker, mint azóta bármely elért eredmény, az „is-is”-ben gondolkodásnak volt köszönhető. E felfogásban való gondolkodás és cselekvés világában helye volt az Európára figyelésnek, az integráció teremtette lehetőségek kihasználásának, de primátusa a hazai politizálásnak volt és van. Ennek a jövőben sincs alternatívája, a „vagy-vagy” politizálást Markó – mint írásából is kiderül – mindig és következetesen elutasította. Az otthoni politizálás számára segítséget és esélyt jelenthet a nemzetközi közvélemény, de ha beszűkül az otthoni mozgástér, akkor erre támaszkodni önbecsapás lenne, az nem több mint oktalanul délibábos álmokat szövögetni. Markó Bélát Európa hajlandóságával és „szolgálatkészségével” kapcsolatos tapasztalatai ebben a meggyőződésében csak megerősítették: „Ahogy telt az idő, és ahogy tőlünk nyugatra is halmozódtak a kisebbségi-etnikai problémák, mert egyre nőtt a bevándorlók száma, úgy csökkent a nyomás a kelet-közép-európai és balkáni országokra emberi jogi és kisebbségjogi ügyekben. Attól tartok, hogy a kilencvenes évekbeli fokozott idefigyelés sem kizárólag az emberi jogi aktivisták empátiájának, hanem elsősorban biztonságpolitikai megfontolásoknak volt köszönhető. Márpedig a jugoszláviai válság elmúltával ebből az irányból az Európai Unió ma hasonló feszültségeket nem érzékel, és valószínűleg nincs is ilyen veszély. De nemzeti és etnikai problémák bőven vannak továbbra is, hiszen, mint mondottam, egyes fontos jogokat sikerült kivívni azóta, másokat viszont nem. Minden bizonnyal a továbbiakban az egyes országokon belüli politikai viszonyok lesznek a meghatározóak, a mi esetünkben például az, hogy az RMDSZ mennyire tudja nélkülözhetetlenné tenni magát a belpolitikai stabilitás és egy következetes reformpolitika továbbvitelében. Rövid távon nem vagyok túlságosan optimista, hiszen ahogy lazul – ebből a szempontból – a brüsszeli nyomás, úgy erősödnek akár a visszavételi szándékok is, és egyre nehezebb az eddig megszerzett jogokat a gyakorlatban érvényesíteni. Pedig Románia egyébként, ezt magam is tanúsíthatom elmúlt évekbeli kormányzati tapasztalataimmal, nagyon is odafigyel arra, hogy mit üzennek Brüsszelből, és igyekszik szolgálatkészen teljesíteni, amit kérnek. Inkább mostanáig az volt a baj, hogy többnyire gazdasági, főleg a közös pénzalapokat érintő kérdésekben volt szőrszálhasogató az Európai Unió, és általában botfülűen viszonyult minden sajátos helyzethez.”

Ahogyan írásában nem kívánja szó nélkül hagyni az erdélyi, különösen a székelyföldi magyarokra nézve drámai következményekkel fenyegető, erőltetett,  gazdasági fejlesztési régiós felosztási törekvéseket, ugyanúgy fontosnak tartja a szirénhangok, a szavak szépségversenyében jeleskedők és légvárépítők  tetszetősnek tűnő, de hamis érveiről is határozott véleményt mondani: „Értem hát a berzenkedést akkor, amikor egyenruhát akarnak ránk húzni, hiszen így erőltették ránk a gazdasági fejlesztési régiós felosztást is, területnagyság és lakosságszám szerint, és ez máris drámai következményekkel fenyeget az erdélyi, különösen a székelyföldi magyarokra nézve. Az ilyesmit nem lehet szó nélkül hagyni. Viszont ugyancsak személyes tapasztalatom, hiszen az én szememre hányják sokszor, elsősorban magyarországi, jobboldali politikusok, de erdélyi kollégák is néha, hogy a magyar–román viszony rendezésében, az anyanyelvű egyetemi oktatástól a különböző autonómiaformákig, nem támaszkodtunk eléggé a nemzetközi közvéleményre. Már-már azt sugallják egyesek, hogy tálcán kínálja nekünk a jó megoldásokat Európa, csak mi nem vesszük észre, hanem ehelyett itthon küszködünk a románokkal, próbáljuk őket szép szóval vagy tüntetésekkel meggyőzni, teljesen fölöslegesen. Bár lenne ilyen európai „tálca”, egy kisebbségügyi kínálat! Végül is ezen kellene dolgoznunk közösen, ezt kellene kezdeményeznünk és erőltetnünk. Ha ezelőtt húsz esztendővel lehetséges volt, miért ne lenne lehetséges ma is?”

Az RMDSZ húsz évvel ezelőtti, Európához fordulásának sikere, az, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének „1993. évi 176. állásfoglalása Románia tagfelvételi kérelméről” nemcsak átvette a szövetség Memorandumának feltételeit, hanem elvárásként szabta meg azok mielőtti teljesítését, úgy kellett az érdekvédelmi szervezet, a romániai magyar nemzeti közösség számára „mint egy lélegzetnyi levegő vagy falat kenyér.” – fogalmaz Markó. A Európa tanácsi visszajelzésnek, a „beleszólásnak” köszönhetően megteremtődött a hivatkozási alap. A siker kovácsa nem utolsósorban az a Markó által megtestesített politikusi magatartás volt, amit akkor és mindenkor értékelnek é jegyeznek a partnerek. De ahhoz, hogy az a bizonyos európai „tálca”, az az áhított „kisebbségügyi kínálat” létrejöjjön az aprómunka éppúgy szükséges, mint annak a klubnak tisztelete és szabályainak az átvétele, amelynek tagságát akartuk mindannyian és azt, kinek hamarabb, kinek később, de sikerült elnyerni. Aki pedig óhajtotta a klubtagságot és a törekvését siker koronázta meg élvezi is a klubtagság előnyeit, annak azt is tudomásul kell venni, hogy a békanyelést sem lehet megúszni, főleg ha azt a klubtársaknak magunk már korábban békát étekként felszolgáltuk.

Ennek figyelembevételével is érdemes Markó Béla nemzetpolitikai szintézisének zárószavait olvasni:

„Viszont Európa-ellenes kirohanásokkal ez nem fog menni. Attól függetlenül, hogy kinek mi a véleménye például a Tavares-jelentés tartalmáról, talán lehetne annyi bölcsesség éppen azokban, akik állandóan a küszöbön álló külső beavatkozással – presszióval, beleszólással – hitegetnek minket, hogy felismerjék: ha a békát másokkal le akarjuk nyeletni, nincs mit tenni, nekünk is le kell nyelni. Ha nem is ugyanazt, de egy hasonló békát... Tudom, sokaknak megint nem fog tetszeni, amit mondok, de bizony fontos precedens lehet, hogy demokratikus berendezkedés, véleményszabadság, alkotmányosság és emberi jogok kérdésében az Európai Parlament vitát folytat, és konklúziókat is megfogalmaz. Mi itt Erdélyben mintha ilyesmire várnánk. Vagy nem? Tessék már eldönteni: szóljanak vagy ne szóljanak? Belügy-e ez az egész? Egyáltalán kinek az ügye? És ki most Jupiter?”

Egy felmérésről, mely arra kereste a választ, hogy van „magyar Pozsony”?

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban a Pozsonyi Magyar Intézet és ismertette annak a felmérésnek az eredményeit, melyet egy helyi  társadalomtudományi intézettel együttműködve végzett, azt kutatva: hogyan vélekedik a pozsonyi átlagember a város múltjáról, a magyarokról és más közösségekről?

A szlovák fővárosban működő magyar kulturális intézet még a múltévben a „Magyar Pozsony” program jegyében és a szlovákiai magyar közösségépítés támogatását célzó projekthez fűződően annak próbált utánajárni, hogy miképp lehet egy több mint 400 ezer lakosú fővárosban egy közel 15 000 fős közösség önszerveződését elősegíteni, fennmaradását biztosítani. Kézenfekvő volt, hogy erre az alapkérdésre egy reprezentatívnak tekinthető közvélemény-kutatás segítségével adható meg legkönnyebben a válasz. Ezért egy társadalomtudományi intézettel együttműködve, felmérést készített, melyben – többek közt – arról faggatta a megkérdezetteket, mennyire van jelen mai pozsonyi magyarság a köztudatban, illetve tudatában vannak-e a mai pozsonyiak városuk történelmi sokszínűségének?

Amint arról a szlovákiai magyar napilap, az Új Szó beszámolt a Van „magyar Pozsony”? című cikkében, a kutatást reprezentatívnak tekinthető minta alapján végezték. A feldolgozás most ért véget és a csaknem félezer kérdőív feldolgozásának eredményeit a héten tárták a nyilvánosság elé. A 486 megkérdezett 94 százaléka volt szlovák nemzetiségű, 3 százalékuk magyar, 2 százalékuk cseh, a fennmaradó egy százaléknyi válaszadó pedig ruszin, ukrán illetve román nemzetiségű volt.

A felmérés szerint a pozsonyiak 99 százaléka beszél szlovákul, 64 százalékuk angolul, 41 százalékuk németül és ugyanennyien, azaz szintén 41 százalékuk tud oroszul. A megkérdezettek 13 százaléka beszél magyarul is, míg 14 százalékuk valamilyen más nyelvet ismer a szlovák mellett. A 13 százalékos magyar nyelvtudás annak ismeretében, hogy a megkérdezettek alig 3 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek feltétlenül figyelemre méltó, sőt akár meglepőnek is tekinthető adat.

Érdekes különbséget mutatott a magyarok és szlovákok pozsonyi „tősgyökerességét” firtató kérdések alapján készült összegzés. A válaszadóknak 55 százaléka, azaz alig több mint fele volt pozsonyi születésű és ennél kevesebben (38 százalék) vannak olyanok, akiknek már a nagyszülei is Pozsonyban éltek. Az is kiderült, hogy a pozsonyi magyarok jóval kisebb arányban helyi születésűek: míg a szlovákok 57 százaléka itt született, a magyaroknak csak 31 százalékát anyakönyvezték itt. A mai lakosok szüleit illetően a szlovák-magyar helyben születési arány 62-38 százalékos, a nagyszülők esetében a különbség szignifikánsan nagyobb: a meginterjúvolt szlovák nemzetiségűek közül a nagyszülők 39 százaléka volt pozsonyi születésű, míg a magyarok esetében az derült ki, hogy csupán a nagyszülők 13 százaléka született az egykori magyar koronázóvárosban.

A közvélemény-kutatás egyik legfontosabb kérdéscsoportja azt kívánta megtudakolni: miképp viszonyulnak a mai Pozsony lakosai a város történeti örökségéhez, mennyire ismerik, és hogyan látják azt? A válaszolók 79 százaléka, tehát a döntő többség szerint a város a szlovák mellett más kultúrák örökségét is hordozza. A megkérdezettek 15 százaléka Pozsony múltját, kulturális örökségét kizárólag szlováknak vélte, míg 6 százalékuk szerint a város kulturális öröksége nem köthető a szlovákokhoz.

Arra a kérdésre, hogy a szlovák mellett milyen más kultúra alakította még Pozsony mai arculatát a 486 megkérdezettből 412-en a magyar, illetve a „történelmi magyar” kulturális örökség jelentőségét emelte ki. A magyar mellett a válaszadók mintegy fele (51 százalék) az osztrák, illetve a német közel negyede pedig (24 százalék) a zsidó kultúra befolyását is fontosnak tartotta megemlíteni. A sokszínű múlt ismeretét célozta meg az a kérdés is, hogy ki mennyire ismeri a főváros különböző nyelvű névváltozatait. A megkérdezettek kevesebb alig 6 százaléka volt olyan, aki csak a Bratislava változatot ismerte, 73 százalékuk tudott a Pressburg elnevezésről és tőlük egy százalékkal maradt el azok száma, akik a Pozsony nevet is ismerték.

A közvélemény-kutatás kitért arra is, hogy mennyire vállalja a város a történelmi Magyarország örökségének ápolását. A válaszadók 39 százaléka úgy vélte, Pozsony megfelelő mértékben vállalja fel ezt az örökséget, míg 32 százalékuk szerint ez nem történik meg elegendő mértékben.

Érdekes következtéseket sikerült abból is levonni, hogy a pozsonyiak mennyire ismerik a szlovák főváros lakosságának múltbéli és jelenlegi etnikai összetételét? A válaszadók rendre túlbecsülték a nem szlovákok arányát a mai Pozsonyban (például közel 13 százaléknyi magyar lakosságot feltételeztek), amivel párhuzamosan alábecsülték a szlovákok mai arányát. A válaszokból kapott átlag 78, 6 százalék volt és az is kiderült: a mai demográfiai adatokhoz képest lényegesen több német és zsidó nemzetiségű pozsonyi lakost feltételeznek. Ennél is nagyobb eltérés mutatkozott annak a kérdésnek a megválaszolásánál, hogy milyen lehetett ez az arány a múlt század fordulóján? A magyarok és zsidók becsült aránya viszonylag pontos volt, viszont a  századfordulós Pozsony szlovák lakosságát jócskán túlbecsülték, hiszen azt közel 40 százalékosnak vélték. (1910-ben Pozsony 78 223 lakosából 32 790 német (42%), 31 705 magyar (41%), 11 673 szlovák (15%), 351 horvát, 33 cigány, 24 szerb, 9 ruszin, 1638 fő egyéb volt.)

A tényleges ismeretek hiányáról árulkodik viszont az, hogy Pozsony ma is látható, magyarokhoz, németekhez vagy zsidókhoz köthető épített örökségére (épületek, emlékművek) a válaszolók nagyobb része (több mint kétharmada – a magyar emlékeknél 67 százalék a németeknél pedig 70 százalék) nem tudott egyetlen konkrét példát sem elhozni. A zsidó emlékek esetében ez az arány 39 százalékos volt, ami, amint megállapította a kutatás „nyilván annak is betudható, hogy a zsidó közösség a múltban – hagyományosan – meglehetősen elkülönült a nem zsidó lakosságtól, így nyomai (pl. a zsidó temető, illetve az egyetlen megmaradt zsinagóga) jellegzetesek, jól megkülönböztethetőek a többi közösségétől.”

A magyar emlékek közül a legtöbben (14 százalék) a nemesi családok palotáit (Zichy-, Pálffy-, Erdődy-palota stb.) nevezték meg, alig 5 százalék számára volt magyar emlékhely a koronázási Szent Márton-dómot és ennél is kevesebben, alig 3 százalék tudott a Petőfi szoborról. A város ékességét, a várat vagy az egykori Diéta – ma az egyetemi könyvtár – épületét a válaszadók alig egy százaléka tartotta magyar történelmi emléknek. A megkérdezettek 61 százaléka nem tudott megnevezni egyetlen „kifejezetten magyar helyet” sem a mai Pozsonyban.

Külön kérdéscsoport vizsgálta, hogy a mai pozsonyiak hogyan viszonyulnak a más nemzetiségű emberekhez, mennyire nyitottak az idegen kultúrák irányába – legyen szó a „hagyományosnak” tekinthető („őshonos”) közösségek tagjairól vagy a harmadik világból és a nyugati országokból Pozsonyban megtelepültekről.

„Jól megfigyelhetőek a szokványos „európai” előítéletek, sztereotípiák, különösen ami a harmadik világból, vagyis idegen kultúrákból érkezetteket illeti”„– foglalja össze a felmérés következtetéseit az Új Szó, majd így folytatja: „Azt a megállapítást, hogy „Pozsony lakosságának jelenlegi összetétele tarkább, mint 20 éve” a válaszolók többsége (61%) a Nyugatról (Európából és az USA-ból) érkezettek esetében inkább pozitívan, egyharmaduk (33%) pedig vegyesen értékelte. Azaz nem jellemző, hogy elutasítóan állnának a város újfajta nemzetiségekkel való bővüléséhez – általában. Ugyanakkor a harmadik világból érkezettek esetében ezt a tényt vegyesen értékelte a válaszadók közel fele (47%), míg jelentős részük (41%) elutasítóan, negatívan viszonyult hozzá (és csak 12% tekintette pozitív jelenségnek).

Érdekes eredménnyel járt a kérdés a Szlovákia más régióiból Pozsonyban megtelepedők vonatkozásában – az ő jelenlétüket a válaszolók közel fele (47%) ítélte meg vegyesen, miközben hasonló arányban voltak a pozitív (29%) és negatív (24%) értékelések.

Végül említsük meg, hogy a toleranciára irányuló kérdésekre (kit szeretne/nem szeretne szomszédjának) adott válaszokból kiderül, hogy mind a szlovákok (458 fő), mind a magyarok (16 fő) a saját nemzetiségüket részesítik előnyben. „Talán kisebbségi jelenség, hogy a magyarok toleránsabbnak tűnnek a szlovákok irányába, mint fordítva: 63%-uk választana szlovák szomszédot, és egy sem utasítaná el azt, míg a szlovákok 6%-a választana csak magyar szomszédot, 21%-uk pedig elutasítaná.” – zárja a remélhetőleg más Kárpát-medencei települések helytörténészeit és lokálpatriótáit is tettekre serkentő felmérés eredményeiről szóló cikkét az Új Szó.