Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 12-18.)
A Skultéty-ügy tanulsága: olvassuk újra, vagy végre olvassuk el Bibó Istvánt!
Megszólalt a héten a Felvidék.mában Oriskó Norbert és az „első szlovákiai magyar hírportál” munkatársa a Történelemtolvaj szlovák atyafiak címmel közreadott publicisztikájában Skultéty Lászlónak, a magyarság egyik jelképévé vált „Háry Jánosának” haló porában történt meghurcolása kapcsán arról elmélkedik: „Nem újkeletű dologról van szó, hasonló „szlovák honosításoknak” évtizedek óta tanúi lehettünk. A szlovákok szűkölködnek világnagyságokban, legyen szó történelemről, irodalomról, művészetről, így előszeretettel importálják a hősöket. Vagy a szlávoktól a nyelvcsalád okán, vagy a magyaroktól, akikkel egy hazában éltek évszázadokon keresztül. Ha találnak egy hőst, aki Szlovákia jelenlegi határain belül született, azonnal megindulnak a honosítási kísérletek.”
Ahogyan bő esztendeje slágertéma volt a magyar és nem magyar sajtóban egy máig temetetlen holt meghiúsult végtisztességadása, aminek sok-sok negatív következménye mellett hozadéka volt az is, hogy a választási marketingszótár a „kampánytemetés” fogalommal bővült, úgy lett újra címlapsztori az 275 évvel ezelőtt született huszár zászlótartó földi maradványainak újratemetési ügye, melynek indulatokat kiváltó előzményeiről lapunkban is beszámoltunk.
Három ország magyar médiájában, tucatnyi cikk született a magyar-szlovák kapcsolatokban előidézett újabb botrányról, arról, hogy kiderült: a múlt hónapban a román és szlovák hatóságok jelenlétében, a magyarok tudta nélkül exhumálták, Skultéty László (1738-1831) magyar huszár Aradon nyugvó maradványait és a szlovák légierő katonai gépe a malackai katonai reptérre szállította annak érdekében, hogy a közeljövőben Skultétyt, mint szlovák katonát a Trencsén melletti Hegyesmajtényon újratemessék. A „szlovák hős” koporsóját a szlovák haderő vezérkarának főnöke és díszegysége fogadta. A magyar kormány nevében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna a Nemzetpolitikai Államtitkárság vezetője erélyes hangon tiltakozott a szlovákok történelemhamisítása miatt.
A sok-sok írás közül, annak ismeretében is, amivel maga a szemleíró is szembesült, olvasva azt, hogy a 2009-ben angolul megjelent Slovakia Military Chronicle (Szlovákia hadtörténete) című könyvben a mai Szlovákia területén született összes embert szlováknak tekintenek, így mások mellett Hadik András hadvezért, Csák Máté kiskirályt vagy II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelmet is, továbbá Szondy Györgyből George Sucha-Szondy, Ocskay Lászlóból Ladislas Ocaj vagy éppen Benyovszky Móricból Maurice Benovsky lett, a Felvidék.ma munkatársának reflexióira mindenképpen érdemesnek tartotta az olvasók figyelmét felhívni, rögtön az elején két megjegyzéssel.
Az egyik, napjaink egyik legismertebb hadtörténészének, Hermann Róbertnek véleményét idézi. Szerinte „kérdéses, hogy mennyire érvényesült Skultéty idején az etnikai hovatartozás megválasztása. A huszár zászlótartó fiatalon kikerült családi környezetéből, „elvesztek a gyökerei", emiatt az ezredben találta meg a családját. Amikor pedig leszerelték, az élete értelme veszett oda, ezért is halhatott meg ezután nem sokkal” – fogalmazott a szakember. Az Obsitos „önazonosságát személyi lapja alapján sem lehet megállapítani. Az általa visszahagyott írásos dokumentumok perdöntőek lehetnének” - tette hozzá Hermann, azt is kiemelve: „Skultéty huszárként a magyar nemzeti hagyomány részese, úgy is tekintettek rá mint magyar huszárra. A születési helyéből sem következik, hogy szlováknak vallotta volna magát, de nem zárható ki esetében a kettős identitás sem” - állapította meg a hadtörténész. Mint közölte, „az alsóbb néprétegek esetében ebben az időszakban szinte értelmezhetetlen az etnikai hovatartozás felvetése, ellentétben a papsággal, a nemességgel vagy a polgársággal.” Az MTI-nek nyilatkozó történész azt se mulasztotta el hozzátenni: „a császári és királyi hadseregnek valamennyi huszárezredét Magyarországról állították ki, így ők, ha etnikailag nem is, de hovatartozás alapján magyarnak számítottak. Mint mondta, voltak vegyes legénységű ezredek, az 1848-as Székely Huszárezrednek például két százada románokból állt, más huszárezredek pedig 60-80 százalékban szlovákokból. Emlékeztetett arra, hogy a császári és királyi hadseregben nagyon sokáig nem szabályozták a katonák szolgálati idejét, így előfordulhatott, hogy valaki élete végéig vagy megrokkanásáig katonaként szolgált.”
Másik megjegyzésünk a sok-sok Skultéty-cikk olvasása kapcsán egy meghökkentő felfedezéshez kötődik, és ezért megtesszük azt, amit egyetlen cikkíró sem tett meg: emlékeztessünk arra, hogy olvassuk újra Bibót, vagy olvassuk végre el, ha eddig nem tettük meg, mert igazságai mit se veszítettek időszerűségükből. Okuljunk tőle és szolgáljon tanulságul az, hogy mennyire jól látta 1946-ban Bibó a kelet-európai kis nemzeteknek a politikai nyomorúságát, hogy „e terület melegágya mindenféle zűrzavaros, homályos és hazug politikai filozófiának” és s mennyire aktuálisak ma is a „szűk és kicsinyes nacionalizmusról” szóló szavai.
Már csak azért is érdemes megtennünk ezt a szubjektív kitérőt, mert ezzel, az egy esztendőn belüli, második „hullarablással”, térségünk politikai elitjének egy jelentős része, újra bizonyította „a kelet-európai kis nemzeteknek azt a politikai nyomorúságát, mely a nyugat-európai szemlélőt oly nagy bizalmatlansággal és ingerültséggel tölti el: a területi viták sokaságát, e nemzetek nacionalizmusának szűk és agresszív voltát, a decens politikai módszerek elhagyására való hajlandóságot, a demokratikus szellem hiányát, a politikai irrealizmusra való hajlandóságot, továbbá azt, hogy nem annyira teljesítményeikből, mint inkább jogcímeikből és igényeikből akarnak megélni, hogy kölcsönösen utálják egymást, hogy állandóan szomszédaik és sorstársaik rovására akarnak előnyöket szerezni, hogy az egyetemes európai kérdésekben végsőleg felelőtlenek, s politikai döntéseikben nem komoly gyökerű eszmények vagy hosszú lejáratú komoly politikai koncepciók, de még csak nem is saját jól felfogott érdekük, hanem elsősorban szomszédaikkal való, főleg területi vitáik determinálják őket. Ennek alapján jutnak azután sokan arra az eredményre, hogy ezt az egész területet dicsekvéseivel, vádaskodásaival, panaszkodásával, veszekedéseivel és határproblémáival egyetemben végül is sorsára kell hagyni, mert valami eredendő barbárság így is, úgy is meg fogja akadályozni abban, hogy konszolidálódni tudjon.”
A Skultéty-ügy arról is meggyőzhetett mindenkit, hogy Bibónak abban is igaza volt: „a nemzeti karakter mindegyik népben sérült”. Találó, majd’ hetvenéves diagnózisa is döbbenetesen aktuális: „e nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a »kis nemzet« megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyképeiktől megfosztani magukat.”
A Történelemtolvaj szlovák atyafiak című cikkében a Felvidék.ma munkatársa felidézi a legendás huszár kornétás apropóján: a szlovákok „a királyínségre megtalálták Svätoplukot, gyorsan felállítattak neki egy szobrot a pozsonyi várban, mint az „ószlovákok” királyának. Volt is belőle botrány.” Egy másik „saját” királyt, igaz Madagaszkáron, a XVIII. századi világpolgár Benyovszky Móricban találták meg, aki a magyar-szlovák filmsorozat szlovák változatában (lásd itt) szlováknak vallotta magát.
A „kelet-európai kis nemzeteknek politikai nyomorúsága ”érhető tetten, az első mai értelemben vett cigányprímás, a Sajógömörön született Czinka Panna legendás magyar cigányzenész, virtuóz hegedűs esetében is, az ő „elszlovákosítási” kísérlete is közismert – írja a felvidéki publicista. Szlovákká akarták őt tenni, miközben tudható róla, hogy nagybőgős férjével és zenész sógoraival együtt ő alapította 1728-ban az első ismert, híressé vált magyar cigányzenekart. Az ő alakja ihlette meg Kodályt, aki Balázs Béla szövegére daljátékot írt Czinka Pannáról. Azt már csak a zenetörténet tartja számon, hogy az 1948. március 15-én az Operaházban bemutatott Czinka Panna balladája című opera látványosan megbukott és csak két előadást ért meg, de az akkoriban „sérthetetlen” Kodálynak ez a kudarc nem ártott meg, csupán a szövegkönyvíró Balázs Béla került a bírálatok kereszttüzébe.
Most viszont a másik, a sikeres Kodály operahős, Háry János „elszlovákosítása” folyik gőzerővel, teljes állami asszisztenciával és persze nem előzménytelen történészi segédlettel, amihez a Nyirő-féle „kegyeleti akciózást” aligha felejtő román hatóságok is aktívan hozzájárultak. Annak az akár többes identitással is rendelkező magyar Obsitosnak a kisajátítása történik, akiről 1900-ban, a párizsi világkiállításon, ahol a magyar pavilon központi része a huszárságról szóló kiállítás volt, Skultétyról külön is megemlékeztek.
Oriskó Norbert nem tesz róla említést, de mi nem felejtsük el szóvá tenni, hogy hasonló kínos incidens már történt néhány hónapja, aminek a jelentőségét ezév januárjában a magyar diplomácia, vélhetően a jószomszédsági kapcsolatok látszatának megőrzése miatt akkor még csökkenteni akarta és szó nélkül „lenyelte azt a békát”, hogy a szlovák diplomaták Bartókot és Lisztet szlovákként népszerűsítették.
Idézzük fel, hogy mi is történt féléve, amikor még Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna is jobbnak látta hallgatni. „Szlovákia – egy kis ország nagy zenei hagyományokkal" címmel az athéni szlovák nagykövetség Szlovákia megalakulásának 20. évfordulója alkalmából rendezett koncertet, ahol a darabok felvezetésében több különös mondat is elhangzott: „Bartók Bélát, mint az egyik legnagyobb szlovák népzenekutatót és gyűjtőt mutatták be. Liszt Ferenc esetében óvatosabban fogalmaztak, és csak azt említették, hogy feltételezhetően szlovák családi vonatkozások is vannak. Brahms magyar táncait úgy konferálták fel, hogy a darabot tévésen hívjuk magyar táncoknak, mert az a cigányzene hagyományain alapul, és közelebb áll a roma, mint a magyar kultúrához.
Az athéni magyar nagykövet akkor egy, belső használatra készített levélben, melyet az Index megszerzett arról írt, hogy „a szlovák magatartásból átüt a húsz éves múltra visszatekintő állam identitáskereső frusztrációja”, hozzátéve azt is: „elvárható lenne, hogy olyan nemzetközileg magyarként ismert személyiségeket, mint Bartók Bélát vagy Liszt Ferencet, ne „szlovákosítsák el”. Az esetet azért is figyelemreméltónak tartotta az athéni magyar nagykövet, Sándorfi Eszter a Németh Zsolt államtitkárnak és Pröhle Gergely államtitkár-helyettesnek címzett levelében, mert „visszatérő jelenségről van szó, mivel egy tavalyi koncerten szintén több magyar zeneszerzőt szlovákként konferáltak fel, meg sem említve az esetleges magyar vonatkozásokat. Illetve a nyáron egy szlovák cigányzenekar játszott többek között csárdást, és egyéb tradicionális magyar népzenét, anélkül, hogy Magyarországot egyszer is megemlítették volna. Szólt továbbá a nagykövet-asszony az utólag „kimagyarázott” levélben arról is, „hogy a görög közeget kihasználva, szlovák részről tudatosan építenek fel egy hamis képet”, majd azt javasolta, jelezni kellene a Fico-kormány felé, hogy a V4 együttműködést teljesen felesleges zenetörténeti dimenziókkal mérgezni, hiszen: „Szlovákia húszéves fennállásának és elért eredményeinek tükrében, Pozsonynak is érdeke, hogy meghaladja a „Nagy Sándor” komplexust.”
A Felvidék.ma publicistája nem kerüli meg a nemegyszer vitákat kiváltó két nemzeti szimbólumként számontartott költő, Pavol Országh-Hviezdoslav és Petőfi Sándor „hovatartozásának” a kérdését sem: „A szlovák iskolákban hangoztatott mese, hogy legnagyobb költőjük, a magyar apától született Pavol Országh-Hviezdoslav (1849-1921) azért tért át a magyar verselésről szlovákra, hogy azt szlovák édesanyja is megértse. Holott, a magyaroknak nem kellettek a versei, így más közegben próbált érvényesülni. Nagy kihívás volt akkor költőnek lenni, hiszen Hviezdoslav akkor született, amikor Petőfi eltűnt, kortársa volt Aranynak, Vajdának, később még Adynak is. Hviezdoslavot magyar versei ellenére a magyarok sosem próbálták magyarosítani. A szlovák édesanyától született Petőfinek az a szerencséje, hogy művészetét a nyelv eszközével jelenítette meg, ha nem költőként, hanem például szobrászként vagy festőként vált volna világhírűvé, már biztos, hogy a szlovák atyafiak megpróbálkoztak volna lenyúlásával. Pedig a sajátjaik közül senki sem írt róluk olyan kedves, barátságos, megható elbeszéléseket, mint a mi Mikszáth Kálmánunk, a Tót atyafiakban.”
Az Oriskó-cikk következtetéseinek ismertetése előtt érdemes megismernünk, hogy mit is nyilatkozott ezügyben a Népszabadságnak a magát illetékesnek tartó egyik kulcsszereplő: „Miloslav Caploviĉ ezredes, a pozsonyi Hadtörténeti Intézet igazgatója pénteken lapunknak elmondta: az aradi római katolikus pap tájékoztatta, illetve javasolta szlovák kollégájának, hogy szállítsák haza Ladislav Skultéty földi maradványait, mert a síremlékért már évek óta senki nem fizet, ezért a felszámolását tervezik. Mi abból indultunk ki, hogy Skultéty a szlovákiai hadtörténelem jelentős alakja, a nemzetiségét pedig a territoriális elv alapján határoztuk meg. Számos dokumentum alapján egyértelmű, hogy a híres huszár és zászlós a Habsburg, illetve a történelmi Magyarország (szlovákul: Uhorsko) hadseregében szolgált, tehát nem a mai értelemben vett magyarban. Ezért semmi sem indokolta, hogy a magyarországi hatóságokkal egyeztessünk.”
Az, hogy van ma valaki történeti intézmény igazgatója lehet és magát ő historikusnak tartja (Miloslav Caploviĉ amúgy a Slovakia Military Chronicle egyik szerzője is) és aki szerint, valakinek a nemzetisége területi elv alapján meghatározható, arra magyarázat nem lehet, mert nincs. Viszont azt tagadni, hogy e felfogás kivételes lenne Szlovákiában, vagy máshol is a Kárpát-medencében, az dőreség lenne. Ezért is figyelni kell, mert szükséges a Felvidék.ma jegyzetírójának szavaira: „Háry János alakjának ihletőjének, Skultéty Lászlónak hamvainak meghurcolása – halála után 182 évvel – a mának is üzen. Pár emberöltő után a köztünk, a Felvidéken élők közül is bárkire ráfoghatják, hogy szlovák, ha az szlovák alakban hagyta nevét, noha az őseink iránti tisztelet ezen kifejezésének semmi akadálya.”
Csáky Pál: „Újra kell gombolni a kabátot!”
A beszélgetésre alig néhány nappal azt követően került sor, hogy megjelent a tizenkettedik Csáky-könyv, a Csend és lélek. A magyar sorsokról és az elorzott hazáról szóló írásokat tartalmazó kötetet a pozsonyi ősbemutatón Pomogáts Béla meleg szavakkal méltatta és elmondta: Csáky Pál könyvében erőteljesen megjelenik a nemzet iránti felelősség, személyes emberi példákon, sorsokon keresztül. Hozzátette azt is, hogy a szerző „tulajdonképpen a szépirodalom magaslatára emelt riportot tár elénk a sorsunkról, amelyben az is megmutatkozik, hogy az egyéni elszántságnak, akaratnak nagy szerepe van történelmünk alakulásában.”
Amikor a jeles irodalomtörténész, a Kárpát-medencei magyarság utazó magyar nagykövete az új Csáky könyv hőseiről beszélt, azok szerepvállalását értékelte és több példaértékű felvidéki honfitársunk életpályáját felelevenítette, a legnagyobb tisztelet hangján szólt azokról, akik az ottani közösségben magyar érdekek nyomán és magyar célok érdekében cselekedtek. „Meghajtom a fejemet azok előtt, akik a közösségünk fennmaradásáért, megerősödéséért cselekedtek.” – fogalmazott Pomogáts. Szavaiban ki nem mondottan, magáról a szerzőről is beszélt, hiszen Csáky Pál, könyvének pozitív hőseihez hasonlóan már bizonyította: 1990 óta közéleti-politikai ténykedésével közössége fennmaradásáért és megerősödéséért tett és tenni is tudott, majd’ két évtizedig a politika élvonalában, az utóbbi időben pedig némiképp háttérbe húzódva.
A politikus Csáky háttérbe húzódása (a politikus a 2010-es MKP-s választási bukás után távozott a párt éléről és ma „csupán” a 18 tagú Országos Elnökség egyik tagja), kényszerű döntés következménye volt. Az akkori hátrább lépés nem jelentette a politikából való kivonulását, ezt a vegyészmérnök-író és mindenekelőtt közéleti ember elmúlt három évének megannyi megnyilvánulása is érzékeltette.
Ha a Fidesz 2010-es, 2/3-os győzelmi mámorában meghallgatja az ő és más joggal aggódó politikustársa kérését, és nem erőlteti át két héttel a szlovákiai választások előtt a MKP-t a pozsonyi parlamentből gyakorlatilag kihullató magyar állampolgársági, illetve a trianoni emléknapi törvényt, hanem csak néhány héttel elhalasztja e jogszabályok törvénybe iktatását, akkor a tekintélyes akkori MKP pártelnök politikusi sorsa is minden bizonnyal másképpen alakul.
Emlékeztetőül idézzük fel Csáky három évvel ezelőtti szavait, amikor a Hírszerző még május derekán, tehát az ominózus törvény elfogadása előtt, arról kérdezte, hogy nem lett volna szerencsésebb a magyar politika részéről, ha később vetik fel a kettős állampolgárság kérdését? Íme a sokat sejtető, diplomatikus, de Orbánék által figyelemre se méltatott akkori válasz: „A magyar politika joga, hogy ezt a kérdést az asztalra tegye. Ez egy hangsúlyos választási ígéret volt, és valóban hosszú ideje nyitott kérdés a magyar országgyűlésben. Én máig úgy gondolom, fontos, helyes lenne átgondolni a folyamat végét. Nem kell elhamarkodni ennek a törvénynek az elfogadását, kifutási időt kell adni a témának, a magyar parlamentben és Szlovákiában is. Ha mához számított két hónap múlva fogadja el a törvényt a magyar parlament, akkor sem történik semmi.”
A 2010-es kényszerű lépés után Csáky továbbra is a felvidéki magyar közélet egyik legaktívabb szereplője maradt, sőt jelenléte a politikában pártisztségétől függetlenül, egyre markánsabb, holott formálisan ő ma főfoglalkozásban – mint elmondja a Bumm szerkesztőjének – csupán egy értelmiségi műhely, a Pro Futura Hungarica alapítvány tulajdonosa és működtetője, amely elemzéseket készít különböző nyelveken, időnként európai megrendelésekre is. Emellett rengeteget publikál, anyagot gyűjt következő könyve számára, hetente 2-3 alkalommal közösségi fórumokon vesz részt és elkötelezett Facebook-rajongó: itt már 12 ezer emberrel tart kapcsolatot. Szembesülve azzal, hogy e közösségi oldal a kapcsolatteremtésben véges (korábban arra kényszerült, hogy a Facebookon már három különböző legyen jelen), új honlapot készített, nem is titkolva a célt: létrehozni egy könnyen kezelhető és áttekinthető elektronikus Csáky könyvtárat.
Szlovákiában, mint minden EU-tagállamban, jövő májusban EP- választások lesznek, amikor az MKP számára is eljön az újabb megmérettetés ideje. A Magyar Közösség Pártja a korábbi EP-választások után két képviselőt is küldhetett Brüsszelbe, igaz 2009-ben még nem kellett a rivális Híddal felvidéki magyar képviselőjelöltnek megküzdenie. A 2014-es választások esélyes jelöltje lehet az MKP színeiben az anya- és államnyelve mellett még további öt nyelven, csehül, angolul, németül, franciául és oroszul beszélő Csáky, aki nem is tagadja ezirányú terveit: „Úgy gondolom, hogy a nem éppen szerencsés tendenciák megfordításának lehetősége is lehet az EP választás. Akkor kerülhet oda valaki, ha eléri a párt az 5 százalékot, és azt látjuk, hogy ezzel huzamosabb ideje probléma van. Ha a párt úgy dönt, hogy ennek nekiveselkedik, és át akarja ugorni az 5 százalékos küszöböt, akkor én ebben hajlandó vagyok együttműködni.”
Az interjú hangsúlyos része, a jövő évi EP- választásról szóló beszélgetés megkerülhetetlen kérdése a Híddal való együttműködés a remélt, újabb két felvidéki magyar mandátum megszerzése érdekében. A Híd várhatóan népszerű alelnökét Simon Zsoltot fogja jelölni brüsszeli képviselőjelöltként, akivel Csáky viszonya közismerten ellenséges. Arra a kérdésre, hogy elképzelhető, hogy a személyi kérdéseken túllépnek és együtt fog kampányolni Simonnal, a válasz kategorikusan elutasító. Csáky Pál számára a Bugár Béla vezette párt nem lehet partner: „Igyekszek kerülni minden olyan lehetőséget, ami legitimizálná a vegyes párt működését, mivel én azt nagyon károsnak tartom. Az asszimiláció nem úgy történik, hogy valaki lefekszik magyarként, majd felébred szlovákként, hanem ott mindig van egy köztes állapot. Ezek a bizonytalanok most felfedezték a bölcsek kövét a Híd vonatkozásában, és ez által felgyorsul az asszimiláció. A párt ezekre a bizonytalanokra épít, nem hiába Pozsonyban és Kassán érték el a legjobb eredményeket. Én inkább egy önálló listát tudok elképzelni. Valószínűleg a pártok szavazóinak kemény magjai fogják eldönteni a meccset. Az MKP kemény magja viszont nem akarja az összeborulást. Nem ott történt a távozók részéről az inkorrektség, hogy elmentek az MKP-ból, mivel az elfogadható. Akár egy másik magyar pártot is létrehozhattak volna, és akkor nagyon kellene keresni az együttműködés lehetőségeit. A vegyespárt, mint ideológia elfogadhatatlan. Káros, mert az asszimilációt programszerűen segíti elő”.
A Bumm portál segítségünkre volt e héten abban is, hogy meghallgattassék a másik fél, hiszen interjút készített Simon Zsolttal is. Az ő véleménye az együttműködési lehetőségről árnyaltabb, az MKP irányába pozitív üzenetet fogalmaz meg, de egyben kibékíthetetlen személyi ellentétet tükröz. A kérdés – „El tudja képzelni, hogy újra együtt kampányoljon Csáky Pállal?” – ugyanaz, Simon Zsolt válasza pedig félreérthetetlen: „Az MKP nem egyenlő Csáky Pállal. Én, mint besztercebányai kerületi elnök meg tudtam egyezni az MKP –val a megyei választásokról. Ez elegendő bizonyíték arra, hogy el tudom képzelni az együttműködést a két párt között. De elutasítom az együtt kampányolást egy olyan emberrel, aki az MKP-t megosztotta. Az MKP-t azért nem tudta összetartani, mert a saját véleményén túl minden mást ignorált. Az utóbbi parlamenti választásokon Csáky kampánya még az MKP kampányától is teljesen eltért, más utakon járt. Hogyan lehet egy ilyen emberrel együtt dolgozni? És tulajdonképpen miért is?”
A legutóbbi szlovákiai népszámlálás magyarokra nézve katasztrofális adatai nyomán az interjú természetesen nem kerülheti meg a felvidéki népességfogyás és különösen az asszimiláció kérdését sem. Csáky egyszerre pártkérdésnek és szociológiai folyamatnak is látja a káros jelenséget: „Társadalmi és gazdasági folyamatok is befolyásolják a folyamatot. Azt gondolom, hogy az MKP, de más pártok sem reagálnak elég erősen a szociális és gazdasági kérdésekre, pedig a magyarlakta régiók életét ez is jelentősen befolyásolja. Engem az is zavar, hogy sok fiatal megy el, és egy jó részük nem fog visszatérni. Elfogadom azt az álláspontot, hogy ez egy bonyolultabb folyamat, azonban meg kell vizsgálni minden olyan tényezőt, ami ezt elősegíti, és amelyik ezt fékezi.”
Az interjúkészítő szerint a bizonytalan egzisztenciális helyzetben, vegyes házasságokban és szórványban élők számára nem lehet vonzó, ha „az MKP politikája ellöki őket, nem tartja őket megfelelő magyarnak” Rá is kérdez Csákyra: „Nem kéne jobban nyitni az irányukba? A beismeréssel felérő választ nem véletlenül ugrasztotta ki a lapszerkesztő a nagyinterjú címsorába: Csáky: Újra kell gombolni a kabátot.
Sokan úgy vélik, az „újragombolásban” újra pártelnöki szerepet kaphatna Csáky. A felvetés időről-időre mindig felmerül, a gondolat pedig magától az érintettől sem idegen. Elég arra gondolnunk, hogy a tavaly decemberi MKP kongresszuson, bár utolsó pillanatban visszalépett és nem lett Berényi ellenjelöltje, Csáky sokáig lebegtette újraindulását az elnöki posztért. Még a kongresszus előestéjén is talányos volt és sokat sejtetően nyilatkozott a szlovák TASR hírügynökségnek: „Minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges”
Mindaz, amit az esetleges pártelnöki visszatérés lehetőségét firtató kérdésre válaszolt, akár egy elnökjelölti programnyilatkozatként is felfogható: „Nem csak az MKP torpant meg, hanem az egész szlovákiai magyarság sodródik. Ahogy említettem, több fórum kellene a dolgaink megvitatására. 1997 előtt is volt három párt, és mégis találtunk alkalmakat az egyeztetésre, az ott elhangzottak később sokat segítettek akkor, amikor kormányra kerültünk. Most is vannak magukat magyarnak valló képviselők a parlamentben, nekik kéne többször felszólalni a parlamentben a magyarok érdekében. Markánsabb politizálásra volna szükség, és ez a megállapítás az MKP-ra is vonatkozik természetesen. A súlypontokat is jobban szét kéne teríteni, szociális, gazdasági és más infrastrukturális területekre. Ezeket az országos politikán túl a megyén is határozottabban kéne képviselni.”
Akinek pedig ezek után is bármi kételye lenne aziránt, hogy a ma 57 éves Csáky nem alapítványi elnökként számol a jövőjével és nemcsak mint íróról, meg éles látású politikai elemzőről, vitákra gerjesztő írások szerzőjéről fogunk hallani róla (minap Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsa elnökével polemizált és Öngólok a köbön címmel közreadott írásában szakmapolitikai érvekkel mutatott rá arra, hogy eleve elhibázott és esélytelen volt az a fölösleges illúziókat keltő jogvédő kezdeményezés, melyet két állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyar érdekében tett, és melyet a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága el is „meszelt”) az hatalmasat téved. Olvassa a szintén program-beszédnek beillő, következő mondatokat és meggyőződhet arról, hogy ahogyan 23 esztendeje Csáky Pál a felvidéki és egyben a kárpát-medencei magyarság egyik legnagyobb formátumú cselekvő embere volt, személye megkerülhetetlen lesz az elkövetkezendőkben is:
„Az első dolog az, hogy szedje össze magát a közösség és a párt. Egy meghasonulásban szenvedő közösséget nem vesz komolyan senki. Igen, az ügyekhez szövetségeseket kell keresni, de nagy tisztelettel mondom, hogy 8 évig miniszterelnök-helyettes voltam, több tucat alkalommal vezettem a szlovák kormány üléseit. Teljesen egyértelmű számomra, hogy mit és hogyan lehet megcsinálni. A komáromi egyetemről szóló törvényt is én írtam, saját kezűleg. Ott is fel kellett volna vállalni bizonyos konfliktusokat.
A szlovák oldalnak is be kell látni, hogy kezelni kell a helyzetünket. A Hríbnek írt reakciómban is azt jeleztem, hogy szlovák-magyar megbékélés nem lehetséges a szlovákiai magyarok helyzetének a kezelése nélkül. Pedig ő még empátiával viszonyul hozzánk. Hozzáteszem, hogy ezért tartom nagy gondnak a 2009-es szakadást, mivel a politikai potenciálunk csökkent. A Hidat sem veszi komolyan a szlovák politika, ott bukdácsolnak a parlamentben. Vezetik a jelen nem lévő képviselők listáját. Így a választó is megkérdezheti: jó út volt ez?”
Természetesen végképp meghaladná a szemlénk kereteit, ha e dialógus valamennyi felvetését részleteznénk. Álljon itt végezetül az Magyar Közösség Pártja mostani helyzetéről és az ebből a pártpreferencia szintjén megtorpanó MKP számára lehetséges kiútkeresésről szóló Csáky Pál meglátás: ha a célokat majd markánsabban sikerül megfogalmazni „akkor majd a választóktól is nagyobb bizalom érkezhet irányunkba. Tehát én a markánsabb politizálást látnám szükségesebbnek, ezt a párton belül is mondom.”
