Ara-Kovács Attila: ma Magyarország második legnépesebb külképviselete a csíkszeredai főkonzulátus

Megszólalt a héten a Magyar Narancsban Ara-Kovács Attila és a hetilap nyomtatott változatában közölt cikkében arra kereste a választ, hogy lehet-e összefüggéseket találni egy nem szokványos körülmények között meg-rendezett magyar-román labdarúgó mérkőzés és a két ország diplomáciai kapcsolatainak alakulása között?

A „Futballhuligán-diplomácia” című, vélhetően vitát kiváltó írás szerzője a zártkapus magyar-román világbajnoki selejtezőt kísérő korántsem szívderítő jelenetek, majd a „Puskás stadion elé kiömlő nemzeti fekália” láttán érzett késztetést arra, hogy intő figyelmeztetéssel éljen a negyedszázados születésnapját nagypénteken és titokban megünneplő  magyar kormányzó párt, a Fidesz irányába: választania kellene, mi több, dönteni abban, hogy a társadalom ellenében a még fejére nőhető egyfajta magánhadseregként dédelgetett futballhuligánok mellett teszi le a voksot vagy az államot szolgáló rendőrséget választja.

A szerző szerint „a Fidesz politikai legitimitása a hozzá mindvégig hű, rasszista kispolgárság mellett épp e díszes társaságtól függ – és senki mástól” – és a jelek arra mutatnak, hogy az Orbán-rezsim az esetből, melynek kárvallottja volt rendőr és rendőrautó egyaránt, nem kívánt tanulni. Tette ezt azért, véli Ara-Kovács, mert csak ők hisznek Orbán politikai missziójában.

Mellettük még azok hihetnek ebben a küldetéstudatban, akik messze élnek a mai magyar valóságtól – folytatja Ara-Kovács, ők pedig a külhoni magyarok, akiknek jobboldali elkötelezettségét még jobban bebetonozza a mérkőzés idején megrendezett botrányos kollektív szurkolás „hisz a futballhuligánok melletti kiállás jeleníti meg sok határon túliban oly virulens magyar-román konfliktus kényegét.”

Az üres lelátók előtt megrendezett mérkőzés közismert előzményei (a szurkolók kitiltása a tavalyi magyar-izraeli meccsen történt antiszemita provokáció miatt történt) ahelyett, hogy elgondolkoztatták volna Orbánékat, inkább politikai haszonkeresésre késztették a kormányt: „heccelni kezdte az antiszemita indulatokat azzal, hogy a jogos büntetést méltánytalannak, sőt igazságtannak állította be. Mi több, a nemzeti büszkeségen esett foltnak nevezte, hogy épp akkor kell a magyar jobboldalnak oly kedves huligánok jelenlétét, amikor az ősellenséggel, a románokkal szemben arra a legjobban rászorulna.”

A Magyar Narancs elemzője úgy véli: a Fidesznek talán még jól is jött a FIFA szigorú döntése, hiszen ez tovább szíthatta a románellenes indulatokat a határokon belül éppúgy, mint a határokon túl. Számára az egyetlen szóbajöhető tétje a mérkőzésnek, nem a pályán elért eredmény volt, hanem az, hogy „milyen hangerővel visszhangozza a megrészegült tömeg azt a gyűlöletet, ami a Fidesznek úgy kell, mint másnak a falat kenyér.”

Hogy erre miért volt szükség, azt a hetilap Orient expressz rovatának szerzője a második Fidesz kormány közel három esztendős külpolitikai törekvéseinek és lépéseinek tükrében értelmezi. Meglátása szerint Magyarország és szomszédai között a kapcsolatok feszültebbé válásának, sőt olykor a viszony megromlásának a hátterében a konfliktuskeresés húzódik, és ez elsősorban ott „prioritás” Orbánék számára, ahol a legtöbb magyar él. Ara-Kovács nem tagadja, hogy elsősorban Romániára gondol. Itt rögtön egy „érdekes” kettősséget is felfedezni vél: „a magyar kormány érdekelt az erdélyi magyarok és Bukarest közötti feszültségek növekedésében, de abban aligha, hogy a feszültség Budapest és Bukarest között meghaladjon egy határt.” Ennek a „húzd meg, ereszd meg” taktikának jeleként látja Ara-Kovács azt, hogy Orbán számára nem jelentett különösebben nagy gondot „a hozzá hasonlóan ügyesen lavírozó, balkánian stréber Traian Băsescuval való korábbi jó viszony teljes ellehetetlenítése”, majd a bukaresti magyar nagykövet „bevetése” a feszültségek kiprovokálása érdekében, végül pedig Martonyi János március elejei, bukaresti látogatása, azaz a „szebbik arc” mutatása.

Mivel a cikkszerző szerint a Ponta-kormány „alighanem átlátott a szitán” és a magyar külügyminiszternek üres kézzel kellett Bukarestből eljönnie, Orbán Viktor ismét a „keménykedés” mellett döntött: „ha a Székelyföld és Bukarest konfliktusának az ára Budapest és Bukarest konfliktusa, akkor hát legyen.”

A budapesti román nagykövet minapi bekéretése a nagy visszhangot kiváltó, az Adevărulban megjelent  Ponta-interjú miatt volt ennek a taktikázásnak a következő állomása, mely a cikkszerző olvasatában mondvacsinált indokkal történt, hiszen a román miniszterelnök sokat citált kijelentései csak azokat a tényeket tartalmazták, melyeket a német, a dán, a finn és a holland külügyminiszterek Barrosohoz írt közös levele (legyen közös uniós fellépés azokkal az államokkal szemben, amelyek vétenek az uniós normák ellen) a diplomácia nyelvén megfogalmazva ugyan, de már kimondott.

Joggal merül fel e fejlemények ismeretében a kérdés: milyen érdek fűződik ahhoz, hogy a magyar-román viszonyt folyamatos konfliktusok árnyalják be és az erdélyi magyarság, illetve a román kormány közötti viszony állandó feszültségekkel terhes maradjon. Ara-Kovács ennek hátterében egyetlen mozgatórúgót lát, nevezetesen a külhoni magyarok választási mozgósítását a jövő évi magyarországi választásokra: „hogy érezzék, mennyire ki vannak szolgáltatva Bukarestnek s azt, hogy e keserve helyzetben egyetlen politikus van, aki segíthet rajtuk, aki ellentmond, mi több, dacol a románokkal: Orbán Viktor”

Ennek jelzésértékű példázatát is szolgáltatja Ara-Kovács, amikor „kikotyogja” a vélhetően mindenki számára meglepő, már-már hihetetlennek tűnő információt: ma Magyarország második legnépesebb külképviselete nem a washingtoni, londoni, párizsi, moszkvai vagy valamelyik szomszédországi magyar nagykövetség, hanem a csíkszeredai főkonzulátus, ahol pénzt, paripát nem sajnálva gőzerővel folyik a 2014-es reménybeli választó-polgárok honosítása. S mint megtudjuk, „a jelenség nem egyedi, világszerte új és új konzuli bővítések folynak Sydneytől Krakkóig, van ahol új konzulátus megnyitását is tervezik, főleg Európában, hogy azok megfelelően informálják az ottani magyarokat a politikai fejleményekről és segítsék majdani szavazataik eljuttatását Budapestre.”

Hinnünk kell Ara-Kovácsnak abban, hogy mint egykori külügyminisztériumi munkatárs rendelkezik a kellő és pontos információkkal, arról, hogy egy beosztott diplomataposzt éves szinten valóban 40 millió forintjába kerül a magyar költségvetésnek. Az ő számítása alapján, könnyen kikövetkez-tethető, hogy Semjén Zsolt március 12-én tett bejelentése(„újabb ötven konzult és ötven népművelőt küld a kormány a nyugati diaszpóra területeire az állampolgársági ügyek segítésére és a magyar identitás erősítésére”) nagyon sokba fog kerülni a magyar adófizetőknek, hiszen ez újabb milliárdokat igényel az amúgy más területeken kifejezetten szűkmarkúnak bizonyuló idei magyar költségvetés részéről.

„Igaz, a tervek szerint – teszi hozzá végül a Magyar Narancs cikkének szerzője – 2014 után majd visszafejlesztik a mostani bővítést, ám ha a megromlott kormányközi kapcsolatainkat nézzük, a „visszajobbításuk” már nem lesz ennyire egyszerű feladat. Ahhoz olyan hitelre lenne ugyanis szükség, amilyennel az Orbán-kormány már rég nem rendelkezik.”

Heti Világgazdaság: „talányos határon túli szavazatok”

Megszólalt a héten a Heti Világgazdaságban Riba István és a „Bátorságpróba-határon túliak választójoga" címmel megjelentetett cikkében azt a témát járta körül, hogy „bármennyire szeretné is a kormány, hogy a határon túl élő magyar állampolgárok szavazhassanak a következő választáson, kétséges, milyen lehetőséget tud teremteni nekik."

„Vállalják-e a határon túli magyar állampolgárok a magyarországi parlamenti választási részvétellel járó kockázatokat? – jórészt ezen múlik, hányan voksolnak majd közülük 2014-ben” – indítja elemzését a HVG cikkének szerzője. A kérdés jogos, de egy évvel a tervezett megmérettetés előtt nemcsak a majdani magatartás sem jósolható meg, hanem hiányoznak a választások legitimitását megteremtő teljes választói névjegyzék elkészítésének a feltételei is. A külhoni magyarság ügyeiben jártas újságíró, másokhoz hasonlóan, úgy ítéli meg, hogy a pontos névjegyzék elkészítése eleve lehetetlen lesz, hiszen „a magyar állampolgársági jog vérségi, leszármazási alapú, tehát például a ma Kanadában élő magyar származásúak közül sokan magyar állampolgároknak (is) számítanak, még ha nem tudnak is az „őseiktől” örökölt kapcsolatról vagy nem érdekli őket.”

Amennyiben viszont felmerülne bennük, netán a fentebb már említett félszáz, a magyar identitás erősítésére kiküldött diplomata és ugyanennyi népművelő „áldásos tevékenysége” nyomán a magyar útlevél megszerzésének az igénye, ezt gond nélkül be is szerezhetnék az érdekeltek a könnyített honosítás révén. A nyugati diaszpórában élő magyar származásúak honosítása – ha ezt kérik – valóban egyszerűen megoldhatónak tűnik, viszont az őket összesítő választó névjegyzékek összeállítása komoly – objektív és szubjektív – akadályokba ütközhetnek.

 Egész más szempontok nehezítik a szomszédos államokban élő magyar állampolgárokat tartalmazó majdani névjegyzékének az összeállítását. Túl azon, hogy Szlovákiában és Ukrajnában eleve törvények teszik lehetetlenné az ott élő magyar állampolgárok ilyen listán való szereplését, a cikkszerző nem alaptalanul azt is feltételezi, hogy „Szerbiában és Romániában is sokan titokban tartanák az új állampolgárságukat.”

Feltételezését Riba tényekre alapozza, hiszen erre utalnak a ma ismert honosítási adatok is: tavaly december 31-ig 362 206-en kérelmezték a magyar állampolgárságot és az igénylők több mint 50 százaléka, azaz 177 002 fő nem a lakhelyén, hanem valamelyik magyarországi illetékes hivatalnál nyújtotta be a kérelmét. Ez az adat arról árulkodik, hogy nagyon sokan azért választották ezt a kényelmetlenebb ügyintézést, mert titokban kívánták tartani a szándékukat.

A szlovákiai és ukrajnai jogszabályi környezet, de a más szomszédos államokban élő magyar lakosság soraiban – nem is alaptalanul – létező óvatosság vagy félelem arra késztette a magyar kormányt, hogy olyan megoldásokkal próbálkozzon, amelyek vagy eleve szűkítik a majdani voksolásra jogosultak körét vagy pedig szakít a választói névjegyzék nyilvánosságának elvével.

Riba István cikkében, melyet jól egészít ki a konkrétumokat is felvonultató, Kampánykanyarok címmel közreadott ún. „keretes” háttéranyag, kitér az előzetes regisztrációnak a majdani választópolgárok számára reális kockázatokat rejtő kérdésére, és részletekre menően áttekinti a jogi környezet mellett a külhoni szavazás prognosztizálható technikai nehézségeit is. Utóbbiak szintén előreláthatóan, további problémákat vetnek fel, hiszen a levélben szavazás lehetőségének a megteremtése korántsem tűnik olyan egyszerűnek, mint azt kiötlői gondolták. A választásokra szóló hivatalos iratok eljuttatása a címzettekhez csak postán történhet, ez a megoldás pedig nem járható út azok esetében, aki titkolni akarják voksolási szándékukat. Egy, a választási eljárási törvény tervezetéhez frissen benyújtott módosító indítvány azt a megoldást kívánja felkínálni azoknak, akik regisztrálni kívánnak, hogy adjanak meg egy bármilyen, akár magyarországi értesítési címet, de ez a megoldás túl azon, hogy rendkívül bonyolulttá teszi a folyamatot, azzal járhat, hogy azoknak is elmenjen a kedve a választásokon való részvételtől, akik eredetileg voksolni akartak.

A távolról sem elhanyagolható technikai akadályok eltörpülnek amellett a dilemma mellett, – amire a HVG cikke rámutat – hogy ilyen körülmények között, hogyan őrizhető meg a választások tisztasága, ki és hogyan tudja ellenőrizni azt, hogy a határon túlról levélben érkező majdani szavazat mögött valóban egy jogosult kinyilvánított akarata áll? Ráadásul mindez megfejelve azzal a Fidesz kormány tervezte szándékkal, hogy az állampolgársági statisztikai adatokat nemzetbiztonsági okokra hivatkozva titkosítani akarták.

Igaz miután a Fidesz azzal szembesült, hogy állampolgársági és választójogi csapdahelyzetbe kormányozta magát – úgy tűnik – lemondott arról, hogy az állampolgársági törvénybe beemelje a titkosítást. Ezúttal is, újra 180 fokos fordulatot tett, mint hónapokkal ezelőtt az előzetes választási regisztráció kapcsán és visszavonulót fújt: Potápi Árpád, akiről az is kiderült, hogy csak nevét adta az állampolgársági törvény módosítását célzó indítványhoz, a sokat vitatott javaslatát minap visszavonta.

A HVG cikke tömören, csak a visszavonás tényét közli, viszont talán nem lesz érdektelen az olvasók számára, ha szólunk a részletekről is. A Fidesz „megmondóembere”, a kormánypárt frakcióvezetője Rogán Antal sajtó-értekezleten jelentette be: „bár az állampolgársági törvény Potápi által kezdeményezett módosítása nem veszélyeztette volna a választások tisztaságát, de nem tudta volna betölteni a célját.” Elmondta azt is: „mindent megtesznek azért – a nemzetközi példákat is áttekintik –, hogy a határon túli magyar állampolgárok megfelelő védelmet kapjanak más hatósági eljárásokkal szemben.” Viszont be kellett ismernie azt, amit pártja képviselői az országgyűlési vitában még hevesen tagadtak és őket akkor a kormány határozottan a támogatásáról biztosította: „mindenképpen nyilvános adatnak kell lennie, hogy hányan kapnak magyar állampolgárságot, és ezáltal hányan szavazhatnak. Az a kérdés, hogyan lehet megvédeni azokat a határon túli magyar állampolgárokat, akik olyan országban élnek, ahol tiltják a kettős állampolgárságot” – fogalmazott Rogán és fontosnak tartotta megismételni: az állampolgársági törvénynek az előző hetekben még vehemensen, még a Fidesz közeli határon túli szervezetek részéről is támogatott és most visszavont módosítási javaslata erre nem lett volna elégséges.   

A meghátrálás nyilvános beismerését követően a további megoldáskeresési tervekről már nem kívánt szólni a kormánypárt frakcióvezetője. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy előrevetítsük: a Fidesz holdudvar jogászai számára az elfogadható választójogi törvény kidolgozása nem lesz könnyű feladat és az sem kizárható, hogy a fából vaskarikát gyártás áldozatául fognak esni az amúgy elhanyagolható számú Felvidéken élő új magyar állampolgárok, de akár a kárpátaljaiak is. Vajon az ők majdani sebeit gyógyítandó született meg a Magyar Közlöny hétvégi számában megjelent és a Félmilliárd forintos költségvetési támogatás a beregszászi magyar főiskolának címet viselő kormányhatározat?  Vagy netán egy ilyen lehetséges fordulatra kívánt utalni az a minapi Fidesz nyilatkozat egy felettébb érdekes mondata, mely így hangzott: „a Fidesz kétharmados támogatással bír a külhoni magyarok szavazata nélkül is”?

Visszatérve a „talányos határon túli szavazatokról” szóló HVG íráshoz végül tegyük meg, hogy a cikk záró soraiban felvetett, szintén nem elhanyagolható „aknáról” külön is szót ejtsünk.

 Az Orbán kormány a szavazatmaximálásra koncentrálva a határon túli magyarok bevonásával az ún. „nemzeti konzultációba” veszélyes útra tévedt. Hiába igényelte ugyanis egy külhoni magyar honfitársunk, lakhelyétől többszáz kilométert is utazva akár, egy magyarországi okmányirodában a honosítást, ha a román, szerb vagy ukrán postás elhozta neki haza a nemzet miniszterelnökének „konzultációs” levelét. Márpedig ilyen levelek a 160 ezerből bőven mentek Kárpátaljára is, amint erről a HVG elemzés szerzője is tudomást szerzett. A lehetséges következményeket illetően pedig aligha van mit ehhez hozzáfűzni. Márpedig a Navracsics Tibor vezette minisztérium adatai szerint 2011. január 1 és 2012. december 31 között 8783-an kérték Ukrajnában a magyar állampolgárságot, Ott, ahol ezt a hatályos törvények nem engedik…

„Kis szlovák legendárium”: előítéletek tegnap és ma a Dunától északra

Megszólalt a héten a Mandiner portálon a talányos, Agent Ungur néven közlő szerző és egy másfél éves, hallatlanul érdekfeszítő, a magyar-szlovák kapcsolatok múltjának és jelenének szentelt cikksorozat záró közleményében értekezik, kételyeit sem leplezve a szlovák-magyar konfliktus megoldásának esélyeiről.

2011.júniusában indult az a Kis szlovák legendárium című és 13 részből álló politikatörténeti sorozat a Mandiner konzervatív internetes portálon, amelyben két, a nevét a nyilvánossággal megosztani nem kívánó, a témában rendkívül jártas szakember (a másik, a nem kevésbé talányos  Vhailor álnéven adta közre írásait) egy érzékeny, sokak által tudatosan negligált, de mégis megkerülhetetlen kérdésre összpontosító vállalkozásba fogott A szerzők arra kerestek magyarázatot, hogy mitől és miért harapódzott el Szlovákiában a manapság tapasztalható magyarellenesség?

Tették ezt úgy, hogy a magyar olvasók számára megismertették Szlovákia és a szlovákok történelmét, természetesen alaposan dokumentálva és szólva a nagyon kevesek által ismert (és a szlovák historikusok által „nagyvonalúan” kezelt) részletekről is. Tették ezt abból a megfontolásból, hogy segíthessenek, e szándékot nem is titkolva: „Mert akárhogy is képzeli el valaki a szlovák-magyar konfliktus megoldását, nem árt, ha először tisztában van ennek mibenlétéről.”

És tették ezt, mert nemcsak sok-sok szlovák polgár magyarokról alkotott képe hamis, nekünk a közvélekedésben, a szlovákokról alkotott véleménnyel sincs minden rendben. Mert mit is gondolunk az északi szomszédok magyarellenességéről? Íme: Magyarországon erre a politikai hovatartozástól függően különféleképpen reagálnak. Míg a jobboldalon, különösen a szélsőjobbon egyesek azonnal kocsmai színvonalú, a valós tényekkel és folyamatokkal köszönőviszonyban sem álló szlovákozásba kezdenek; addig baloldali vagy liberális körökben reflexszerű bűntudattal azt mondják, hogy a szlovákok csak azért haragszanak ránk, mert a dualizmus alatt a „gonosz magyar nacionalizmus” elnyomta a „szegény szlovákokat”, ezért pedig a jelenben „több megértéssel és sajnálattal” kell viszonyulnunk hozzájuk. Ha viszont az ilyen szélsőséges nézeteket kihagyjuk, elmondható, hogy a magyarok többsége a hosszú évszázados békés együttélés jegyében leginkább valamiféle szlovák-magyar történelmi kibékülést látna legszívesebben, és ezért értetlenséggel fogadja a zsigerből magyarellenes megnyilvánulásokat.

A Mandinernek köszönhető páratlan vállalkozás jelentőségét nem lehet eléggé nagyra értékelni és szerintünk indokolt is népszerűsíteni is. Ezzel próbálkozunk most mi is.

A 13 fejezet mindegyike tények és adatok ismeretében, azokat gyakran idézve is, számol le előítéletekkel, szól történelmi erényekről és hibákról, sőt bűnökről is. Leszámol olyan mítoszokkal, melyek hamisak ugyan, de azok a múltban és ma, a közbeszéd és a politikai retorika elmaradhatatlan kellékei. Voltak és maradnak. Szólnak ezek az írások a szlovák, cseh és a magyar tévedésekről és történeti forrásokra hivatkozva cáfolnak igaztalan vádakat, melyeket a Dunától északra a „galamblelkű (cseh)szlovákok, véreskezű magyarok” fogalompárok illusztráltak a legjobban. Nem kerülték meg a Kis szlovák legendárium szerzőia legtöbbet hangoztatott magyarellenes szlovák vádpontot sem, a le nem tagadható, XIX. századi magyarosítást. Viszont arra is rámutattak, hogy a jelenséget nem a kor európai kontextusában vizsgálni és démonizálni, több mint bűn, az hiba lenne. Ugyanúgy nem kívánták elhallgatni az 1938-39-es erőszakos magyar fellépés bemutatását sem, de annak eseményeit és jelentőségét tárgyilagosan prezentálták és szintén nem démonizálva azt, ami egyébként magyar szempontból jogosan elitélendő. Mint olvashatjuk: „A magyar elit kétségtelenül sokszor ostoba volt, a harmincas évek végén különösen; de annak okát, hogy a szlovák nemzetépítési folyamat ennyire magyarellenes irányba ment el, nem lehet Budapesten keresni.”

A Kis szlovák legendárium szerzőinek érdeme, többek közt,az is hogy valósághű képet kapunk a két világháború közötti, a történelemkönyvekben idealizált csehszlovák állam igazi arcáról, beleértve az államteremtésnek a magyarság számára tragédiákkal járó 1919-es mozzanatait.(pozsonyi sortűz, zselízi atrocitás, komáromi vérfürdő) Ugyanakkor hitelesen mutatják be  az első „független” Szlovák Köztársaság megalakulása körüli ellentmondásos fejleményeket is, nem letagadva: amikor a szlovák-magyar „kisháborúról” szólni kell, akkor a  – tetszik, nem tetszik – magyar önvizsgálatra is szükség van.

A szerzők több fejezetet szenteltek a (cseh)szlovák-magyar kapcsolatok mélypontját jelentő 1945-48-as évek történéseinek a Beneš-dekrétumokkal, deportálásokkal, kényszer-lakosságcserével és erőszakos szlovákosítással fémjelzett időszakának és részletekre menően kitérnek arra is, hogy a szlovák történetírás mekkora igyekezettel és kézséggel elégítette ki a kollektív felejtésre való igényt, főleg azzal, hogy az 1945-48 között történteket „jogosnak” vagy legalábbis „igazságosnak” tüntette fel. ”Generációk nőttek és nőnek így fel Szlovákiában mind a mai napig” – fogalmazott egy írásában a sorozat egyik társszerzője.

Ma magyar-szlovák viszony nem teljesen az, mint amikor elkezdtük sorozatunkat – vall a záróközlemény szerzője, hiszen látható jelei vannak annak, hogy a „konfliktusokból mintha mindkét fél igyekezne kihátrálni: Orbán Viktor nyilvánosan dicséri Szlovákia eredményeit; Robert Fico szerint „nyugodt a viszony”; Lajčák szlovák külügyminiszter szerint pedig„ma már elképzelhető, hogy Szlovákia és Magyarország kiegyezzen a Benes-dekrétumok ügyében”.

Nyilván nem szabad ezeknek a friss fejleményeknek a jelentőségét eltúlozni véli a cikkszerző („Az enyhülés egyes jelei nem fognak tavaszt hozni”), de Agent Ungur minden kételye ellenére, érdemes az ő sorozatzáró eheti megszólalásának kulcsmondatát idéznünk. Megállapítása üzenetértékű és talán reményekre is feljogosíthat: „Évszázados gyűlölködés nincs a két nemzet között. 1848-49-ben sokszorta több szlovák harcolt a magyar oldalon, mint az osztrákon; de még 1918-19-ben is nem belső folyamat, hanem külső hódítás, a cseh invázió okozta, hogy a két nemzet traumatikus módon szakadt el egymástól olyan határok mentén, amelyek kódolták a XX. század összes szlovák-magyar konfliktusát.”