Meghalt Bíró Gáspár: távozásával „megint vacakabb lett a világ és szegényebb az emberiség.”

Megszólalt a héten a Magyar Narancs online kiadásában Unger Anna és Felmutatta a gonoszt–Búcsú Bíró Gáspártól címmel közreadott emlékezésében attól a legendás tanárától köszön el, aki „elképesztő mennyiségű információ és tapasztalat birtokában képes volt arra, hogy sajátos, első hallásra sokszor cinikusnak tűnő stílusában tegye tartalmassá, élettelivé a sokszor száraznak tűnő tananyagot” és akiről „el lehetett hinni, hogy egy al-Kaida-kiképzőtáborban találkozott Osama bin Ladennel, hogy Szudánban fogságban tartották, vagy hogy különleges védelem és titkos ügynökök sora kísérte lépteit – még akkor is, ha ezeket nyilvánosan sosem erősítette meg.”

A február 16-án, 56 éves korában elhunyt erdélyi származású nemzetközi jogászban, akit csütörtökön kísérnek végső nyughelyére Budapesten, a Farkasréti Temetőben és akinek haláláról a maszol is beszámolt, nemcsak a személyes hangon emlékező kolléga és tanítvány vesztette el szeretve tisztelt tudós-tanárát. Bíró Gáspár korai eltávozásával nemcsak a magyar tudományosságot és az oktatásügyet érte fájó, pótolhatatlan veszteség. Az ő halálával önzetlen barátot, mindig biztos támogatót vesztettek el a határon túli magyar közösségek tagjai. Azok is, akik ismerték őt és azok is, akik talán soha nem is hallottak róla, mind-mind szegényebbek lettek.

Az ő szakértelmére és jártasságára a diplomácia és a nemzetközi jog világában, az emberi jogok védelme és a kisebbségvédelem területén mindig lehetett számítani. Ezt igénybe is vették a Kárpát-medencei érdekvédelmi szervezetek éppúgy, mint bármelyoldali magyarországi vagy határontúli politikus, aki számára a kisebbségvédelem és a magyarságpolitika nem csak lózung volt, hanem felelősségteljes tenni akarás.

A Bíró Gáspár halála alkalmából közzétett, Kelemen Hunor jegyezte, az RMDSZ országos vezetősége nevében kiadott részvétnyilvánítás őszinte hálával és köszönettel emlékezett meg a szűkebb pátriájának és annak a közösségnek ahonnan ő vétetett, mindig elkötelezett neves kisebbségi jogi szakértőről. Ő volt az, aki – fogalmazott e közlemény – „a kilencvenes évek kisebbségi politikájának a kialakításában jelentős segítséget nyújtott a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az erdélyi magyarok törekvéseit nemzetközi kisebbségvédelmi szempontból elfogadható, koherens módon segített megfogalmazni és eljuttatni azt a nemzetközi intézményekhez, a diplomáciai és nemzetközi jog irányzataival összhangban.”  

Olvasható ebben búcsúztatóban az is, hogy az érdekvédelmi szövetség számára a kezdetekben főleg, ihlető forrás és fogódzó volt Bíró Gáspár munkássága: „1993-ban, az RMDSZ által megfogalmazott és beterjesztett kisebbségi törvény egyik alappillérét a Bíró Gáspár által megfogalmazott identitásválasztás szabadsága jelentette.”

Kelemen Hunor megszólalásában az identitásválasztás szabadságának jelentőségét emelte ki. Ez a most elhunyt, Biharból származó jogtudós nevéhez köthető kisebbségjogi olvasat nemcsak egy életmű legnagyobb hatású tudományos felismerése volt, hanem olyan korszakos felfedezés is, melyet meg nem kerülhet senki, kinek szakterülete vagy csak egyszerűen szívügye a kisebbségvédelem.

Ő maga külön könyvet is szentelt a szabad identitásválasztás kérdésének, az identitáshoz és az önrendelkezéshez való folyamatos szabadságjogok kérdéskörének, melynek mottója, a bibói idézet volt a közössége iránt felelősséget érző és cselekedni akaró Bíró Gáspár credója: „…abban a pillanatban, amint a szabadságeszmének a nemzet alapjául szolgáló elvét, az önrendelkezési elvet komolyan alkalmazzák velük szemben, a nacionalizmusok összes állítólagos »eszméi« tökéletesen elolvadnak, semmivé válnak… ”

Szintén megszólalva a héten Bíró Gáspár paradigmaváltást hozó újszerű megközelítésének tömör definícióját egy másik tisztelgő emlékező, Magyarország nemzetiségi jogi biztos helyettese, Szalayné Sándor Erzsébet e találó szavakkal mondta ki: „Az ember oda tartozik, ahova, mert az, aki.”

Méltatva az egykori kollegát, akivel együtt dolgozhatott a magyar kisebbségi törvény megalkotásában bővebben is kifejtette, hogy miért is volt úttörő jellegű Bíró Gáspár felismerése, amely mára a kisebbségi jog szerves része lett. Rámutatott arra, hogy Bíró Gáspár elévülhetetlen érdeme, hogy az elsők között mondta ki alapelvként, hogy

– a kollektív identitáshoz való jog olyan alapvető emberi jog, amely egyéneket – mint ezen identitás részeseit – és közösségeket egyaránt megillet;

– valamely etnikai csoporthoz való tartozás választása, vagy a közösség elhagyása, s e döntések kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga;

– a csoportoknak, közösségeknek joguk van arra, hogy etnikai önazonosságukat közösségként meghatározzák, s mint ilyenek elismerést nyerjenek az állam részéről.

Az a fiatalon felhalmozott tudás és tapasztalat, amit a tenkei születésű, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen jogi diplomát szerző, egykori kézdivásárhelyi és brassói ügyvéd, majd ’89-től a Németh-kormány kisebbségekért felelős miniszterhelyettesének egyik legközelebbi munkatársa, illetve az Antall-kabinet kormányfőtanácsosa felhalmozott, a hozzá fordulókkal pedig mindig megosztott, értékes szellemi muníciót jelentett a rendszerváltást megelőző és az azt követő „nemzetpolitikai boldog időkben”.  Általános megközelítésben a kisebbségpolitika és hangsúlyozottan a magyarságpolitika iránt fogékonyak és elkötelezettek számára.

Ma már hihetetlennek tűnik, de ’89 és ’93 között Magyarországon az akkor is civakodó politikai pártok között egy kérdésben konszenzus uralkodott: összpárti egyetértés övezte a magyar nemzetpolitikát. Hogy ez így alakulhatott akkoriban, ahhoz nem csekély mértékben járult hozzá az ügyeknek és soha sem a kurzusoknak elkötelezett Bíró Gáspár is.

Ő azon kevesek közé tartozott, aki 1993 márciusában, mint a Magyar Demokrata Fórum kisebbségi szakértője ugyanúgy szakmai érvekkel alátámasztott hozzászólásban tudott nagyra értékelni egy MSZP kisebbségi kezdeményezést, ahogyan 2008 februárjában is megtette ezt, hitet téve amellett, hogy a magyar nemzetpolitikai rendszerváltás kezdete pontosan meghatározható és abban úttörő szerepet nem elsősorban azok töltöttek be, akik utólag maguknak vindikálták/vindikálják ezt. Ennek dátuma, vallotta Bíró Gáspár, 1988 február 13 volt, amikor az akkori Magyar Nemzetben megjelent Szokai Imre és Tabajdi Csaba történelmi fordulatot előidéző cikke, a Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Ez az első látásra tanulmány, de valójában programhirdető kiáltvány vetett véget végérvényesen Magyarországon a pártállami internacionalizmus hazug illúziókergetésének

Bíró Gáspár soha sem bizonyult szelektív memóriájúnak, mint sokan a régi elvbarátok közül. Akkor sem, amikor többen közülük, már javában, mint ma is, csak a nemzetükre rárontókként aposztrofálták egy elhíresült szabadegyetemi előadás után a baloldal nemzetben gondolkodó politikusait is. Bíró Gáspár ekkor is, nyílt színen kiállt az igazmondás mellett, ha sokak számára ez effajta megközelítés divatjamúlttá vált: „Azt mindenki tudja, akinek valamilyen köze volt ehhez a folyamathoz, hogy a mai napig nem lenne kisebbségi törvény Magyarországon, ha Tabajdi Csaba 1989 októbere és 1990 márciusa között, majd később, mint a parlament tagja 1993-ig (egészen addig, amíg ezt a törvényt elfogadták) nem úgy vállalja fel ezt az ügyet, mint ahogyan azt tette. Fontos szerepe volt az ő kitartásának, konokságának, vitakedvének.”

Talán az se véletlen, hogy Bíró Gáspár az 1995-ben megkapott Kisebbségi-díjon kívül más elismerésben soha nem részesült. Meg az sem lehet a véletlen műve, talán ebben a rá mindenkor jellemző túlzott szerénysége is közrejátszott, hogy a Wikipédia a Ceauşescu elleni diktatúrával szembeforduló erdélyi magyar értelmiségi csoportosulás, a Limes-kör minden egyes tagjáról a kezdeményező Molnár Gusztávtól Cs. Gyimesi Éváig, Ágoston Vilmostól Szilágyi N. Sándorig és Balázs Sándortól Vekov Károlyig önálló szócikkben emlékezik meg. Viszont itt hiába keresnék az ő nevét, az ebben a szellemi műhelyben nem kevésbé jelentős szerepet játszó egykori brassói ügyvédről, Bíró Gáspárról nem lett mindmáig önálló lexikon címszó. Pedig a Limes kör dokumentumait közreadó Transzcendens Remény kötetből tudjuk: a Brassóban, e körben, 1985 november 3-án megtartott előadása, a Jog helyzete a totalitarizmusban, majd ennek vitája (a vita résztvevői a szerző mellett Bíró Béla, Fábián Ernő, Molnár Gusztáv és Salat Levente voltak) e másként gondolkodó erdélyi, a diktatúrával szembehelyezkedő értelmiségi csoportosulás történetében az egyik legemlékezetesebb mozzanat volt.

Hogy miért is lett belőle később a Kárpát-medencében és világon, bárhol máshol a megalázottak és kiszolgáltatottak támasza és miért is lett az ő jogaikért következetesen és makacsul küzdő, nemegyszer veszélyeket is vállaló „kijáró embere”, az már-már szinte abból is megjósolható, ha e kötetben közreadott egykori feljegyzéseibe beleolvasunk.

Amikor naplójegyzeteiben, 1985 karácsony táján reflexióit veti papírra Cs. Gyimesi Évának a cenzúra által a kiadástól eltiltott Gyöngy és homok tanulmánya kapcsán, már-már felsejlik annak a jogvédőnek az alakja. Azé, aki élete hivatásának tekintette a Gonosz felmutatását és a Gonosz elleni harcot, testesüljön meg az majd, akár a marosvásárhelyi Radu Ciontea Vatras vezérben vagy éppen a szudáni Popular Defence Forces paramilitáris alakulat valamelyik védtelen férfiakat gyilkoló, védtelen  asszonyokat megerőszakoló tagjában, a Nuba hegyek vidékén.

Bíró Gáspár hivatalos életrajzából megtudható, hogy Magyarországra történt áttelepülése után mindig oktatott. Előbb a nyolcvanas évek végén nevelőtanárként a Bibó István Szakkollégiumban és emellett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán kezdett tanítani. Az ELTE mellett számos külföldi egyetemen is tartott előadásokat a nemzetközi politikai viszonyokról és a kisebbségvédelemről Sri Lankától Macedóniáig. Legutóbb a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem és a szkopjei University American College Skopje vendégtanáraként is volt.

A szakmai curriculum vitae-ben olvasható az is: Bíró Gáspár előbb kormányszakértőként Tabajdi Csaba miniszterhelyettes munkatársaként, majd Antall József kormányfőtanácsosaként dolgozott, 1989 és 1993 között részt vett a magyarországi kisebbségi törvény elkészítésében és több, a kisebbségek jogairól szóló nemzetközi dokumentum kodifikációs munkájában, az ENSZ-ben és az Európa Tanácsban. 1991-ben szakértőként részt vett az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának azon eseti csoportjában, amely a kisebbségek jogainak deklarációját dolgozta ki.

Volt a Dunatáj, majd a Teleki Intézetek munkatársa is, majd 1992 és 1998 között különleges megbízottként az ENSZ Közgyűlésének, valamint Emberi Jogok Bizottságának készített évente egy-egy összefoglaló jelentést az emberi jogok helyzetéről Szudánban. Ottani tevékenysége miatt a szudáni kormány persona non gratanak nyilvánította, de ő a környező államokból továbbra is követte az eseményeket – számolt be annak idején a Middle East Forum, arról is cikkezve, hogy 1992 áprilisában fatvát mondtak ki mindazokra, akik bírálni merészelték a kartúmi adminisztrációt. Köztük lehetett ő is, bár erről ellentmondó hírek voltak. Az bizonyos viszont, hogy Bíró Gáspár a fő-fő ellenségek közé tartozott, mivel az első ENSZ-jelentését, az 1994 áprilisit, a szudáni hatalom az iszlám elleni elvetemült támadásnak tekintette. Ekkor egy szudáni kormánypárti lap, a New Horizon The Satanic Report: From Salman Rushdie to the Bíró Case (Sátáni riport: Salman Rushdie-tól a Bíró-ügyig) címmel intézett támadást a magyar ENSZ rapportör ellen. Ezután következett, hogy maga a szudáni államfő mondta ki őt nyilvánosan az iszlám ellenségének, majd következett a szudáni és Szudán-barát arab sajtó rá irányuló össztüze efféle minősítésekkel: Bíró rosszabb, mint Salman Rushdie, Bíró az iszlám ellensége, ő fő keresztes lovag, a keresztes hadjárat vezetője.

Feltünteti ez a szakmai életrajz azt is, hogy Bíró Gáspárt 1998 márciusában az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a magyar kormány javaslatára megválasztotta a Tanács kisebbségvédelmi keretegyezményét felügyelő tanácsadó testületébe, amelyben az egyik alelnöki funkciót is ellátta 2004-ig. 2004 áprilisában az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága őt a magyar kormány jelöltjeként pedig megválasztotta az Emberi Jogok Előmozdítása és Védelme Albizottság tagjának, négy éves mandátummal. Megtudható innen, hogy az International Journal on Minority and Group Rights folyóirat szerkesztőbizottságának meg az ELTE ÁJK Habilitációs Bizottságának is tagja volt. 2011 júniusában a Tom Lantos intézet kutatási igazgatója lett, mely tisztségéről később lemondott, mert a megtisztelő titulus megvolt ugyan, de az érdemi munka egyre csak váratott magára, pedig romló egészsége ellenére dolgozni akart.

 „Büszkén ünnepeljük sportolóinkat, művészeinket és tudósainkat, akik sikereikkel, teljesítményükkel hírnevet, dicsőséget szereznek ennek az országnak, és érdemeiket sorolva gyászoljuk őket, amikor meghalnak. S még ha tetteit, munkáját, személyét nem is ismerik annyian ebben az országban, mint az a kockázatvállalásáért, tevékenységéért és tudományos munkásságáért kijárna neki, de talán születnek majd alaposabb emlékezések is Bíró Gáspárról – egykor volt diákja itt csak elköszön tőle.” – írta róla a Magyar Narancsban a tőle most búcsúzó Unger Anna, reménykedve abban, hogy bekövetkezik majd a remélt, e kivételes életművet feldolgozó méltatás. Hiszi, hogy ennek el kell jönnie, hisz ezt joggal megérdemli az a Bíró Gáspár, akiről – mint írja állítólag „kimondták a fatwát, mint Salman Rushdie-ra, sokan keresztes lovagnak, ördögi felforgatónak tartották az 1993–98 közötti szudáni emberi jogi küldetése miatt.”

Messzemenően igaza van a Bíró Gáspártól búcsúzó megszólaló tanítványnak, hogy ebben az elköszönésében mindannyiunkat figyelmeztetett: az ő halálával nemcsak a magyar akadémiai életet, az egyetemi polgárokat és a magyar külpolitika-csinálókat érte, ma még fel sem mérhető veszteség.

Hogy még ki mindenkit? Íme hogyan szembesít ezzel a veszteséggel Unger Anna:

„Mindenki, köztük mi magyarok, polgárháborúk és terror áldozatai, rabszolgasorban élők, prostituáltnak elrabolt nők és gyerekek milliói veszítettek el valakit, aki szót emelt értük. Nem pulpitusokról, nem elegáns irodák kényelmes bőrfoteljeiből, hanem akár az életveszélyt is vállalva, személyes tapasztalataiból írta jelentéseit, ajánlásait. A legborzalmasabb élményeit csak keveseknek mesélte el, akadnak talán olyanok is, melyeket megtartott magának. A kevés, vele készült interjúban is csak érzékeltette ezeket a borzalmakat. De aki elolvassa az 1993–98 közötti szudáni jelentéseit, szembesülhet mindazzal az ember teremtette szörnyűséggel, amit ő tapasztalt, amikor megjárta a poklokat: népirtások helyszínei, börtönök, gyerektáborok, menekülttáborok jelentették az úti céljait. Mert, ahogy egy interjúban elmondta: valakiknek ezt is kell csinálni; dokumentálni, leírni, elmondani a világnak, hogy mit művel, milyen aljasságokra képes is az ember.

Honnan szedte ehhez az erőt és kitartást, máig érthetetlen. Elképzelni sem lehet, mit érezhetett, amikor rögtön első szudáni útján azt tapasztalta, hogy a vele beszélő, neki panaszkodó asszonyokat a szeme láttára pakolja be a helyi biztonsági szolgálat egy autóba, és további sorsukról soha többé érdemi információt nem kapott – a női börtönöket megjárva csak borzalmas sejtései lehettek róluk. Mi hajtotta, amikor eltűnt emberekről, tömeggyilkosságokról, állítólagos bírósági tárgyalásokról, titkos börtönökről írta tájékoztatást kérő levelek tömkelegét a szudáni kormánynak, és soha egyikre sem jött érdemi válasz. Született néhány aggodalmaknak és rosszallásnak hangot adó ENSZ-dokumentum, hivatalos ejnye-bejnye, és nem sok minden változott.

Bár minden emellett szólt, mégsem lett híres, nem lett sztár, nem lett felkapott közéleti szereplő, aki, ha bárhol bármilyen bomba robban vagy tüntetések indulnak, máris feltűnik tévében-rádióban, és magyarázza a miérteket. A találkozás kiváltsága csak egyetemi hallgatóinak adatott meg – nem véletlen, hogy külpolitikai elemző szemináriumaira bejutni nagyjából a lottóötös esélyével lehetett.

Legendás tanár volt, elképesztő mennyiségű információ és tapasztalat birtokában képes volt arra, hogy sajátos, első hallásra sokszor cinikusnak tűnő stílusában tegye tartalmassá, élettelivé a sokszor száraznak tűnő tananyagot: „Ültünk hajnalban az afrikai szavannán, néztük a napfelkeltét, és az állam bukásáról beszélgettünk.”

Legendáját azonban nemcsak az ordítozó orosz diplomatákról, korrupt ENSZ-tisztviselőkről szóló sztorijai, vagy a sokszor valósággá vált előrejelzései („Várják önök a hétvégi moldovai választásokat? Mondom az eredményt, 70 százalékkal a kommunisták nyernek.”) teremtették. Róla tényleg el lehetett hinni, hogy egy al-Kaida-kiképzőtáborban találkozott Osama bin Ladennel, hogy Szudánban fogságban tartották, vagy, hogy különleges védelem és titkos ügynökök sora kísérte lépteit – még akkor is, ha ezeket nyilvánosan sosem erősítette meg.”

Bíró Gáspár publikációs listája imponáló, könyvei, tanulmányai megkerülhetetlenek a mindenkori kisebbség- és magyarságtudomány, a nemzetpolitika számára. Élete utolsó pillanatáig tette a dolgát, azért ami mellett elkötelezte magát és azokért, ahonnan vétetett. Talán túl sokat dolgozott másokért és közben nem mindig kellően figyelt magára, arra, hogy a szervezet egyre sokasodó figyelmeztetéseire jobban oda kell figyelni és többet, sokkal többet kellene magát kímélnie.

De ezt ő sohasem pihent eleget, mert mindig tenni akart, mert gyűlölte a tétlenséget.