Frunda György: „ügyvédként megtanultam, hogy mi soha nem leszünk nyugdíjasok, bennünket a munka mellől visznek a temetőbe, és ez a politikusra is igaz.”

Megszólalt a héten a Heti Világgazdaság népszerű Portré rovatának vendégeként Frunda György és a hetilap munkatársainak személyes vonatkozásokban is bővelkedő interjúban vallott életének ismert és kevésbé ismert mozzanatairól, családjáról, ifjúkori és mai ambícióiról, ügyvédi, politikusi és üzletemberi sikereiről továbbá jelenlegi tisztsége, a miniszterelnöki tanácsadói állás kulisszatitkairól. Vallott arról is, hogy 1990-ig miért ódzkodott a politikai szerepvállalástól és ma miért esett át a ló túlsó oldalára: reméli, a Fennvaló megsegíti abban, hogy soha ne kelljen a politikából távoznia, sőt – ha csak lehet – a munka mellől vigyék majd a temetőbe.

A Dobszay János-Irházi János kettősnek adott interjúban a 61 éves politikus beszélt felmenőiről, a nevét még Frnda változatban használó,  Besztercebányáról Marosvásárhelyre települt apai nagyapjáról, aki Erdély „első nagy aszfaltozója volt”, az anyai nagyapáról, akinek „a két háború között tejgyára volt” a Maros parti városban és édesapjáról, akit 1956-os szervezkedés miatt előbb halálra ítéltek, amit életfogytiglanra  enyhítettek és csak a ’64-es amnesztia után térhetett vissza az akkor igen  nyomorúságos körülmények között élő családjához.

„Egykori házunk mosókonyhájában laktunk, hatévesen kaptam első ágyamat” – eleveníti fel a gyerekkori emlékeit a volt szenátor, majd azt is elmondja az őt meglehetősen izzasztó kérdésekkel is faggató HVG-s kérdezőknek, hogy középiskolásként karrierdiplomata szeretett volna lenni, de apja politikai előélete ezt eleve lehetetlenné tette. Választása végül a Babeş-Bolyai jogi karára esett és csak polgári peres ügyekkel foglalkozott 1990-ig, amikor „a marosvásárhelyi magyarok elleni pogrom hatására beadta a derekát” és politizálni kezdett. Korábban a közélettől tudatosan távol tartotta magát, hiszen a „Látod, apád is hova jutott”-típusú családi intelmeket részéről dőreség lett volna a Ceauşescu-érában nem komolyan venni.

Az életút további állomásai, az alkotmányszerkesztő bizottság titkári megbízatása, öt cikluson át a bukaresti parlament felsőháza, és közben az Európa Tanácsi megbízatások, illetve az 1996-os RMDSZ államfőjelölt megmérettetés, melyekről mind-mind olvashatunk a hetilap Frunda-portréjában jelzik: Victor Ponta az erdélyi magyarság olyan közismert, népszerű és a politikában (a szakpolitikában is) nevet-rangot szerzett politikusát kérte fel tanácsadójának, akit nem véletlenül választottak meg a román parlamentbe  akkreditált újságírók az év szenátorává már 1994-ben, majd lett két évvel később a bukaresti V.I.P. hetilapnak köszönhetően az év politikusa.

 „Legnagyobb szakmai szerelmem azonban az ügyvédség” – mondja Frunda és jogászi sikerének csúcspontjaként említ három olyan, országhatárokon túli visszhangot is kapott pert, amelyre – úgy érzi – joggal lehet büszke: „Legbüszkébb a nagyváradi püspöki palota visszaperlésére vagyok, ahol Templfi József püspök ügyvédje voltam a román állammal szemben. De én hoztam ki a börtönből a marosvásárhelyi véres március után elitélt Cseresznyés Pált, és mentettem fel azokat a fiatalokat, akiket etnikai alapon kiválasztva vádoltak meg, hogy 1989 decemberében meglincseltek egy román rendőrt. Utóbbi ügyben Strasbourg szolgáltatott végső igazságot. Ezek mélyen belém ívódtak, mert jelezték hovatartozásomat is” – fogalmaz a politikus, aki azt sem tagadja, hogy neheztel az RMDSZ-re az elveszített szenátori mandátum miatt: „Rém dühös voltam és vagyok is, mert két éve szajkóztam az RMDSZ-ben, hogy ki kell lépni a koalícióból, különben ráfázunk a választásokra. Erre, pont én fizettem meg az RMDSZ rossz politikai döntéseiért. Az pedig az igazságtalan választási törvényünk számlájára írható, hogy bár körzetemben első helyen végeztem, az jutott be, aki harmadannyi voksot sem kapott, mint én.”

Visszautasítva az „ármánykodás” vádját, meg azt is, hogy „benne lenne a keze” a megyei RMDSZ szervezet szétesésében, a miniszterelnöki tanácsadó a rá jellemző módon, szókimondó és tömör: „Nem kellett cselszövés, szétesett az magától. Az RMDSZ már vagy 8-10 éve rosszul működik a megyében. Sokan önös érdekeket képviseltek, bratyiznak a marosvásárhelyi polgármesterrel, megegyeztek bizniszekben. Ezek bosszulták meg magukat”

Frunda azt sem titkolja el a HVG interjúkészítői előtt, hogy az üzleti életben is szereti a sikert. „Én mindig több vasat tartottam a tűzben” – mondja ennek kapcsán, utalva arra, hogy vannak céges érdekeltségei. Ezekről nyíltan beszél és nevesíti is őket: tulajdonos a marosvásárhelyi GaGa rádióban és egykori, alig tíz százalékos részesedését sikerült mára eredményesen megnövelni az orvosi protéziseket forgalmazó, szintén marosvásárhelyi Orto Profilban.

A politika élvonalában eltöltött több mint két évtized során – mint azt Frunda bevallja –, kapott hideget is, meleget is: „Ahogy kaptam elismerést és gratulációt, úgy ömlött rám kritika vagy megfélemlítés.” A már említett eredményei mellett, kiemeli még, hogy „amikor felszólaltam a szenátusban, mindig csend lett. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a koalíció tagjaként is szót mertek emelni  kormánypárti törvényjavaslatok ellen” – majd hozzáteszi: „Háromszor párbajoztam a feddhetetlenségi ügynökséggel, úgy, hogy én kerültem ki győztesen, és az igazságügyi minisztert is  kétszer legyőztem a parlamenti szavazáskor.”  A pozitív gyorsmérleg egyik tételeként szerepel a felsorolásában a  nevéhez kötődő  ET kisebbségeket megillető minimális jogokról szóló ajánlás is, de nem hallgatja el, hogy jelenlegi, javadalmazás nélküli tanácsadói tisztségében is vállalt fel már konfliktust Victor Pontával is,  éppen a sokat vitatott, „nemzetállam-e Románia vagy sem” kérdésében.

Kitér arra a bírálói által sokat és sokszor hangoztatott vádra is, mely szerint afféle díszmagyar lett a román miniszterelnök mellett. Hogy ez nem így van, arra nemcsak az a bizonyíték, hogy meggyőződésből és ingyen vállalta el a tanácsadói megbízatást. Az RMDSZ és a család „áldását” is begyűjtve azért mondott igent a felkérésre, mert felmérte: „Romániában különösen fontos, hogy az államfő, a kormányfő mellett magyar tanácsadók is sorakozzanak, mert egyszerűbb előre befolyásolni döntéseket, mint utólag orvosolni.”

Frunda György legkellemetlenebb élményei a nemtelen támadásokhoz kötődnek, azokhoz elsősorban, amikor egy-egy kiállásáért a családját is zaklatták. „A kilencvenes években előfordult, hogy telefonáltak a feleségemnek, ne várjon haza, mert koporsóban hoznak” – idézi fel a nem felejthető fenyegetéseket meg a lányait ért egykori inzultusokat. Nemegyszer kellett, még iskoláskorukban, a ma jogász Csengének és az orvostanhallgató Annának, eltűrni az RMDSZ politikus apát becsmérlő beszólásokat.

A mindvégig személyes hangú interjú zárásaként a némiképp provokatív kérdésre („Szász Jenő egymilliárd forinttal kipárnázott intézményt kapott Orbánéktól. Irigyli?”) elmondja: nem tud irigykedni, mások előre jutása inkább stimulálja. Frundáról, aki „tud szeretni, féltékeny lenni, de irigykedni soha” még egy dolog biztosan megtudható a HVG portré-interjújából. Az hogy távozni a politikából soha nem akar: „ügyvédként megtanultam, hogy mi soha nem leszünk nyugdíjasok, bennünket a munka mellől visznek a temetőbe, és ez a politikusra is igaz. Amíg Isten egészséget ad, csinálom.”

Botrányos kormányzati kommunikáció: elképesztő baklövéssel emlékszik a délvidéki vérengzésre a Friends of Hungary Alapítvány

Megszólalt a héten a magyarországi "főember-plagizátorokat", Schmitt Pált és Semjén Zsoltot több-kevesebb sikerrel leleplező hvg.hu és ezúttal az újsütetű és zavaros státusú Friends of Hungary másolásáról lerántva a leplet tette köznevetség tárgyává a Fidesz-kormány alapította szervezetet, amelyről csak azt lehet tudni, hogy forintmilliárdokkal van kistaffirozva, de tevékenységét sűrű homály fedi. 

A Friends of Hungary Alapítványról, erről az ismeretlen összetételű és talányos szervezetről két hónappal ezelőtt már szóltunk ebben a rovatban. Akkor elmondtuk, hogy az Egyesült Államokban bejegyzett Friends of Hungarynek szánt felhalmozási és működési költségvetést – összesen 3,88 milliárd forintot – a 2012-es költségvetésből, pontosabban a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium rendkívüli kormányzati intézkedésekre szánt keretéből finanszírozta a kormány. Tettük mindezt annak apropóján, hogy egy LMP-s honatya kissé ingerülten, 15 millió dolláros állami pénz valószínűsíthető eltékozlását számon kérve, próbált a közpénzek átláthatóságát mindig is szívügyének tekintő kormányzatra – persze eredménytelenül – rápirítani, illetve megtudni azt, hogy a szűkös és labilis magyarországi költségvetés ellenére mi szükség egy második Magyarország barátai alapítványra.

Most, kerek 60 nap múltán a Friends of Hungary úgy döntött, hogy kilép a nyilvánosság elé és bebizonyítja, hogy egyrészt minden ellenkező híreszteléssel ellentétben létezik, s jól sáfárkodik a többmilliárdos költségvetési apanázzsal: nyitott egy Facebook-profilt (http://www.facebook.com/we.friendsofhungary), ahol – többek között – a Tito-partizánok délvidéki vérengzését szerette volna illusztrálni.

A Friends of Hungary belépője emlékezetesnek, sőt mi több, felejthetetlennek bizonyult. Megosztottak egy fotót is a frissen gründolt közösségi oldalon és képaláírásként pedig az szerepelt, hogy a jugoszláv partizánok 1944-1945 között etnikai tisztogatást hajtottak végre, negyvenezer magyar nemzetiségű polgárt gyilkolva meg. „Magyarnak lenni bűn volt”- tette hozzá a Friends of Hungary, Kamarás Mihály ferences szerzetes naplóját idézve, aki maga is csak a véletlennek köszönhette, hogy ma, immár 95 életévéhez közeledve még köztünk lehet, és nem jutott a megkínzott, majd bestiálisan meggyilkolt ferences rendtársai sorsára Újvidéken ’44-ben.

Az illusztrációnak szánt, halmokban álló holttesteket ábrázoló kép azonban elképesztő baklövésnek bizonyult: az a dachaui náci koncentrációs táborban készült1945 áprilisában, a fotós pedig a minnesotai egyetem honlapja szerint a St. Paulból származó Gilbert Pastche, a amerikai hadsereg katonája volt, akinek megrázó képei utóbb a Minneapolisi Holocaust Központ dokumentációs archívumába kerültek.

A Friends of Hungary Alapítvány tevékenységét illetően,az említett történészi bravúr sikeres „folyamatba tételét” megvalósító Facebook-profil létrehozást leszámítva, továbbra se lehet semmit tudni. Az egyetlen információ, ami róla januárban kiderült, az csupán annyi volt hogy a Magyar Közlönyt szorgalmasan böngészők kiderítették: az alapítványi vagyon nagyobbik része, pontosabban 3,1 milliárd forint átvándorolt a Miniszterelnökségre.

Közben „a külföldön élő magyarok nemzeti identitásának és a nemzeti összetartozás kötelékeinek erősítését" támogatni hivatott Friends of Hungary költségvetési jogcíme is megváltozott: a 3,1 milliárd forint átcsportosítása után az idei büdzsében szereplő támogatás  működési költségvetés helyett „támogatás és adomány biztosítása" sorral, az Nemzeti Fejlesztési Minisztériumtól ugyancsak a Miniszterelnökséghez vándorolt át a 612 millió forintos összeg különbözet is. Mi több, arról is határozat született, hogy a Miniszterelnökség 50 évig, azaz 2062 végéig fogja ezt az alapítványt felügyelni.

Az ominózus, általunk is közölt fényképet azóta a Facebook oldalról eltávolították, és javíthatatlan optimistaként remélhettük, hogy „a diaszpóra magyarsága nemzeti identitásának és a nemzeti összetartozás kötelékeinek erősítése”céljából létrehívott, forintmilliárdos háttérrel rendelkező Friends of Hungary honlapként is reklámozott Facebook-oldal minőséget fog produkálni.

Mi tagadás csalódnunk kellett. Heti szemlénk készítése közben újra felkerestük az oldalt és így bukkantunk a szervezet egyik friss bejegyzésére, melyet nem lehet kuncogás nélkül szemlélni. Egy erdélyi panzió vendégcsalogató étlapján bizonyára jól mutatna az a megosztott fénykép, ami becsületére válna annak a kisdiáknak, aki a vendéglőt üzemeltető szüleinek reklámanyagot próbált összehozni a hőn vágyott és nemrég a 11. születésnapjára végre kapott számítógépén. Érdemes ezt a fényképet és a kísérőszöveget is, elrettentő példaként nekünk is megosztanunk az olvasókkal. Talán nem csak a ritka értelmes magyar fordítás miatt…

A képaláírás meg a fordítás a következő:

„ETHNIC HUNGARIANS IN TARNSYLVANIA SET THE TABLE FOR DINNER

Make sure you’re around

TRANSYVANIA KÉSZLET VACSORA ASZTAL

Győződjön meg róla, te ezen a környéken”

No comment.

Meglepő tartalmú apróhirdetés nyomába eredt a Népszabadság: Valóban eladó Sütő András szülőházának egy része?

Megszólalt a héten Papp Sándor Zsigmond a Népszabadságban és annak járt utána, hogy mi állhat annak  a különös apróhirdetésnek a hátterében, mely szerint Sütő András pusztakamarási szülőházának egy része eladó.

Az írót, akiben nemcsak novellás-kötetek, esszé- és publicisztikakötetek és főleg 2012 egyik legnagyobb sikert arató nagyregényének, a Semmikis életek – alcíme szerint erdélyi történet – szerzőjét tisztelheti az olvasó, hanem egy kitűnő napilapos újságírót és egyben a Népszabadság szerkesztőjét is, meglepte a hír, melyre a múlt hónapban a marosvásárhelyi e-népújság egy apróhirdetésben figyelt fel: eladó Sütő András pusztakamarási szülőháza tulajdonjogának egy része.

 „A ház emlékházként, múzeumként fog működni, a helyi, főként magyar közösség aktív bevonásával – szólt a szokatlan szövegű hirdetés, amelynek feladója azt is kikötötte az eladás feltételeként, hogy „olyan komolyvásárlók jelentkezését várjuk, akik nemcsak el tudják képzelni a ház fentebb vázolt sorsát az elkövetkezendő legalább 5-10 évre, de a hasonló kulturális projektek és pályázatok terén már sikereket könyveltek el, és a vásárláshoz elegendő anyagi forrásokkal rendelkeznek. Sikeres pályázat és vásárlás esetén az ügyet ápoló Baráti Társasággal és az egyenes ágon való leszármazottakkal is együtt kell működni. Rövid motivációs levéllel, eddigi sikerek leírásával, a projekt 1-3 oldalas vázlatával jelentkezni lehet a sutoandrasemlekhaz@yahoo.com e-mail címen.”

Érthető, hogy a különös eladási ajánlat felkeltette az Erdélyből elszármazott Papp Sándor Zsigmondnak érdeklődését, annál is inkább, hiszen tudta, mint mindenki, aki Pusztakamrás nagy szülöttének tisztelője, hogy az író szülőháza emlékházként működik. A hírlapírói kutakodás eredménye több mint meglepő lett: az eladóban, az egyik örökössel, a 2006-ban elhunyt író unokaöccsével, Sütő Gergely Zsolttal szembesült, aki eladási szándékait illetően nem is kertelt:

„Az első körben mindenképpen odafigyelek arra, hogy olyan vevőt találjak, aki megfelelően ápolná Sütő András szellemét. De ha nem lesz ilyen, akkor is eladom. Szeretnék megszabadulni az örökségemtől, a terhemre van” – mondta el a Népszabadság szerkesztőjének a megkeresett ajánlattevő, majd hozzátette: „döntésében az is szerepet játszott, hogy a baráti társaság már csak az író születésnapján rendez ünnepséget, de a ház állapotával nem törődnek, ezért az egyre rosszabb állapotba kerül. Úgy érzi, lassan senkit sem érdekel már a ház és az író sorsa, pedig néhány éve még azok a magyarországi turisták, akik átutaz-tak a Mezőségen Székelyföld felé, mind megálltak a szülőháznál. Erre pedig lehetne építeni a kegytárgyakkal teli, „meghitt és jó érzésű” ház esetében. A múzeum kialakítására kapható vevőt is innen, Magyar-országról vár, hiszen még a jelenlegi helyzetben is több pénzforrás áll rendelkezésre itt a kulturális ügyekre, mint Romániában.”

Mint utóbb kiderült az unokaöcs által elmondottak köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Valójában az örökösök között vita van a Sütő emlék- és szülőház tulajdonviszonyait illetően, ami a jelek szerint mára elmérgesedett. A nagy író emlékét ápolni hivatott és akaró Sütő András Baráti Társaság tavaly már megállapodott az örökösökkel arról, hogy a házat a társaságnak ajándékozzák és így a karbantartásért és a működtetésért is ők felelnének majd a jövőben. „Sütő András gyermekei ma is ezt tartják járható útnak, ám Sütő Gergely Zsolt az utolsó pillanatban meggondolta magát” – mondja el a baráti társaság vezetőségi tagja, Kincses Előd a Népszabadság szerkesztőjének. Ezért Sütő András gyermekei a közös tulajdon megszüntetése érdekében pert indítottak, hogy kivásárolják az egyezségből kifaroló unokaöcsöt és a szülőház biztosan megmaradhasson az eredeti szándékokhoz híven, a baráti társaság kezelésében levő emlékháznak.

Kincses arról is beszámolt az őt kérdező Papp Sándor Zsigmondnak, hogy a vita sarkalatos pontja a ház vételára: az ingatlan piaci értéke legfeljebb 4-5 ezer euróra tehető, csakhogy Sütő Gergely Zsolt „hallani sem akar a rá eső, szerinte nevetséges részről. Mint mondta, nem akar ugyan meggazdagodni mindebből, de ezt a becslést szemtelenségnek tartja.

Nyílván – teszi hozzá – Kincses „a félreértés abból adódik, hogy az unokaöcs a ház eszmei és nem a piaci értékét tartja szem előtt, ami már azért is furcsa, mert erre leginkább Sütő András gyermekei hivatkozhatnának. A fenti hirdetés megjelenése is azért váltott ki megütközést Marosvásárhelyen – teszi hozzá Kincses –, mert a legtöbben azt hitték, hogy az író gyermekei szeretnék eladni a házat.”

Minden jel arra mutat, hogy egy Mammont inkább, mint Sütő Andrást tisztelő örökös mohósága elhúzódó perrel fenyeget, ami bizonytalanná teheti a pusztakamarási emlékház jövőjét, azét az otthonét, ahol „könnyű álmot ígért” egy édesanya cseperedő korában a legújabbkori magyar irodalom egyik kiválóságának. Vásárló aligha lesz, hiszen az unokaöcs csak a ház tulajdonának egy részét tudná eladni, ez pedig senki számára nem egy vonzó ajánlat. Papp az esetleg szóbajöhető jövőbeni kulcsszereplőt is megkereste, ahol megtudta: a Petőfi Irodalmi Múzeum „csak felkérésre, az író családja, lakóhelye stb. kezdeményezésére kapcsolódhat be egy emlékhely kialakításának hosszabb folyamatába. Az örökösödési ügyek lezárulta után a hagyaték gondozója, legyen az magánszemély, önkormányzat vagy intézmény, kezdeményezheti az emlékhely létrehozását.  Épületvásárlásraritkán van lehetőség, néha nincs is rá szükség, mert az az önkormányzat tulajdonában van.”

A megszólaltatott szakember, a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékházakért felelős munkatársa, H. Bagó Ilona azt is elmondta: „Az az általános gyakorlat, hogy egy-egy író halála után az intézmények kivárnak, amíg a hagyaték rendezése le nem zárul”, de a későbbi lépések is időigényesek és bizonytalanok, de talán nem reménytelenek. Vásárolni viszont akkor sem tudnának, ha az örökösök már megegyeztek volna, hiszen a döntés joga mindig a kulturális tárca hatásköre. Az irodalmi múzeum legfeljebb szakmai segítséget tud nyújtani, amire van is több példamutató precedens. Legutóbb ilyen volt a felvidéki Madách-emlékhelyek,   alsósztregovai kastély és a csesztvei múzeum párhuzamos felújítása a Magyarország–Szlovákia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében, 1,4 millió, illetve 513 ezer euróból. Ezt a pályázatot a felvidéki Madách múzeum a Nógrád megyei önkormányzattal közösen nyerte meg – mondta el a szakember.

A Sütő emlékház sorsának megnyugtató módón történő rendezése aligha történhet meg a közeljövőben, hacsak a bonyodalmakat okozó Sütő Gergely Zsolt nem áll el az eladási szándéktól. Az áldatlan helyzet megoldása egyébként szinte kizárt, hiszen a budapesti Petőfi Múzeum illetékese más nehézségeket is lát: „Sajnos Erdélyben egyelőre nincs olyan partnerintézmény, amely hasonló tapasztalatokkal rendelkezne, és amellyel közösen lehetne pályázni, mondjuk, a Sütő András Emlékház létrehozására.” De ha lenne is ilyen, egy reménybeli pályázat sikerének esélyeit eleve megkérdőjelezi, ha egy emlékház csupán néhány személyes tárgyat képes felmutatni. Ennyi ma nem elég, ennyi ma kevés „egy modern tárlathoz, annak az életművet is be kell tudnia mutatni, lehetőleg vonzó formában. Egy ilyen kiállítás megépítése viszont nem kevés pénz, így csak a pályázat jöhetne szóba. De ehhez az első lépéseket mégiscsak egy román intézménynek kellene megtennie, hiszen ők ismerik jobban az ottani viszonyokat –zárja mondanivalóját a PIM emlékházakért felelős munkatársa. Az egyszerűbb és már a közeljövőben konkrét eredményt hozó megoldás kulcsa most a Sütő unokaöcs kezében van – ezt már a szemleíró teszi hozzá a Népszabadság Sütő András szülőháza: Örökös probléma című írását szemlézve –, és nem adja fel a reményt, hogy Sütő Andrásnak nemcsak utcája lehet Debrecenben meg Kaposváron, nemcsak mellszobra lehet nemsokára Székelyudvarhelyen és róla elnevezett iskola Tiszanánán, hanem egy rendezett státusú és látogatható emlékháza szülőfalujában, ahonnan vétetett. Ez – mint láttuk – nem az író gyermekein múlik…