Ki és miért juthat Vajdaságban busás anyaországi hitelekhez? – Bódis Gábor egy sokakat meghökkentő, több mint 11 milliárdot érő listáról

Megszólalt a héten a 168 órában a Vajdaságból Bódis Gábor és A lista címmel közreadott publicisztikájában arról az elhíresült lajstromról elmélkedik, mely egy jól időzített kiszivárogtatás révén kapott nyilvánosságot és bő három hete borzolva a kedélyeket, uralja az ottani közbeszédet. A lista, közelebbről egy kiválasztott vajdasági vállalkozókat felsoroló tételes kimutatás, nevekre és konkrét támogatási összegekre lebontva tartalmazza azokat a cégeket, melyeket a magyar kormány közpénzből finanszírozott, 37,8 milliónyi eurós kedvezményes hitelhez kíván juttatni a Vajdasági Magyar Szövetség javaslata alapján. Bódis a viták kereszttüzében álló 11,3 milliárd forintra rugó adomány apropóján az elmúlt negyedszázad szubjektív vajdasági magyar „párttörténetet” vázolja fel. Sajátos „krónikájában” ideológiáról legkevésbé, de pénzről annál inkább esik szó.

A Vinarija Zvonko Bogdan termelési és kereskedelmi kft. formaruháját és a Boss Caffe & Pizzéria pólóját viselő pincérfiú nagyon értetlenkedik és szemmel láthatóan nem tudja felfogni a vendég különös kívánságát. Nem érti, hogy mit is akar az a hölgy, aki magyarul igyekszik neki elmagyarázni: a kávé mellé kihozott üdítős üveget szeretné külön is kifizetni, mert azt elvinné magával. Érvel, hogy hobbija a kólás üvegek gyűjtése, ezért ez a szokatlan kérés, majd rákérdez: „beszél valaki magyarul?” A pincér zavartan mosolyog, s hamar kiderül, hogy a pizzériában senki se ismeri nyelvünket. Majd következik a kézzel-lábbal való magyarázkodás. Ebbe a hölgy társa is belesegít. Végre a felszolgáló megvilágosodik és felfogja, valójában miről is van szó. Újabb mosoly, a pincér bólint és kimondja a boldogító beleegyezést nemzetközi nyelven: „oké”.

A jelenet az itt megtekinthető riportfilmből való és Szabadka egyik felkapott utcájának elegáns pizzériájában készült a múlt héten. Itt, a Corvin Mátyás utcában, a 7-8 szám alatt, egy szecessziós palota árnyékában húzódik meg a Boss Caffe & Pizzeria, a szabadkaiak egyik kedvenc találkozóhelye, amely így hirdeti magát magyarul: „Színvonalas kiszolgálás, barátságos légkör, minőségi ételek és italok széles választéka teszik ezt a pizzériát kihagyhatatlan hellyé.”

A magyarhoni rejtett kamerás vendégek persze nem turisták voltak és a kólásüveg gyűjtőszenvedélyből sem volt semmi sem igaz. A különös kéréssel előrukkoló alkalmi látogatók valójában a jobbikos Nemzeti 1 Tv munkatársai voltak, „spontán kávézásuk” valódi célja pedig az volt, hogy megbizonyosodjanak: a honlapja alapján, a világ bármely metropolisában is az igényesebbek között joggal helyet kapó szabadkai Boss Caffe & Pizzeria alkalmazottai között egyetlen vajdasági magyar sincs.

A Milliárdos mutyi Délvidéken készítői nekünk, a nézőknek, akik számára nem kétséges, hogy a Hír Televízió ismert okok miatt megszűnt Célpont című hírháttér-műsorának egy klónjával szembesülünk most, még e közjáték előtt elmondják: „11 milliárd forint - ennyit dob szét a magyar állam délvidéki cégek között közpénzből finanszírozott kedvezményes hitelhez a Vajdasági Magyar Szövetség javaslata alapján. A probléma nem is itt, hanem a listán szereplő cégeknél és az összegek elosztásánál kezdődik.” Az ütősnek szánt felvezetés után pedig következik a riporteri konfesszió: „A cégek többek között fejlesztésre és munkahelyteremtésre kapnának hitelt így Szabadkán első utunk abba a pizzériába vezet, amely tulajdonosának neve mellett 5 millió eurós összeg szerepel. A nagyvállalkozó mellesleg a szabadkai magyar konzulátus épületét is tulajdonolja, amit bérbe ad a magyar államnak.”

A hat és fél perces tényfeltáró tudósításnak, melyben több vajdasági politikus, köztük Pásztor István VMSZ elnök is megszólalt, más megkérdezett pedig szó nélkül lerázza a piócamódszerrel próbálkozó újságírót, ihletője az a lista, pontosabban Excel-táblázat volt, melyet a Jobbik ismeretlen forrásból megszerzett és még április végén közzétett az alfahír.hu portálon. Ez az a bizonyos lista, amely Bódis Gábort is megszólalásra késztette a 168 óra legfrissebb számában.

A 11 milliárdnyi kedvezményes hitelt zsíroztak le Délvidéken? címmel az alfahír.hu-ban közreadott Balogh Gábor cikk megjelentetésének időpontjánál érdemes elidőzni egy pillanatig. A közlés alig két nappal azt követően történt meg, hogy a VMSZ tisztújító kongresszusán az egyedüli jelöltet, az eddigi elnököt, Pásztort megerősítették tisztségében, „véletlenül” pedig épp aznapra esett, amikor az újraválasztott elnök bejelentette a szabadkai Pannon RTV Szubjektív című műsorában: elkészült a VMSZ gazdaságélénkítési programja, melyen számos szakértő és politikus két évig dolgozott. Nyilatkozatában a pártelnök itt kiemelte, hogy „a magyar vállalkozások megerősítésére, a feldolgozóipar fejlesztésére épül a Vajdasági Magyar Szövetség gazdaságélénkítő programja”, és rögtön meg is indokolta a projekt kidolgozásának időszerűségét: „kapaszkodókat kell nyújtani a vajdasági magyar közösségnek a szülőföldön maradáshoz és a boldoguláshoz.”

Az alfahír.hu cikkírója szerint a lista története a 2012-es, nagy garral beindított Wekerle-terv útjára indításával kezdődhetett, melyben a deklarált cél egy egységes kárpát-medencei munkaerőpiac és gazdasági együttműködési rendszer megteremtése volt és abban fő stratégiai célkitűzésként a magyarországi vállalkozások Kárpát-medencei pozícióinak erősítését jelölték meg. A koncepciónak – mi is megírtuk ezt annakidején – fontos része volt a külhoni magyar cégek és gazdasági szereplők támogatása is.

A jobbikos portál cikkszerző kiemelte: „A Wekerle-terv sorsa hasonlóan alakult jó néhány más, a Fidesz kormány által bejelentett, jól hangzó elképzeléshez: fanfárok zúgása közepette, nagy csinnadrattával bejelentették, szakmai rendezvényeken büszkélkedtek vele - de érdemben nem igazán történt semmi.” 

A cikkből, mely „mint a forgószél, úgy söpört át Vajdaságon (is)” felborzolta a kedélyeket, pro és kontra nyilatkozatokra serkentett sokakat és nem utolsósorban egy ismeretlen, de a vajdasági viszonyokkal tökéletesen tisztában levő „jótevőt” az ide kattintva megtekinthető Pásztorra adaptált Hitleres Bukás videómém elkészítésére késztette, csupán még egy passzust idéznénk. Előtte viszont közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a világhálóra feltett videó láttán az érintettet cserbenhagyta a humorérzéke. Ahelyett, hogy a gonosz fricskát szó nélkül hagyta volna, mint tette ezt korábban hasonló esetben Orbán Viktor vagy Kelemen Hunor a lehető legrosszabbul, hivatalos pártelnöki közleményben reagálta le.

 „Ám a szándék nem veszett el, csak átalakult. 2014 folyamán a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Intézet javaslatára minden egyes elszakított régióra külön gazdaságélénkítő tervet dolgoztak ki. Felvidéken Baross Gábor, Kárpátalján Egán Ede, Erdélyben Mikó Imre nevét viseli a koncepció. A délvidéki verziót tavaly márciusban harangozták be. Ez valamilyen okból szintén Wekerle Sándor nevét kapta. Lehet, hogy azért, hogy összezavarják a határon túli források útját követni vágyó egyszeri újságírót, de az is lehet, hogy csak azért, hogy az egykori derék kormányfő nevét viselje egy olyan kezdeményezés is, ami tényleg működni fog.” 

Hogy valóban működni fog arra mutatkozik némi garancia, hisz azóta maga Pásztor ismerte el a Nemzeti 1 Tv riporterének a már szóbahozott riportfilmben, hogy a gazdaságélénkítő programot már korábban letette Orbán Viktor asztalára. Mint tudható, a két politikus közötti egyeztetések az újabban egyre intenzívebbé váltak: a magyar miniszterelnökkel a napokban, előtte pedig meg a múlt hónapban is személyesen konzultált. Azt sem tagadta a VMSZ elnök, hogy a lista elkészítésében személyesen vállalt főszerepet, mert kijelentette: „mintegy 40-45 vállalkozót szólítottam én meg, akik közül alig párnak van VMSZ-es kötődöttsége, ahogy ezt próbálják mindenkire rárántani és ráhúzni.” Elmondta azt is: a lista valójában nem is az, aminek látszik: „nem egy lista, hanem egy összefoglaló kép arról, hogy milyen a vajdasági magyar vállalkozói réteg”, továbbá szól arról, hogy az csak azért készült, „hogy kiszűrjék a hitelre érdemes cégeket”, s a javasoltaknál pedig a VMSZ kötődés nem volt előny, de a pártkötődés hátrányt se jelentett.

A lista, ami ezek szerint mégsem lista, a konkrét és jól ismert, Vajdaságban túlságosan is jól ismert nevekkel, köztük VMSZ elnökségi tagokkal és családtagjaikkal, és nem mellékesen a vajdasági átlagember számára mesés összegeket is tartalmazva, azóta önálló életre kelt, közkézen forog és Érisz almájának bizonyulva a viták kereszttüzében áll.

Maga a pártelnök, némi következetlenséget tanúsítva, hiszen korábbi nyilatkozatában még maga is expressis verbis listáról beszélt és így szólt róla: „a szóban forgó lista azoknak a lehetséges cégeknek a listája, amelyek anyagi támogatásban részesülhetnek a vajdasági magyar közösség gazdaságélénkítő programján belül”, határozottan kiáll annak korrektsége mellett. Tette ez azért, mert mint elmondta: „a listán szereplő harminc cég közül eddig tizenhatnál jártak a VMSZ képviselői, és ez felemelő élmény volt.”

„A közhangulat azonban, amit a lista kiváltott, már kevésbé tanúskodott felemelő élmények megéléséről” – szólt egy másik megítélés. A legnépszerűbb vajdasági hetilap, a Családi Kör Hitel(telen) számítgatás jegyzetírójának cikkében a VMSZ ellenlábasainak a véleménye is hangot kapott, akik elfogadhatatlannak tartják, hogy nyilvános pályázat nélkül választották ki azt a harmincnyolc céget, amelyeket kedvezményes magyarországi támogatásokra javasolt a párt. Ők úgy vélik: a VMSZ holdudvarának pénzeléséről van itt szó és „a magyarországi támogatásokat nem lenne ildomos és erkölcsös a pártklientúra építésére használni, mert a cél nem a párthoz közeli ötven család vállalkozásának megerősítése, hanem közösségünk egészének gazdasági felzárkóztatása.”

Megint más vélekedők már Orbán-Pásztor paktumot sejtenek és így kiáltanak fel: „Orbán megveszi Pásztornak a választásokat a magyar nép pénzén.” Közben az is elhangzik: „Én is vállalkozó vagyok Szabadkán és üvegfúvással foglalkozom. Egyik pártnak sem vagyok a tagja, és ha nem olvastam volna a Facebookon ezt a hírt, valószínűleg soha sem tudtam volna erről a pályázatról.”

Van, aki a listával megismerkedve ötletel, s nem tagadható, hogy javaslatában van is ráció: „Ha – képzeljük el – más megfontolásból csak egy milliócskát vontak volna le a 37,8-ból, és a versenyszellemben kínáltak volna hiteleket, mondjuk, legalább 10 életerős és ötletdús fiatalnak, meglapozott tudással és elképzelésekkel előrukkoló potenciális vállalkozónak, még az is elképzelhető, hogy ők is csökkentenék a munkanélküliséget, s meghallgatnák a szülőföldön maradásra ismételgetett buzdítást.”

A vélemények között felfedezhető azé is, aki „átlát a szitán” és rámutat: nem halosztogatásról van itt szó, hanem hálóhoz való juttatásról, nem humanitárius adomány a tervezett segítség, hanem hitelnyújtás. Ez a szót kérő meg is fogalmazta keresetlenül: a szociális demagógiára fogékonyak érzelmeit a listás bajkeveréssel határon túlról gerjesztik, nagyon is konkrét magyarországi belpolitikai megfontolások miatt. Ki is mondja: a most károgók nem vajdasági, hanem a Jobbik érdekeit szolgálják: „Majd ha az alfahír letesz az asztalra a lapokat, hogy őt ki zsírozza le ilyen áskálódásokért, akkor találgathat, ködösíthet. Ócska trükk, hogy a 250 ezer délvidéki magyar mindegyike nem részesül a pénzeső áldásaiból. Talán nem kéne elhallgatni, hogy ez nem szociális segély.”

Mi tagadás, magunk a leginkább továbbgondolandónak ez utóbbi véleményt ítéljük. Mert a lista-vitát kirobbantó kiszivárogtató alfahír cikk utolsó mondata túlságosan is árulkodó: „Tényleg remek dolog, hogy ennyi kiváló szakember tudását és tapasztalatait ötvöző hosszú távú stratégia született. Nagy szükség van rá. De kérdés, hogy a történelmi esélyből részesülhet-e az a 250 ezer ember, akik az ilyen listákra sosem kerülnek fel?”

Bódis Gábor cikke, A lista a Jobbik vajdasági nyomulását nemcsak a Vona Gáborék által nyilvánosságra hozott dokumentum kapcsán teszi szóvá. Az ismert tévés szakember és író, magánlap és kiadóvállalat alapító, a vajdasági közvélemény-formálásban komoly befolyással rendelkező, „pártdiktátumtól és nemzetieskedő pátosztól mentes, független” értelmiségi társaság, a Napló Kör létrehívója és mindenese, akit mifelénk leginkább a Duna Televízió egykori hírigazgatójaként ismerhetnek (ő az, aki 2011-ben egyik első áldozata lett a Duna Televízió elsorvasztásának, és aki keserűen, akkori elbocsátásakor így értékelhetett egy életpályát: „mindkét leváltásomra /Milošević korszak, Fidesz éra/ rendkívül büszke vagyok. Nekem mind a kettő felér egy-egy Pulitzer-díjjal.”)  – a tavalyi szabadkai színházi botrány kialakulásáért is a szélsőjobb vajdasági térnyerési kísérletét tartja felelősnek és persze azokat is, akik asszisztáltak ehhez.

A cikk indítása bravúros: Bódis már az első mondatokban követ dob a tóba, miközben kimondja a lényeget, rögtön cikkének a konzekvenciáját is rögzíti. Ezt pedig úgy teszi, hogy mindenkit, még a mérsékelt érdeklődésű lapolvasót is azonnal kíváncsivá teszi, mert késztetést érez arra, hogy megismerje az elmúlt 25 esztendő „kis vajdasági magyar tükrét”, egy sokat megélt, és sokfelé sokat tapasztalt, magát független, szabadelvű értelmiséginek valló szemszögéből.

„Hol van a lóvé? Évekkel ezelőtt frappánsan így fogalmazta meg a szerbiai politika lényegét összegző kérdését egy - sok vajdasági magyar szavazót is rendszeresen begyűjtő - autonómista párt (Vajdasági Szociáldemokrata Liga) vezetője. Ezt a lényeget az itteni magyar politikum sem kerülhette el. Mára már ott tartunk, mint a magyarországi testvérpárt, a Fidesz. A teljhatalom útja a csúcsra a saját oligarcha hálózat kiépítésén keresztül vezet. Erről szól a kiválasztott vajdasági magyar vállalkozókat tartalmazó lista.”

Felidézve a rendszerváltoztatás korának hőskorát, az egységes vajdasági érdekképviseleti szervezet nem is sikertelen négy esztendejét, nem kertel és kíméletlenül kimondja: „az „ártatlanság kora” lufiként kipukkant, amikor az akkori pártvezetőség (Ágoston András és a többiek) el kezdték firtatni, hogy hova tűnt a magyarországi anyagi támogatás egy bizonyos része. A kérdést elsősorban egy adai (mellesleg Rákosi Mátyás szülővároskája) pszichológus házaspár mellének szegezték, mert a férj volt a párt pénztárosa. Ebből aztán olyan ideológiai vita robbant ki, hogy a nevezetes zentai kongresszuson (1994) kettészakadt a párt: Ágoston elnök és társai a magyarországi pénzek nélkül maradtak, míg a szakadárok (később: Vajdasági Magyar Szövetség) mindent vittek, a pénzt, a tagságot és a jövőbeni szavazatokat is.”

A sajátos, Bódis értelmezésű vajdasági magyar „párttörténet” így folytatódik: „A VMSZ viszont a zentai „vereségből” politikai tőkét tudott kovácsolni és Kasza József (akkori szabadkai polgármester), finoman fogalmazva, erőskezű vezetésével egyeduralomra tett szert a folyamatos fogyatkozásban levő (jelenleg 250 ezer körüli) vajdasági magyarok között, azaz azok közösségi intézményeiben. Időközben Szerbiában, az EU iránti megfelelési kényszerből, az itteni kisebbségeknek (a magyar a legnagyobb, lévén a koszovói albánok saját államot alapíthattak) egyfajta autonómiát biztosítottak. Azaz megalakultak a kisebbségek „parlamentjei” a nemzeti tanácsok (alapítói jogokkal a kisebbségi oktatási és kulturális intézményekben, illetve a médiában).”

A minden bizonnyal Vajdaságban sokak számára darázscsípéssel, de az is lehet, hogy inkább lórúgással felérő „krónika” a továbbiakban még lendületesebbé válik, majd felbukkan a VMSZ jobbratolódásának motivációja is, aminek Bódis meglátása szerint elsősorban az oka a majd’ mindent meghatározó és mindenkit mozgató föníciai találmányban volt:

„Miután Kasza, máig nem tisztázott okok miatt, majd egy évtizeddel ezelőtt lemondott az elnökségről, az eddig főleg gazdasági ügyekben mozgó Pásztor István vette át a párt vezetését. Az önjáró Kasza alatt „sínylődők” fellélegezhettek, jött egy sokkal higgadtabb, racionálisabb főnök. Az öröm nem sokáig tarthatott: először is megkezdődött a párt kaszátlanítása. Ez a folyamat a tiszteletbeli elnök kirúgásával fejeződött be. Megkezdődött az ellenséggyártás.

Következtek a demokraták (Zoran Đinđić meggyilkolt miniszterelnök balközép pártja, amely később Boris Tadić volt államfő vezetésével sokáig kormánypárt volt), akikkel helyi szinteken koalícióra lépett a VMSZ, de a vajdmagyar „koronaékszer”, Szabadka miatt (ki adja a polgármestert) szétszedték a babaruhát. Ebben nem kis szerepe volt Lovas Ildikónak, aki már akkor a VMSZ szürke eminenciásának és Pásztor közeli bizalmasának számított, és akit a demokraták leváltottak a szabadkai kulturális tanácsos tisztségéről. Megindult a háború a zöldek (VMSZ) és kék-sárgák (Demokrata Párt) között.

Erre az időszakra datálható a VMSZ jobbratolódása is. Nem mintha egy (csak) etnikai alapokon szerveződő pártban bármikor is tombolt volna a baloldali vagy liberális szellem, Az „ideológiai megszilárduláshoz” nagyban hozzájárult az a tény is, hogy az anyaországban ismét a Fidesz jutott hatalomra (2010). Hiszen onnan jön a már említett lóvé.”

Következik a legújabbkori história Bódis Gábor olvasatában, ahol szintén vitriolba mártott tollal értékel, nem is kevés indulattal országos és helyi (vajdasági) politikai átrendeződéseket. Elismeri ugyan, hogy a politikai érdek és a finnyáskodás nem mindig járnak párban, még egy kisebbségi párt számára sem, de ennek csupán tudomásulvételét nyugtázza, és ezt korántsem elégedetten teszi:

„Nemcsak a jobbratolódásnak tudható be, hogy Pásztorék partnert váltottak, főleg azután hogy Boris Tadić akkori államfő, egy öngyilkos kísérlettel kiíratta a parlamenti választásokkal együtt az előrehozott elnökválasztásokat is (2012). Arattak a szélsőjobboldali Vojislav Šešeljtől (hágai vádlott, ideiglenesen szabadlábon) elszakadt haladók (!?) és vezetőjük, a temetkezési vállalkozásban tapasztalt Tomislav Nikolić, a liberális szerb értelmiség megrökönyödésére, legyőzte Tadićot. A másik Šešelj-klón, Aleksandar Vučić egy felesleges közjáték és egy még feleslegesebb választás után miniszterelnök lett. Valójában a szerb politikai élet szinte korlátlan ura.

Pásztorék, megérezvén az idők szavát, bejelentkeztek az új Vučić-kormányba. Ennek tagjai között háborús uszítók, Milošević és özvegye, a moszkvai emigrációban élő, Mirjana Marković lelkes hívei is ott vannak. A kilencvenes évek etnikai tisztogatásainak kitervezői, végrehajtói. A politikai érdek azonban felülírta az esetleges finnyásságot. Négy államtitkárral is képviselteti magát a VMSZ a szerb kormányban. Tevékenységüket diszkrét homály fedi.

Szabadkát is visszaszerezték, hiszen itt is összeálltak a haladókkal a demokraták ellenében és lőn magyar polgármester (Maglai Jenő). Bonyolultabb  a helyzet a tartomány (Vajdaság) szintjén, ahol még mindig a demokratákkal kormányozhat a VMSZ, de Pásztornak már volt számos kiugrási kísérlete, de igazából nem merte bevállalni a tartományi hatalom megdöntését. Kivárja az előre hozott választásokat.

Megteremtődött egy szilárd alaphelyzet: Belgrád és Budapest is Pásztorék szilárd támaszának tűnik. A Fidesz kivételes partnerének tartja a VMSZ-t és annak hűségét pénzzel is honorálja. A kassza feltöltve, káderek elhelyezve, a média és a kultúra szorosan ellenőrzés alatt (kritikai hangnem kiirtva).”

Az elkövetkezendőkben az elmúlt egy esztendő vajdasági magyar történései kerülnek terítékre sajátos értékelői olvasatban, egészen napjainkig. Mindazt, amit elsősorban egy konfliktusgerjesztő akarnok számlájára ír Bódis, azt a 168 óra szerkesztősége a publicisztika alcímében sommázza: „És akkor valami nagyon elromlott. Lovas Ildikóval a háttérben elkezdődtek a tisztogatások elsősorban a kultúrában.”

Mi a folytatásban megfogalmazott súlyos szavakra itt nem térünk ki. Már csak azért sem, mert a felsoroltak több mozzanatát egy megannyi kritikát tartalmazó, de némiképp visszafogottabb hangvételű másik megszólalásból, melyet nemrég ismertettünk e rovatban, amikor a Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnökének, Korhecz Tamásnak nagy visszhangot kiváltó múlt havi interjúját mutattuk be, az olvasónk már jórészt ismerhetik.

Zárásképpen inkább essen szó arról: hogyan látja a szerzőnk a szerinte „kármentéssel” próbálkozó április 25-i VMSZ tisztújító közgyűlés utáni váratlan jobbikos kiszivárogtatást, melyet kiötlői bombának szántak és kár is lenne tagadni, az annak is bizonyult:

„Az igazi bomba azonban csak ezután robbant. Egy magyarországi szélsőjobboldali portál nyilvánosságra hozott egy listát, azokról a vajdasági magyar vállalkozásokról, amelyek nagyon kedvezményes anyaországi hitelt kapnak. A lista létét és tartalmát senki sem cáfolta, habár Pásztor enyhíteni igyekezett az indulatokat, a belgrádi Politika napilapnak. Politikai merénylet kísérletről beszélt, meg arról, hogy még nem is tudni Magyarország egyáltalán akar-e itt beruházni. Csak egy nappal később az új belgrádi nagykövet, Pintér Attila cáfolta a pártelnököt, hiszen Szabadkán, a zsinagóga munkálatait meglátogatva azt mondta: a magyar kormány 11 milliárd forintos (majdnem 38 millió eurós) segélyt biztosít harminc egy néhány vajdasági magyar vállalatnak és erről megkezdődtek a tárgyalások.

A lista összeállítását természetesen nem előzte meg semmilyen pályáztatás, sőt a nyilvánosság is ki volt zárva. Ezért a felháborodás, meg azért, mert a napnál is világosabb, hogy a VMSZ-hez igen közelállók jutnak busás anyaországi hitelekhez. A legtöbbet egy szabadkai vállalkozó (borászat, gyümölcstároló), a VMSZ szabadkai elnöke és külön a fia (üvegszövet gyár), a párt elnökségi tagjának öccse (wellness) stb. zsebelheti be.

A Mészáros Lőrincek megjelennek a Vajdaságban is.”