Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 23-29. )
Duray Miklós Dobos Lászlóról: „Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk.”
„Nyolc évtizednyi élet, benne a szlovákiai magyar népcsoport története, minden megélt, de le nem zárt kínjával-bajával együtt. Az örök reménykedéssel, hogy sorsunk jobbra fordul. Mert Dobos László emberi, művészi létének fókuszpontja volt a közösség. Benne nőtt, benne élt, osztozott a sorsában, jogban, jogfosztottságban. Kényszerű teszthalálában és reményteli feltámadásában. Ki tudja, hányszor! Annak a nemzedéknek a tagja, amely még tudta: vagy együtt maradunk meg, vagy külön-külön múlunk, tűnünk el az időben, s ezért kötelességének érezte, hogy a saját részét mindig hozzátegye a közös egészhez.
Magyar közösségünk szinte minden újrakezdésének részese volt. Az ötvenes években indult, közösséget szervezett, politizált, írt, lapot indított, értünk perelt, küszködött. Egészen a miniszterségig vitte, aminek az árát is megfizette: húsz évet feketelistán töltött. Hogy ez a némaság milyen művészi alkotásaitól fosztott meg minket – és őt magát is -, arra választ már aligha kapunk. Számba csak azt veheti az irodalomtudomány, ami megszületett. Nekünk, egyszerű embereknek azonban lehet más a látásunk. Napjaink individualista kora nézheti értetlenül Dobos László életútját, miközben az idő, az adott jelen kihívásairól maga is szívesen beszél, mi, laikusok azonban az Embert és Magyart is láthatjuk, köszönthetjük benne. Azt a szívós kitartást, mellyel mindig odatette saját ajándékait közös asztalunkra, mellyel mindig beállt a sorba, s nem adta fel a reményt, írással, szervezéssel, tettel, politikai cselekvéssel is megmaradásunkat szolgálta.”
Négy esztendeje, 2010 októberében a Felvidék.ma akkori főszerkesztője N. Gyurkovics Róza e szavakkal köszöntötte a szlovákiai magyar irodalmi és közéleti élet mindenki által tisztelt és nagyra becsült személyiségét, a nyolcvanéves Dobos Lászlót, aki július 25-én, hosszantartó betegség után hunyt el, és akit holnap délután kísérnek utolsó útjára a pozsonypüspöki temetőben.
Halála napján meg azt követően is a határon túl élő magyarokra figyelő sajtó elsősorban a tusványolásra koncentrált. Csak ez lehetett a magyarázat arra, hogy Dobos László eltávozásáról inkább csak a szűkebb pátriában írtak a lapok és a Kárpát-medence többi, magyarok lakta tájain csak elvétve tartották fontosnak a szerkesztőségek, hogy megosszák a fájdalmas hírt. Pedig Dobos László halála nemcsak a felvidéki magyar közösség, hanem mindannyiunk gyásza, az ő „utolsó utazása” az összmagyarság, az egyetemes magyar kultúra számára is hatalmas veszteség.
Ő ízig-vérig a szellemnek az egész Kárpát-medencére kitekintő embere volt, valamennyi kisebbségi sorsba kényszerült nemzettársának gondja az övé is volt. Íróként, szerkesztőként, politikusként, közéleti emberként egyaránt rendíthetetlenül hitt abban, hogy kisebbségi létben hatékony fegyver lehet a humánum és a kultúra cselekvő szolgálata, azé a magatartásé, amit a magát mindig felvidékinek is tekintő Balogh Edgár az „önösszeszedés” korparancsaként fogalmazott meg. (Nem volt véletlen, hogy amikor a Kriterion egykori népszerű sorozatában, a Horizont könyvekben megjelent Dobos kitűnő regénye, az Egy szál ingben, Balogh Edgár írt róla a Korunkban elismerően.)
Akkor is ragaszkodott e credójához, ha olykor felmerült benne a kétely – hisz mindig töprengő értelmiségi volt – vajon nem illúzió hinni e két „fegyver” erejében? Meggyőződéssel vallotta: „a határon túli magyar kultúrák fontos szerepet vállalhatnak a nemzeti szétszórtságból az egységesülő nemzet felé vezető úton.”
Történt ez a nem kellő sajtóodafigyelés a lesújtó gyász hírére, annak ellenére, hogy Dobos Lászlót íróként a ’70-es évektől, majd a Magyarok Világszövetségének 1989 és 1991 közötti társelnökeként, illetve az MVSZ 1992 és 1996 közötti Kárpát-medencei alelnökeként sokan és sokfele személyesen megismerhették Kolozsvártól Szabadkáig és Ungvártól Clevelandig, el egészen Ausztráliáig. Aki csak egyszer találkozhatott vele és sokan voltunk ilyenek, megtapasztalhattuk, hogy mennyire találóak voltak a bevezetőnkben idézett pozsonyi laudáló szavai: nemcsak a felvidéki magyarság, hanem a bárhol élő magyarok megmaradását és megtarttatását szolgálta, amíg egészsége engedte, elkötelezetten és felelősségtudattal, írással, szervezéssel, tettel.
Egykori méltatója joggal állapította meg, hogy Felvidéken neve és személye mindmáig összekötő kapocs és az ott élő magyarok közül senkinek sem kell magyarázni, hogy kicsoda is Dobos László.
Számára a legrangosabb elismeréseknél, az 1994-es Kossuth díjnál vagy a legmagasabb szlovák állami kitüntetésnél, a 2004-ben megkapott Pribina keresztnél is többet jelentett az őt szeretve tisztelő és munkásságát talán legjobban ismerő Görömbei András szavaival szólva, a „nemzetiségi sorsot vigyázó politikai cselekvés”, mint lehetőség, melyet mindig azonnal lépve, maximálisan kihasznált. Talán ezért is volt számára kedvesebb az állami kitüntetéseknél, a ’90–ben megkapott, aranykoszorúval díszített Csillagrendnél és a 2003-as köztársasági elnöki Érdeméremnél is a Pro Probitate – Helytállásért díj, amit a Magyar Koalíció Pártjának parlamenti képviselői csoportja ítélt meg 80 év helytállásért 2010-ben.
A szintén Kossuth díjas szlovákiai magyar író, költő, szerkesztő, irodalomtörténész és műfordító Tőzsér Árpád Dobos László halálhírére a következőképpen sommázta a pályatárs életművét: „Meghalt Dobos László, a jeles író és politikus, jó fél évszázadon keresztül a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség legnagyobb formátumú szervezője, vállalkozója, a fél szlovákiai magyar irodalom munkaadója. Az ötvenes években tulajdonképpen ő szervezte meg Szlovákiában a magyar irodalmi élet intézményeit. Írószervezetet, könyvkiadót, irodalmi folyóiratot, különböző lapokat alapított és vezetett.”
Tőzsér Árpádot jó sorsa abban a szerencsében részesítette, hogy hosszú éveken keresztül közvetlen munkatársa lehetett Dobosnak. Ezért a kor- és pályatárs megkérdőjelezhetetlen hitelességgel azt is elmondhatta róla: „a szlovákiai magyar szellemiséget és főleg irodalmat akármelyik kiterjedésénél fogva vizsgáljuk, Dobos László személyiségébe ütközünk: az elmúlt fél század jellegzetes, emblematikus alakja volt, nagy tervekkel és nagy teljesítményekkel. Ebben a korszakban tájainkon persze sok volt a nagy képzeletű, tehetséges ember: ő azon kevesek közül való volt, akik meg is tudták valósítani terveiket.”
Dobos László, aki már a hatvanas években „tíz ember helyett dolgozott a csehszlovákiai magyar kultúráért” a reménykeltő ’68-as prágai tavaszt követően a szlovák kormány nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere lett. Ezért aztán Csehszlovákia szovjet megszállása után megkapta a „megérdemelt” büntetést: a keményvonalas kommunista uralom két évtizedében csak megtűrt lehetett pátriájában.
E sorok írója az ő társaságában, 1978 nyarán Pozsonyban maga is megtapasztalhatta, hogy Husák titkosrendőrsége, nyílván „pedagógiai célzattal”, pimasz módon a látszatokra direkt cseppet sem ügyelve, állandó megfigyelés alatt tartotta őt. A húszesztendős kvázi szilencium után, a bársonyos forradalmat követően Dobos László újra a közvetlen politikai cselekvést választotta és a Duray Miklós alapította párt, az Együttélés Politikai Mozgalom jelöltjeként (a pártnak maga Dobos is alapító tagja volt) képviselőséget vállalt a szlovák parlamentben.
Nem részletezve tovább ennek a gazdag és sokrétű életpályának további állomásait (az érdeklődő olvasó számára az ide vagy ide, illetve ide kattintva elérhető, kitűnő Dobos életmű értékeléseket jó szívvel ajánljuk), lássuk, hogyan emlékezik most a Dobos László utolsó utazásá-ban az egykori harcostárs és eszmei-politikai szövetséges, Duray Miklós.
Felidézve 1963-as első találkozásukat, Duray emlékképe sem más, mint az, amit a már szóbahozott, Tőzsér Árpád portrévázlatból felsejlik.
Amit Tőzsér így fogalmazott meg, hogy „Dobos magas termete, tekintélyt parancsoló komolysága viszont, azt hiszem, elidegeníthetetlen része volt teljes habitusának: ha ő valamiről beszélni kezdett, az mindjárt nagyvonalú kezdeményezés lett”, azzal természetesen egybeesik a Duray rajzolta külső megjelenés és belső habitus: „Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság.”
„Önkéntelenül felnéztünk rá” – folytatja Duray és rögtön meg is indokolja, miért volt számára magától értetődő ez az ösztönös tisztelet. Dobos – mint írja – ahhoz a sikeres és egyben tragikus generációhoz, a népi kollégiumok legendás nemzedékéhez tartozott, aki tanulni vágytak és az államhatáron átszökve a ’45 utáni Magyarországon kívántak anyanyelven tudást elsajátítani, mert „tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára.” A Fényes Szelek világát Dobos László a sárospataki tanítóképzőben élte meg 1945–1949 között, majd szülőföldjére visszatérve a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar-történelem-polgári nevelés szakára beiratkozva készült a közösségi szolgálatra.
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik a kommunisták hatalomátvételekor lett nagykorú – írja Duray és így természetes volt, hogy Dobos és nemzedéktársai számára az egyetlen lehetőség a kommunista rendszerbe való beépülés maradt: „egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak.”
Dobos Lászlóból és a hozzá hasonló tanulni akaró és tanulni vágyó magyar fiatalokból „lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révkalauzuk is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépett rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket.”
A holnap Pozsonypüspökiben végső nyugalmat nyerő Dobos már a kezdetektől fogva messze kimagaslott a kortársai közül – szól Duray értékítélete: „nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását.”
„A kis nemzetek kultúrája egybefonódik a megmaradásért, az önállóságért, a nemzeti létért és a nyelvért folytatott küzdelemmel” – fogalmazta meg egykor hitvallását Dobos László és Duray Miklósnak köszönhetően most, a talán legközelebbinek számító harcostárstól tudjuk meg, milyen is volt ez a küzdelem és miért volt az annyira embert próbáló. Ha igaz a Czine Mihálytól származó, már említett, sokéves sommás értékelés a mindig tíz ember helyett dolgozó Dobos Lászlóról és erre most a Duray méltatás csak ráerősít, éppúgy igaz, hogy neki a megpróbáltatásokból is kijutott annyi, mint tíz, a könnyebb utat választó embertársának:
„Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd az onnan való kiebrudalását ahol elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt.
Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket.”
A Magyar Írószövetség által kiadott és sajnos méltatlanul kevés helyen olvasható Dobos-gyászjelentésben, egyebek mellett ez áll: „Mindig a maga egyetemességében látta a magyar történelmet, benne a határon túlra szakadt közösségek sorsát is európai léptékkel volt képes értelmezni. Ezért lehetett megkérdőjelezhetetlen tekintélye azokban a szlovák és cseh értelmiségi körökben, amelyek hittek azokban a törekvésekben, amelyek a demokratikus elveket egy soknemzetiségű ország közös értékének tekintették.”
Duray mindezt, sőt ennél is sokkal többet is, képes egyetlen epitáfium-mondatban összegezni: „Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk.”
