Távozik a HMDK éléről Jakab Sándor, aki a szervezet több prominensével együtt tíz esztendeje a Fidesznek is tagja

Megszólalt a héten Jakab Sándor a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének (HMDK) elnöke és a kevésbé fajsúlyos, de a mai magyar kormányzóerők által favorizált, civil szervezetként működő „pártok feletti társulás” hetilapjában, az Új Magyar Képes Újságban bejelentette, hogy az év végén esedékes parlamenti választásokat követően, 22 esztendő után, felhagy az aktív politizálással. A kisebbségi választások margójára címmel közreadott kampányüzenete nem túl bíztató tartalmú politikai végrendeletnek is tekinthető: két nappal a negyedik alkalommal megrendezésre kerülő kisebbségi önkormányzati választások előtt, jó előre elutasított bármiféle jövőbeni együttműködést a rivális másik magyar szervezettel, a Magyar Egyesületek Szövetségével (MESZ).

Határon túliak is lehetnek Fidesz-tagok, Tagságot kínál a Fidesz, Határon túli is lehet Fidesz-tag, Külföldiek Fidesz-tagsága – ilyen és ehhez hasonló címekkel megjelent cikkekből értesülhetett tíz esztendővel ezelőtt, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig mindenfelé a nagyérdemű, hogy a 2005 júniusában megrendezett XVIII. Fidesz kongresszus döntést hozott arról, hogy  a határon túli magyarok is teljes jogú tagjai lehetnek a Fidesznek.

A párt akkor szóvivőjének, Révész Máriusznak a bejelentését követően –  „A kongresszus mottója az volt: »Új kapukat nyitunk«, és ezeket a kapukat meg akartuk nyitni a határon túli magyarok előtt, hogy ez is csökkentse azt a mélységes fájdalmat, amit december 5. okozott nekik” –, ami a Duna Tv híradójában hangzott el (akkor a Duna Tv még az volt, aminek kitalálói megálmodták), azonnal megszólaltak a politikusok és szakértők is, értelmezni próbálva az újítást, amiért  a párt alapszabályát is legott módosították. Ez rögzítette: „a Fidesz tagja lehet az is, aki magyar igazolvánnyal rendelkezik.”

Erdélyben, akárcsak másutt a Kárpát-medencében, megoszlottak a vélemények a kezdeményezéséről. Az RMDSZ álláspontja az volt, hogy a döntés „szimbolikus gesztusként értelmezhető”, viszont gyakorlati hasznát nem látta a szövetség. Nem kizárva annak lehetőségét, hogy lesznek olyan határon túliak, akik kérni fogják felvételüket a Fideszbe az érdekvédelmi szervezet az ötletet nem tartotta összeegyeztethetőnek az RMDSZ tagsággal. Varga Attila, az elképzelésben nem látott többet egyszerű gesztusnál, Nagy Zsolt pedig meg is indokolta ezt a véleményt. Elmondta, a szövetség alapszabálya egyértelműen rendelkezik erről a kérdésről: „nem lehetsz az RMDSZ tagja, ha az SZKT-ban képviselettel nem rendelkező politikai szervezetnek vagy a tagja.”

Egy mára pártelnökké avanzsált akkori EMNT alelnök a Fidesz-kezdeményezésben szintén inkább csak a szimbolikát látta, míg egy másik politikus, az utóbb gyöngyhalászatban jeleskedő, egyéni stratégiában mindig is remekül teljesítő székelyudvarhelyi életpályamodell-tervező és ejtőernyős-jelölt, nagyon lelkesen üdvözölte a kongresszusi döntést, melyben a Fidesz határon átívelő nemzetegyesítési programjának kiteljesítését látta.

A politikai elemezők az RMDSZ-hez hasonlóan látták az indítványt és egyetértettek abban, hogy az akkori választójogi szabályok miatt ennek a „kapunyitásnak” ugyan gyakorlati hozadéka nincs, de annál fontosabb lehet az üzenetértéke. Volt, aki szókimondóan meg is fogalmazta a megkérdőjelezhetetlen verdiktet: „a két nagy párt határon túli politikájában a Fidesz sokkal ügyesebben játszik az érzelmi húrokon, mint az MSZP.”

Aztán a kezdeményezés ködbe veszni tűnt, ezt a címlapsztorit hamar felváltották más címlapsztorik. A gesztus-döntés – mint írtuk fentebb – belekerült ugyan a ma is hatályos Fidesz alapszabályba, de utóéletét teljes csend övezte. Úgy látszott, hogy az elmúlt évtizedben a 2004-es decemberi vasárnap okozta sebeket nem ez a Fidesz-párttagkönyvvel járó „gyógykezelés” fogja behegeszteni s hogy lett-e vagy sem konkrét következménye ennek a 2005-ös júniusi „ajtónyitogatásnak”, arról többet szó nem esett a Kárpát-medencei közbeszédben.

Pedig volt egy kivétel, de az visszhangtalan maradt. Erről csak azok a nagyon kevesek értesülhettek, akik a kádári Népszabadság Pártélet rovatának főmunkatársa által szerkesztett, a mai Demokrata elődjének, a Magyar Demokratának az olvasói voltak. Vagy csak merő véletlenből, mint történt az velünk, utólag kezükbe került a hetilap 2005 augusztusi, 32. száma. Ebben, pontosabban Zsebők Csabának a 24 magyar című horvátországi riport összeállításában fedezhette fel az érdeklődő, hogy egy egyszeri tagömlés biztosan volt azt követően, hogy „legutóbbi kongresszusán a Fidesz kitárta karját a határon túli magyarok felé is. Ennek nyomán július 15-én 24 horvátországi magyar hivatalosan tagja lett a Fidesz villányi alapszervezetének.”

A horvátországi magyarság is a polgári oldalt erősíti alcímmel közreadott riport készítőjét szülőfalujában, Kopácson fogadta Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének (HMDK) mai, akkor ügyvezető elnöke, aki elmondta Zsebőknek: „Azért léptünk be a Fideszbe huszonnégyen a horvátországi magyarok közül, mert ugyanazt az értékrendet képviseljük. Ott voltam a Szövetség legutóbbi kongresszusán, amelyen döntöttek arról, hogy határon túli magyarok is lehetnek a Szövetség tagjai. Szinte haza sem értem, Tiffán Zsolt, a villányi Fidesz elnöke keresett telefonon. Azt javasolta, hogy lépjünk be néhányan a Szövetségbe, első fecskékként a határon túlról. Megbeszéltük a részleteket, majd megkaptuk a kitöltendő felvételi kérelmeket. S egy héten belül a Fidesz tagjai lehettünk mind a huszonnégyen - mondja Jakab Sándor.  Rendkívül felemelő rendezvényben volt részünk, aminek különösen örültem, hiszen huszonnégyünk közül többen nem élhettek még át ilyen fogadtatást Magyarországon. Elsőként a villányi Fidesz tárta ki a karját felénk, de a mohácsi és a harkányi alapszervezet már szintén jelezte, hogy más horvátországi magyarokat is befogadnának a soraikba, ami megnyugtató, ugyanis jó néhányan megsértődtek mifelénk, hogy nem kerültek az első huszonnégy ember közé.”

Természetesen szíve joga a bárhol élő magyar honfitársunknak, ha a szimpátiáját egy magyarországi politikai szervezet irányába az illető párt tagkönyvével is meg kívánja pecsételni. Viszont némiképp „neccesnek” tűnik, ha egy külhoni szervezet első számú tisztségviselője, meg mindazok, kik a HMDK irányításban részt vettek/vesznek, úgy politizálnak, úgymond önállóan és úgy határozzák meg önmagukat szuverénként, meg mint egy külhoni magyar közösség egyedüli hiteles képviselői, hogy közben 2005 július 15 óta birtokosai egy igazolványnak, melyen ez áll: „E tagkártya tulajdonosa a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség tagja.” Ráadásul közben hiteltelennek minősítve és kígyót-békát mondva arra a vetélytársra, melyet Budapesten ma nem tekintenek partnernek, de a Horvátországban nagyobb támogatottságnak örvend. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nyolcadik esztendeje a Magyar Szervezetek Szövetsége (MESZ) delegálhatja a törvényhozásba az egyetlen magyar képviselőt.

Arról nem is szólva, hogy a jelenség akár további kérdéseket is felvethet, a külső szemlélő számára mindenképpen. Mert miközben a HMDK  „jelen van a nemzetközi fórumokon, alapító tagja, aktív részvevője a Magyar Állandó Értekezletnek (MÁÉRT), a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak (KMAT), és egyik ötletgazdája a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF), továbbá meghívásokat kap és fogad el különböző konferenciákra, két- vagy többoldalú értekezletekre, amelyek kisebbségi, nemzetiségi ügyekkel, esetenként Horvátországgal, Magyarországgal vagy egyes régiókkal foglalkoznak” (erről a HMDK megalakulásának 20. évfordulója alkalmából a szervezet vezetője értekezett e szavakkal) – akkor e tevékenységek hogyan értékelhetőek? Mennyiben egy autonóm külhoni önszerveződés ismérvei? A kettős pártelkötelezettség mellett valóban lehetséges a markáns önálló politizálás? Létezik-e saját mozgástér? Nem áll-e fenn az összeférhetetlenség minősített esete?

A negatív kampány mely a „Nekünk minden magyar számít!” régi-új jelszó alatt a „Május 31-én a népen a sor, hogy helyesen döntsön!

Továbbra is a korrupciót és a mutyit válassza, vagy eljön végre a változás szele!?” választási felhívással nullázta le a tetszetős lózung hitelét, szerencsére, mint történt ez korábban is, ezúttal se jött be. Például Eszék-Baranya megyében, ahol a horvátországi magyarok 2/3-a él, a MESZ jelöltjei fölényesen győztek. Városi képviselője a MESZ-nek négy helyen lett, a HMDK-nak csak egyben, de az is igaz, hogy járási szinten 5–4-re nyertek Jakabék és négy, az ott élő magyarok számára a legfontosabbnak minősülő települési kisebbségi önkormányzatban a mérkőzés döntetlenre végződött: kettőben a MESZ-nek, kettőben pedig a HMDK-nak van többsége.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy ennek a másfél évtizede zajló és kívülről gerjesztet testvérháborúnak most is, mint történt ez az előző választások idején is, megvolt a maga „jótékony” hozadéka. Bár az MTI zágrábi munkatársának tudósításában (ő egyébként egyike annak a huszonnégynek, akit 2005 július 15-én „ténylegesen is a szárnya alá vett a villányi Fidesz”) győzelmi jelentésnek tűnik a hír, hogy a horvátországi magyarok több mint kétszázötven kisebbségi képviselőt választottak három napja, ez csak első pillantásra tényleges siker. Ez a 266-os szám a horvát választási központ kimutatása szerint elkeserítően alacsony választási részvétel mellett született meg. A horvátországi magyarok a jelek szerint belefáradtak a 15 éve tartó magyar-magyar polgárháborúba és lábukkal szavaztak.

A MESZ öt megyében szerezte meg a szavazatok többségét, míg öt megyében a HMDK-nak sikerült ugyanez. A kialakult patthelyzet nem sok jót ígér a jövőre nézve, hiszen az országos kisebbségi önkormányzat, az ún. koordináció megalakításának törvényi feltétele legalább 6 megyének az összefogása, amit a Jakab Sándor eheti megszólalás, A kisebbségi választások margójára, mint alább olvashatjuk, aligha segít elő majd. Ha pedig ennek a testületnek létrejöttét a rövidlátás megakadályozza, az Zágráb számára egyértelmű negatív üzenet lesz, a maga borítékolható következményeivel együtt.

Jakab így indít, s az elnöki kampányüzenetnek e bevezetőjében foglaltakkal a szemlélőnek még itt maradéktalanul egyet is lehet érteni:

„A vasárnapi választások mindenekelőtt arról fognak szólni, hogy a nemzeti közösségek, köztük mi, magyarok milyen mértékben fogunk élni alkotmányos jogainkkal. Jómagam azt remélem, azt várom, hogy ebben a tekintetben magyarságunk nem fog szégyent vallani, ezért előre is köszönet mindazoknak, akik vasárnap felkeresik a szavazóhelyeket, és felekezettől függetlenül, hitük és meggyőződésük szerint leadják voksukat.”

Viszont a mozgósítónak szánt, bátorító üzenet, mint láttuk az urnákhoz szólítottakat nem hatotta meg és nem aratott túl nagy sikert. Nem is arathatott, mert ezek után következett az egészpályás letámadása az ellenfélnek, amelynek apropójául az szolgált, hogy a MESZ az „Együtt vagy sehogy” jelszó jegyében kampányolt.

A „Nekünk minden magyar számít!”-jegyében következett a logikai bukfenc, azaz annak kifejtése, érvekkel alátámasztva, hogy mennyire is gondolta komolyan az elnök saját szervezetének szívhez szóló üzenetét:

„És, hogy mi, magyarok miért nem együtt?

Mert elsősorban más a hozzáállásunk, a gondolat- és lelkivilágunk.

Hogy példával éljek, ha nem szívesen is, de szólnom kell a másik szervezetről, amelynek érdemi munkát végző tagjai előtt fejet tudok, tudunk hajtani, de nem tudunk egyetérteni azokkal (leginkább vezetőikkel), akik például húsvét táján a tamburazenekar fellépését a húsvéti nyuszi és hímes tojások mellett Jézus Krisztus képmásával reklámozták. Így együtt! Ezeknek üzenjük: Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia nem tamburazenekart alapított kétezer esztendeje, hanem a keresztyén világ alapjait rakta le!

És azért sem, mert nem szokták átgondolni kijelentéseiket, betartani felelőtlen ígéreteiket, mi viszont igyekszünk átgondolni és a kimondottakat betartani. Például az „Együtt vagy sehogy” szlogenjük ugyan jól hangzik, de éppen a számukra betarthatatlan, hiszen nem megyünk együtt, így a saját jelszavuk értelmében (és annak helyes értelmezésével) minden tevékenységüket be kellene szüntetni!

Nem fogják megtenni.”

Talán megérezve, hogy jócskán elvetette a sulykot és mondanivalója már-már azt a dermesztő import-felfogást, az „Aki nincs velünk az nincs”-et juttathatja olvasójának az eszébe, következik Jakab részéről a feloldásnak szánt fordulat.

Ez viszont távolról sem volt megnyugtatást keltő, nem jelentett kinyújtott kezet, nem egy politikus reményekre feljogosító gesztusa volt. Hogy mennyire tekinthető ez „előremutatónak”, arról könnyen meggyőződhet az olvasó:

„Persze ezt mi sem várjuk el tőlük, de azt igen, hogy ha külön-külön is, de érdemben szolgáljuk a vasárnapi választások után, és minden következő választás után is a megfogyatkozott magyarságunk érdekeit.”

A tét ma a horvátországi nemzettársaink számára, akár beismeri, akár nem a most visszavonulását bejelentő Jakab Sándor –„… a HMDK elnökének megtisztelő és nehéz feladatát csak a következő parlamenti választásokig kívánom betölteni, utána már csak az új elnök munkáját fogom segíteni. Úgy érzem, hogy a hetvenharmadik életévembe lépve a nagy család, a HMDK mellett most már kellő időt kellene szentelnem a saját, a szűkebb családomnak is.” – a MESZ választási üzenetének, az „Együtt vagy sehogy”-nak a kőkemény igazsága.

Hogy miért mondjuk ezt? Erre a megállapításra pusztán a számok, az ottani demográfiai mutatók késztetnek. Az 1991-es önálló horvát állam születésekor az ottani magyarság 22 355 főt tett ki, ez a szám tíz év múlva 25,8 százalékkal, 5 760 fővel csökkent. Újabb tíz esztendő után további 14,4 százalék volt a fogyatkozás, az összlétszám 14 048-ra csappant. Közülük anyanyelvüknek a magyart pedig már csak mindössze 10 231-en vallották.

Csak érzékeltetésképpen következzen végül egy beszédes összehasonlítás: 2011-ben 14 085-en vallották magukat magyarnak Nagybányán, azaz 37-el több magyar élt a Zazar partján, mint egész Horvátországban.