Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 18-24.)

Szinetár Miklós Bánffy Miklósról: „Nagyon szeretem benne, hogy soha nem tartozott semmilyen szekértáborba, nyájba. Ilyesmibe nem lehetett belerángatni. Mindig megőrizte az egyéniségét. Csak az országhoz, Erdélyhez, a művészethez kötődött. A nagy ügyekhez. Propagandája viszont csak a szekértáboroknak van.”

Megszólalt a héten Szinetár Miklós az Operaház egykori főigazgatója és a Magyar Nemzet munkatársának, Kiss Nellinek adott interjújában gróf Bánffy Miklósnak az életművét méltatja, annak apropóján, hogy a napokban a Magyar Művészeti Akadémia egész napos konferenciát rendezett az író-politikus és művész közelgő születésnapja alkalmából.

Amikor 2010. június 5-én, halálának 60. évfordulóján, Szegeden, a Dóm téri panteonban, a Marokkóban élő lánya jelenlétében felavatták Bánffy Miklós mellszobrát, nagyszabású emlékülésre is sor került a Tisza parti városban. A Hittudományi Főiskolán tartott emlékülés egyik előadója akkor így fogalmazott: „A magyar értelmiség egyik legnagyobb árulása: Bánffy elhallgatása”.

A talán túl sarkosan fogalmazó szigorú ítéletmondóval nem szálltak vitába, maga a szoborállítás és az ottani Bánffy konferencia sem kapott túl nagy sajtóvisszhangot. A Bánffy szellemi örökségével szembe nézni nem tudó vagy nem akaró, magyarországi értelmiséget elmarasztaló akkori kinyilatkoztató szavaiban, ha némiképp azt túlzónak is éreztük, nem kevés igazság rejtőzött.

Ha a szemle keretében netán megengedhető a személyes tapasztalat megosztása is, akkor ezzel most élnénk is: nagy nyomatékkal le kell szögeznünk, ha volt olyan értelmiségi az elmúlt évtizedek Magyarországán, akire az említett korholás nem érvényes, sőt éppen a fordítottja igaz, akkor első helyen kell megemlíteni Szinetár Miklós nevét.

Ő volt az, aki nemcsak az egykori operaházi intendáns, majd külügyminiszter és a két világháború közötti erdélyi irodalmi kiválóság életművének és szerepvállalásának szerintünk talán a legjobb magyarországi ismerője, hanem egyben ő az, aki már akkor a XX. századi magyar szellemi élet óriásának látta és próbálta láttatni Bánffy Miklóst, amikor ezzel még nagyon egyedül volt. Tette ezt már akkor és próbált például a magyar fővárosban Bánffyról utcát vagy közteret a Sugár úti palota közelében elneveztetni (ez sajnos mindmáig nem sikerült neki), amikor a bonchidai gróf mai, konjunktúralovag méltatói közül egyesek, közülük a ma már gomba módra megszaporodott törleszkedők, még hallani se akartak Bánffyról, sőt vitatták kultúrtörténeti vagy éppen diplomáciai jelentőségét.

Be kellett következnie a damaszkuszi úton annak a bizonyos nagy csúcsforgalomnak, hogy megtörténjen az író, a politikus és a sokoldalú művészember újrafelfedezése és Bánffy Miklós egyre inkább jelen legyen a köztudatban, az életpálya és az életmű pedig „megszámláltasson” és ne csak „hijjával találtasson”.

Nézzük ma inkább a dolgok jó oldalát és borítsunk fátylat a gyakran a mindenható irodalompápa szerepkörében tetszelgő Illés Endre személyes ellenszenvét átörökítők hozzáállására vagy Illés kortárs epigonjainak fanyalgásaira. Éppúgy felejtsük el azoknak az „elhallgatóknak” a fenntartásait is, akik lebecsülték Bánffy rövid külügyminiszterség alatt szerzett elévülhetetlen érdemeit. Spongyát rá, hogy ők nem akarták tudomásul venni, hogy ő volt a XX. században az egyetlen sikeres magyar hongyarapító: Bánffynak és természetesen a személyes barát és politikai küzdőtárs miniszterelnökének, Bethlen Istvánnak meghatározó szerepe volt abban, hogy a Trianonban Ausztriának ítélt Moson, Sopron, Zala és Vas vármegyék nyugati sávja és ezek központja, Sopron népszavazással visszakerült Magyarországhoz.  (1921. december 14. és 16. között 15 334-en döntöttek úgy – köztük Sopron polgárainak 73 százaléka –, hogy Magyarországhoz szeretnének tartozni, míg 8227-en az osztrák állam mellett voksoltak.)

És azt se felejtsük el Bánffynak, már csak azért sem, mert e szemlénkben még Nyirő Józsefről is majd szó esik, aki a Szálasi puccs után a nyilasokra esküdött fel és lett képviselőként a „Nemzetvezető” szekértolója még az utolsó utáni pillanatokban is, hogy ő, amikor kellett, tudott helyesen dönteni. (Bánffy a nyilasok hatalomátvétele után azonnal a következő tartalmú lemondólevelet írta az Országgyűlés felsőházi elnökének: „Tekintettel arra, hogy magyar törvényhozásról többé szó sem lehet, van szerencsém Nagyméltóságoddal tudatni, hogy felsőházi tagságomról ezennel lemondok.”)

Egyszóval örüljünk annak, hogy most az emlékezetes népszavazás, a hűség napja évfordulóján és a december 30-i születésnaphoz közeledve Erdély és Magyarország nagyformátumú írástudójának és közéleti emberének szobrot avattak, ahol politikusok, köztük Balog Zoltán emberi erőforrás-miniszter méltatták gróf Bánffy Miklós diplomáciai érdemeit. (Azt viszont értetlenkedve láttuk-hallottuk, hogy miért éppen Balog miniszter lett az ügyeletes főavató és miért ő méltatta az egykori külügyminisztert, a legsikeresebb magyar diplomatát? Botor módon úgy gondoltuk: ha Magyarországnak ma történetesen egy Kolozsváron született külügyminisztere van, akkor egy nagy előd szobrának az avatását, aki 1874. december 30-án ráadásul szintén Kolozsváron látta meg a napvilágot, Martonyi János megtisztelő kötelességként éli meg és lesz róla mondanivalója. Tévedtünk, de talán ez nem a mi hibánk)

A minap, a soproni Erzsébet-kertben felavatott Bánffy Miklós emlékmű mellett (az alkotás annak a Párkányi Raab Péter szobrászművésznek köszönhető, aki a Nemzeti Színház szoborparkjának egész alakos portrészobraival, igazi remekművekkel lett közismert és közkedvelt) örüljünk annak is, hogy Erdély és Magyarország polihisztorának tiszteletére emlékkonferenciát rendeztek Budapesten, december 18-án. Ezalkalomból, amint az itt olvasható programból kitűnik, a Bánffy-életmű legjobb erdélyi és magyarországi ismerői – köztük Szinetár Miklós is – értekeztek az íróról, a művészről, a diplomatáról, akihez hasonló „színes, tehetséges, hasznos, tisztességes alakja volt a múlt század magyar kultúrtörténetének - és történetének”.

Hogy miről volt itt szó még az eddig elmondottakon kívül? Erre vonatkozóan érdemes idéznünk a tanácskozás beharangozójából: „Megszervezte és népszerűsítette a két világháború közti erdélyi magyar irodalmat. Nagyszerű drámákat írt, és egy felejthetetlen nagy regényt, az Erdélyi történetet. Hatvanezer holdas nábobként született, és koldusszegényen halt meg. Bonchidai kastélyát, amit Erdély "Verszáliája"-ként emlegettek, a németek felgyújtották. Egész életén át mindig csak használni akart, akivel csak lehetett, jót tett - nem is őrizte emlékét a "hálás" utókor. Alig tudnak ma róla, mert egyetlen klikkhez sem tartozott, se szekértáborhoz, se generációs véd- és dacszövetséghez.

Miközben e decemberi Bánffy-újrafelfedezés okán valóban csak örülni lehet és kell, hogy végre bekövetkezett, aminek rég meg kellett volna történnie, egyetlen pillanatra sem feledtethetjük: abban, hogy mára Pannóniában is egyre többen döbbennek rá (mert Erdélyben mindig tudták, ha ezt nem is mindig lehetett kimondani) arra, hogy ki is volt Bánffy és mit tett azért a nemzetért, amelyből vétetett, abban kulcsszerepe volt Szinetár Miklósnak. Ő az, aki évtizedek óta konok következetességgel és a nagy előd iránt érzett megkülönböztetett alázattal és tisztelettel próbálja ápolni Bánffy Miklós emlékét és népszerűsíteni azt az életművet, melynek háromkötetetes kulcsregénye ma már angolul, franciául, spanyolul és németül is olvasható és végre magyarul is újra kiadták. E tisztelgés és népszerűsítés legjobb és a legtöbbekhez eljutó, kézzelfogható eszköze az a 2001-ben készült háromrészes kiváló dokumentum-játékfilmje volt, amelynek itt megtekinthető az első, ide kattintva a második, és itt pedig a harmadik része.

Szinetár, aki a konferencián a sokarcú zseni portréját vázolta fel a Bánffy Miklós csak a nagy ügyekhez kötődött címmel közreadott interjúban így vall a példaképéről:

„Csodálatos, egyedülálló élete és életműve volt, amely számomra felháborító módon mégsem kapta meg azt a nyilvánosságot és megbecsülést, amit megérdemelne. Sem mint író, sem mint politikus.

Pedig külügyminiszterként oroszlánrésze volt abban, hogy Sopron visszakerüljön Magyarországhoz. Egyedüliként tárgyalt a románokkal arról, hogy lehetne közösen kiugrani a háborúból, és elintézte Horthynál, hogy Kolozsvár nyílt város legyen – így úszta meg a város egyetlen puskalövés nélkül a második világháborút. Nem kapott elismerést, mint operaigazgató, sem azért, mert a Szegedi Szabadtéri Játékok ötletgazdája és alapítója volt, sem pedig az írásaiért. És végül a grafikáiért sem. Karikaturistaként is nagy tehetség volt, a genfi békekonferencián részt vevő politikusokról olyan karikatúra-sorozatot készített, amely a mai napig egyedülálló. Az erdélyi irodalmat ő juttatta helyzetbe. Sokarcú, zseniális ember volt.”

Az Operaház egykori direktora szerint Bánffy Miklós sikerének titka a művész-polihisztor tartása, tisztessége, hallatlan kisugárzása és a tehetség felfedezésére való kivételes képessége volt. Szinetár Miklós számára a nagynevű igazgatóelőd mindig is példát jelentett. Ugyanakkor Bánffy regényeit, mindenekelőtt az Erdélyi történetet, remekműveknek tartja. Elkötelezett Bánffy rajongóként, bizonyára nem bánja, ha így nevezzük, vérbeli Bánffy-lobbistaként, Szinetár Miklós tette a legtöbbet azért, hogy ne menjen feledésbe Magyarországon annak a neve és életműve, aki az Operaház intendánsaként megújította az intézményt, aki jelmez- és díszlettervezőként új stílust hozott az avítt Sugár úti palotába, aki kiharcolta a fanyalgókkal és az újításoktól megrettenőkkel szemben Bartók műveinek színrevitelét, és nem keveset azért, hogy mára hiteles legyen a diplomata Bánffy-képünk.

Ma, amikor harmadosztályú írókat sztárolnak, megérdemelné végre, hogy a helyére kerüljön magyar Pantheonban – olvashatjuk az interjú folytatásában, majd Szinetár arra is kitér, miért megkülönböztetett módon rokonszenves számára a nagy előd attitűdje: „Nagyon szeretem benne, hogy soha nem tartozott semmilyen szekértáborba, nyájba. Ilyesmibe nem lehetett belerángatni. Mindig megőrizte az egyéniségét. Csak az országhoz, Erdélyhez, a művészethez kötődött. A nagy ügyekhez. Propagandája viszont csak a szekértáboroknak van.

Az interjúban Szinetár elárulja, miért a „féldokumentumfilmet” vélte a legalkalmasabbnak arra, hogy Bánffyról filmet készítsem, miért tartotta Bánffy ironikus személyiségének megjelenítésére ideálisnak Huszti Pétert. Szól arról is, hogy Bánffy, mint író és rendező áll hozzá legközelebb. Ezt a két Bánffy-világot így látja: 

„A regényei épp úgy meghatározóak számomra, mint a színházi munkája. Merem állítani, hogy az Erdélyi történet tolsztoji szintű remekmű. Ha egyszer volna Magyarországon igazán nagy pénz, óriási filmet lehetne belőle csinálni.

Színházi téren igazgatóként lehetett igazi példaképem. Csődben vette át az Operaházat, és amikor elment, virágzott az opera. Nagyszerűen tudott bánni az énekesekkel, a személyzettel, és különös érzéke volt a művészethez. Bartók nélküle nem jutott volna színpadra. A fából faragott királyfit az Operaház akkori hét magyar karmesteréből egy sem vállalta el. Bánffy hozott Olaszországból karmestert, majd zsebből fizetett a zenészeknek, hogy hajlandóak legyenek eljátszani ezt a „szemetet”. Utána ő állította színpadra a Kékszakállút is. És mellesleg ő készítette a jelmezterveket A fából faragott királyfihoz. Ezek a tervek máig megvannak, a mai napig érvényesek.”

Egy olyan reneszánsz személyiség, aki annyi mindenben tudott kiváló lenni minden bizonnyal valamilyen titok birtokában is volt, amivel mások nem rendelkeztek, véli az interjúkészítő, és ennek a megfejtésére bíztatja Szinetárt. Az Operaház korábbi főigazgatója, a Kossuth-díjas színházi, opera-tévé- és filmrendező erre ekképp vállalkozik:

„Nyilván született adottságok kérdése ez, de volt Bánffy Miklósban alkalmazkodókészség, és még valami, ami a filmemben is szerepel: amikor a románokkal tárgyal a kiugrásról, Iuliu Maniu azt kérdezi tőle: hogyan lehet, hogy itt már mindenki besározódott valamilyen módon, csak maga nem? Bánffy azt felelte neki: „talán azért, mert soha nem voltam rászorulva”.  Ha valaki ilyen gazdag, és ezt úgy használja fel, hogy nem engedi magát megvesztegetni, besározni, hanem tiszta marad és önálló, és a képességeit kamatoztatja, az nagyon nagy dolog. A közéleti, művészetszervezési sikerekben hallatlan sármja, tisztessége, tartása játszotta a döntő szerepet. Volt érzéke ahhoz, hogy mi az érték, hogy mi az, amit támogatni kell.”

Kanadai Magyar Hírlap: Roppant rugalmas ember lehet az a Lukács Csaba, aki egyik nap a zsidók eltüntetését szorgalmazó politikust emeli magasra, másnapra viszont már az eltüntetett zsidókra emlékszik.

Megszólalt a héten Christopher Adam a Kanadai Magyar Hírlap alapító-főszerkesztője és az Előbb fasiszta írót ünnepelt, most Holokauszt emlékezést vezet című cikkében  azon háborog, hogy Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója tavaly még Nyírő József író és fasiszta politikus újratemetésének volt fő-fő kommunikátora a magyar Országgyűlés megbízásából, most pedig 13 millió forintot kapott a Fidesz-kabinettől arra, hogy a Nyirő által is képviselt, egykori zsidóüldöző és őket megsemmisitő hatalom áldozatairól készítendő filmforgatások és konferenciaszervezések első számú gazdája legyen.

„Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója tavaly még Nyírő József író, illetve fasiszta politikus újratemetésének kommunikációján fáradozott az Országgyűlési Hivatal megbízásából. Feltehetően olyan sikeresen elmagyarázta azt, hogy miért érdem a huszonegyedik században antiszemita politikust ünnepelni, hogy újabb megbízásban részesült attól a kormánytól, mely jövőre a világ számára próbálja egyértelművé tenni, hogy mennyire nem antiszemita. Lukács 13 millió forintot kapott a Fidesz kabinettől, hogy a Holokauszt emlékévhez fűződő filmforgatást, konferenciaszervezést és honlapépítést felügyeljen. A legtöbb országban a Holokauszt áldozataira való megemlékezés rendezése nem lenne természetes karrier annak a kommunikációs szakembernek, akinek korábbi nagy életműve egy fasiszta népszerűsítése volt.”

A Kanadai Magyar Hírlap alapító főszerkesztőjének, az erdélyi származású Christopher Adam cikkének bevezető sorait olvasva nem lehet elvonatkoztatni a szerző gyökereitől. Róla már korábban megírtuk, hogy egyik nagyapjának bánffyhunyadi otthonában – az egykori Gyarmathy-házban – rendszeresek voltak a múlt század ’20-as és ’30-as éveiben az erdélyi magyar írók összejövetelei, ahol gyakori vendég volt Bárd Oszkár, akit rokoni szálak is fűztek a családhoz, Kós Károly, Szántó György, Kádár Imre, Szentimrei Jenő, Mikó Imre és még sokan mások.

Az itteni vidám vacsorák és a hangulatos együttlétek résztvevői között gyakran jelen volt Ligeti Ernő is, a tragikus sorsú erdélyi magyar író, publicista, szerkesztő, a helikoni közösség tagja, akiről egy pályázat révén és az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága döntése alapján nemsokára Lukács Csaba készíthet filmet.

Már csak a családi háttér és a személyes éríntettség okán is érthető a Christopher Adam felháborodása, de itt ennél többről is szó van. Nemcsak a cikkíró, hanem mások is több mint izléstelenségnek tartják a történteket és magunk is úgy véljük, hogy gyomorforgató az, ami készülőben van.

Nem elfelejtve, hogy mi, másokkal ellentétben nem fedeztük fel a korszerű „székely furfangot” Lukács tavalyi, halottas urnával való „itt a piros, hol a piros” bűvészmutatványában, amelyről, mint „Csaba barátom korondi pofonosztása a románoknak”-példázatról oly átéléssel értekezett Bayer Zsolt tavaly májusban és nem tekintjük szívetmelengető „góbéságnak” azt a „fegyvertényt”, amit egy máig temetetlen holt földi maradványaival műveltek Lukács és befolyásos barátai, amikor meghonosítani akarták a politikai szótárban ezidáig ismeretlen kampánytemetés fogalmát (tényleg, hol vannak Nyirő hamvai és mikor ér már véget az égbekiáltó halottgyalázás?), de az már  vérlázító, hogy olyasvalaki készíthet Ligeti Ernőről, minden bizonnyal méltató filmet, aki nemrég még a politikus Nyirőt próbálta tisztára mosni.  

Mert valóban nemcsak sértő és megalázó is Ligeti Ernő emlékével szemben az, ha a Nyirő dicsőítőből – függetlenül a baráti forintmillóktól – lesz jövőre a Ligeti dicsőítő.

Hogy miért?

Mert: 1945. január 10-én este 10 órakor fegyveres nyilasok törtek rá Ligeti Ernő családjára Budapesten a Pozsonyi út 49-ben, az írót feleségét és kamaszfiát a Liszt Ferenc térre hurcolta hat fegyveres nyilas, akiket egy pap vezetett. „Mikor a térre értünk a pap parancsot adott: Lőjetek Chrisztus nevében” – olvashattuk az éjféli mészárlást csak csodával határos módon túlélő fiú, Ligeti Károlynak a Marosi Ildikóhoz írott levelében, A fedélzetközi utas elsüllyedt világában.

Mert: ugyanakkor, 1945. január 10-én Nyirő József a Sopronba menekült nyilas parlament képviselőjeként Szálasit szolgálta, a nyilasok és azoknak volt újságszerkesztő propagandistája, akik Ligeti Ernőt meggyilkolták.

Vagy Hommáge á Nyirő vagy Ligeti-méltatás! A kettő együtt nem megy! A Mammon nem lehet ennyire csábító! Vagy mégis?

Visszatérve a montreali lapszerkesztő cikkéhez, az Előbb fasiszta írót ünnepelt, most Holokauszt emlékezést vezet állami pénzenhez, Chistopher Adam így folytatja:

„De úgy látszik, hogy az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága rengeteg érvet látott amellett, hogy Lukács pályázatát fogadják el más jelentkező helyett erre a nagyszabású kormánykommunikációs feladatra. Miután megoldotta a szálasista politikus újratemetésének kommunikációját, mindjárt Ligeti Ernő erdélyi magyar íróról készíthet filmet, akit éppen a szálasisták gyilkoltak meg. Erre azt szoktuk mondani a nyugati imperialisták nyelvén, hogy “he’s come full circle.” 

Lukács meglehetősen jártas az állami pénzek elnyerésében. A cink.hu bejegyzése szerint Lukács korábban csaknem 30 millió forintot kapott Kövér László hivatalától kisebbségkutatásra. A kutatás a határon túli magyarságra kiterjesztett szavazati joghoz fűződött.”

Most amikor a Holokauszt Emlékév céljainak társadalmasítása érdekében meghirdetett" Civil Alap-2014 eredményeit nyilvánosságra hozta a kormány, kiderült, hogy a Nyirő kommunikátorból nemcsak Ligeti Ernő, hanem Karácsony Benő-kommunikátorrá is nemesedhetett Lukács Csaba.

Az Átlátszó portál Oktatás posztjából a részletek is kiderülnek, hiszen itt fehér-feketén ez áll:

„Lukács Csaba legalább három projekttel pályázott eredményesen. Két és fél milliót nyert azon a KárpátPress Bt.-n keresztül, amely 2011-ben már kapott majd' harmincmilliót Kövér László kabinetfőnökétől kisebbségkutatással kapcsolatos projektekre:

Súly alatt a pálma - riportsorozat erdélyi és magyar lapokban, nyomtatott és webes publikáció, valamint dokumentumfilm (televíziós megjelenés + DVD kiadvány) Ligeti Ernő (1891-1945) életéről és irodalmi munkásságáról, az erdélyi magyar irodalomban betöltött szerepéről

Illetve öt és fél milliót a Székely Szeretetszolgálat Alapítványon keresztül Karácsony Benő zsidó származású erdélyi magyar íróval kapcsolatos projektjére:

Karácsony Benő emlékezete - dokumentumfilm (televíziós megjelenés + DVD kiadvány) és multimediális weboldal, valamint két irodalomtörténeti tudományos konferencia Budapesten és Kolozsváron 2014 októberében Karácsony Benő (1881-1944) irodalmi munkásságáról, az erdélyi magyar irodalomban betöltött szerepéről.

Végül ötmilliót a fent említett harmincmilliós megbízásban szintén résztvevő másik cégével, a B-Fókusz Intézettel:

Identitás, értékrend és együttélés a határon túli magyarság és a határon túli magyar zsidóság körében" Szociológiai kutatás a határon túli magyarság és magyar zsidóság körében

 „Roppant rugalmas ember lehet”– állapítja meg cikkének sommázatában a Kanadai Magyar Hírlap főszerkesztője, és nem téved. Valóban nem mindennapi teljesítmény az ővé, hiszen „egyik nap a zsidók eltüntetését szorgalmazó politikust emeli magasra Lukács, aztán másnap már az eltüntetett zsidókra emlékszik.

Végül arról is ejtsünk szót, hogy a Kanadai Magyar Hírlap főszerkesztőjénél sarkosabban nyilvánít véleményt egy másik főszerkesztő Budapesten. Szily László eheti megszólalása, A szálasista Nyírő temetésének kommunikátora most zsidóbizniszben utazik rövid írásához aligha szükséges további kommentár:

„Az ostoba újságíró újságot ír, de azzal nem lehet jól keresni. Az okos Magyar Nemzet-es Lukács Csaba ezért holokauszt-pályázatokon indul.

Világbotrány, Magyarországot ócsároló szalagcímek, a házelnök kitiltása Izraelből: pompásan sikerült Nyírő József szálasista nyilas író erdélyi újratemetésének kommunikálása. Annyira, hogy a kommunikációért felelős Magyar Nemzet-munkatárs most megint jól fizető lehetőséget kapott, hogy újra kipróbálja magát zsidótémában, ezúttal a másik térfélen. Míg korábban a nyilas temetését reklámozta, most a nácik áldozataival teszi ugyanezt. A holokauszt-emlékév alkalmából a Fidesz három darab, 2,5 + 5,5 + 5 millió forintos megbizatást adott a bombajó kommunikátornak. Ezek jellemzően filmforgatást, weboldalépítést és konferencia-szervezést jelentenek. Igen, a Fidesz adta a dellát, a holokauszt-emlékév pályázatait ugyanis az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága véleményezte és rangsorolta, hogy a végső pecsétet a miniszterelnökséget vezető Lázár János üsse rá a papírokra.

Ilyen a kommunikációs szakma, a profi bárkinek tudja jó hírét kelteni.”

Kimaradt?