Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 13-19.)
Szabó Vilmos a Kárpát Medencei Magyar Képviselők Fórumán: a magyar-magyar kapcsolatokat az egyeztetések elmaradása, a párbeszéd hiánya, a kioktatás és az ellenfelek ellenségnek tekintése jellemzi
Megszólalt a héten a Népszavában Szabó Vilmos, az MSZP politikusa, és mint a pártja által, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumába delegált országgyűlési képviselő érzékeltetni kívánta a napilap hétvégi számának olvasóival, hogy a hajdan szebb napokat megért KMKF 2013. február idusán megrendezett ülése, minden korábbi, hasonló jellegű tanácskozásnál feszültebb légkörben zajlott, mintegy bizonyítva, hogy a kormányzat „unortodox” magyarságpolitikája elhibázott és megérett a mihamarabbi felülvizsgálatra.
A Népszavának nyilatkozó Szabó Vilmos szocialista képviselő, egykori nemzetpolitikai államtitkár elmondta: „ez a zárt ülés hangulatában és tartalmában egyaránt azt igazolta, hogy változásra van szükség a nemzetpolitikában. A magyar belpolitika küzdelmeit nem szabad határon túlra exportálni. Be nem avatkozásra, kölcsönös felelősségvállalásra és az egyenlő közelségtartás elveire van szüksége ezen a területen, különben ártunk a kisebbségben élő külhoni magyar közösségeknek.” Kitért arra is, hogy „a szimbolikus politizálás nem pótolhatja a külhoni magyarokat ténylegesen segítő, helyzetbe hozó gyakorlatias politikát”. Emlékeztette továbbá a lap olvasóit: „a Fidesz-KDNP koalíció szimbólumokat előretoló, felelőtlen magyarságpolitikája miatt nemcsak a magyar-magyar kapcsolatok, hanem a magyar-szomszédsági kapcsolatok is mélyponton vannak.”
A Kárpát Medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülésén felszólaló Szabó Vilmos,– aki más formában is megosztotta a nyilvánossággal a KMKF-ülésen elmondott szavait – megerősítette a Magyar Szocialista Párt kolozsvári elnökségi ülésén tett vállalásait és határozottan leszögezte: a magyar belpolitika küzdelmeit az MSZP nem viszi határon túlra és azt vallja: „a magyar politika mindenkori partnerei azon szervezetek kell, hogy legyenek, amelyeket a szomszédos országokban lezajlott választásokon a külhoni magyar közösségek szavazataival legitimáltak és a külhoni magyar szervezetek képviselőivel folytatott érdemi konzultációra törekednek.”
Kifejtette továbbá a politikus azt is, hogy pártja „támogatja és teljesen jogos igénynek tartja a külhoni magyarság kulturális, önkormányzati-közigazgatási és területi autonómiáinak megteremtését”és nem fogadja el azt a 2010 nyara óta meghonosodó gyakorlatot, melyben a magyar-magyar kapcsolatokat „az egyeztetések elmaradása, a párbeszéd hiánya, a kioktatás és az ellenfelek ellenségnek tekintése jellemezte. A jelenlegi kormány a külhoni magyar közösségek megkérdezése nélkül, gyakran kifejezett kérésük ellenében cselekszik, miközben elvtelen politizálással vádolja őket” – fogalmazott a fórumon a szocialista politikus, felhívva a kormány figyelmét arra is, hogy „vegye figyelembe az ülésen rendkívül erős kritikákat megfogalmazó külhoni magyar szervezetek véleményét és változtasson jelenlegi magyarságpolitikáján!
Ha a szocialista honatya nem szólalt volna meg és nem tolmácsolta volna pártja véleményét egy hivatalos állásfoglalásban is, majd azt, némiképp meglepő módon, nem népszerűsíti a Népszava mellett a baloldaliakat mindig csak elmarasztalni képes Magyar Hírlap Az MSZP új nemzeti egységet akar című cikkében, akkor Magyarországon mindazok, akik valamennyire is tájékozódni próbáltak volna arról, hogy mi is történt ezen az egykor rangos rendezvénynek számító nemzeti fórumon, aligha értesülhettek volna bármiről is. És arról, hogy ez így történt, mint látni fogjuk, arról nem a sajtó tehet.
Korábbi KMKF ülések idején mindig megadatott a „klasszikus” tájékozódási lehetőség, hiszen az ilyen tanácskozásokon résztvevő pártok, szervezetek képviselői – hazaiak és külhoniak egyaránt – készséggel álltak a sajtó rendelkezésére, nyilatkoztak, értékeltek, beszámoltak, szóltak eredményekről, csalódásokról, reményekről és célokról. Mert mindig volt mondanivalójuk és azt volt hol és kikkel megosztani. Egy konferenciazáró sajtótájékoztatón meg azon kívül is. De most, valamiért minden másképpen, amolyan „unortodox” módon történt…
Így akinek nem volt elegendő a Népszava és Magyar Hírlap által népszerűsített, fentebb ismertetett Szabó Vilmos tájékoztató, annak erdélyi honlapokat kellett böngésznie és be kellett érnie azzal, amit az RMDSZ elnökének a Szövetség honlapján megjelentetett felszólalása tartalmazott, továbbá amennyit a tulipán jegyében megválasztott erdélyi honatyák, szintén egy RMDSZ sajtóanyagban kívántak közzétenni. Emellett maradt a maszol.ro, hiszen volt aki e portál felületén akarta néhány egyáltalán nem megnyugtató tapasztalatát az olvasókkal megosztani. Ezek itt és itt elérhetőek.
Az összmagyar sajtóban viszont ezen kívül máshol nem olvashattunk eddig sem felvidéki, sem délvidéki, sem kárpátaljai KMKF résztvevő személyes benyomásairól vagy véleményéről, de a Drávamente vagy Muravidék képviselője se óhajtotta megosztani sehol a médiában mindmáig a február 15-i tanácskozáson szerzett élményeit. Ugyanígy hallgattak a fórumról a többi magyarországi pártnak a nemzeti összejövetelek idején amúgy nagy-nagy empátiával megszólalni akaró tüsténkedői és a szavak szépségversenyébe könnyen belefelejtkező „elhivatott” ügyeletes kommunikátorai is.
Jelzésértékűnek tűnik, hogy az ilyen alkalmakkor a gyorsaságban és ügybuzgóságban is jeleskedő információs források, a Fidesz, a KDNP és a Jobbik honlapjai ezúttal még említésre méltónak se tartották, a székelyzászló Országházra kitűzését leszámítva, a KMKF minapi ülését (az LMP még a zászló kifüggesztést se), de még a Fideszhez közelálló MKP honlapon is csak az MTI-től átvettközlemény árválkodik mindmáig, a VMSZ-é pedig egyszerűen „elfelejtkezett” a KMKF-ről.
Sőt – minő véletlen – a KMKF üléseken elmaradhatatlan Németh Zsolt-Répás Zsuzsanna páros is „kihagyta” a mostani nemzeti-jamboree-t; a külügyi államtitkár és a nemzetpolitikai államtitkárság-vezető épp a tanácskozással egyidőben tartotta fontosnak nem Budapesten lenni, hanem Kárpátalját felkeresni.
Hogy miért történt mindez így? Valójában a magyarázat nagyon egyszerű: a mostani KMKF nem volt több mint egy kipipálandó musszfeladat, ezúttal egy olyan nemzetpolitikai-pótcselekvés gyors „lezavarását” kellett kutyafuttában megejteni, amelynek már az előjelei sem voltak kedvezőek. Elég arra gondolni, hogy az ilyenkor nem megkerülhető évértékelések számára a 2012-es esztendő a Kárpát-medencében a kormányzati magyarságpolitika csődjét mutatta. A Fidesz támogatás a választási évnek számító tavalyi esztendőben halálos ölelésnek bizonyult a felvidéki MKP, majd két ízben az erdélyi Fidesz-zsebpártok és Kárpátalján a KMKSZ számára, de a VMSZ-mérleg se alakult túl pozitívan e szempontból: Vajdaságban a FIDESZ-KDNP kiállás a múltévi, májusi választásokon inkább vitt, mint hozott voksokat a Pásztor István vezette pártnak.
Ezért, azaz a borítékolható perpatvarok miatt kellett a sajtót is távol tartani a rendezvényről és a sajtónyílvános Kövér- és Semjén-beszédeken kívül a hazai és határon túli magyar média jóformán semmit se tudott az olvasótáborának nyújtani arról, hogy mi történt itt valójában, meg, hogy mi szükség is volt erre a februári KMKF fantázianevű nemzetpolitikai-placebóra.
Hogy az egykor jobb napokat megélt, de mára teljesen elsúlytalanodott magyarságpolitikai tanácskozást miért nevezzük nemzetpolitikai-pótcselekvésnek arról nemcsak a KMKF megszervezésének körülményei, hanem hangsúlyosan a fórumról kiszivárgott „kulisszatitkok” is szolgálnak magyarázatképpen: soha ilyen slendriánul előkészített és félvállról kezelt összejövetellel nem szembesülhettek a Kárpát-medence minden tájáról Budapestre mindössze 180 percnyi nemzeti konzultációra idesereglett magyar törvényhozók, ahol az országházi Vadászterem egy négyzetméterére eső, legitimen megválasztott képviselők számát meghaladta a kormányzatfüggő bürokraták és a meghívott honi és külhoni kormány-kegyencek száma. Pedig, ha akarták volna, idő lett volna előkészülni, hiszen az összejövetelt tavaly decemberről halasztották idén februárra…
A KMKF-képviselők úgy érkeztek Budapestre, hogy nem tájékoztatták őket előzetesen a napirendről, meg arról sem, hogy milyen témák kerülnek majd terítékre. Nem ismerhették meg azt a terjedelmes, 30 pontból álló közös állásfoglalást sem, melynek a nyitó passzusa történelmi sikerként értékeli az egyszerűsített honosítást, az utolsó pontja pedig szorgalmazza, hogy még szorosabb kapcsolat alakuljon ki a Kárpát-medencei magyar közösség és a világban elszórt magyarság, a diaszpóra között. E pontok között pedig ott van az összes jelenlegi, a magyarságot érintő aktuális probléma, gondosan csokorba szedve. De legyünk „elnézőek”: valójában hatékonynak is bizonyult ez a korosabbak számára a sarlókalapácsos világból ismerős munkamódszer, amikor a záróközleményt már a plenárisok és kongresszusok megkezdése előtt végleges formába öntötték az illetékes elvtársak, nem beszélve arról, hogy három óra, azaz 10.800 másodperc aligha lehetett volna elegendő egy ilyen tüchtig (magyarul: ügyes, alapos, gondos, szorgos, derekas stb.stb.stb.) dokumentum összehozásra.
És ha netán ez előzetesen egyeztetett, esetleg gondosan egybefésült munkaanyagként össze is jöhetett volna, az már végképp kevésbé volt elképzelhető, hogy abba beleférjen a Szász Jenő-vezette Nemzetstratégiai Intézet létrejöttének az üdvözlése is, melyről, mint azt a KMKF elnöki asztalánál feszítő Szásztól utóbb a Duna tévé vasárnapi, Heti Hírmondós interjújából megtudhattuk: ez egy komplex szakmai műhelylesz, aminek szükségességét az indokolja, hogy a határontúli társadalmakban nincs tudás, továbbá „célja a magyar humán vagyon fölötti gondokság.” Tehát a résztvevők azt az intézményt üdvözölték a helyszínen kézhez vett „közös állásfoglalásukban”, amivel csupán egy gond van: 2012. október 3 óta van dezignált vezetője, van milliárdos költségvetése, van… csak éppen még nem jött létre. Bár, ha irányítója, történetesen Kövér László keresztkomája – mint hírlik – valóban a szórványmagyarság áttelepítésében gondolkodik, (lásd „a kontrollált visszavonulás" és az „önkéntes területfeladás" lehetséges stratégiáját, illetve az úgynevezett gyöngyhalászmódszert, amelynek lényege, a magyarságához jobban ragaszkodó, tehát „nemzetstratégiailag értékes” emberek kitelepítése), akkor ennek az intézetnek a beindítását nagyon nem is kellene elsietni.
Efféle, az át- vagy kitelepítéseket vizionáló koncepció hallatán már az is mellékesnek tűnik, hogy egy „okvetetlenkedő” RMDSZ-es nem kapott választ arra a KMKF-en feltett és „földhözragadt gondolkodást” tükröző kérdésére: miként látja kivitelezhetőnek a gyakorlatban az Orbán-kormány, hogy a létrejövő intézetnek, mint magyar kormányzati szervezetnek fiókja nyíljon Székelyudvarhelyen. Székelyzászlóval, de akár, anélkül is…
És ha már székelyzászlóról esett szó, érdemes megemlítenünk: ha Kövér László parlamenti elnök nem teszi magáévá Szávay István jobbikos képviselő performansszal egybekötött, You tube-on is megosztott, Mindannyian székelyek vagyunk címmel, február 12-én, az Országgyűlés plenáris ülésén megtartott, gyújtó hangú felszólalásában megfogalmazott javaslatát és nem rendeli el a székely zászló kitűzését az Országház Kossuth-téri homlokzatára, vélhetően még ezt a minimális figyelmet sem kapta volna meg a magyar újságíróktól, a minapi, a média teljes kizárásával és sajtótájékoztató nélkül zajlott KMKF ülés.
A Kelemen Hunor, Szabó Vilmos és az erdélyi tulipános képviselők által megfogalmazottakon túlmenően még egy véleményt feltétlenül tanulságosnak tűnik itt szóvá tenni. Ezt ugyan nem a KMKF-en mondták el a napokban, de akár ott is elhangozhatott volna. Egy Fidesz KDNP-s polgármesternél „szakadt el a cérna” minap, és ha némiképp ingerülten is, de félreérthetetlenül ítélkezett a székelyzászló-kampány és a látszat-nemzetpolitika fölött.
Amikor az elmúlt héten Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes arra biztatta az önkormányzatokat, tűzzék ki középületeikre a székely zászlót szolidaritásuk jeléül, Szehofner József, Tatárszentgyörgy városvezetője, aki – érdemes megismételni – Fidesz-KDNP színekben lett polgármester, így fakadt ki: elege van a „nagy megmondókból, az állandó kokárda viselőkből, a székely emberek vendégszeretetét kihasználó, zabálni kijáró naplopókból, a piros-fehér-zöld színek, és a kereszt mögé bújó talpnyaló, hataloméhes ‘nemzeti’ karrieristákból, a nagy Magyarország térképet autójukra kiragasztó elmebetegekből, akik azt hiszik, hogy most megmutatják, ki is az erős gyerek”
Szehofner annak ellenére nem támogatja a zászlótűzést, hogy felesége székely, és három gyermeke van, akiknek az ereiben „a magyar, a sváb mellett székely vér csörgedezik”. A tatárszentgyörgyi polgármester ugyanakkor úgy látja: „a zászló kitűzésével semmivel nem lesz jobb a székelyeknek, nem lehet az anyaországból megoldani az ő problémáikat, sőt az ilyen irányú törekvések „kárt okoznak”. Szehofnner „Teréz anya életrajzát megismerve” úgy gondolja, nem ez a szolidaritás – írta az Index.
10 éves a Kosztolányi Dezső nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán: „Visszajönnek, hogy elmondják az eredményeiket, örülnek a dicséretnek, a biztatásnak, kötődnek a gimnáziumhoz, Szabadkához, Vajdasághoz, mert innen indultak, és sokan ide szeretnének visszajönni.”
Megszólalt a héten Varga Anikó a szabadkai Kosztolányi Dezső nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium igazgatónője és mérlegkészítésre vállalkozott abból az alkalomból, hogy az iskola 10 éves jubileumát ünnepli.
Szokatlan és a Kárpát-medencei magyar közösségek körében egyedülálló vállalkozásba fogott 2002-ben a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT): eldöntötte, hogy a jugoszláviai polgárháború miatt a vajdasági magyarságnak a tragikus képet mutató értelmiséghiányát az ún. „tehetséggondozó gimnáziumok” (elitgimnáziumok) létrehozásával kísérli az alapoktól kezdődő munkával felszámolni.
A nem túl hosszú mérlegelést tett követte és az akkori budapesti kormányzatnak az anyagi támogatásra vonatkozói ígéretét is megszerezve (ez utóbb meghatározónak bizonyult) az MNT Szabadka akkori, magyar polgármester által irányított önkormányzatával közösen elkészítette az iskolaalapítási tervezetet, melyet az újvidéki székhelyű Vajdasági Autonóm Tartomány Képviselőháza 2003. áprilisában fogadott el. Történelmi jelentőségű eseményként 2003. szeptemberében két magyar nyelvű gimnázium nyílt Vajdaságban. Az egyik, a Kosztolányi Dezső nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a másik pedig a Bolyai természettudományi Tehetséggondozó Gimnázium Zentán évfolyamonként 24- 24 tanulóval.
Az alapítók szándéka és célja, amiért e két sajátos státusú és küldetésű gimnáziumot létrehozták az volt, hogy kiemelt színvonalú oktatást és nemzeti elkötelezettségű nevelést biztosítsanak az itt élő tehetséges és szorgalmas magyar fiatalok számára, hogy innen továbblépve, az eredményeiknek, megszerzett tudásuknak köszönve bejuthassanak olyan felsőoktatási intézményekbe, amelyek megfelelnek elképzeléseiknek, igényeiknek, és úgy váljanak alapjává jövőbeli egzisztenciájuknak, hogy közben közösséget szolgáljanak.
A Varga Anikó igazgatónő által készített „kosztolányis” mérleg számszerűsített adatainak jelentőségét csak az tudja kellőképpen értékelni, aki közelebbről ismerte az ezredforduló magyarságának riasztó továbbtanulási adatait és az értelmiségfogyási trend mutatóinak végzetes csökkenésre utaló tendenciáit. Évi 24 maturandus diák a szabadkai Kosztolányi Dezső nyelvi Tehetséggondozó Gimnáziumban és – tegyük hozzá – ugyanennyi a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban, amely természettudományi-matematikai súlypontú, (itt ma már a matematika tagozat mellett képzőművészeti és sport tagozat is van), és akik közül az egyetemi felvételik mutatói alapján, több mint 90 százalék bekerül az általa választott egyetemre, döntő többségük állami költségen, és a nagy többség ugyanúgy helytáll az egyetemi kötelezettségek között, ugyanolyan kimagaslóan teljesít, mint gimnazista korában – mind-mind igazolják a 2002-es, sokak által naivnak tűnő és kételyekkel fogadott kezdeti lépések jogosságát és vitathatatlan nemzetpolitikai jelentőségét.
A közösségért tenni akaró magyar értelmiség kinevelése és megerősítése éppúgy vezérelv volt az alapítók és működtetők számára, mint az is, hogy az iskola szívügyének tekinti a vajdasági szórványmagyarság tehetséges fiataljainak felkarolását. A jubileumi számadás szerint a gimnáziumban eddig 235 diák ballagott el, az igazgatónő pedig büszkén jelenti ki: „sokkal jobbak vagyunk a hírünknél, ami arról szól, hogy ötből négy tanulónk elhagyja a Vajdaságot.” Azt se hallgatja el, hogy a tanulók csak mintegy fele tanul tovább hazai felsőoktatási intézményekben, többségük az újvidéki és belgrádi egyetemek különböző karain, míg a másik, 50 százaléknyi „kosztolányis” külföldön próbált szerencsét és Budapesten, Pécsett, Szegeden lett egyetemi polgár, de tanul „kosztolányis” a grazi egyetemen is.
Az igazgatónő, mint cikkéből kiderül, név szerint mindenkit számontart és követi azt is, hogy kinek miként alakul egyetemi pályája. Cikkében szerbiai és külföldi egyetemek, karok, szakok szerepelnek, tulajdonképpen egyéni életutakra lebontva. Mint leltár-cikkében elmondja, ezt a kezdetektől tudatosan teszi és mondataiból újra a pedagógus elégtétele, jogos büszkesége és leginkább az életét egy sokat próbált magyar közösség elkötelezett értelmiségijének a reménye tükröződik: „Nem mellékes az egyetemek, szakok felsorolása, mert a számadás lényeges része az, hogy ezek a gyerekek innen tovább lépve hol álltak/állnak helyt, hol végezték/hol végzik el a munka rájuk eső részét. Számot vezetünk róluk, és ők is számot vezetnek rólunk, nincs olyan rendezvényünk, ahol ne jelennének meg többen is közülük. Visszajönnek, hogy elmondják az eredményeiket, örülnek a dicséretnek, a biztatásnak, kötődnek a gimnáziumhoz, Szabadkához, Vajdasághoz, mert innen indultak, és sokan ide szeretnének visszajönni.”
„A jubileumi évforduló apropóján elkészítettük a gimnázium új honlapját, (www.tg.edu.rs), amely összefoglalja ezt a 10 évet. A velünk történtek nyomai, hírek, fényképek, filmek, a kiadványaink, a rólunk-hozzánk írt cikkek levelek, itt minden együtt megtalálható.” – írja a jubileumi leltárkészítő. Ezt megtekintve, a szemlekészítő javasolja az olvasónak, hogy ő is kattintson a szabadkai Kosztolányi Dezső nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium honlapjára. Nem fogja megbánni, meg fogja érni a ráfordított időt, mert meggyőződhet arról, hogy Szabadkán, magyarként hisznek a jövőben és cselekedni is tudnak érte. Jót és jól.
Őrvidék: a burgenlandi magyarok száma évtizedek óta nem csökken, hanem stagnál, és egyre többen tanulnak magyarul az alsóőri gimnáziumban
Pais-H. Szilvia az osztrák-magyar határtól egy ugrásnyira levő Alsóőr (Unterwart) központjában levő „Öreg iskolában”, az Ausztria legnagyobb magyar nyelvű könyvtárában és információs központjában (Ungarisches Medien- und Informationszentrum – UMIZ) beszélgetett el Kelemen Lászlóval, az UMIZ igazgatójával, valamint Günter Horvath UMIZ-elnökkel.
Alsóőr az egyetlen olyan ausztriai önkormányzat, ahol a magyarok vannak többségben. A legutolsó, 2001-es népszámláláskor a magyar nemzetiség aránya települési szinten elérte a 74,4 százalékot. Tartományi szinten is az egyetlen olyan önkormányzat, ahol a kisebbség többségben van. Itt és a környéken, Őrvidéken vagy Várvidéken 4706 osztrák állampolgárságú magyar él. Kétharmaduk közvetlenül a nyugati határ melletti sávban, négy településén: Felsőőrön 1169 fő (17,5%) Alsóőrön 521 fő (74,4%) Felsőpulyán 603 fő (22%) Őriszigeten 233 fő (81%). Ezeken a településeken 2000-től (sic!) engedélyezett a magyar nyelvű helyiségnévtábla, és a magyar nyelv a hivatalokban is használható.
Itt az alsóőri ún. „Öreg Iskola” épületében működik Ausztria leggazdagabb magyar nyelvű könyvtára (német rövidítéssel UMIZ), közel 26 ezer információhordozóval, 160 négyzetméter alapterületen.Az épületet, ami egykor egyházi elemi volt az egyház tulajdonában van, az UMIZ évi egy euróért bérli. Már a 19. században működött itt magyar olvasókör, a könyvtár és levéltár pedig 1973 óta áll. A ház előtt egy szobor emlékeztet arra a hajdani helyi lelkészre, Dr. Galambos Ireneusra, aki 25 éven át volt alsóőri plébános, és aki nélkül nem lett volna könyvtár és helytörténeti gyűjtemény sem.
Galambos atyának azonban ennél több is köszönhető. Az ő tevékenységének elismertsége és tisztelete túlnőtt Alsóőrön, negyedszázados munkájának gyümölcse az, hogy a Kárpát-medencében legelöregedettebb kisebbségnek számító burgenlandi magyarok száma évtizedek óta nem csökken, hanem stagnál és egyre többen tanulnak magyarul a háromnyelvű helyi gimnáziumban, ami stabil oszlopa a horvátoknak és a magyaroknak is. Ne feledjük, emlékeztet Kelemen az itteni speciális helyzetre: „az Őrvidéken Mátyás király korában is kisebbségben voltunk.”
„Ami pedig ennél is biztatóbb, – tudjuk meg tőle: „az elmúlt tíz évben nem volt olyan tanév, hogy ne nőtt volna egész Burgenlandban a magyar iskolások száma. A magyar nyelvet a gyerekek alternatív tangyárként vehetik fel, így több mint háromezer iskolás gyerek tanulja. Persze identitást, kultúrát nem lehet heti két órában átadni, ez igen kevés, de arra épp elég, hogy később megértsék a magyart. Ennél azért jóval több kellene, például sokkal több adásidő a rádióban.”
„Az új óvodatörvény némileg javít a helyzeten – teszi hozzá az UMIZ igazgatója –, „ugyanis Burgenland összes településein az óvodák két évig magyar nyelvű asszisztens-óvodapedagógust foglalkoztathatnak. Ez a program az önkormányzatoknak két évig ingyenes, utána azonban saját forrásból kéne tovább foglalkoztatni őket. Több önkormányzat csak addig él a lehetősséggel, amíg az anyanyelvi asszisztens ingyen van.”
A tényfeltáró riport szól arról is, hogy „őriesen, burgenlandi magyarul” már csak az idősebb korosztály beszél (ez egy archaikus tájszólás, ami a 17. századból maradt és konzerválódott, amire pedig magyar szavuk nincs, arra annak a német megfelelőjét használják), továbbá arról is, hogy „a nyelvtanulás elsődleges színtere mára áttevődött a családokból az óvodákba és az iskolákba.”Ez azért is fontos – mondják el a beszélgetőpartnerek a Nyugat.hu munkatársának – „hogy az itt élők minél többször érintkezésbe kerüljenek a nyelvvel. Ez Alsóőrben egyszerűbb, mert viszonylag sokan tudnak magyarul, de a szórvány-magyarság számára ez már nem ennyire evidens. A magyarság egyharmada 156 településen, szétszórva él Burgenlandban. Ezért is kiemelten fontos a média szerepe, a rádió, a tv és az internet. (A burgenlandi ORF televízió 1990 óta, immár évi hat alkalommal Adj' Isten, magyarok! címmel félórás műsort sugároz. 2002-től az Osztrák Rádió burgenlandi stúdiója napi öt perces műsort sugároz a magyar kisebbség számára, vasárnaponként pedig 25 perces magyar nyelvű műsort valamint hétfőnként tíz perces kultúrműsort ad.”
Sok mindenben eltér az őrvidéki magyarság helyzete minden más magyar közösségétől, de egyben szembetűnik az azonosság: itt is jellemző a „magyar átok”, azaz a széthúzás és ennek korántsem okozója az, hogy az őrvidéki magyar kisebbség felekezetileg mennyire megosztott, például Alsóőr hagyományosan katolikus, az őriek evangélikusok, kevés katolikus családdal, Felsőőrön pedig a reformátusok vannak többségében. A burgenlandiak távolságot tartanak, mint mondják, „a bécsiektől” és nem akarnak az ottani magyarokkal összefogni. Ausztriában nincs kisebbségi ombudsman, a magyaroknak nincs parlamenti képviseletük sem, sőt egyetlen helyi tartományi szintű képviselő sincs. Bécsben létezik egy központi magyar szövetség, de ennek egyetlen burgenlandi magyar egyesület sem tagja. Az újságírónak az összausztriai magyar összefogást firtató kérdésre a válasz tömör és egyértelmű: „nem is szeretnénk hozzájuk tartozni, nem akarjuk, hogy a mi évszázados hagyományainkon alapuló kisebbségi kultúránkat felülről irányítsák. A bécsi magyarok ugyanis jórészt ’56-os menekültek
Pedig a minta adott épp Alsóőrön is, ahol nemcsak magyarok élnek, hanem jelentős létszámú a horvát kolónia is van. A horvátok nincsenek sokkal többen, mint a magyarok, csak „többnek látszódnak”. „Ők kisebb falvakban élnek, de a legeldugottabb falucskában is működik néptánccsoportjuk, kórusuk, saját tamburizza zenekaruk – mondja el Kelemen UMIZ igazgató, és amit hozzátesz ehhez az üzenetértékű és önmagáért beszél: „Nagyon erős a politikai lobbijuk, és a hivatalokban is nagyobb erővel vannak jelen, holott nincsenek sokkal többen. Ők csoportszinten irigylésre méltóan együtt tudnak működni, mi magyarok sokkal individualistábbak vagyunk. Nem egy projektben dolgoztunk már horvátokkal is együtt (12 mesekönyvet adtunk már ki közösen, három nyelven, most készülünk újabb négyet megjelentetni). Megdöbbentő, de az irigység halvány jele sem tapasztalható náluk, fantasztikusan összetartóak.
„A horvátok összetartóbbak, mint a magyarok” – sommáz a Nyugat.hu munkatársa és ezzel sokat elárul a keserédes őrvidéki magyar közérzetről. De nemcsak az ottani magyarok közérzetéről…
