Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 7-13.)

Semjén Zsolt szerint Gyurcsány „magyar Kohlként" kerülhetett volna be a történelemkönyvekbe, Tőkés László pedig „a romániai magyarok Wittner Máriája”

Megszólalt a héten Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes és a „Csak azért is lovon!" címmel megjelent nagyinterjújában, melyet az FN 24 portál adott közre – egyebek között – elmondta, hogy „Tőkés László a romániai magyarok Wittner Máriája”,akinek „szabad meredekeket mondani”, kijelentette, hogy „az avantgárd nemzetpolitikailag is fontos terület", sőt még azt is bevallotta, hogy imádja a püspökös poénokat, mert „ez számára foglalkozási ártalom", majd némi noszogatásra el is mesélt egy „papos viccet" az őt kérdező Nagy Józsefnek.

„Nagyinterjút helyezünk az uborkaszezonba, melynek főszereplője a nemzetegyesítés kovásza, a kereszténydemokraták elnöke, a miniszterelnök Orbán Viktor helyettese – vezeti fel a Semjén Zsolttal folytatott beszélgetését az FN24 munkatársa, majd így folytatja a nagylélegzetű, a legváltozatosabb kérdésekre is kiterjedő dialógus indító összefoglalóját: „Avantgárddal indítunk (mint a legnagyobb francia vívómesterek, bocs), lepipáljuk a románokat, aztán Tusványosra tapasztjuk a globális felmelegedést, Tőkés Lászlóhoz Wittner Máriát. Örökkreditet kap a hülyeség, szót ejtünk Orbán rituális hűbérlánc-kovácsolásáról, szadit rugdosunk, szocit simogatunk, Gyurcsánynak nem bocsátunk. Viccel fordulunk a célegyenesbe, kéttáblással, aztán három férfi házasodik, egymással. Üzenő pápa, meccsező melegek, hősünk lóháton.”

A „legváltozatosabb kérdések” szóhasználat ennek a mélyinterjúnak az esetében távolról sem túlzás. Mindabból, amit a riporter megtapasztalhatott és rögzítethetett a miniszterelnök-helyettes parlamenti dolgozószobájában, kezdve attól, hogy Semjén avantgárd művészeti kérdésben ad instrukciókat valakinek, el egészen addig, míg kénytelen, már-már jóformán kitessékelni az FN újságíróját és fotósát, persze udvariasan, és csupán csak azért, mert érkezik a következő vendég, az olasz nagykövetasszony, egy olyan kormányzati politikus portréja sejlik fel, aki a legkülönfélébb műfajokban is otthonosan mozog. Bármit lehet tőle kérdezni, és mindig van egy „adekvát” válasza az őt faggatónak. Hol „in concreto”, hol pedig csak úgy általában, ahogy a helyzet megkívánja egy olyan kormánykoalíciós pártelnöktől, aki már sokat megtapasztalt szakmai és politikai karrierje során, csupán azt az egyet nem, hogy pártjának támogatottsága egyáltalán felmerült volna az elmúlt években, mint létező formáció bármelyik közvélemény-kutató intézet számára.

Ő nem riad vissza a csörtéktől, tudja a jó riposztokat, tudja, hogy, mi a bóvli és mi nem az, hogy a politikai konzervativizmus jól megfér a legmodernebb művészetekkel, és ezt, ha igény van rá, meg is magyarázza. Tudja, hogy Csak azért is Székelyföld, csak azért is magyar, csak azért is lovon!", tudja hogy „a komplett világsajtó mennyire nem ismeri az egyház tanítását”, és hangsúlyaiból az is kitűnik: pártja, a KDNP, melynek ő az elnöke olykor ortodoxabb, mint maga Ferenc pápa.

Ő tehát az, aki személyében is megtestesíti azt a sokoldalúan fejlett képzett, értő és szakértő, kellő empátiával és kitűnő diplomáciai érzékkel egyaránt megáldott, eredményes mai kormányzati illetékest, akinek oroszlánrésze volt és van abban, amit hirdetések és plakátok anyaországszerte reklámoznak, továbbá minden bel- és külhonban élő magyar állampolgár (leszámítva a Szlovákiában, Ukrajnában és Ausztriában élőket) már egy miniszterelnöki levélből is megtudhatott: jelen kormányának köszönhetően „Magyarország jobban teljesít!”

Közismert, hogy Semjén számára a nemzetpolitika irányítása a fő feladat, de ez nem jelenti, hogy ne lenne emellett megannyi más, felelősségteljes kormányzati tennivalója. Az interjúkészítés napján is igen sokrétű volt ez a miniszterelnök-helyettesi tevékenység. Neki, mint az interjúban tőle megtudtuk, foglalkoznia kell az avantgárd menedzselésétől kezdve Boross Péter miniszterelnök augusztus 27-én esedékes, nyolcvanötödik születésnapjának előkészítésével, a közelgő augusztus huszadiki  nemzeti ünnephez kötődő kitüntetések „bonyolult és érzékeny világának rendezésével is”,  nem is beszélve  – mint már említettük – , aznapra is kijutó, diplomáciai feladatokról Az általános miniszterelnök-helyettesi és nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszteri poszt birtokosának egy másik napja is, mint valamennyi dolgos, avatásokban különösen gazdag hétköz- és ünnepnap (hol egy új  Délvidéki  Országzászló-avatás Szegeden, hol egy Trianoni Emlékmű koszorúzás Baranyában, hol egy címeres zászlóval való bevonulás a zágoni katolikus templomba, hol egy  Turul szoboravatás Putnokon vagy éppen az ezredik magyar állampolgár avatása Erzsébetvárosban) minden bizonnyal hasonlóan zsúfolt lett volna.

Ez természetes is, hiszen – legalábbis életrajza szerint – címzetes egyetemi docensként olykor  vizsgáztatnia is kell, miközben a  vállát terheli az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöki teendőinek az ellátása is. „Fővadászi” minőségében kodifikálnia kell, hogy „véget érjen a magyar vadászok évtizedes vegzálása” és „Magyarország ismét vadászati nagyhatalommá váljon”, de olykor  morális imperatívuszokról is értően szólnia kell kell, mint tette ezt nemrég a Pázmány Péter Katolikus Egyetem II. János Pál dísztermében,   az „Umzingeli, az álmodó vadász” című zulu vadászkönyv bemutatóján, ahol arról értekezett:  a könyv főhősének,  a fiatal zulu vadásznak a mindannyiunkkal szembe felmerülő dilemmával kell szembesülnie: igaz vadászok vagyunk-e vagy puskás emberek?”

(Ha már az életrajzról esett szó, azért  elevenítsük fel, mert Semjén szakmai imponáló pályafutásáról szóló, adatgazdag honlapjáról ez kimaradt, hogy némiképp „színesíti” a képet: a címzetes docens miniszterelnök-helyettesnek a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián megvédett teológiai témájú doktori disszertációja tavaly plágiumgyanúsnak minősült,  és ezért őt az Eötvös Lóránd Tudományegyetem vizsgálata súlyos szakmai-etikai vétség elkövetése miatt elmarasztalta.  De borítsunk erre a  „jelentéktelen ügyre” fátylat, hiszen még tavaly decemberben történt, és különben is:az 1992-es, sem a 2012-es magyar törvények nem adnak lehetőséget, hogy bármilyen hivatalos eljárás induljon a megalapozatlanul kiállított egyetemi oklevél ügyében, így eljárásrend hiányában az egyetem részéről semmilyen következménye nincs az ügynek”.)

A FN24 mélyinterjú-készítés tulajdonképpeni célja a tusványosi szabadegyetemről való beszélgetés volt. Ezért hagyjuk is, a csak véletlenszerűen, csupán a zsúfolt kormányfő-helyettesi napi teendők okán felmerült egyéb, az esztétika és a teológia világába tartozó, Nagy József–Semjén Zsolt szópárbajokat, a család relativizálásáról szóló nézetkülönbségek taglalását. Meg persze azt is, hogy miért össze se vethető a melegszervezetek felvonulása a határon túli demonstrációkkal, pedig „egyik is egy kisebbség, a másik is az, egyik is kiváló alany arra, hogy a többség gyűlölje, a másik is”. Lássuk inkább, hogyan látta a kérdező és a kérdezett a huszonnegyedik szabadegyetemen történteket, néhány napja, akkor, amikor még nem lehetett tudni, hogy a jövő évire, a jubileumira, a negyedszázadikra, ha ez Băsescu elnökön múlik, már aligha kerülhet sor.

Semjén szerint a téma fontos „a magyar-magyar és a magyar-román párbeszéd szempontjából is” és nem ért egyet a felvetéssel, hogy mindkét vonatkozásában kudarc lett volna az idei Tusványos. Hiába szegezi vele szembe a riporter a tényeket, az RMDSZ bojkottját és a román politikusok elmaradását, a válaszadót a tények nem ingatják meg, ahogyan történt ez a múltév decemberében, a plágiumügyében tartott sajtótájékoztatóján is. Mint mondja: „Minden mindennel összefügg: a román politikusoknak ürügyül szolgált az RMDSZ-esek döntése. Valóban nem szerencsés szituáció. Különben a két meghatározó székelyföldi RMDSZ-es a kérésemre mégis részt vett az Orbán-beszéden: Antal Árpád a jobbomon, a Tamás Sándor a balomon ült. És Orbán Viktor társaságában Kelemen Hunorral és szinte az összes fontos határon túli magyar vezetővel találkoztunk Tusnádfürdőn.”

„Tusványos szervezése nem a magyar állam kompetenciája” – tehát nem illő dolog rajta számon kérni, hogy miért nem jött össze a Semjén–Hrebenciuc-Ungureanu pódiumvita és miért lett helyette Semjén-Schiffer szópárbaj a magyar belpolitika és a zöldmozgalmak kérdéseiről. Semjén Zsolt nem élte meg csalódásként ezt a helyzetet: „Én természetesen nem feledkeztem meg a határon túli politikai üzenetekről.”

Mások üzenetére, arra hogy „a román külügyi államtitkár szerint a tusnádfürdői szabadegyetem mára „olyan, mintha a magyar kormány Romániában ülésezne" egy ajakbiggyesztés volt az első reakciója. Ez a kétszavas „lesajnálást” és a két szó utáni három pontot, a „Derék külügyér…” aligha kétséges, hogy Cotroceni-ben is „díjazták”, talán nagyobb fajsúllyal esett a latba, mint a Jobbikos elnök borzonti kirohanása. Bár ez csupán egy feltételezés, de talán nem fölösleges idéznünk a teljes választ:

Derék külügyér... Megjegyzem, uniós polgárként az EU-n belül oda megyünk, ahová akarunk, függetlenül a helyi politikusok tetszésétől, nemtetszésétől. Mehetünk magánemberként, és mehetünk politikusként is. Ez úton jelzem, hogy a román kormány, a román ellenzék, a román politika bármely szegmense akkor és úgy tart rendezvényt Magyarországon, ahogy és amikor jónak látja, szeretettel fogadjuk őket. És ha megtisztelnek azzal, hogy meghívnak, ott leszek. Államtitkár úr téved abban is, hogy a regionalizáció, vagy az autonómia kérdése Románia belügye lenne. Ugyanis a nemzetiségi, kisebbségi jogok emberi jogok, csak nem a személy, hanem a közösség szintjén. Márpedig az emberi jogok nem lehetnek egy adott ország belügyei. Ráadásul a Magyarország és Románia között érvényben lévő szerződések alapján a kisebbségeket érintő kérdések mindkét országra tartoznak. Továbbá: alaptörvényünk kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túli nemzetrészeiért. Utóbbi Bukarestben is ismerős lehet, hiszen Románia – nagyon helyesen – élénk érdeklődést mutat például a Moldáv Köztársaságban élő románság és a Szerbia területén élő vlachok iránt.”

Természetesen az interjú megkerülhetetlen kérdése volt, hogy mi a kormányfő-helyettes véleménye Tőkés László „védhatalmi státuszra” vonatkozó kérést illetően? Semjén nem kertel, hanem álláspontot ­ tisztségéből adódóan nyílván kormányzatit – rögzít. Következzen az interjú, szerintünk legsokatmondóbb asszója a faggató és a faggatott között:

„Szögezzük le: Tőkés Lászlónak szabad ilyet mondania. Először is, Tőkés László román állampolgárként Románia kapcsán szabadabban fogalmazhat, mint az, aki csak magyar állampolgár. Másodszor: annak az embernek, aki Romániában a temesvári forradalmat elindította, szabad „meredekeket" mondania.

Bármit?

Szinte bármit. Olyan ő, mint a Fideszben Wittner Mária: aki állt az akasztófa alatt, annak több megengedtetik.

Wittner Máriától és Tőkéstől függetlenül: azért csak van az a hülyeségmennyiség, ami után egy hősnél is elfogy a kredit, nem?

Nézze, nyilván nem mindenben értek egyet Wittner Mária minden megfogalmazásával. Viszont minden kérdésben tiszteletben tartom a véleményét.

Emlékszik a horngyulás, vergődős eszmefuttatására? Az rendben volt?

Ha egy a KDNP-s képviselők közül mondta volna így, a párt nevében megkövettem volna.

Tőkéstől csúsztunk idáig, meg a védhatalmi státusztól, jelentsen is bármit.

Védhatalmi státuszra volt már példa másutt a világban. Az első világháború után Olaszországhoz csatolt Tirol kapcsán Ausztria speciális, mintegy garantőri jogot kapott, felügyelendő az autonómiát. Igaz, tudtommal ez a formula az EU-s csatlakozással hatályát veszítette.

Ön támogatja a védhatalmas tőkési ideát?

Értem, hogy Tőkés László mire gondol.

Támogatja?

Szerintem az Európában elfogadott autonómiaformák megvalósulása garantálja az erdélyi magyarság számára a megmaradást. De hogy egyértelmű legyek: a védhatalmi státusz igénylése tekintetében a magyar államnak nincs ilyen álláspontja. Egyébként az erdélyi magyarság sosem követelt olyan jogot, amire ne lenne precedens, tovább megyek, olyat sem, ami ne lenne általánosan elfogadott az EU-ban. Ezek a következők: a tömbmagyarság számára területi autonómia, a szórvány magyarság számára kulturális autonómia. Persze hogy ezek in concreto mit jelentenek, azt az adott nemzetrésznek kell kidolgoznia.”

A határon túli magyar-magyar pártviszályok enyhítése ügyében már korántsem ilyen egyértelmű a semjéni vélemény. Kimondja ugyan a tetszetősnek tűnő, akár elvi álláspontként is felfogható álláspontot – „meg kell különböztetni, mondjuk, a Fidesz-KDNP vezetőinek személyes szimpátiáit a magyar állam politikájától. A magyar állam politikája csak egy lehet: nekünk minden magyar fontos, függetlenül vallásától, politikai, kulturális, akármilyen beállítottságától… A magyar állam politikája csak egy lehet: nekünk minden magyar fontos, függetlenül vallásától, politikai, kulturális, akármilyen beállítottságától.” –, de a folytatásban már tudja mi az elvárás, nagyon nem szeretné, ha a beigazolódna egy nem egészen egyhónapos hvg.hu-s cikkcím jóslata: Semjén Zsolt nem sokáig lesz miniszterelnök-helyettes.

Már maga a felvetés is, hogy „Orbán a határon túl is hűbérláncot kovácsol maga alá”, felér egy káromlással. Jöhet a tömör reakció, majd a „cseppfolyós” oldalazó eszmefuttatás: „Régi, rituális vád ez. De az igazi kérdés mégiscsak az, hogyan valósítható meg az autonómia. Szerintem két feltétellel. Egyrészt az adott nemzetrész állapodjon meg egy konkrét autonómiamodellben, s következetesen küzdjön érte. Másrészt az alapvető nemzetpolitikai kérdésekben legyen konszenzus Magyarországon.”

2004. december ötödikének a kérdése jó alkalom arra, hogy Nagy József kérdéseinek köszönhetően 2013 augusztusában meghökkentő felfedezéssel is szembesülhessünk, majd kilenc évvel a történtek után: Semjén Zsolt, Orbán miniszterelnök helyettese az akkori  népszavazás előzményeit illetően felettébb tájékozatlan.  Hiába mondja fel neki a beszélgetőpartner az előzményeket, azt, hogy „a totális és rémes kudarc” origójánál ott állt a Fidesz távolságtartása a Patrubány-féle népszavazási kezdeményezéstől, „az ötlet állítólag a „magyar-magyar közti zavarkeltésben" érdekelt román titkosszolgálattól eredt”, sőt „eleinte maga Kövér László is amellett volt, hogy hiba lenne napirendre tűzni a kérdést”, Semjén óvatos és mint kiderül az „érdekes”  válaszából”, hiába volt már akkoriban jó éve KNDP elnök és Fidesz frakciótag, elmondja: nem volt eléggé bennfentes azokban a köröükben,  ahol döntések születtek népszavazás-ügyben. Mondata – és miért ne hinnék neki – félreérthetetlenül erre utal: Arról nincs biztos tudásom, hogy milyen háttértevékenységek után került napirendre a kérdés.”

Szerinte erkölcsi tanulság szerint nem, de politikailag túl lehet lépni azon a decemberi „fekete” vasárnapon. Kifejti: „személy szerint mindent meg tudok bocsátani Gyurcsány Ferencnek, kivéve december ötödikét, a nemzetárulást. És ezt a szót nem retorikából mondom. Egyébként nem is értem, miért csinálta ezt – tesz hozzá, úgy ítélve meg, hogy „Gyurcsány helyében én már csak tisztán politikai pragmatizmusból az ügy élére álltam volna, azzal, hogy legyen kettős állampolgárság, de szavazati jog nélkül. És ezt az álláspontot akkor elfogadta volna a politikai paletta… Gyurcsány „magyar Kohlként" kerülhetett volna be a történelemkönyvekbe, aki egyesítette a nemzetet és a baloldalt. Ezután aligha lehetett volna nemzetellenességgel vádolni. Ehelyett nemzetárulóként lelki Trianont okozott.”

Ebbe a szerepbe – így Semjén – Gyurcsány hagyta magát belekergetni az SZDSZ által, mert szerinte Kunczéék úgy kalkuláltak: ha megvan az állampolgárság, nem lehet megúsznunk, hogy szavazati jogot is kapjanak a határon túliak, ami a Fidesz-KDNP-nek kedvez.” Saját pártérdekei szerint talán helyesen döntött az SZDSZ – véli a nyilatkozó –, de a nemzet szempontjából „főbűnös” módon tette ezt. Majd azt is megtudhatjuk a legilletékesebb kormányzati tényezőtől, hogy a Fidesz és akkori szövetségesei teljesen önzetlenek voltak: „mi nem mandátumszerzési hátsó szándékból álltunk bele a népszavazásba” és most sincs ilyen cél a kettős állampolgárság kapcsán.  Az egyetlen motiváció egyben Semjén személyes életcélja a nemzetegyesítés, aki ennél többet képzel a fő mű, a könnyített honosítás megteremtése és „felfuttatása” okán, az téved. Kampányolni se fognak a jövő évi választási siker érdekében, mert tudnivaló: „anélkül is ránk szavaznak az emberek, hogy csillagászati összeget költenénk kampányra Kolozsvártól Torontóig.”

És még valamiben biztos Semjén a jövő tavaszt illetően: a választási győzelem mellett biztos az újabb kézdivásárhelyi lovaglásában is. Mert – és ezt kétszer is elmondja: „Csak azért is Székelyföld, csak azért is magyar, csak azért is lovon!”

„Élt a köznek- meghalt a családjának” – Duka-Zólyómi Árpád halálhírére

Megszólalt a héten a közelmúltban elhunyt Duka-Zólyómi Árpádra emlékezve  Bauer Edit az MKP EP-képviselője, aki éveken keresztül kollégája, véd- és dacszövetségese volt a most eltávozott karizmatikus felvidéki politikusnak és a Felvidék. ma  portálon méltatja azt a harcostársat, akivel  a „köz ügyét” tudatosan régóta együtt szolgálta és pályája két évtizedig „egymás mellett futott”.   

Augusztus második hetének közepén Duka-Zólyómi Árpád honlapján „Élt a köznek – meghalt a családnak” címmel a következő különös bejegyzés jelent meg: „Én, Duka-Zólyómi Árpád, nyugalmazott egyetemi tanár, atomfizikus, életem 73. évében visszaadtam lelkem Teremtőmnek. Akik szerettek és/vagy tiszteltek, tartsanak meg jó emlékezetükben. Esetleges ellenségeim és irigyeim ne feledjék: rájuk hasonló sors vár! – Budapest, 2013. július 26.”

Utólag csak annyit tudhatott meg a közvélemény, hogy az életének 73. évében elhunyt, nyugalmazott egyetemi tanárnak, atomfizikusnak, volt parlamenti és egykori Európa Parlamenti képviselőnek, a Magyar Koalíció Pártjának volt elnökhelyettesének, továbbá számos más tisztség viselőjének a gyászszertartása és temetése szűk családi körben zajlott le. Annak okát, hogy a felvidéki magyarság egyik legnagyobb tekintélyű, jó ideje súlyos betegséggel küzdő politikusa miért döntött végső akaratként úgy, hogy utolsó útjára csak szerettei kísérjék el, nem tisztünk találgatni. Egyet lehet csak ilyenkor tenni, barátként, ismerősként vagy csak egyszerű tisztelőként fejet hajtani emléke előtt és jó szívvel emlékezni, a teljesítményt, a közössége iránti elkötelezettséget és a mérhető teljesítményt – hiszen Duka-Zólyómi Árpád túl korán zárult életműve efelől nem hagy semmi kétséget – értékelni és megbecsülni. És mindenekelőtt,  a megfellebbezhetetlen végakaratot tiszteletben tartani.

E megközelítés jegyében emlékezett a napi küzdelmekben, a sok „missziós" munkában gyakran csak rá, a képviselőtársra számítható brüsszeli sorstárs, Bauer Edit. „A napi küzdelmekben, a sok "missziós" munkában gyakran csak egymásra számíthattunk. De egymásra mindig számíthattunk. A közös feladat, a közös munka bennünket is, a munkatársainkat is összefűzte – fogalmaz és hozzáteszi: „Brüsszelben együtt próbáltunk kapaszkodókat keresni az európai  kisebbségek helyzetének javításához. Nagy kihívásokkal néztünk szembe, gyakran ütköztünk a meg nem értés, az ignorancia falába, vagy váltunk ismét, kitudja hányadszor, ellenségekké a szlovák képviselő kollégák szemében.”

Duka-Zólyómi Árpád felkészültségét „az ellentábor is gyakran, még ha nem is szívesen,  de elismerte”, írja róla a ma is az Európai Parlamentben dolgozó képviselő-asszony és hozzá hasonlóan csak a legnagyobb elismerés hangján szól róla számos más felvidéki emlékező. Egy árnyaltabban fogalmazó is akadt, de erről majd később.

„Szakmai, tudósi-tudományos pályája során sem feledte soha a felvidéki magyar kisebbséget, magában hordozta – családi örökségként is – a közössége sorsa felett érzett felelősséget” szól róla egy másik Duka-Zólyómi méltató, külön is kiemelve: „Volt hozzá kegyes és kegyetlen is a sorsa. A próbákat kiállta. S míg egészsége engedte, velünk is törődött, forgácsolódó közösségünket óvta, ösztökélte összefogásra. Akkor is, ha mi itt, a Felvidéken, úgy tűnik, gyorsan megfeledkeztünk róla. Tavaly októberben intett bennünket utoljára, hogy az önveszejtő széthullás útjáról ideje lenne a közösségünk megmaradását szolgáló, egymásért dolgozó, egymást támogató célok jegyében összefogni, nem a többségi érdek kiszolgálását zászlóra tűzve babérokra törni.”

„Duka-Zólyómi Árpádnak volt politikai értékrendje, véleménye” – emlékezik a rendszerváltás utáni egyik legformátumosabb felvidéki politikusra az Új Szó publicistája, Lovász Attila, majd hozzáteszi: „Kellett és lehetett vitatkozni vele, nem is volt könnyű feladat, de akinek nincs értékrendje, azzal minek is vitatkoznánk. Vállalta a politikai megmérettetést, a közösség iránti felelősséget családjából hozta, nem csoda, hogy a hozzá legközelebb állók is mind-mind nyomot hagytak a szlovákiai magyarság életében. Ki tudományos, ki pedagógiai, ki zenei pályán, s aki valaha is Árpáddal és családtagjaival találkozott, bármely generációból, valahol a Máraitól ismert, ízig-vérig polgári, akkurátus közösségi felelősséggel találta szembe magát.

Köztudott volt róla, hogy „nem a pártlistának köszönhetően, hanem kizárólag személyiségének, egyéniségének köszönhetően sétált be a politikai képviselet őt megillető helyére, vállalva munkát, többletmunkát, konfliktusokat és kompromisszumokat, nem lubickolva a közismertség fényében. S talán ezért soha nem veszítette el azt az igazi, szabadságot adó érzést, hogy nyugodtan nézhetett a tükörbe” – eleveníti fel végül a pozsonyi magyar napilap szerkesztője annak a most távozott kivételes személyiségnek a portréját,  aki már fiatal korában aktív részt vállalt a társadalmi életben a prágai Ady Endre Diákkör elnökként, majd a Magyar Ifjúsági Szövetség elnökeként, később pedig a rendszerváltást követően a pozsonyi és országos Csemadokban, aki az Együttélés Politikai Mozgalom alapító tagja és általános elnöke volt, ezt követően pedig hosszú éveken át a szlovák törvényhozás képviselője, utóbb pedig Brüsszelben és Strasbourgban szolgálta közössége érdekeit. Azt se feledjük, elsősorban neki köszönhető, hogy újra áll Petőfi szobra a pozsonyi Medikus-kertben.

Duka-Zólyómi Árpád eltávozása az idézett és a többi, csupán terjedelmi okok miatt nem szemlézendő többi emlékezés (Duka-Zólyomi Árpád regényes pályafutása, Duka Zólyomi Árpád halálhírére, A felvidéki magyar ember modellje-Duka-Zólyomi Árpád élete minta marad, Jégh Izabella: Búcsú egy nemes lelkű Embertől, "Élt a köznek – meghalt a családnak", Búcsú Duka-Zólyomi Árpádtól) a sokáig hozzá legközelebb álló  politikustársat, Duray Miklóst is írásra késztette.

Duray lírai hangulatú, irodalmi kvalitásokat is megcsillogtató, empátiával megírt nekrológján átsüt a megbántottság: a jelek szerint számára megbocsáthatatlan annak a végakaratnak a teljesítése, amit az epifátumnak szánt üzenet, az „Élt a köznek – meghalt a családnak” tartalmazott. A sértettségét nem is kívánta leplezni és úgy véli – hogy újra szóba hozzuk a már tárgyalt Semjén interjú egyik meghökkentő kijelentését, arról, hogy egyeseknek vannak előjogaik a meredekek mondására – neki is szabad „meredekeket” mondani. Méltatatlan szavakkal bánt végakaratot és gyászoló családot, amikor így fogalmaz: „Elénk dobták halálod hírét, mint kutyának a csontot.” E mondatának mintha már az lenne az üzenete: „engem az ebből a temetésből kihagytak, pedig milyen szép beszédet mondtam volna.”

Indulatait, sajnos, képtelen leplezni és még azt is megteszi, hogy a most elhunyt, amúgy szép szavakkal is méltatott harcostársról ne csak jót mondjon, hanem konkolyt is hintsen, és – mondjuk ki – kegyeletet is sértsen, nem is annyira leplezetlenül. És persze mellette megjelenik a politikusi „szerénység” is:

„Együttes szárnyalásunk 1969-ig tartott, melyet a visszarendeződés kegyetlen szele tört meg. Mindannyian a saját sebeinket nyalogattuk. Te úgy döntöttél, hogy szakmád, az atomfizika burkába csomagolva a Szovjetunió-béli Dubnában éled túl a vészkorszakot. Ekkor mintegy húsz évre elszakadt egymástól életutunk. De volt egy pillanat az 1970-es évek második felében, amikor majdnem én is követtelek oda.

Én végül a pozsonyi börtönt választottam. A kommunista hatalmi rendszer bukása 1991-ben helyreállította korábbi munkatársi, sorstársi, fegyvertársi kapcsolatunkat. De az a tisztaság, ami az 1960-as évek közepén körbeölelt bennünket, nem állt helyre. Ez az érzés azóta is gyötör.”

Kimaradt?