Tompa Gábor: „Kinek van magyarságmérő műszere?

 Megszólalt a héten a 168 órában Tompa Gábor, a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendező-direktora, a nemzetközi hírű rendező, aki nem mellesleg a kaliforniai San Diegó-i egyetem rendező szakának irányítója is és vallott a magyarságáról, arról, hogy a művészeknek is fel kell emelniük a szavukat jogsértő esetekben, mint tette azt a kolozsvári teátrum nemrég, amikor nyíltan kiállt a Nemzeti Színház igazgatója, Alföldi Róbert mellett. Vallott arról, hogy józan ember nem vállalhat szerepet a kirekesztésről elhíresült Fekete György-féle Magyar Művészeti Akadémiában, és vallott arról is, hogy mit jelent számára a kincses város színháza és társulata, amelyet nem cserélne fel a pesti Nemzetivel, pedig volt idő, amikor felkínálták neki annak igazgatói székét.

Egy hónapja ebben a rovatban Szörényi Levente nagy visszhangot kiváltó Heti Válaszos megszólalása kapcsán arról is említést tettünk, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) december 15-én tartott, kínos botrányokkal fűszerezett közgyűlése után – másokkal együtt – a frissen akadémikussá „felkent” Tompa Gábor színházi rendező is lemondott a tagságáról, a lapok pedig akkor tudni véltek egy,  első hallásra szokatlannak tűnő magyarázatot, mely szerint a művész állítólag beleegyezése nélkül került az MMA tagjai közé, és ezért nyomban ki is lépett a testületből.

A Marton Évával készült beszélgetésből immár megtudhattuk az igazságot: a kortárs magyar színházi élet kiválóságát többször is megkeresték MMA illetékesek, köztük az általa becsült Szakonyi Károly is.  Bár a felkérésre nem mondott se igent, se nemet, de elgondolkodott rajta és a „józan ember reflexével” viszonyult az esetleges csatlakozáshoz, mert úgy vélte „egy művészeti akadémia kapcsán, hogy az művészekből áll, művészeti ügyekkel foglalkozik, s nem kapcsolódik semmiféle politikához.”

Utóbb szembesülnie kellett azzal, hogy a kultúra átfogó képviselete, akárcsak az élet minden más területén, a mai Magyarországon ez is lehetetlen. Hallgatása nem volt akadály a vélhetően ismert színházi tekintélyekkel is villogni kívánó akadémiai tüsténkedőknek, akik még azt a fáradtságot se vették, hogy közöljék a kolozsvári igazgató-rendezővel: ne töprengjen tovább a válaszán, mert helyette is döntöttek: akarja, nem akarja, de „akadémikus” lett. A minősíthetetlen, máshol – és nemcsak a Lajtától nyugatra el nem képzelhető – eljárásnál csupán a nemzeti kulturális tótumfaktum, Fekete György nyilvános hitvallása döbbentette meg jobban a tudtán kívül „művészeti akadémikussá” előléptetett Tompát. Valósággal megrémítette a belsőépítészből lett „kultúrpápának” az utóbb, magyar és világlapok által, intő példázatként citált, elhíresült kinyilatkoztatása: „magyarellenes és nemzetgyalázó művészek, akármilyen nagyok is, nem lehetnek az MMA tagjai”.

 „Feltételezhető, hogy vannak „magyarellenes” nagy magyar művészeink? – kérdi Tompa, majd hozzáteszi azt is: „És kik lennének azok? Netán Schiff András? Vagy Kertész Imre? Konrád György? Esetleg Bartók, Radnóti, Ady?

Kultúraszégyenítő csinovnyik akarnokok és tájba simulni képes művésztársak számára kényelmetlen kérdései pedig csak tovább sorjáznak az interjúban:„Egyáltalán: létezik magyarellenes magyar? Ez úgy hangzik, mint, mondjuk, a kutyaellenes kutya, az irodalomellenes irodalom, az Isten-ellenes Isten stb. Kinek van magyarságmérő műszere? Talán egy akadémiának? Amelynek esetleg én is tagja vagyok? Tehát feltehetőleg nekem is segítenem kell „felderíteni”, kik a magyarellenes magyar művészek, kik az „igazi” magyarok, kik magyarabbak? Ez borzasztó, én ezt nem vállalhatom. Nem vállalkozhatok arra, hogy az említett szellemóriások felett „ítélkezzem", mint ahogy egyetlen embertársam felett sem. Nem tartom magam „magyarellenesnek”, magyarként hogyan is fordulhatna ez meg a fejemben? Sőt, azt gondolom, sokat tettem a magyar kultúra, különösképpen a színházkultúra világhírnevének öregbítéséért. Úgy érzem, ebben most nem vehetek részt.

A színházkultúra védelmében szavát felemelni kívánó Tompa Gáboreheti, a 168 órában történt megszólalásában élete más, eddig csak kevesek által ismert „titkairól” is beszél. Elmondja, hogy miért nem vállalta el Magyar Bálint egykori kultuszminiszter felkérését, hogy pályázzon a Nemzeti Színház igazgatói posztjára (mert ragaszkodott Kolozsvárhoz) és vall arról is: miért gondolták tovább Visky Andrással együtt a Caragiale remekművet, a Leonida naccsás urat és a reakciót és hogyan született meg az ötletből az elmúlt húsz év adósságairól, például a máig nem felfedett ügynökügyekről szóló közös mű, a Leonida Gem Session. Szó esik természetesen, e darab apropóján az ügynök ügyekről, beleértve a manapság sokat vitatott Szőcs István-ügyet is, miközben azt is megfogalmazza Tompa, hogy felfogása szerint a színháznak nem kell politizálnia, de a „politikus színházcsinálást” feladatának érzi és tekinti.

Visszautasítja azt a feltevést, mely szerint az a kolozsvári teátrum Alföldi Róbert melletti kiállása „nyílt politikai szerepvállalás” lenne: „Inkább az Alföldi eltávolítására tett törvénytelen, lejárató hadjáratokon alapuló kísérletek ellen szóltunk. Jogsértő esetekben mindig fel kell emelni a szavunkat, ki kell állnunk a szakma mellett” – sommázza a maga és az általa vezetett legnagyobb múltú magyar színház csapatának erkölcsi-szakmai credóját.

Szívének kedves teátrumáról szólva, melyet a budapesti Nemzeti Színház  beígért igazgatói széke kedvéért se kívánt elhagyni, elmondja: miközben kolozsvári színházat „a hatalom sohasem korlátozta”, a teátrum ellen „furcsamód, a szélsőséges kolozsvári magyar körök több keresztes hadjáratot indítottak” és őket  „nemzetellenesnek, nemzeti kultúra-ellenesnek kiáltották ki.” „Folyamatosan bírálták színház- és műsorpolitikánkat” – emlékezik vissza Tompa – hozzátéve: „A legtöbb gyalázkodó azonban nem látta egyetlen előadásunkat sem.” És van az interjúnak egy mondata,  ami nemcsak a szűkebb pátriájában fog egyesek számára „szentségtörésként” hatni, de a mára okafogyottá vált magyar művészeti akadémikusságának létjogosultságát is minden bizonnyal megkérdőjelezné az MMA kultúrinkvizítorai számára. Két évtizedes kolozsvári direktorságára visszatekintve nem felejti el azt sem felidézni, hogy miközben „sajátjai” Erdélyben támadták: „Abszurd, de a román színházi szakma állt ki mellettünk!”

Ágoston András: „Markó Bélát követően, immár Kelemen Hunor is olyan megállapításokat tett, melyekkel a magyar kormány türelmét teszi próbára”

Megszólalt a héten Ágoston András, a VMDP közeljövőben távozó elnöke és úgy gondolta, hogy  a Vajdaság.mában is közölt eszmefuttatásában reagálnia kell Kelemen Hunornak a hvg.hu portálon és a Népszabadság-ban, január első hetében megjelent interjúiban foglaltakra. Nem sokat hezitált és döntött: meg kell rója a Kövér Lászlóról tiszteletlenül nyilatkozó RMDSZ elnököt, ki kell oktatnia vele együtt Markó Bélát is, pálcát kell törnie a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségének „kudarcos” politizálása fölött és újólag hűségnyilatkozatot kell tenni azok mellett, akik szívének oly kedvesek és megszólalását esetleg észre is veszik.

A jelek szerint Vajdaság legaktívabb pártalapítója (Ágoston a politikai pályája a Jugoszláv Kommunisták Szövetségében kezdte, 1980-től 1983-ig az újvidéki Szakszervezeti Tanács alelnöke, később elnöke, majd a Vajdasági Szakszervezeti Tanács titkára volt, 1989-ben részt vett a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége megalakításában, 1997-ben saját pártot alapított Vajdasági Magyar Demokrata Párt néven majd több választási szövetség kezdeményezője is volt.), aki egyre aktívabban műveli az írást,  valóban komolyan készül az új hivatásgyakorlásra, az újságírói munkára.

Ágoston András szűk egy hónapja, december 18-án, VMDP különnyilatkozatban jelentette be visszavonulását a pártelnöki posztról és azt is, hogy felhagy az aktív politizálással. Mint akkor elmondta: „visszatérek eredeti szakmámhoz, az újságíráshoz.” Vélhetően már ennek az újrakezdésre való felkészülésnek a jegyében születhettek a VMDP létezésének egyetlen, az idő rostáján fennmaradó bizonyítékai, a leendő-volt pártelnök mindennapos, amúgy olvasmányos, olykor vitára ingerlő (a viták, érdeklődés hiányában mindig elmaradtak) erősen egyoldalú politikai eszmefuttatásai, meg a többnyire visszhangot nem kapó felhívások és többnyire megválaszolatlan nyílt levelek a mindenkori szerbiai és magyarországi közszereplőkhöz.

Stílusgyakorlatnak a jövendő sikeres szakmához eddig is megtették az említett VMDP hírlevelek. Minden bizonnyal a ’90-es évek elejének egyik legnagyobb formátumú és akkor tekintélyesnek számító vajdasági magyar politikusa számára a jövőbeni sikeres újságírás másik, elengedhetetlen feltételét (melyről szólni jobb körökben nem ildomos) megalapozhatta a sok-sok, mindennapos Ágoston-jegyzet. Főleg, ha azok jókor és jót szóltak és úgy bizonyították a szerzőnek a talpraesettségét és az elkötelezettségét, mint ezúttal a Vajdaság.mában közreadott, újabb, egészpályás letámadás Kelemen Hunor, Markó Béla és az RMDSZ ellen.

Múltév novemberében Ágoston András „az ellenzéki szoclib sajtó zászlóshajójának nyilatkozó visszatérő szenátorjelölt” Markó Bélával szemben szintén érzett „belső késztetést” a „nyíltan és durván lerohant” Fidesz megvédésére és akkor az RMDSZ-t a mindenkori bukaresti hatalom asztaláról „lehulló morzsák begyűjtésének reményében” akár az autonómiáról is lemondani kész szervezetnek minősítette. Akkor azt is kifejtette: az érdekvédelmi szövetség „lényegében a magyar érdekekért folytatott küzdelem kerékkötője lett” és „ezt az alapvető tényt nem lehet semmiféle politikai trükkökkel elfedni”. Majd kimondta a megfellebbezhetetlen ítéletet is: „az RMDSZ egységpropagandája nem a nemzet egészének ügyét szolgálja”.

És különben is, Markó Béla meg az RMDSZ pedig szégyellje magát, de nagyon, üzente Temerinből, a Szirmai Károly utcából a sokat meg sok pártot is megélt veterán vajdasági politikus, mert Markó az interjújában „nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) szellemében szólalt meg”. Ráadásul tette ezt olyan nehéz időkben, amikor „Magyarország miközben a rendszerváltást követően, a legsúlyosabb függetlenségi harcát vívja, számításba veszi az elszakított magyar nemzetrészeket is.”

Ezév első napjaiban – most már visszavonuló pártelnökként– szólalt meg újra RMDSZ ügyben Ágoston. A Tőkés László és Borbély Zsolt Attila kedvelt lerágott csontját előkaparva. maga is „neptunozásba” kezdett. Január 4-én Neptunfürdő és a Paktum címmel arról értekezett, hogy „Neptunfürdő után senki se lepődjön meg semmin” és az RMDSZ-USL Paktum (sic!) nem más, mint az nemzeti önfeladás kézzel fogható bizonyítéka. (… a Paktum a Neptun-gate csaknem húsz évvel fiatalabb kistestvére, alap-elveiket tekintve semmiben sem különböznek egymástól. Mindkét esetben az erdélyi magyarság alapvető nemzeti érdekeinek, elsősorban az autonómia feladásáról van szó… ha nincs magyar autonómiára vonatkozó politikailag értelmezhető, kitartó követelés, a morzsák begyűjtése közben hiába várunk az eredményre.”)

A délvidéki Vajdaság.ma hasábjain megjelent Hadüzenet? című múltheti cikk a korábbi ágostoni ügybuzgóságot is felülmúlja.

„Markó Bélát követően, immár Kelemen Hunor is olyan megállapításokat tett, melyekkel a magyar kormány türelmét teszi próbára, s igyekszik pozícionálni az erdélyi magyarok „legbefolyásosabb és legnagyobb” pártját. Természetesen az általa hangoztatott igazság oldalán. „Nemcsak azok tették fel a magyar nemzet sorsára az életüket, akik Budapestről üzengetnek nekünk, hanem mi is feltettük”- érvel Markó Béla. „Akik pártalapításokat támogatnak, a megosztottságot erősítik”, panaszkodik Kelemen Hunor.” – indít fortefortissimóval Ágoston, majd hol Markót, hol Kelemen Hunort idézve, többhatáron túlra, meg kicsit haza is beszélve, úgymond „higgadtan” elemez: „Az RMDSZ két vezetőjének kijelentéseiben sűrítve, vegytisztán jelenik meg a Kárpát-medencében politizáló magyar „egypártok” rövid története, a kezdeti paradicsomi állapotok apoteózisa, a változások rideg elutasítása. A kétpólusú kisebbségi elitek megjelenése, s ezzel összefüggésben a párt- és a nemzeti közösség egésze érdekeinek meglehetősen nagyvonalú (demagóg) kiegyenlítése.”

Megvédi Kövér László emlékezetes, „mélyülő szakadékos” igaztalan és sértő szentenciáját („egyre mélyül a szakadék az erdélyi magyar közösség és annak vezetői között”)sőt mi több azt jogosnak is tartja: „Elszámoltatás ez? Nem! Beleszólás? Bizony az. Csakhogy indokolt, és nem elvszerűtlen megnyilatkozásról van szó! Mi másról szól a most már közjogi intézmény, a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), ha nem erről, az oda-vissza ható, felelős, szabad beleszólásról.”

„A konkrét beleszólás is indokolt” – hangsúlyozza ismét és ki is oktatja  mindazokat, kik nem hajlandók tudomásul venni (kijelölt) helyüket az országhatárokon átívelő Nemzeti Együttműködési Rendszerben: „Elmúlóban vannak azok a régi szép idők, amikor a külhoni „egypártok” partnerként mutatkozva várhatták és kezelhették a magyarországi anyagi támogatásokat és közben a kormányzati felelősségvállalás, vagy éppen a parlamenti jelenlét örvén, megkerülve az autonómiaköveteléseket, odasimulhattak a mindenkori helyi többségi hatalomhoz.”

Okfejtésének következtetéseivel, a magyar-magyar párbeszédben a partneri viszony létjogosultságának és legitimitásának a megkérdőjele-zésével a temerini nemzetstratégánkról kiderül az is, hogy víziói is vannak: „A kétpólusúvá vált kisebbségi politikai elitek helyi hatalomhoz simuló pártjai, nemcsak Erdélyben, az új közjogi helyzetben elvesztik látszólagos partneri pozíciójukat. Színvallásra kényszerülnek. Vagy versenypártokká válnak, vagy alkalmazkodnak a NER követelményeihez, s igyekeznek hozzájárulni annak tartalmi kiteljesedéséhez. Ilyen a NER szellemében tervezett akciónak tekinthető Tőkés László kezdeményezése, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok fogadják el 2013-at az autonómia évének.”

Márpedig, ami a víziókat illeti, jó, ha nem feledjük, hogy mit mondott egykor a megfellebbezhetetlen tekintélyű, máig maradéktalan tiszteletnek örvendő Helmut Schmidt német kancellár a fantáziatúltengésben szenvedő politikustársainak: „Wer Visionen hat, soll zum Arzt gehen." (Akinek víziói vannak, forduljon orvoshoz)

Körösi Csoma Ösztöndíj magyarságtudat-erősítésre: külhoni magyar fiatalok, ezt nem nektek találták ki!  

Megszólalt a héten az Amerikai Magyar Népszava és arról adott hírt, hogy magyarságkutatókat keres az Orbán kormány. Félreértés ne essék, még nem a „Szászjenősüllyesztő Intézet” lépett a tettek mezejére (egyébként Szász a Klubrádiónak adott interjújában elmondta a minap Bolgár Györgynek, hogy „igyekszik azzal a fajta székely leleményességgel nekilátni a feladatának, amivel a Jóisten valamennyiünket megáldott – a teljes interjú itt olvasható) és nem is Papp Z. Attila, az MTA Társadalomtudományi Központ Kisebbségkutató Intézetének erdélyi származású, nemrég kinevezett igazgatója kapott váratlanul új kutatói státuszokat, erősítendő az intézmény méltán rangot szerzett hírnevét, hanem a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága írt ki pályázatot, olyan munkatársakat keresve, akika Kőrösi Csoma Sándor Program keretében a külhonban élőmagyarokban erősítenék a magyarságtudatot.

A január 3-án keltezett és néhány nappal később a kormányzati portálon valamint a Nemzeti Regiszter honlapon is olvasható pályázati felhívás szerint (a pályázati adatlap itt letölthető) a magyar kormány olyan vállalkozó szellemű jelentkezőket toboroz, akik a Kárpát medencén kívül élő magyaroknak segítenének az identitás-megőrzésben és magyarságtudat-fejlesztésben. Január 20-ig lehet jelentkezni és Európába (12 fő), az USA-ba és Kanadába (21 fő), Ausztráliába (7 fő), Latin-Amerikába (4 fő), Dél-Afrikába vagy Izraelbe (3 fő) mehetnek azok az akár csupán középfokú tanulmányokkal rendelkező, de angol vagy a célország nyelvén kommunikálni képes jelöltek, akik elnyerik az ösztöndíjat. Az alsó korhatár 20 év, felső korhatár nincs, bár a kiírásban utalnak arra, hogy alapvetően fiatal pályázókra számítanak. A pályázati kiírás szerint (az alapvető dokumentumokon túl) olyan ajánlások is kellenek, melyek bizonyítják, hogy a pályázó korábban részt vett hagyományőrző tevékenységekben – a dokumentum alapján ilyen például a néptánc, az énekkar, a magyar nyelvoktatás és a cserkészet.

A nyertesek öt hónapot töltenek majd külföldön és három hónapot ide-haza. A külhoni tartózkodás alatt havi 350 ezer forintot kapnak majd, plusz szállás- és útiköltség-térítést, illetve a munkavégzéshez szükséges eszközöket. Itthon pedig havi 200 ezer jár majd nekik.

A pályázat célja „az, hogy kiépüljön a külhoni magyar közösségeknek egy olyan intézményrendszere, amely az egyének és közösségek integrációja révén hozzájárul a magyar önazonosság és a magyar nemzet összetartozásának erősítéséhez. Jelen programot annak érdekében hoztuk létre, hogy a diaszpóra magyarságának magyar nyelvtudását fejlesszük, a magyar közösségekben való tevékenységet és a Magyarországgal való kapcsolattartást ösztönözzük, azaz a magyar identitást megerősítsük.” – fogalmaz a pályázatkibocsátó Nemzetpolitikai Államtitkárság és hozzáteszi: „Az ösztöndíj keretében azt szeretnénk elérni, hogy magyarországi fiatalok látogassanak el a diaszpóra közösségeihez, segítsék értékőrző munkájukat és tájékoztatási, közösségépítő tevékenységükkel erősítsék a Magyarországhoz való kötődésüket. Ennek érdekében olyan, a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas fiatalok pályázatait várjuk, akik segítenek e cél elérésében.”

A magyarországi sajtó alig figyelt fel az „érdekes” pályázatra. Kizárólag a Népszava véleményrovatának szerzője szentelt Csőrösi Koma Elmebaj  címmel egy vitriolos hangvételű írást a kezdeményezésnek és a minden bizonnyal célirányos, a háttérben meghúzódó feltételezett kormányzati szándékoknak. Veress Jenő szerint a szépen hangzó kinyilatkoztatásnak – „a kivándorolt magyarok nemzetpolitikai szerepének és a Magyarországgal ápolt kapcsolatuknak az erősítése." – van egy egyszerűbb olvasata is: közelednek a 2014-es választások és Fidesz-szavazóvá kell tenni őket: „Alkalmas vagyok magyarságkutatónak! Láttam hozzá elég bukfencmajmot, nyolcvanéves, rövidnadrágos kiscserkészt, átképzett nyilast. Tiszán innen, Dunán túl, daloltuk annak idején az általánosban, tehát képes vagyok "Kodály elvtárs" fedőnéven a világ végén is szavazókat toborozni. És állampénzen elég buta is képes lennék lenni, hogy Föld-szerte körülnyaldossam a Nemzeti Együttpálinkázás Rendszerét. Nem tudom persze, hogy teljesítménybért fizetnek-e, azaz a beszervezett kormány-nyaloncokért darabra számolnak vagy bemondásra is elhiszik-e a világjárást”.)

A határokon túl is csak az Amerikai Magyar Népszava fedezte fel a Répás Zsuzsanna vezette kormányhivatal ötletét és jutott hasonló következtetésre, mint budapesti laptársa: „Pályázatot írt ki a kormány, olyan munkatársakat keresnek, akik a külhonban élő magyarokban erősítenék a magyarságtudatot. Fáradozásukat nem kevés pénzzel, paripával, fegyverrel is megtámogatják. Nyilván csupán rosszindulatú gyanúsítás az a feltételezés, hogy a magyarságkutatóknak a magyarságukat megtaláló magyarokat arra is rá kell venniük, hogy – miután már eléggé magyarnak érzik magukat –, szavazzanak 2014-ben. Akiben meg még kételyek vannak, hogy kire is kell szavazniuk, a kormány által az adófizetők pénzéből fizetett magyarságkutatók szívesen segítenek nekik az eligazodásban.”

Mivel az MTI révén a kezdeményezők (talán nem véletlenül) nem kívánták népszerűsíteni a programot, így a pályázati felhívásról vajmi kevesen értesülhettek. Ha ehhez hozzávesszük azt a néhány napos csúszást is, ami a kiírásban szereplő dátum és a tényleges közzététel között eltelt, kiderül: alig 10-12 nap állt azok rendelkezésére, akik pályázni szeretnének. Csak remélni merjük, hogy a titokzatosság meg a szűk határidő mögött nem némi turpisság rejlik. Bár ha arra gondolunk, hogy általában a Nemzetpolitikai Államtitkárság, ha bármilyen pályázatot meghirdet, elsőként azt az MTI révén teszi közhírré és ez így történt tegnap is, amikor a határon túli magyarok jogsegély-szolgáltatásában kiemelkedő szerepet vállaló jogtanácsosoknak, ügyvédeknek, ügyvédi irodáknak és civil jogvédő szervezetek számára akarta népszerűsíteni a Kisebbségi Jogvédő Intézet pályázatát – az ügy gyanús, felettébb gyanús…

Az viszont egyenesen döbbenetesen és felettébb álságos, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság Körösi Csoma Sándor Program pályázati felhívásban azt olvashatjuk: „azt szeretnénk elérni, hogy magyarországi fiatalok látogassanak el a diaszpóra közösségeihez, segítsék értékőrző munkájukat. stb.stb”.

Te csomakörösi, dévai, székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi vagy kolozsvári néptáncos, cserkész, magyarszakos tanárjelölt vagy teológus, legyél Te a Sapientia vagy a Partiumi Keresztény Egyetem kitűnő közösségépítője akár – Te nem vagy alkalmas arra, hogy az Egyesült Államokban vagy Nyugat- Európában, netán Izraelben az ottani magyarok identitását erősítsed, még akkor se ha kettős állampolgárrá lettél!  Erre – ezek szerint – csak a magyarországi fiatalok alkalmasak! Erre Te még a pályázás esélyét se kaphatod meg! Rád külhoni magyar állampolgárként – ezek szerint – csak a 2014-es voksoláson van szükség!