Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 16-22. )

Na, ne már… Wetzel Tamás szerint a nemzetpolitikában „sokkal több eredményt értünk el az elmúlt négy évben, mint az előtte lévő húsz évben.”

Megszólalt a héten a Kárpátalja online hetilapban Wetzel Tamás a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős nemrég kinevezett helyettes államtitkára és abból az alkalomból, hogy Tiszaújlakon részt vett a Rákóczi-szabadságharc első győzedelmes csatájának emlékére tartott ünnepségen, majd megnyitotta Tiszapéterfalván a KurucFeszt magyar kulturális fesztivált, továbbá tárgyalt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) vezetőivel, egy interjúra is vállalkozott. Nyilatkozott az „újratervezés fázisában” leledző kormányzati nemzetpolitikáról, nagyon lakonikusan a terveiről is, azt sejtetve, hogy a támogatáspolitikában akár „több pénz állhat a házhoz” a jövőben. Közben pedig bizonyította, hogy remek igazodó: dicsérte, amit kell, de tette ezt úgy, hogy ezzel egy időben lesajnálta a korábbi kormányzatok magyarságpolitikai teljesítményét, beleértve az első Orbán kormányét is.

Múlt heti szemlénkben Kövér László nemrég, Torockón elmondott beszédéről szólva külön kiemeltük, hogy parlamenti és Fidesz választmányi elnöknek a Duna-házavató köszöntője egyúttal nemzetpolitikai programbeszéd is volt. Ebben a házelnök kétséget nem hagyott afelől, hogy az elkövetkezendőkben az ő illetékességébe tartozik a magyarságpolitikai iránymutatás. Érzékeltetni is kívánta: a konkrét teendőkről van határozott elképzelése. Úgy ítélte meg, hogy a jövőben „a magyar megmaradás és gyarapodás szolgálatában rengeteg, kitartást és leleményt igénylő munka vár ránk úgy a politika, mint a gazdaság, a kultúra, a népjólét vagy a közösségi kapcsolatépítés terén.” Márait idézve így fogalmazott: „Túlzással, igazságtalansággal, méltánytalansággal, vad indulatokkal, kegyetlenséggel lehet hódítani; megmaradni csak méltányossággal, türelemmel és arányérzékkel lehet.”

A megmaradást és gyarapodást szolgálni hivatott, rengeteg, kitartást és leleményt igénylő munka kormányzati felelőse, Wetzel Tamás a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, aki minap Kárpátaljára látogatott és kinevezését követően első interjúját adta egy külhoni magyar lapnak, a jelek szerint hadilábon áll a Kövér László megfogalmazta követelményekkel és nem olvas Márait. Mert köze nincs a méltányossághoz, a türelemhez és az arányérzékhez annak a meghökkentő kijelentésének, amit a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) lapjában, a Kárpátalja online-ban állított: „sokkal több eredményt értünk el az elmúlt négy évben, mint az előtte lévő húsz évben.” Mert ebből a tizenöt szavából sokkal inkább az tükröződött, amit az 1942-ben vetett Márai mondat első része tartalmazott és elvetendőnek tartott a nagy-hatalmak állandó viharzónájában élő népéért aggódó egykori kassai polgár, azaz a túlzott, igazságtalan és a méltánytalan volt.

Hogy a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára ezt a máshonnan is ismerős, a legújabbkori kormányzati retorikában rendkívül népszerűvé vált, a tényeket semmibe vevő radikális átértékelést magáévá tette, azt akár meg is mosolyoghatnánk és tekinthetnénk olyan igazodási kényszernek, aminek a csapdájába könnyen és gyakran belesétálnak azok a politikusok, akik mindig és mindenütt hiszik, hogy a történelem velük kezdődik, és önnön érdemüknek tartják a spanyolviasz meg a forró víz feltalálását. Viszont a Kárpátaljában nem egy sulykot könnyen elvető, a népszerűség érdekében skrupulusok nélkül nagyot mondani képes pártpolitikus szólalt meg, hanem, úgymond egy szakértő vezető kormányzati tisztségviselő és ex-miniszteri biztos adta első interjúját új tisztségében egy határon túli magyar lapnak. Ez esetben pedig az értékelés meglepő és döbbenetes tájékozatlanságra vall, akárcsak a wetzeli értékítélet folytatása, az Antall-, a Boross-, a Horn, az első Orbán, a Medgyessy-, a Gyurcsány és a Bajnai-kormányok közös teljesítményének a lesajnálása azzal, amit az interjúalany e szavakhoz még hozzátett: „ugyanis akkor nagyon sok jó kezdeményezés meghalt, vagy éppen a visszájára fordult.”

Igen, nem tévedés: azt olvashatjuk ki Wetzel Tamás sommás kijelentéséből, hogy a 2010 és 2014 között sokkal több történt, mint ami az egykori Határon Túli Magyarok Hivatalához (HTMH) és a nevét többször változtató oktatási tárcához volt köthető, meg az Illyés-, az Új Kézfogás-, az Apáczai-, a Teleki László, a Segítő Jobb, a Pro Professione- illetve a Mocsáry alapítványokhoz meg másokhoz is.

Most hagyjuk a számunkra értelmezhetetlen, állítólagos hamvába holt vagy éppen visszájára fordult jó kezdeményezések világát és ne elmélkedjünk arról, hogy mire gondolhatott vajon a frissen kinevezett kormányzati illetékes, hanem nézzük inkább a tényeket.

Vajon hihetünk annak a mérlegmegvonásnak, ahol kimondatott: az elmúlt négy év nemzetpolitikai eredményei fölülmúltak például olyan, éppen az első Orbán kormányhoz köthető kezdeményezéseket, mint a státustörvény, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrehívása és finanszírozása, a kárpátaljai II. Rákóczi Ferenc Főiskola megteremtése, a komáromi Selye egyetem bázisául szolgáló impozáns, sok százmilliós ingatlan-beruházások vagy a Magyar Házak rendszere az egész Kárpát-medencében? Vagy minősítsük kevésbé jelentősnek a főkonzulátusok megnyitását Ungváron (Antall kormány: 1991. december), Kolozsváron (Horn-kormány: 1997. július), Kassán (első Orbán kormány: 2000. augusztus), Szabadkán (első Orbán kormány: 2001. augusztus), Csíkszeredán (Gyurcsány-kormány: 2006. március) netán a sepsiszentgyörgyi kulturális intézet megalapítását (Gyurcsány-kormány: 2006. november)?

Netán a kétségtelenül sikertörténetté lett állampolgárság kiterjesztésének forint milliárdjai tényleg jobban szolgálták volna a mezőségi magyar megmaradást, mint a Kallós Zoltán megálmodta és a Tabajdi Csabáéknak majd az Apáczai Közalapítvány kurátorainak köszönhető válaszúti és szamosújvári szórványkollégiumok? A Böjte atya teremtette erdélyi csoda első tizennyolc esztendejének magyar állami mecenatúrája, Kőhalom, Vice, Segesvár szórványkollégiumainak magyar költségvetési forrásokból származó támogatása valóban kisebb jelentőségű tett volt, mint az ún. Demokráciaközpontok létesítése, aminek mentén szaporodtak ugyan a magyar állampolgárok Erdély-szerte, de nem kevésbé az erdélyi magyar gondok is?

Kérdezzük még: netán a Külhoni Magyar Értéktár vegyes felvágottra emlékeztető, általunk tavaly októberben, e rovatban az ellentmondásaiért annyira kárhoztatott hungarikum listája lenne-e az a magyarságpolitikai fegyvertény, amire érdemes büszkének lenni és ez valóban jobban szolgálja a távlatos nemzetpolitikát, mint a státustörvénynek az oktatási-nevelési támogatásokon túl is igénybe vehető többi jótéteménye? Meg azt is kérdezzük: hogyan illeszkedik a „sokkal több eredményt értünk el az elmúlt négy évben”-be az, hogy a Rahótól Székelykevéig és Rév-Komáromtól Kézdivásárhelyig bő tíz év alatt csak méltató szavakat kapó Apáczai közalapítványról éppen a létrehozói döntöttek úgy 2011 júliusában, hogy megszüntetik?

Valóban kisebb eredmény lenne az például, amit a különböző magyar kormányok 2010 előtt megtettek azért, ha volt egy helyi nemes lelkű és önfeláldozó kezdeményező, aki a vajdasági végek magyar fiataljainak továbbtanulási esélyt akart teremteni, akkor őket segítsék és ehhez a magyarságmentő munkához mindig forrást találjanak? Tekintsük-e kevesebbnek a Kolozsvárról elszármazott Nagy Margit valamennyi 2010 előtti magyar kormány által támogatott újvidéki Apáczai Diákotthonát, Kalapiš Sztoján atya muzslyai Emmausz fiúkollégiumát, a nagybecskereki  Rácz M. Gizella nővérnek köszönhető Boldogasszony Iskolanővérek leánykollégiumát, mint azt, hogy 2010-et követően, egy kormányzat, pénzt-paripát nem sajnálva, választási kampányokban az erdélyi magyar-magyar szembenállásra miként erősített rá?

Vajon az, hogy a határontúli magyar könyvkiadás, sajtóélet, közművelődés és művészeti élet, a civil szféra, a magyar egyházak oktatatási-karitatív munkája Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és másutt is ott tart, amire csak elismeréssel lehet tekinteni, hisz a létrehozásban és fenntartásban oroszlánrészt vállalt 1990 és 2010 között nyolc kormányzat egymásra építő magyarságpolitikai gyakorlata. Tényleg kevesebb lenne mindez, mint ami az elmúlt négy évben létrejött?

Vajon nagyobb fegyvertény lenne-e a Nemzeti Regiszter, amiről a közigazgatás rádiójában, a Rádió Orientben így nyilatkozott Wetzel államtitkár-helyettes minap, hogy „egy alacsony költségvetésű kreatív megoldás”, de „fontos tudatformáló felület” és „jelentős eszköz lehet a hiteles tájékoztatásban a Magyarországról terjesztett negatív hírekkel szemben”, mint az az oktatási-nevelési támogatás amit a státustörvény biztosit és amelyet csak egyszer csökkentettek az elmúlt másfél évtizedben, egész pontosan 2013 júniusában?!

És kérdezzük meg azt is: hol az arányérzék és a méltányosság, ha egy „szakértői” összevetésnél többet nyomhat a latban a szászjenősüllyesztő intézet létrehozása, mint a sokmilliárd magyar adóforintokból lett, az első Orbán kormánynak köszönhető csíkszeredai Sapientia egyetemi ingatlan, a Medgyessy-kormány jóvoltából felépülhetett marosvásárhelyi egyetemi campus, a 2000 és 2003 között megvalósulhatott marosvásárhelyi Stúdium tanárlakás és szakkönyvtár-projekt, a 2004 és 2009 között, teljes egészében a magyar adófizetők pénzéből, konkrétan 1 millió 350 ezer euróból felépített kolozsvári Iskola Alapítvány-centrum a maga 21 tanárlakásával? De akár vissza is léphetünk az időben és nézzük a nagyváradi Sulyok István Református Főiskola, majd ’95-től a Partiumi Keresztény Egyetem anyagi hátterének biztosítását, ahol az indulás és a bővülés nem történhetett volna meg az Antall-, a Horn és az első Orbán kormány bőkezű adakozása nélkül.

Esetleg tekintsük inkább eredménynek a Duna Televízió önállóságának felszámolását és „közszolgálati” csatornává silányítását, mint az Antall Józsefnek és hozzá közel állóknak köszönhető „égi köldökzsinórnak”  a létrehozását és a 2010-es médiatörvény előtti autonóm működését, aminek teljesítménye egyenetlen volt ugyan, de joggal nyerte el A világ legjobb kulturális televíziója címet is.

A rövidebb emlékezetűek számára visszaidéznénk, hogy 2010 előtt a Duna Televízió baloldali kormányok idején többször vált belpolitikai csatározások részévé, sőt többször is megkérdőjelezték az önálló adó szükségességét. E törekvések mindig megbuktak a bel- és külhoni nézők körében megnyilvánuló visszhangos kiállások miatt. Így 2009 őszén hosszú évtizedek óta nem tapasztalt nemzeti egységet hozott létre az Összefogás a Duna Televízióért felhívás és öt kontinens 51 országából közel tízezer levélíró a Duna Televízió önálló működésének fontossága mellett tette le a voksát, köztük az akkori magyar szellemi és politikai élet számos kiválósága (az impozáns névsor ide kattintva megtekinthető), közülük egyesek kimondva, hogy „A Duna Televízió nemzeti vagyon, a fogalom legnemesebb értelmében. Óvandó, őrzendő, védendő! Függetlenségét nemcsak támogatom, de követelem!”, mások pedig így szólva: „Azért kell autonómnak lennie, hogy se a politika, se a piac ne telepedjen rá.”

Majd jött a minden idők „legeredményesebb” nemzetpolitikáját is szolgálni hivatott 2010-es médiatörvény és az autonómiaharcos adó autonómiáját egy csapásra megszüntették. Ekkor öt kontinens országaiból tiltakozó levelek már nem jöttek és csak kevesen vették a bátorságot Magyari Lajoshoz hasonlóan, hogy megszólaljanak az önálló Duna Televízió védelmében.

Nem folytatva a sort, hanem a felületesen ítélkező számára Kövér László és Márai olvasása mellett ajánlva még Bárdi Nándor könyvek és tanulmányok studírozását, utóbbiak közül különösen is az ide kattintva olvasható Tény és valót, lássuk a Badó Zsolt készítette, A magyar kormány egyértelműen a kárpátaljai magyarság mögött áll című, a Kárpátalja online-ban megjelent interjú egyéb vonatkozásait is.

Wetzel szerint a kormány szervezeti átalakítása és az ő kinevezése Répás Zsuzsanna helyére tulajdonképpen csupán hangsúlyeltolódást jelent, hiszen az új kormányzati ciklusban is Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes felügyeli a nemzetpolitikát. Következő mondatából viszont már az derül ki, hogy mégis többről lesz szó, mint „finomhangolásról”. Szerinte kormányzati szinten „a nemzetpolitika felértékelődött.” Ennek jele, hogy „államtitkári rangra emelkedett a nemzetpolitika az eddigi helyettes államtitkárságiról, melyet Potápi Árpád államtitkár úr vezet.”

„Új elképzelések, új programok meghirdetését tervezzük az ősz folyamán” – mondja el Wetzel a tervekről, de hogy ezek melyek lennének, arról sajnos már nem beszél. Csak ennyit mondott el: Egy fenntartható fejlődés irányába kell elmozdulni több kompromisszumkészséggel, több aprómunkával. Továbbá fontosnak tartom még, hogy a szimbolikus döntések mellett még több tartalom jelenjen meg a nemzetpolitikánkban

Konkrétumok helyett tehát kapunk egy első látásra általánosságokat tartalmazó választ és eltöprenghetünk: vajon milyen további szimbolikus döntések várhatók? Jóslásokba bocsátkozni nem merünk, bár mi tagadás, az Udvarhelyről jött Csaba királyfit minden falunak javaslat fantáziaserkentőnek tűnik.

Inkább a „több kompromisszumkészség” meghirdetése, mint igény gondolkoztat el bennünket, hisz amennyiben ezt valóban komolyan gondolja Wetzel helyettes államtitkár, akkor ezt Kárpátalján szóba hozni, a minden korábbinál nehezebb ukrajnai helyzetben, részéről valóban időszerű volt.

Ő, aki ott, az ottani magyar közösség egyik legnagyobb ünnepén, Tiszaújlakon a Turul-ünnepség egyik szónoka volt, közelről is megtapasztalhatta, hogy mennyire fontos ez, sőt mára egyenesen létkérdés lett. Láthatta testközelből is, mennyiere eldurvult a Felső Tisza, az Ung és a Latorca mentén a lélekölő szembefeszülés magyar és magyar között. Itt, a Rákóczi-szabadságharc első győzedelmes csatájának emlékére tartott ünnepségen Wetzel Tamás jelenlétében újólag kiderült: a kárpátaljai magyar-magyar kiegyezésre sajnos még várni kell.

A rendezvényen Brenzovics László, a KMKSZ elnöke ugyan kifejtette, „a kárpátaljai magyarság megmaradása és boldogulása érdekében elengedhetetlenül fontos a magyar egység megteremtése”, de azt már nem akarta, hogy a nemes gondolatot rögtön tett is kövesse. Pedig azonmód ezt demonstrálni is lehetett volna a hőn óhajtott kompromisszumkészséget. De hiába kérték, nem engedte felszólalni az immár gajdostalanított rivális magyar szervezetnek, az UMDSZ-nek a képviselőjét.

Közismert, hogy a KMKSZ a magyar kormány stratégiai partnere. Ezt megerősítve Wetzel arról is szólt, „a magyar kormányzat és Orbán Viktor miniszterelnök úr egyértelműen a kárpátaljai magyarság mögött áll, mindenben igyekszünk támogatni az itt élő magyarságot.” Ha ez a támogatás a jövőben már azt is fogja jelenteni, hogy a polgárháború sújtotta Ukrajnában a magyar politikai szervezetek együttműködését elősegíteni őszintén akarják Budapestről, akkor már reménykeltő lehet az „aprómunkát” és „több tartalmat a nemzetpolitikában” wetzeli megfogalmazás.

Az interjúból végül azt is megtudhatjuk: a harmadik Orbán kormány a személycserékkel párhuzamosan nem tervez változtatást az eddigi támogatáspolitikában. Viszont annyiban mégis lesz „újratervezés”, hogy esély van a források növelésre. Az illetékest faggató egyik válasz legalábbis ezt sejtetni engedi: Megvizsgáljuk, hogy van-e olyan, ami esetleg hatékonyabban felhasználható, vagy van-e olyan támogatás, amely felett már elszállt az idő. A támogatáspolitikát egyébként időszakonként át kell a kormányzatnak tekinteni, utána pedig egy újratervezési fázis következik. Ez azt jelenti, hogy lehetőség szerint több pénzből, strukturáltabban, hatékonyabban szeretnénk a közösség javát szolgáló projektek megvalósításához támogatást nyújtani.”

 

 

Kimaradt?