Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 2-8.)
Hollandiai magyar újonc az Európai Parlamentben: portré Piri Katiról, aki büszke a magyarságára és ízig-vérig európéer
A május végi uniós választásokat követően a Kárpátoktól le az Al-Dunáig mindenütt, a magyar lapok legtöbbje, rövidebb vagy hosszabb terjedelemben szólt a frissen megválasztott 25 magyar képviselőnek az életrajzáról, eddigi politikai/ szakmai pályafutásáról, illetve nyilatkoztatta őket elvárásaikról, a jövőbeni terveikről és reményeikről. E cikkek majd’ mindegyike a huszonötökről szólt, azokról, akik magyarként nyertek mandátumot az Európai Parlament soron következő ciklusának időtartalmára, három ország, Magyarország, Románia és Szlovákia magyar választóinak bizalmából 2019-ig.
Pedig az új Európai Parlament magyarjai nem huszonötön, hanem huszonhaton vannak. Arról, hogy a hollandiai választók is bejuttattak egy magyar képviselőt a brüsszeli és strasbourgi parlamentbe, és kicsoda ő, csak vajmi keveset lehetett olvasni, s ha igen, akkor az csupán egy nyúlfarknyi tényhír volt, semmi több.
Persze, ha néppártiként sikerült volna ez a fegyvertény a hollandiai Piri Katinak, hisz őróla van szó, minden bizonnyal már sokan és sokfele írtak volna róla. Talán még maga Semjén Zsolt vagy valamelyik másik régi/új kormányzati nemzetpolitikai illetékes is lelkes hangon üdvözölte volna ezt a külhoni magyar sikert, arról értekezve: magyarként csak büszkék lehetünk erre a harmincas éveiben járó rokonszenves képviselőnőre, aki egy ’56-os emigráns apa gyermeke, aki még kisgyerekkorában került Vas megyéből Utrechtbe és akinek, mint vallja, a magyarsága sokat jelent és anyanyelvének tekinti a hollandot is meg a magyart is.
Szólhatott volna egy ilyen illetékesi méltatás arról is, hogy a Hollandiában Kati Piriként ismert Piri Kati szoros kapcsolatban van a szülőhazával, rendszeresen hazajár, meg arról is, hogy a középiskolai történelemtanár édesapja, kit annyira becsültek új hazájában, hogy nyugdíjba vonulását követően róla tantermet neveztek el a gimnáziumban, ahol tanított, amiben csak tud, segít szülővárosának és ezért a sokéves támogatásért az idén megkapta Celldömölk önkormányzatának rangos városi díját.
Ám effajta elismerő szavak Piri Kati esetében, 2014-ben, a Duna-Tisza közében, szóba se jöhettek. Ő ebben a sajátosan értelmezett, A és B kategóriás magyarokban gondolkodó hivatalosságok pannonhoni világában „nem illik a képbe”. Mert ő „nem a jó oldalon áll”, ő a baloldalt képviseli, hiszen a jelenlegi kormánykoalícióban résztvevő holland Munkáspárt (Partij van de Arbeid, PvdA) listájának harmadik helyén lett befutó az Európai Parlamentbe. Már csak azért sem „érdemli meg” a figyelmet, mert még kampánya idején, arra az újságírói kérdésre, hogy miben hasonlít vagy különbözik a holland politika a magyartól és mi magyarok mit tanulhatnánk a hollandoktól, kertelés nélkül a következőképpen felelt:
„A hollandok nagyon egyenes, őszinte emberek. Itt nincs köntörfalazás, a hibákat egyenesen az ember szemébe mondják. Sokan ezt bunkóságnak tartják, pedig jobb, mint a képmutatás. A magyar politikusoknak szintén érdemes lenne eltanulniuk az egyeztetés kultúráját. Itt az összes politikai párt bizonyos fokig tiszteletben tartja a másikat, még akkor is, ha az ellenzékben vagy kisebbségben van. Ugyanis ha nem tartod tiszteletben a politikai ellenfeledet, akkor azokat a választókat sem tiszteled, akik arra a pártra szavaztak. Bármilyen kormány is van hatalmon, annak az összes hollandot képviselni kell, és ezért az ellenzéket is be kell vonni a döntési folyamatba.”
Arról már nem is szólva, hogy EP-s kampányában olyan, sokak szemében „ősellenségnek” számítók is kiálltak mellette és méltatták elismerő szavakkal, mint Hannes Swoboda, az európai szocialisták parlamenti frakcióvezetője, aki mellett Piri Kati nyolc éven keresztül szakértőként dolgozott.
Mindezek tükrében „érthető” egyesek mérsékelt lelkesedése az idegenbe szakadt magyar politikusnő teljesítménye iránt. Viszont akadt kivétel is: a Népszabadság úgy gondolta, érdemes ezt a rokonszenves, anyanyelvéhez és magyarságához ragaszkodó „huszonhatodikat” olvasóinak bemutatni és cikke nyomán most ezt mi is megtesszük.
Viszont mielőtt bővebben szólnánk Piri Katiról és Szőcs Lászlóval folytatott beszélgetéséről, térjünk vissza a huszonötökhöz és közülük is azokhoz, akik a határon túli magyarok soraiból kerültek ki a 751 fősre zsugorodott Európai Parlamentbe. Tesszük ezt azért, mert hiába azonos és megkérdőjelezhetetlen valamennyiük jogi státusa, közöttük, az indulásuk körülményeinek köszönhetően lényeges különbségek vannak.
Eltérő helyzetük pedig a brüsszeli munkájukat, ottani megítélésüket óhatatlanul befolyásolni fogja, hisz tetszetős nemzeti retorika ide, históriai tettként értékelt nemzeti Fidesz-KDNP lista oda, a történelem mellett itt a földrajznak is van némi üzenetértéke. Főleg, az utóbbi okán e „nemzeti listás” külhoniak közül a bronzérmes helyezett jövőbeni mozgásterét a szűkebb pátriájában kell majd górcső alá venni. Amennyiben a szűkebb pátriában az „otthoni terepmunka” még egyáltalán „otthoninak” minősülhet számára.
Az elmúlt bő hónap során Kárpát-medence-szerte bőven esett szó az erdélyi és felvidéki kisebbségben élő magyar közösségeket megkérdőjelezhetetlen hitelességgel képviselő Winkler Gyuláról és Sógor Csabáról, akik az RMDSZ színeiben nyertek EP mandátumot, illetve Csáky Pálról, a Magyar Közösség Pártjának, valamint Nagy Józsefről, a Híd-Most párt szavazóinak uniós küldöttéről, továbbá arról a három magyar képviselőről, akik most elnyert mandátuma a szokatlan kategóriájába tartozik.
Az újoncok mandátuma, a kárpátaljai Bocskor Andrea és a vajdasági Deli Andor brüsszeli „befutása” egy nagyvonalú, akár elvi megközelítést is szándékozni akaró Fidesz gesztus eredményeként könyvelhető el: számukra Ukrajna és Szerbia nem adhatta meg a megmérettetés esélyét. Viszont ennek az ún. „nemzeti listának” a harmadik helyén helyet kapó Tőkés Lászlót illetően a Fidesz nagyvonalúsága már egész mást sejtet, mint a két, nem EU-tagállamból jövő, EP-képviselőséghez juttatott nemzettársunké. Nála ez a vigaszági gesztus kifejezetten személyre szabott preferenciát tükröz, ami ráadásul nagyon komoly kérdőjeleket is felvetett hónapok óta a magyar sajtóban.
Volt, aki politikai alkut látott a megkopott tekintélyű politikus újabb képviselői mandátumhoz juttatásában, immár nem az erdélyi és partiumi, hanem a zalai, nógrádi meg csepeli voksolók szavazatainak segítségével. Másokban meg az merült fel: ez az obsit valójában nem más, mint kegyelemkenyér, amivel még ráadásul úgy lehetett mérsékelni az arcvesztést, hogy ezzel egy egzisztenciális kérdést, ha nem is 2019-ig, de bár a közeledő nyugdíjig mindenképpen, megoldott a barátok jóindulata. (Tőkés, ha két év múlva nyugdíjba vonul, mint hírlik, a román nyugdíjrendszertől függetlenül minden hónapban legalább 2000 eurós Brüsszelből postázandó havi nyugdíjra számíthat.)
Nem elmerülve a napvilágot látott megannyi további sajtótalálgatások eltérő megközelítésű, olykor már megmosolyogtatóan erőltetetett érveket is felsorakoztató világába, a magunk részéről e vonatkozásban mindenképpen egy minapi, valóban autentikus, a kisebbségben elő közösséget képviselni akaró és tudó EP-törvényhozónak, Csáky Pálnak az okfejtését idéznénk ez ügyben.
Csáky minap a Magyarság Házában, az Erdélyi és felvidéki magyar érdekképviselet az Európai Parlamentben című konferencián meggyőző érvekkel támasztotta alá, hogy ki lehet valóban egy kisebbségi közösség legitim uniós képviselője. Azt ugyan nem mondta ki expressis-verbis, hisz ő úriember, meg amúgy tapasztalt politikus is, de egyértelművé tette azt: felfogása szerint hogyan lehet valaki „látszat legitim”.
A tanácskozáson, melynek másik vendége Sógor Csaba volt, Csáky részletesen kifejtette, hogy ő miért tartja magát legitim uniós képviselőnek és arra is kitért: fennállt annak a veszélye, hogy „fékezett habzású” EP-képviselővé váljon egy Fidesz ajánlat révén, de ő azt sem a maga szempontjából, sem pedig a felvidéki magyarság számára nem tartotta elfogadhatónak, mi több az felért volna egy politikai öngyilkossággal.
Az MTI nyomán, bel- és külhonban, az írott és elektronikus sajtóban részletekre menően olvashattunk erről a konferenciáról ( a tanácskozásról a maszol is beszámolt), ahol Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártja és Sógor Csaba a Romániai Magyar Demokrata Szövetség EP-képviselője adott részletes tájékoztatást a szlovákiai és a romániai EP-kampányról, majd ismertették terveiket, elképzeléseiket a jövőbeni munkát illetően.
A nemzeti hírügynökség kimerítő tájékoztatója, miközben idézte Csáky Pál bevezetőjének egyik nagyon fontos kulcsmondatát – „egyetlen népet, nemzetet, nemzettöredéket sem lehet kívülről megmenteni” – arra már nem tért ki, hogy a veterán felvidéki politikus ezt minek apropóján hozta szóba.
Az MKP volt elnöke és a Dzurinda-kormányok nyolc éven keresztül sikeres miniszterelnök-helyettese, e kijelentését megelőzően arról beszélt, hogy bár jóval a választások előtt a Fidesz az MKP számára is befutó helyet kínált az ún. „nemzeti listáján”, ő megköszönve az ajánlatot, azt visszautasította, és nem kevés energiát beleölve, folyamatosan, és nem is keveset vitázott, érvelt a maga politikusi credója mellett: csak az lehet hiteles szlovákiai magyar EP-képviselő, akit nem mások, hanem csak és kizárólag a felvidéki magyarok választanak meg.
Azt is elmondta: örült annak, hogy végül az álláspontja győzedelmeskedett, hozzátéve azt is, hogy nem utolsósorban azért is kardoskodott a Fidesz-ajánlat elutasítása mellett, hiszen pártja, az MKP bele is roppanhatott volna ebbe a kétes értékű ajándékba. Fel is tette a cseppet sem szónoki kérdést: vajon milyen következményekkel járt volna az, ha ő a Fidesz listáján lesz brüsszeli képviselő, míg a rivális szervezet, a Híd-Most saját jogon delegál törvényhozót az Európai Parlamentbe? Szerinte csak annak a külhoni magyar EP-képviselőnek megkérdőjelezhetetlen a politikai súlya, aki a saját közösségétől kapja meg a felhatalmazást az érdekeik képviseletére. Majd ebben, a jelek szerint az MTI számára „érdektelen” érvelésben kitért arra is: döntésének helyességét tükrözték a választási eredmények. Végül szólt arról is: így valóban tud majd Brüsszelben a szülőföldjéért dolgozni, túl azon, hogy – mint elmondta – az otthoni kampány, „az élmény négy hete” politikai-morális tőkét jelentett számára és pártjának, az MKP-nak is „sokat hozott a konyhára”, amit utóbb a közvélemény-kutatási felmérések vissza is igazoltak.
Mindez, június 27-én azokban az órákban hangzott el Csáky részéről, amikor az Országház delegációs termében a májusi európai parlamenti választáson mandátumot szerzett friss magyarországi képviselők, köztük Tőkés László is, átvették a megbízóleveleiket Patyi Andrástól, a Nemzeti Választási Bizottság elnökétől és Pálffy Ilonától, a Nemzeti Választási Iroda elnökétől.
Visszatérve a Piri Katival, a huszonhatodik magyarral folytatott e heti, Népszabadságos beszélgetéshez, amire az EP első strasbourgi ülése előtt került sor, mindenekelőtt arra derült fény, hogy miként kerül Hollandiába egy celldömölki lány, akinek édesanyja és édesapja is magyar.
„Hát az hosszú történet... – feleli a kérdésre a képviselőnő, majd hozzáteszi: Édesapám ’56-os menekültként került Hollandiába, ahol történelemtanárként dolgozott. Egy magyarországi vakációján ismerte meg édesanyámat, mindketten Vas megyeiek. Egy évvel azután, hogy én megszületettem, már az egész család kitelepülhetett.”
A Piri család Utrechtben telepedett le. Azóta is rendszeresen hazajárnak, amikor csak idejük engedi, a szülők többször is egy esztendőben, mint arról már az lokálpatrióta apa nagyra értékelt támogatásai révén már szóltunk korábban, de a Groningeni Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanult és diákként Európában és a kontinens határain túl rengeteget utazó politikus lányuk ma is igyekszik évente eljutni a szülőföldjére.
Szakterülete a fejlesztéspolitika, a holland és a magyar mellett folyékonyan beszél angolul és németül és népszerűségére jellemző, hogy lakóhelyén, Utrechtben a májusi EP választáson tízezren a pártján túl külön is támogatták a vele rokonszenvezők.
Piri Kati, mint mondja az őt kérdező Szőcs Lászlónak, „büszke a magyarságára, sosem tagadta azt le, de politikusként annak függvényében hozza ezt szóba, hogy a témába vág-e. Ha például a munkanélküliségről van szó, akkor nem, de nemrég menedékkérőkkel találkozva hangsúlyozta a vendégeinek, hogy egykori magyar menekült lányával találkoznak.
Egy korábbi interjújában részletesen beszámolt arról, hogy az elmúlt években a Többpárt-alapú Demokrácia Intézeténél (Netherlands Institute for Multiparty Democracy) is dolgozott, melyet a hét holland politikai párt 13 évvel ezelőtt azért hozott létre, hogy az egyeztetésen és konszenzuskeresésen alapuló németalföldi demokratikus kultúrát a fiatal demokráciákban népszerűsítse.
Hogy ebből az interjúból most bővebben is idézünk, azt a Piri Kati által elmondottaknak a mi tájaikon, de bárhol a Lajtától keletre, nagyon is megfontolásra érdemes és bárhol érvényes tanulságai indokolják. A Többpárt-alapú Demokrácia Intézetnek a „célja, hogy maguk ezek a pártok maguk is nyitottabbak, átláthatóbbak legyenek, fogadják be tagjaik közé a fiatalokat és a nőket, akik hagyományosan gyengébb politikai képviselettel rendelkeznek… A fő cél az, hogy ezek a pártok demokratikusabban működjenek, és ezáltal az egész közéletben érvényesüljenek a demokrácia játékszabályai. Hollandiában azt valljuk, hogy nincs erős demokrácia erős civil társadalom nélkül. A civilek azért fontosak, mert felhívják a politikusok figyelmét a társadalom igényeire. De a politikai hatalomért már a pártok fognak versenyezni. Ha azt szeretnénk, hogy jól működő demokráciák legyenek ezekben az országokban, akkor ehhez a hatalomért versengő pártoknak is demokratikusabbá kell válniuk.”
Ha pedig mindez még nem lenne elegendő a kellő odafigyelésre, hallgassuk tovább, mint mondott az EP huszonhatodik magyarja arra kérdésre, amikor a magyarországi viszonyok ismeretében hitetlenkedő kérdező, arról érdeklődött: miként működtethet közösen egy intézetet hét, egymással versengő politikai párt?
Valóban hihetetlennek tűnik, de igaz: a jól működő demokráciákban a játékszabályok mindig érvényre jutnak, e kérdésben a politikai ellenfelek között mindig teljes az egyetértés. A játékszabályokat a politika soha nem hághatja át, a demokrácia sine qua nonja pedig az erős civil társadalom megléte és permanens kontrollja: „Ebben a kérdésben nincs ideológiai törésvonal a pártok között. Egyébként sok más ügyben is van együttműködés. Ennek oka talán az, hogy Hollandiában a választási rendszer arányos, ezért a második világháború óta soha nem fordult elő, hogy egy párt egyedül tudott volna kormányt alakítani. Mindig kellett egy-két koalíciós partnert keresni a kormányzáshoz. Itt komoly hagyománya van az együttműködésnek, és az intézet, ahol dolgoztam, ennek az együttműködésnek a gyümölcse.”
Ennek a közmegegyezést tükröző felfogásnak a szellemében tudtak és tudnak Piri Katiék konkrét ügyeket népszerűsíteni odahaza és főleg a fiatal demokráciákban:
„Például arról beszéltünk nekik, hogyan vezényelhető le egy alkotmányos reformfolyamat úgy, hogy a társadalom minden rétege képviselve legyen a folyamatban. Tudom, hogy Magyarországon is teljes alkotmányos átalakítás ment végbe az elmúlt négy évben. De ami Magyarországon történt, az elképzelhetetlen lenne Hollandiában. Az ilyen reformokat a hollandok úgy képzelik el, hogy először helyi szinten összegyűjtjük a tapasztalatokat, azokat regionális szinten összegezzük, és utána országos szinten hozunk egy döntést. A folyamat sokkal lassabb, több egyeztetést igényel, de mindenki elmondhatja a véleményét, beleszólhat a vitába.”
A huszonhatodik magyar EP-képviselő, mint általában az európai szociáldemokraták kritikával tekint az Orbán-kabinet teljesítményére, a bírálata viszont soha nem a szülőhazának, hanem egy jelenleg regnáló kormány Hollandiában soha el nem képzelhető gyakorlatának szól: „Mindig fáj, ha azt hallom, hogy aki kritizálja a magyar kormányt, az kritizálja Magyarországot is. Pedig éppen azért teszem, mert szeretem Magyarországot.” Majd hozzáteszi: „Hollandiában nincsenek hozzászokva a „győztes mindent visz mentalitáshoz”, és nem is nagyon szeretik.”
A magyarországi viszonyok jó ismerőjeként azonnal példát is mond erre: „az alkotmányt az ellenzékkel és a civil társadalommal való megfelelő konzultáció nélkül, hónapok alatt „dobták össze” – mondja, és hozzáteszi: „Ugyanígy megfogalmazom a bírálatot, ha egy másik országban, például akár baloldali kormány alatt éri csorba a jogállamiságot.”
Azt se titkolja el, hogy bejutása az Európai Parlamentbe nem volt könnyű menet számára, az hisz az utolsó befutóhelyet csípte el a Munkáspárt, a PvDA listáján. A sikerben óriási szerepe volt a sok fiatal aktivistát bevonó kampányának, melynek képeivel magunk is illusztráltuk cikkünket és az olvasóinkat is arra ösztönözzük, hogy Piri Kati honlapjára kattintva ötletes és hatásos. Mi több javasoljuk: a megnyerő, szuggesztív „prezentációkkal” valóban érdemes megismerkedni. Mindenekelőtt viszont ténykérdés: azért válhatott EP képviselővé a hollandiai magyar politikusnő, mert városában, Utrechtben őt nagyon sokan kedvelik, jóval többen, mint pártját.
Ez a rokonszenv vitathatatlan, hisz visszaköszönt az egyetlen hiteles forrás, a választási számadatok nyomán. A németalföldi országban ugyanis a jelölteknek az is külön nehézséget jelentett, hogy itt az ún. preferencia-szavazatokat is figyelembe veszik: ez azt jelenti, hogy a szavazópolgárok befolyásolhatják a pártlistát, ha külön támogatásukról biztosítanak egy-egy képviselőt, aki így előrébb kerül. Erről mondta el Piri Kati a napilap brüsszeli tudósítójának: „Ehhez azonban legalább 18 ezer szavazat szükséges, amit senki sem ért el, így nem kerültem hátrébb. Én magam tízezer körül kaptam.”
A Népszabadság brüsszeli tudósítójával folytatott beszélgetés végén óhatatlanul felmerül az aktuális központi kérdés, hogyan viszonyul majd az újonc baloldali EP–képviselő, annak a jobboldali Jean-Claude Junckernek az Európai Bizottság élére történő megválasztásához, akit saját pártcsaládjából magyar miniszterelnök alkalmatlannak tart.
Számára az, amivel Orbán Viktor és a brit Cameron szembemegy, miközben 26 európai kormány ez ügyben azonos állásponton van, nem is merül fel kérdésként. „Szociáldemokrataként megszavazza majd július közepén Jean-Claude Junckert az Európai Bizottság élére. Ez szerinte adódik abból, hogy előre elfogadták a „csúcsjelölti” rendszert, az Európai Néppárt pedig, amely megnyerte a májusi választást, előre jelezte, hogy Juncker a jelöltje. Értem én, – mondja –, hogy most mindenki nagyon a személyre megy, de Junckerrel jobban jártunk, mint a néppárti frakció egyik-másik tagjával.”
