Takács Csaba posztumusz díszpolgári címet kapott Nagyenyeden
Posztumusz díszpolgári címmel ismerte el Nagyenyed önkormányzata Takács Csaba közösségépítő munkáját és az erdélyi magyar közösségért végzett szolgálatát. Az ünnepi alkalomra pénteken került sor az enyedszentkirályi egykori Bánffy-kastélyban. Az elismerést felesége, Takács Ibolya vette át.
Amint arról korábban beszámoltunk, a nagyenyedi városi tanács szeptemberben döntött arról, hogy posztumusz díszpolgári címet adományoz Takács Csabának, az RMDSZ egykori ügyvezető elnökének, a Communitas Alapítvány néhai elnökének. A 2026. májusában, 71 éves korában elhunyt közéleti személyiség Nagyenyeden született, a Bethlen Gábor Kollégium egykori diákja volt, és bár életútja más vidékekre vezette, szülővárosához mindvégig szoros szálak fűzték.

A pénteki ünnepségen a családtagok, barátok, egykori munkatársak, közéleti szereplők és a helyi közösség képviselői gyűltek össze, hogy felidézzék Takács Csaba életútját, munkásságát és emberi példáját. Az eseményt Lazsádi Laura konferálta, a felszólalók pedig különböző nézőpontokból idézték fel azt az embert, aki évtizedeken át dolgozott az erdélyi magyar közösségek megerősítéséért.
A közösség szolgálatában – személyes emlékek és méltató szavak
Az ünnepségen elsőként Lőrincz Helga államtitkár személyes hangvételű köszöntőjében arról beszélt, hogy Takács Csaba hiányát nemcsak családja és barátai, hanem egy egész közösség érzi. Felidézte, hogy már gyermekkorából ismerte a Takács családot, később pedig közéleti munkája során is sokat beszélgetett Csabával a szórványban élő magyar közösségek helyzetéről, Nagyenyedről, Fehér megye magyarságáról és a Bethlen Gábor Kollégium jövőjéről. Mint mondta, ezek a beszélgetések mindig többet jelentettek egyszerű eszmecserénél: Takács Csaba figyelmesen hallgatott, kérdezett, mérlegelt, és amikor szükség volt rá, tanácsot adott.
Lőrincz Helga kiemelte, hogy Takács Csaba számára Nagyenyed nem csupán a szülővárost jelentette, hanem egész életében fontos maradt a kollégium és az erdélyi magyar szórvány ügye. „Nemcsak a nagy ügyekben tudott gondolkodni, hanem értette a helyi közösségek mindennapi küzdelmeit is” – fogalmazott. Hozzátette: a díszpolgári cím nem csupán személyes elismerés, hanem Nagyenyed köszönetnyilvánítása is mindazért, amit Takács Csaba a városért, Fehér megyéért és az erdélyi magyar közösségért tett.
Ezt követően Szép Gyula, a Communitas Alapítvány elnöke idézte fel Takács Csaba életútját, munkásságát és közösségépítő szerepét. Beszédében térképként rajzolta fel azokat a tájakat és közösségeket, amelyek meghatározták az elhunyt életét: Nagyenyedet, Hunyad megyét, a Mezőséget és Erdély más vidékeit. A térkép és az iránytű képeivel érzékeltette, hogy Takács Csaba mindig tudta, honnan indult, és milyen értékek mentén kell továbbhaladnia. Felidézte mérnöki gondolkodását, történelmi tájékozottságát, valamint azt, hogy a múlt ismeretét nem önmagáért tartotta fontosnak, hanem azért, hogy abból a jövő számára is utakat lehessen kijelölni.

Szép Gyula szerint Takács Csaba nemcsak intézményeket épített, hanem embereket kapcsolt össze, közösségeket erősített, és munkájával maradandó nyomot hagyott maga után. Beszéde egyik fontos gondolata az volt, hogy az általa képviselt értékek – a közösség iránti felelősség, a kitartás és az emberség – továbbra is irányt mutathatnak azoknak, akik az erdélyi magyar közösségekért dolgoznak.
Dragoș Crișan, Nagyenyed polgármestere a város nevében hajtott fejet Takács Csaba emléke előtt. Beszédében a szülővároshoz való kötődését és azt hangsúlyozta, hogy bár Takács Csaba életútja más településekre vezette, soha nem szakadt el igazán Nagyenyedtől. A város és a helyi magyar közösség mindig számíthatott a támogatására. A polgármester a díszpolgári címet a város hálája és tisztelete kifejezésének nevezte.
Vincze András, Fehér megye alprefektusa beszédében Takács Csaba közösségépítő munkáját méltatta. Felidézte, hogy az RMDSZ alapítójaként már a kezdetektől részt vállalt a romániai magyar közösség érdekképviseletének újjászervezésében, közel két évtizeden át ügyvezető elnökként dolgozott, a Communitas Alapítvány élén pedig az erdélyi magyar kultúra, oktatás és közösségi élet támogatását szolgálta. Mint hangsúlyozta, Takács Csaba azok közé tartozott, akik tudták: közösséget nemcsak a nagy pillanatokban, hanem a mindennapi, sokszor fáradságos munkával lehet építeni. „Szervezetet épített, embereket kapcsolt össze, vitákat simított el” – fogalmazott.
Vincze András külön kiemelte, hogy Takács Csaba Fehér megye magyarsága számára mindig több volt országos vezetőnél: olyan ember volt, aki bármilyen magasra jutott, soha nem felejtette el, honnan indult, és mindvégig szívén viselte a szórványban élők, valamint szülőföldje sorsát. A családhoz fordulva azt kívánta, hogy a közös főhajtás valamelyest enyhítse a veszteség fájdalmát, és erőt adjon annak tudata, hogy Csaba emléke tovább él a barátokban, munkatársakban és azokban a közösségekben, amelyeket segített.

Fülöp Szabolcs, Nagyenyed alpolgármestere szintén a szülővároshoz fűződő kapcsolatot és Takács Csaba közösségért végzett munkáját emelte ki. Beszédében arra emlékeztetett, hogy bár Takács Csaba sok évvel ezelőtt elkerült Nagyenyedről, soha nem szakadt el szülővárosától. A Bethlen Gábor Kollégiumról és a nagyenyedi magyar közösségről mindig szeretettel beszélt, és hosszú éveken keresztül támogatta a helyi közösséget. Az alpolgármester a díszpolgári címet méltó elismerésnek nevezte.
Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának vezető konzulja egy népmeséből, a legkisebb fiú történetéből kiindulva idézte fel Takács Csaba személyiségét. A mesebeli legkisebb fiú egyenes gerinccel, őszintén és bátran indul útnak, miközben természetes számára, hogy segítséget nyújtson másoknak. A konzul szerint felnőttként is olyan embereket szeretnénk magunk körül, amilyen ez a legkisebb fiú: egyeneseket, őszintéket, akikre számítani lehet. Úgy fogalmazott, hálát adhatunk azért, hogy egy ilyen embert ismerhettünk, és most munkáját, kitartását, egyenességét és őszinteségét méltatjuk.
A felszólalók sorát Takács Aranka, Takács Csaba lánya zárta, aki személyes emlékeivel idézte fel édesapja alakját. Elmondta, hogy Nagyenyed nem csupán a születési helyét jelentette számára: itt töltötte gyermek- és diákéveit, itt ismerte meg későbbi feleségét, és itt formálódott az az ember, akit később oly sokan tiszteltek. Bár az élet más utakra vezette, szülővárosát soha nem felejtette el, Nagyenyed mindig a gyökereit jelentette.
Takács Aranka arról is beszélt, hogy édesapja nagy felelősséggel viszonyult a kimondott és leírt szavakhoz: minden mondatát alaposan átgondolta, mert számára az írás a gondolatok és a lélek tükre volt. Életét az erdélyi magyar közösség szolgálata határozta meg. „A közösség nem a hangos szavakban, hanem az összefogásban, a megbízható, tisztességes és eredményes munkában rejlik” – idézte fel édesapja egyik fontos gondolatát. Hozzátette: számára a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és az emberek, közösségek, kultúrák közötti hidak építése volt meghatározó.
Lánya szerint Takács Csaba ajtaja és szíve mindenki előtt nyitva állt: meghallgatott, gondolkodott, megoldásokat keresett, sokszor akkor is, amikor már fáradt volt. A család nevében megköszönte Nagyenyed önkormányzatának, a képviselő-testületnek és mindazoknak, akik támogatták a díszpolgári cím odaítélését. Megható szavakkal fordult édesapjához is, hangsúlyozva, hogy bár nem szerette a személyi kultuszt, emlékét és közösségi értékeit a család továbbviszi.
„Nem beszédeket hallottunk, hanem szívből jövő szavakat”
Az ünnepséget követően a Maszolnak Takács Csaba felesége és gyermekei nyilatkoztak arról, mit jelent a család számára a posztumusz elismerés, és hogyan élték meg a megemlékezést.
Takács Aranka elmondta, hogy a kitüntetés nagy megtiszteltetés a család számára, különösen azért, mert édesapja halála után ilyen hamar megszületett a döntés. Ez számukra azt bizonyította, hogy Takács Csaba fontos volt a közösségnek, és hiánya sokak számára érezhető. Meghatónak nevezte, hogy a teremben összegyűlt barátok, kollégák, osztálytársak, családtagok és közéleti szereplők ennyi szeretettel emlékeztek rá.
„Nem beszédeket hallottunk, hanem szívből jövő szavakat és gondolatokat” – fogalmazott. Hozzátette, a családnak jólesett mindezt hallani, hiszen ők a mindennapokban is pontosan tudták, milyen nagy jelentősége volt Takács Csabának. Aranka úgy érezte, az ünnepség nem pusztán protokolláris esemény volt, hanem egy nagy családi találkozás, amely a gyógyulás felé vezető út egyik állomását is jelentheti a családtagoknak. Azt kívánta, hogy a jövőben is legyenek olyan alkalmak, amelyeken édesapja munkájáról és értékeiről beszélnek, és azokat minél szélesebb körben továbbadják.
Takács Ibolya, az elhunyt felesége arról beszélt, hogy már szeptember óta tudott a városi tanács döntéséről, de az ünnepség közeledtével egyre inkább elérzékenyült. Végül lányával, Arankával együtt arra jutottak, hogy ez az alkalom elsősorban a Csaba iránti tisztelet kifejezése. Bár nagyon hiányzik neki, örömmel töltötte el, hogy ennyien szerették és tisztelték férjét. „Nagyon jól esett, hogy így tisztelik, és sokan szerették” – mondta, hozzátéve: Takács Csaba megérdemelte az elismerést, hiszen Nagyenyed mindig a szívügye volt.
Takács Csaba fia, Takács Attila is megrendülten beszélt édesapjáról. Elmondta, hogy lelki világa két határ küszöbén inog: egyrészt szomorú, mert emlékek, szavak, gondolatok és befejezetlen tervek jutnak eszébe édesapjával kapcsolatosan, másrészt pedig örvend annak láttán, milyen sokan tisztelték és szerették édesapját. Szerették, mert édesapja a helytállást sugallta, gondos, megfontolt szavai iránytűként, útmutatóként hatottak. Ugyanakkor tisztelték, hiszen Erdély számos oktatási és kulturális intézményében ott volt az ő keze munkája. „Sosem azt mondta, mit kell csinálni, hanem azt, hogy mi az irány. Egy nyitott szív volt az erdélyi közösségnek” – fogalmazott.
Méltó helyszín a megemlékezéshez
Az ünnepi alkalom kulturális műsorában Gyenge Zoltán Balázs hegedűművész és Kolcsár Péter zongoraművész működött közre. A zene a megemlékezés sajátos hangulatát erősítette, és olyan érzelmeket is kifejezett, amelyeket szavakkal nehéz lett volna megfogalmazni.
Ugyanakkor levetítettek egy Takács Csabával készült videóinterjút, és Lőrincz Zoltán kiváló nagyenyedi fotóművésznek is átadták a díszpolgári címet, amelyet ő is nemrégiben nyert el.
A rendezvény végén a résztvevőket fogadásra és kötetlen beszélgetésre hívták, így a jelenlévőknek lehetőségük nyílt arra, hogy személyes emlékeiket is megosszák egymással.

Az ünnepségnek otthont adó enyedszentkirályi Bánffy-kastély különleges történelmi környezetet biztosított a megemlékezéshez. A ma látható kastély a 19. század végén, az 1890-es években épült Bánffy Jenő megrendelésére, Pákei Lajos tervei alapján. Építészeti megjelenésében több stílus – többek között a historizmus, a neoreneszánsz és a neobarokk – elemei ötvöződnek. A kastély története azonban régebbre nyúlik vissza: a Bánffy család már évszázadokkal korábban birtokos volt a településen, és a helyszínen korábbi nemesi rezidencia is állt.
Az épület később állami használatba került, többek között gyermekotthonként és speciális iskolaként működött, majd felújítási munkálatok révén ismét méltó állapotba került. A történelmi falak között tartott ünnepség így nemcsak Takács Csaba életművének, hanem a szülőföldhöz és az erdélyi magyar közösséghez való hűségnek is jelképes helyszíne lett.
CSAK SAJÁT