Vajdasági magyarság: mérlegmegvonás és mecenatúra a Magyar Nemzeti Tanácsban

Megszólalt a héten Korhecz Tamás a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke és mérleget készítve az általa irányított délvidéki magyar országos kisebbségi önkormányzatnak az elmúlt három és fél évéről, azt eredményesnek, mi több, sikeresnek ítélte.

Korhecz Tamás a vajdasági magyarság országos kisebbségi önkormányzatának vezetője a 2010. június 6-i kisebbségi nemzeti tanácsi választások után került a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) élére. Az MNT a kisebbségben élő Kárpát-medencei magyar közösségek számára egyedülálló módon, előbb törvényes keretek és állami felhatalmazások nélkül ideiglenes jelleggel, majd több mint egy évtizede, a 2002. február 26-án megalkotott kisebbségvédelmi jogszabály, a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvény alapján, teljes legitimitással működik. E törvény értelmében az állam a területén élő kisebbségek legitim önszerveződéseinek, a választások révén létrehozott nemzeti tanácsoknak az igényeit szem előtt tartva,  azokra közhatalmi jogosítványokat ruházhat át és számukra megfelelő anyagi forrásokat is biztosít. A kisebbségvédelmi törvény kimondta: az állami és önkormányzati szervek a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra területét érintő döntések meghozatala előtt kötelesek kikérni a nemzeti tanácsok véleményét. Egyúttal lehetőséget biztosított arra is a jogszabály, hogy a nemzeti kisebbségek, így a magyar nemzeti közösség is részt vehessen a döntéshozatali eljárásokban, sőt egyes őket érintő kérdésekben döntési jogkörrel rendelkezzen. Ezzel megadta a lehetőséget arra, hogy e közösségek számára fontos identitásmegőrző és identitásfejlesztő – oktatási, tájékoztatási, nyelvhasználati és kulturális – intézményeket alapíthasson és működtethessen.

Utóbb, egy hétéves, az „önösszeszedés” periódusát követően, mely időszakban a Józsa László vezette Magyar Nemzeti Tanács elévülhetetlen érdemeket szerezve, megteremtette az alapokat  (ekkor vette át az MNT a Magyar Szó napilapot és a Hét nap hetilapot és hozta létre Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet, a két magyar tehetséggondozó gimnáziumot, a Kosztolányit Szabadkán és a Bolyait Zentán,  és nem utolsósorban a Szekeres László alapítványt), sor került az említett kisebbségvédelmi törvény 19. szakaszának alapján  – mely a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak státusáról és jogosítványairól szólt – , a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény elfogadásra is.

A 2009. augusztus 31-én megszavazott jogszabály részletezte a nemzeti tanácsok jogkörét és pontosította azok korábbi jogosítványait is az említett négy területen. Az immár véglegesített törvényi szabályozást követően megrendezett választások nyomán létrejött az új összetételű Magyar Nemzeti Tanács. (a törpepártok közül a VMDK és a VMDP nem vett részt az akkori megmérettetésen) Ennek az újonnan létrejött testületnek került az élére 2010. július 3-án Korhecz Tamás, aki ezen héten Belgrádban megszólalva, összegezte közel három és fél esztendő munkáját. Itteni mondanivalójának lényegét már említettük, de érdemes megismételni: a politikus kijelentette, hogy a hétköznapi gondok és a vajdasági magyar ellendrukkerek szirénhangjai ellenére is, valójában igazi sikertörténet a nemzeti tanácsok története.

Korhecz megállapította, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsnak, akárcsak többi szerbiai kisebbség nemzeti tanácsainak, sikerült beilleszkedni a szerb jogrendbe, és „sok helyen tudtak kimozdítani olyan évtizedes problémákat a holtpontról, amelyeket korábban a magyar érdekképviselet képtelen volt megoldani". Ugyanakkor a szerb fővárosban tartott előadásában a tekintélyes vajdasági magyar politikus nem rejtette véka alá azt a véleményét sem, hogy „ennyi idő alatt nem lehet minden problémát megoldani, folytonosságra van szükség.”

Az igazán tartós eredményekhez és a szerkezeti változásokhoz szükséges folyamatosság elengedhetetlen primátusát érvekkel is alátámasztva, Korhecz elmondta: „Ahogy nagyon gyakran a kormányok is azzal teszik tönkre az ország perspektíváját, hogy az előző ciklusban megkezdett változások gerincét eltörik, úgy a nemzeti tanácsoknál is fontos lenne az, hogy a megkezdett építkezéseket folytassák". 

Vajdaság talán legképzettebb magyar politikusa – Korhecz az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Karán diplomázott 1992-ben, majd jogi tanulmányait Budapesten, a Közép-Európai Egyetem Jogi Tanszékén, folytatta, ahol 1996-ban szerzett mesterfokozatot, és ugyancsak a CEU-n szerezte meg a jogtudomány doktora címet,  miközben tanulmányokat folytatott a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi karán, illetve a kanadai Kingstonban, a Queens Egyetemen is –, majd’ harmincnyolc hónapnyi tevékenységet elemezve,  arra a következtetésre jutott, hogy az MNT-ben a stratégiai elképzelések jelentős részét már megvalósították.

Tényekre és adatokra hivatkozva szól arról, hogy az MNT 2010 óta az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat, a tájékoztatás és a népesedés területén dolgozott ki stratégiát. „Ítéljék meg azok, akik nem közvetlenül érintettek, hogy ez a haladás mekkora mértékben javított a magyar közösség esélyein Szerbiában, hogy ezek az eredmények mennyire növelték az esélyeinket a szülőföldön való megmaradásra és a gyarapodásra" – emelte ki Korhecz. Ezekhez hozzáfűzte: „az önazonosság és a kultúra területén kívül számos olyan téma van, ami a vajdasági magyarság számára fontos, ám kívül esik a nemzeti tanács jogkörén, és ezekre is megoldást kell találni.”

Végül a jövőre esedékes, 2014-es nemzeti tanácsi választásokra készülve az MNT elnöke elmondta: „Úgy szeretnék leköszönni a négyéves mandátum végén, vagy úgy szeretném megpályázni a következő négy évet, ha arra sor kerülne, hogy ne kelljen elfordítani a fejemet, ha szembesítenek azzal, hogy 2010-ben mit ígértünk meg".

Hogy Korhecz a belgrádi megszólalása mögött a Magyar Nemzeti Tanácsnak, milyen sokrétű tevékenysége áll, azt jól bizonyítja, az MNT-nek a napokban megtartott harminchatodik rendes ülése ahol az oktatás volt a központi kérdés. Nem részletezve az itt felmerülő, valamennyi kérdést, melynek során – többek között – például saját készítésű tankönyveket javasoltak használatra, vagy éppen határozatot hoztak arról, hogy az MNT mely vajdasági magyar oktatási intézményekben tartja indokoltnak vagy indokolatlannak a kis létszámú tagozatok megnyitását, továbbá azt is, hogy megszavazták a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium férőhelyeivel kapcsolatos véleménynyilvánítást, amelynek értelmében az MNT támogatja, hogy a szóban forgó kollégiumban 135 tanuló számára nyújtsanak elszállásolást, – egyetlen napirendi kérdést mégis kiemelnénk. Tesszük ezt azért, hiszen az egy szokatlan, mondhatni kivételesen ritka jelenséghez kapcsolódott, a mecenatúrához. Ahhoz, ami kívánatos lenne, de ami még nem túl gyakori jelenség a Kárpát-medencei magyar közösségek életében.

A lakonikus híradás arról is szólt: „Magyar Nemzeti Tanács szerdai, harminchatodik rendes ülésén elfogadták a Várady kiválósági ösztöndíj-hitel pályázati felhívásáról, a pályázat lebonyolításáról és a kérelmek elbírálásáról szóló határozat módosítását. Ennek értelmében a kiosztásra kerülő ösztöndíjak pályázati kiírására folyó év augusztus 15-től augusztus 31-ig terjedő időszakban kerül sor, a pályázat pedig folyó év november 15-ig áll nyitva.”

Egy ösztöndíj-hitel határidő módosítás – elvégre apró technikai kérdésnek tűnik – nem is, de maga a Várady kiválósági ösztöndíj joggal tarthat igényt a megkülönböztetett odafigyelésre. A szóban forgó ösztöndíj-hitel annak köszönhetően jöhetett létre, hogy nemrég Várady Tibor akadémikus, az MNT tagja, magánjövedelméből 100 ezer amerikai dollárt ajánlott fel a legtehetségesebb, tudományos-oktatói pályára készülő fiatalok támogatására. Saját költségvetési forrásaiból pedig az MNT azonos nagyságrendű összeget kíván biztosítani, „természetesen nem egyszerre, hanem folyamatában.”

Ahogyan az Korhecz Tamásnak, az MNT elnökének szerdai felszólalásából kiderült: az új ösztöndíjprogram harmadik pillérét a tervek szerint a tehetős, képzett és hasonló értékrendet képviselő egyéni adományozók képeznék. Ezen az ülésen a vajdasági magyarság országos kisebbségi önkormányzatának vezetője azt is bejelentette: „az MNT hivatala elkezdte felkeresni a potenciális egyéni adományozókat és mostanra a vajdasági magyar vállalkozók jelentős hányadát sikerült megismertetniük a programmal. Az eddigi visszajelzések pozitívak és reménykeltőek”, – mondta el Korhecz, aki kihasználta az alkalmat és minden érdeklődőnek, illetve támogatónak külön is köszönetet mondott. Arról viszont nem beszélt, mert Korhecznek nem erőssége a magamutogatás (ez inkább a vajdasági magyarok megosztásában régóta jeleskedők, a kákán is csomót keresők lételeme), hanem inkább a szerénység, hogy még július elején, amikor az MNT döntött arról, hogy további összegekkel növeli majd Várady Tibor nagylelkű felajánlását, akkor ő maga elsőként ajánlotta fel azt az egy millió forintos pénzjutalmat, amelyet a Lőrincz Csaba-díjjal kapott Budapesten.

Boldoghy Olivér az MKP születésnapi kongresszusáról: „Olyan ez az ünnepség, mint maga a párt: zárt, magányos, belterjes.”

Megszólalt a héten a felvidéki Boldoghy Olivér, akit 2011 novemberében megfosztottak a magyar állampolgárságától, mert felvette a magyart és a Bumm internetes portálon is közreadott sajátos hangvételű születésnapi „köszöntőt” írt a megalakulásának 15. évfordulóját Dunaszerdahelyen ünneplő Magyar Közösség Pártjáról.

A  Zártkörű–Olyan ez az ünnepség, mint maga a párt című publicisztika, a hét talán leginkább elgondolkodtató írása abból a műfajból melyet a szűkebben értelmezett nemzetpolitika világából szemléztünk és annak a kérdésnek a jegyében fogant, hogy örülhet-e egy párt az elmúlt másfél évtizedének, ha létének tizenöt esztendejét valójában nem is akarja vállalni?

Boldoghy Olivér az a honfitársunk, akit szűkebb pátriájában a komáromi Jókai Színház színészeként, vállalkozóként és jogvédő, az anyanyelvhasználatért küzdő civil aktivistaként ismernek, Kárpát-medence szerte pedig elsősorban a jogfosztottá tett nemzettársat látják benne, akinek státusa immár közel két esztendeje abszurd, mert ő egyike azoknak, akik hivatalosan „szülőföldjükön hontalanná” minősítettek. Boldoghy az, aki nemcsak a maga és sorstársai kafkai helyzetével nem akar megbékélni, hanem öntudatos polgár, azok közé tartozik – ahogyan egy méltatója nevezte – akik jogaikkal élni kívánnak „s azokat követelve nem csak elszenvedői, vagy passzív szemlélői az eseményeknek, hanem maguk is beleszólnak a történésekbe.”

Mostani „beleszólása a történésekbe” nem tizenöt, hanem majd huszonöt évre tekint vissza, hiszen gondolatébresztő, eheti megszólalásában ekképpen indít:

„Az MKP ma ünnepel, 15 éves a párt, ami azért ebben a formában nem teljesen igaz, de ettől függetlenül boldog születésnapot, és sok sikert a továbbiakhoz! A Magyar Koalíció pártja egészen pontosan 14 évet és 4 hónapot élt, a Magyar Közösség Pártja pedig jövő vasárnap lesz egy éves. Az újkori felvidéki magyar politizálás viszont rögtön a bársonyos forradalom másnapján indult, így november 18-án lesz 24 éve, hogy (elsőként) megalakult az FMK, a későbbi MKP egyik alapítója. Mit ünneplünk tehát ezen a mai napon? Az összefogás 14 évét, az újkori politizálásunk 24 évét, vagy egy durván megcsonkított párt újraindításának első évét? Mindhárom apropónak örülni lehet (és kell), hiszen ez a mi teljesítményünk, a mi munkánk, az egyik jelentősebb, a másik még csak bontakozik, de ezek vagyunk mi, mi szültük, mi gyerekünk, legyünk hát rá büszkék.”

A hétvégi dunaszerdahelyi születésnapi kongresszusról szóló beszámolókat olvasva, a híradókat megtekintve, az ünnepi fotókat megszemlélve és azokon hiába keresve a „leradírozottakat”, az MKP-t naggyá tevőket,   és felfedezve a tudóssá kinevezetteket és az alva ünneplőket is, meg szembesülve azzal is, hogy Magyarországról csak a kormánypártok kaptak meghívást és rajtuk kívül a Kárpát-medence magyar szervezetei közül csupán az RMDSZ főtitkára, Kovács Péter, illetve a VMSZ elnöke, Pásztor István köszönthette a résztvevőket, egyszóval látva ezeket a furcsaságokat,  csak igazat adhatunk az Esterházy Emlékplakettet és elismerő oklevelet méltán kiérdemelt Boldoghy Olivér mostani, elmarasztaló szavainak:

„Az MKP azonban nem igazán büszke a gyökereire, mert a hírek szerint ma úgy ünnepli meg fennállásának 15 évfordulóját, hogy nem vállal közösséget azokkal, akik ennek a korszaknak (amely egészen 2010-ig parlamenti jelenlétet is biztosított nekünk) részesei, sok esetben zászlóvivői voltak. A pártot alapító elnökök közül csak az együttéléses Duray kapott meghívót (állítólag nem lesz ott), de a kereszténydemokrata Bugár, és empépés A. Nagy legfeljebb az ablak alatt leshetik majd a gazsit, árulókkal nem közösködünk, balliberálisok, vírushordozók kizárva. Mindez egy eredetileg liberális (FMK-MPP) politikus elnöklése idején, de erről ne beszéljünk, az már a múlté, a liberalizmus ma egy démonikus fertő, az anyaországból átimportált judeobolsevik áfium nálunk is szedi áldozatait, ezért hidak helyett építsünk inkább falakat, és jó szorosan zárjuk a sorokat.

A dunaszerdahelyi „ünnepi kongresszus” sajnos egy színtiszta protokolláris eseménnyé lett volt, ahol tort ülhetett a kirekesztő szemlélet, ahol helye nem lehetett egy sikeres korszak fő zászlóvivőinek. Hiányukat nem feledtethette az sem, hogy az MKP ezalkalomból politikai nyilatkozatokkal is próbált kozmetikázni. Ezekből kettő is született, egyiket, mint legfelső pártfórum, maga a kongresszus, a másikat pedig MKP Országos Tanácsa adta ki.

Amúgy a meg nem hívott Bugár Béla gratuláló levele, akárcsak a ki tudja mely okból távolmaradó Duray Miklósnak az ünneplőkhöz intézett intézett és Berényi pártelnök által felolvasott köszöntő levele is felettébb tanulságos volt, akárcsak a volt MKP-s sikeres pártelnök Bugárnak, a sajtóban is közölt „ünnepi” értékelése. De ezeket hagyjuk most, hiszen a maszol olvasói, ha röviden is, de már olvashattak róluk.

Térjünk inkább vissza a Boldoghy-íráshoz és annak a kínzó, már említett kérdéséhez: miként lehet örülni egy olyan másfél évtizednek és büszkélkedni vele, amelynek a sikereit elhallgatják, a kudarcait pedig a sikertelenek kirekesztéssel igyekeznek feledtetni. És egyáltalán miért kell Felvidéken is átvenni a Dunától délre meghonosodott „hagyományt”, ahol bevett szokássá lett a szelektív emlékezés, ahol az utódok mindig „leírják” az elődöket, mintha azok soha nem is lettek volna? Miért kell importálni azt a gyakorlatot, hogy úgy ünnepelik meg például a nemzet televíziójának jubileumi évfordulóját, hogy ott nincs helye azoknak, akiknek szerepük a Duna tévé történetében megkerülhetetlen volt? Miért kell klónozni azt a gyakorlatot, ahol az utód, Orbán Viktor 2012 márciusában felavatja ünnepélyesen a  Mercedes kecskeméti gyárát, de ott helye nem lehet az elődnek, meg elődöknek, ahol még szó sem eshet arról, hogy az alapkőletételnél, 2009. októberében egy bizonyos Bajnai Gordon nevű, korábbi  miniszterelnök szorgoskodott?

Ezt a rövidlátó hozzáállást, ezt a hungarikumot” és ennek dunaszerdahelyi „folyamatba ültetését” utasítja el Boldoghy amikor kimondja: „A közös örömködésből kimaradnak a másik viperafészek (Tengely) összeesküvői is, a civileket egybekovácsoló Kerekasztal vezetői tudtommal nem kaptak meghívót, és vélhetően hiányozni fognak a szlovák politikai elit csúcsképviselői is. Csak a példa kedvéért: a legutóbbi RMDSZ kongresszuson felszólalt a román miniszterelnök, és sok román politikus is, miközben nálunk nemhogy Fico, de az elvileg szövetséges Hrušovský, Frešo, vagy Sulík és Lipšic sem fognak koccintani az egyetlen magyar párt egészségére. Civilek, szlovákok nem tényező? Sem múlt (Bugár), sem jövő (civil szövetség, szlovák partnerség), csak a jelen, „Csak a Fidesz”?

Olyan ez az ünnepség, mint maga a párt: zárt, magányos, belterjes.”

Nemcsak méltatlan, bántó és igaztalan a kirekesztés, hanem felettébb káros is, sőt kontraproduktív, szól Boldoghy Olivér intelme:

„Nem jó ez így. Az MKP-ra szükségünk van. Most is, és újabb 15 év múlva is! Azonban ahhoz, hogy egyszer majd harminc gyertyával díszíthessük a tortát, belátható időn belül változtatni kell a leányzó fekvésén! Sürgősen be kell fejezni az ellenségek gyártását (kívül-belül), a társadalom megbélyegzését (szlovmagy vírus), a civilekkel való értelmetlen izmozást (pl. rászervezés, tengelyezés), és a háborús retorikát, mert ezek csak taszítják a konfliktusokat jobbára kerülő, és a megoldásokat előnyben részesítő választókat. Mindezek helyett ismét értelmes, járható utat kell találnunk az elszakadt utódpárthoz, az együttműködő szlovák politikai elithez, a jövő generációit adó civil, és párton kívüli szférához, valamint a magyarországi demokratikus ellenzékhez is (NEM a Jobbik), ezzel levetve a szlovákoknak, és sok magyarnak is vállalhatatlan szatelit-státuszt.”

Boldoghy írását a megjelenés után többen ünneprontásként értékelték. A szerző közéleti blogján, az Életünk napjain, ahol a keserű és kegyetlenül őszinte publicisztika eredetileg megjelent, egyesek hangot adtak hozzászólásaikban a nemtetszésüknek, sőt kioktatták őt. Nekik, a megszólaló kritikusoknak és a hozzájuk hasonlóan gondolkozóknak csak annyit: a komáromi színész vállalkozó és közössége jelenéért és jövőjéért aggódó és cselekedni is tudó civil aktivistaként szólalt meg. Ő már azzal is bizonyított, hogy másokkal ellentétben nem sunyított, hiszen nem kért a megalázó budapesti szemforgató tanácsokból, hogy vegye fel, majd titkolja a magyar állampolgárságot, – ő nem ünneprontó és nem zavarkeltő volt. Ő „csupán” egy közössége iránt elkötelezett, felelősen gondolkodó és tenniakaró, megoldáskereső írástudó, aki megszólalt a héten, mert meg kellett szólalnia és így kellett megszólalnia:

„Az MKP-nak ugyanis a parlamentben van a helye (ez egyébként a Fidesz érdeke is), ehhez viszont nyitni kell, kezeket nyújtani, szövetségeket kötni, mosolyogni, és rózsaillatot árasztani! Integrálni! Ez történt 1998. május 22-én, és ennek kell megtörténnie most is! Csak úgy van igazi esélyünk átvinni a közösség akaratát, és érvényesíteni a szlovákiai magyarság érdekeit! Megfelelő súly, eszközök és szövetségesek nélkül soha nem lesz autonómiánk, gazdaságilag stabil és kiszámítható életterünk, fejlődő oktatásunk, kultúránk, kettős állampolgárságunk, kétnyelvűségünk! Lesz viszont egy küszöb fölött lavírozó, és egy küszöb alatt sorvadó, mindenkiben ellenséget látó pártunk, permanens hadiállapotunk, és a közügyektől egyre távolodó, elhidegülő közösségünk. Ezt nem szabad bevárni!

Ezért: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MKP – ÉLJ MÉG 100 ÉVET!”

Magyar diákok osztrák iskolákban: „sokszoros a túljelentkezés Ausztriába, így Burgenlandban válogatni lehet a magyar gyerekekből”

Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Földvári Zsuzsa, a hetilap bécsi tudósítója és az aktuális lapszám egyik „top témájaként” beharangozott írásában arról számolt be, hogy robbanásszerűen nő a magyar iskolások száma Ausztriában.

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy ez azt jelentené, hogy az őrvidéki magyar őshonos lakosok iskolaválasztási preferenciájában történt volna váratlan fordulat, nyugtassuk meg az olvasót: erről szó sincs. Az ok sokkal egyszerűbb s egyszersmind prózaibb: magyarországi szülők közül egyre többen vélik úgy, hogy vállalva akár a pluszterheléseket is, osztrák iskolákba adják gyermekeiket. Teszik ezt annál is inkább, mert Bécsben és Burgenlandban, az állami tanintézményekben a beiratkozáshoz ottani lakcím kell ugyan, de ez „könnyen megoldható”.

A Létszámháború–Magyar iskolásinvázió Ausztriában címmel közreadott helyszíni riportjában a szerző az ausztriai magyar tanulók után érdeklődve, igen változatos tapasztalatokat szerez. Van, ahol elzavarják, sőt még fényképezni se engedik. Ez történt a Szombathelytől alig 25 kilométerre levő Monyorókerék (Eberau) katolikus magániskolájánál, a Josefinumnál, mert itt konfliktusokra is okot adott a naponta ide ingázó magyarországi iskolás gyerekek „speciális helyzete”. Persze akadt olyan helyszín és nyilatkozó is, ahol és akiknek köszönhetően a tapasztalata pozitív, mert munkáját segítendő, hasznos és kimerítő adatokat, tárgyszerű tájékoztatást kap.

A kellemetlen affér helyszíne egy magyar határ közeli település volt. Itt a vitás helyzet abból adódott, hogy a monyorókeréki iskola alsó tagozata korábban állami volt, ahol nemcsak ingyen oktatták a magyar gyerekeket, hanem állami forrásból fizetett kétnyelvű tanárt is foglalkoztattak azért, hogy a magyar(országi) gyerekek németnyelv-tanulását elősegítsék. Jogilag ez az eljárás illegálisnak bizonyult, mivel a tartományi szabályok szerint csak olyan külföldi gyerek számára lehetett volna ezt a lehetőséget biztosítani, akik állandó ausztriai lakcímmel rendelkeztek. „Ezen a korláton lépett át a monyorókeréki polgármester és az iskola vezetése, méghozzá azért, mert a törvény 90 főben húzta meg azt a minimális létszámot, amely mellett még iskolát lehetett működetni.” – meséli el a szövevényes történetet a HVG bécsi tudósítója. A gyerekeket fiktív monyorókeréki címekre jelentették be, ami feltűnt a rendőrségnek és rövid időn belül kiderült: az 56 alsó tagozatos kisiskolásból 30-an magyarországiak voltak. A következmény: a magyarországi gyerekek hazaküldése volt és nem mellesleg a polgármester 18 ezer euróra történő megbüntetése.

A változás lehetőségét nem annyira a törvények megváltoztatása adta meg (bár kétségtelen, hogy e téren is volt némi „lazulás”), hanem az iskola státusának a megváltozása: az állami oktatási intézményből katolikus magániskola lett, erre pedig már nem vonatkoznak a korlátozó előírások. Az államilag finanszírozott kéttannyelvű tanárról ugyan le kellett mondani, de az oktatás meg a tankönyv a magániskolákban is ingyen jár mindenkinek, sőt az iskolát fenntartó Josefinum Egyesület még a határt átszelő, mindennapi ingázáshoz szükséges buszt is biztosítja.

A monyorókeréki eset korántsem egyedülálló: „a szombathelyi iskolákban sokszoros a túljelentkezés Ausztriába, így Burgenlandban válogatni lehet a magyar gyerekekből, feltételként szabva, hogy némileg ismerjék a német és angol nyelvet. A szülők döntő többsége a nyelvtanulásért szorgalmazza az ingázást határon át, azzal is számolva, hogy később esetleg osztrák egyetemre mennek majd tovább a gyerekek”.

Nem véletlen, hogy a település 18 ezer eurós büntetéssel sújtott korábbi polgármestere, Walter Strobl elmondja a lap munkatársának, hogy nemcsak őt büntették meg a Magyarországról importált kisiskolásokért. Hasonlóképpen „kaszálták el” több burgenlandi település első emberét is, így a szomszéd falu, Beled (Bildein) polgármesterét is. „A határmenti osztrák településeken mindenütt nagyon sok kisiskolás tanul”– fogalmaz  Strobl és hamar kiderül: számukat, akárcsak a Bécsben tanulókét megbecsülni se lehet. Viszont sokatmondó adat, hogy az osztrák fővárosban, 2012-ben 370 gyerek – a bölcsődéstől a 18 évesig – iratkozott be az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesületének (AMAPED) tanfolyamaira.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a bécsi magyar nagykövet arról számolt be a HVG munkatársának: a 2011-es munkaerőpiaci korlátozás megszűnte óta már 20 ezer magyar munkavállaló telepedett le Ausztriában. Szalay-Bobrovniczky Vince nyílván a hivatalos adatokat közli, viszont az AMAPED vezetője, Mentsik Szilvia szerint, aki 20 éve él az osztrák fővárosban és Bécs oktatási hivatalának magyar, cseh és szlovák tanulókkal foglalkozó részlegét is irányítja, ennél sokkal nagyobb számokról tud. Szerinte az Ausztriában élő magyar állampolgárok száma legalább 100 ezer és legkevesebb 2500 magyar diák tanul bécsi általános és középiskolákban. Ő külön is felhívja a figyelmet arra: „Bécsben a külföldi diákokra ugyanazok a rendszabályok érvényesek, mint Burgenlandban, bejelentett lakcím nélkül nem járhatnak állami iskolába. A magyar lelemény segít a még cím nélküli gyerekek, s Bécsben könnyebb a formális elhelyezkedés, mint egy kis településen”.

A Salzburger Nachricten lap kimutatása is inkább az utóbbi adatokat tűnik igazolni, mert az újság arról írt: a 2011/12-es tanévben, Ausztriában 2443 magyar állampolgárságú tanuló iratkozott be osztrák tanintézményekbe. Az adatoknál csak a trend agasztóbb, mert a statisztikák arról tanúskodnak: azoknak a magyarországi diákoknak a száma, akiknek tanulói jogviszonya külföldi tanulmányok miatt odahaza szünetel, a számuk évről évre nő.