Szlovákiai magyarok állampolgársági kálváriája: Strasbourg után következik a brüsszeli pofon?

Megszólalt a héten a felvidéki Közbeszédben Fiala-Butora János és a Mi történt Strasbourgban? És mi fog Brüsszelben? című cikkében arra mutatott rá, hogy a magyar állampolgárság felvétele miatt a szlovák állampolgárságot elvesztő honfitársai számára illúziókergetés lenne abban hinni, hogy Strasbourg, Brüsszel vagy Budapest bármi érdemit is tehet érettük, rajtuk kizárólag a pozsonyi parlament tud segíteni, ha akar.

A pozsonyi születésű 34 éves jogász-közgazdász Fiala-Butorának, aki ma a szlovákiai magyar kisebbségvédelem egyik legavatottabb szakértőjének számít, egy korábbi figyelemreméltó megszólalása már volt heti szemlénk tárgya. Akkor egy, a magyar-szlovák viszonyról, a meghaladni nem tudott vagy nem akart, párhuzamos párbeszéd-jelenségről szóló izgalmas tévé interjúját ismertettünk, szót ejtve a kitűnő szakember tekintélyt parancsoló életrajzáról is, benne az eddigi pályafutása legnagyobb sikeréről, arról, hogy 2012-ben két nemzetközi pert is megnyert a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, és ennek következtében Magyarországon és Csehországban is a törvényhozásnak változtatni kell az érvényes jogi szabályozásokon.

Várható volt, hogy június 4-ét követően, amikor az Európai Emberi Jogi Bíróság elutasította Fehér István és Dolník Erzsébet, két állampolgárságát vesztett szlovákiai magyar panaszát, azzal indokolva a döntést, hogy  a panasztevők szabad akaratukból döntöttek a magyar állampolgárság felvétele mellett abban az időben, mikor hatályosak voltak a Fico-féle szlovák állampolgársági törvény rendelkezései, melyek szerint aki önként felveszi egy másik ország állampolgárságát, automatikusan elveszti a szlovákot, a Közbeszéd blogportál állandó szerzője biztosan megszólal és amit majd mondani fog, arra célszerű lesz nagyon odafigyelni. Várható volt ez a megszólalás, annál is inkább, hiszen az amerikai Harvard Law School jelenlegi doktorandusz hallgatója számára hangsúlyosan, mint speciális szakterület, jön számításba a kétnyelvűség mellett a kettős állampolgárság kérdésköre is.

Köszönhetően az immár harmadik éve folyó megtévesztő kormányzati propagandának és nemkülönben az érintetteket félrevezető, délibábos álmokkal kecsegtető felelőtlen médiakampánynak, sokak számára meglepő volt a strasbourgi döntés és nem hittek a szemüknek azt olvasva, a bíróság a döntésben így fogalmazott: a panasztevők tudták, hogy a magyar állampolgárság felvételével elveszik a szlovákot, a tárgyalt esetekben tehát az állam nem önkényesen vette el szlovák állampolgárságukat. Számukra, a megvezettek számára, váratlan és arculcsapással felérő verdiktum volt az  európai bírók határozata és úgy érezték, meg érzik most is: mi magyarok újra egy nemzetközi összeesküvés áldozatai lettünk, már megint összefogtak ellenünk és különben is : „a strasbourgi bírákat pedig csókoltatjuk, hogy éppen Trianon évfordulóján hoztak meg egy ilyen döntést". Ebbéli tévhitüket csak táplálhatja az európai intézmények elleni újabb, már-már tragikomikus magyarországi hangulatkeltés is, a Bilderberg-csoport és az EB biztos, Viviane Reding „összesküvését” vizionáló hivatalos kampány, melynek során horribile dictu, tegnap már az európai összeesküvők elleni, momentán éppen  „ szabadságharcban” jeleskedők úgy döntöttek, hogy „történelmet írnak”: „A Civil Összefogás Fórum által megalakított Szellemi Honvédelem Mozgalom, mely immáron ötezer tagot számlál, a mai napon nyílt levelet küld Viviane Reding asszonynak, az EU alelnökének és biztosának azzal a céllal, hogy helyes irányba terelje a tevékenységét”. Természetesen „nagyon civil” kezdeményezésről van szó...

De miért is élték meg hidegzuhanyként a felvidéki félrevezetett igazságkeresők a strasbourgi döntést? A válasz egyszerű: mert ők hittek az ígérgetőknek és hitelt adtak az aggályokat eloszlatni kívánó nagyotmondóknak, az olyan nyilatkozatoknak, melyekből csak mutatóba,  hadd idézzünk fel néhányat: „Mindenki maga mögött tudhatja a magyar állam támogatását” (Nemzetpolitikai Államtitkárság: 2011. augusztus 10.); „Kiáll a magyar kormány Boldoghy Olivér mellett"  (Semjén Zsolt: 2011. november 20.); „A magyar kormány minden támogatást megad Boldoghy Olivérnek, aki a magyar állampolgárság felvétele miatt elveszítette szlovák állampolgárságát” (Martonyi János: 2011. november 22.); „Nem tűrhetjük el, hogy magyarokat megfosszanak az állampolgárságuktól” (Orbán Viktor: 2011. november 24).

Ők, és a nekik alaptalanul drukkolók, nem hittek a szemüknek azt olvasva: a bíróság a döntésében úgy fogalmazott: a panasztevők tudták, hogy a magyar állampolgárság felvételével elveszik a szlovákot, a tárgyalt esetekben tehát az állam nem önkényesen vette el szlovák állampolgárságukat. Nem először tesszük szóvá, hogy valójában ebben nem volt semmi meglepő, hiszen Magyarország épp az előző Fidesz kormány idején iktatta törvénybe (2002. évi III. törvény) az Európa Tanácsnak az állampolgárságról szóló egyezményét, melynek 7. cikk a) pontja tételesen is kimondja: egy állam egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése esetén törvényesen kezdeményezheti a saját állampolgárság megvonását. („A részes állam nem rendelkezhet belső jogában az állampolgárság ex lege vagy a részes állam kezdeményezésére történő elvesztéséről, kivéve az alábbi esetekben: a) egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése”

Fiala-Butora cikkében éppen a megtévesztetteket kívánja megóvni a további illúziókergetéstől és figyelmeztet: abból, hogy a szlovák állampolgárságukat vesztett panaszosok nem jártak sikerrel Strasbourgban, nem szabad, sőt felettébb káros azt a közszájon forgó következtetést levonni, hogy „Európa ismét összeesküdött a magyarok ellen”. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) azért nem fogadta be Fehér István és Dolnik Erzsébet beadványát, mert egyszerűen nem fogadhatta be. Szerzőnk rögtön meg is indokolja, hogy miért nem. „Többször nyilatkoztam már, és írtam is róla, hogy az EJEB döntéseinek alapjául szolgáló Európai Emberi Jogi Egyezmény egyszerűen nem tartalmazza az állampolgársághoz való jogot, ezért azt érdemben vizsgálni a Bíróság nem tudja. Innentől kezdve ez nem szimpátia kérdése, hét magyarbarát bíró sem dönthetett volna másként – már ha a nemzeti szimpátia az EJEB döntéseiben tényező lenne. Nem az.”

Természetesen az indoklása nem marad meg az általánosságok szintjén, hanem részletezi is a hátteret: „az Egyezményt 1950-ben kidolgozó nyugati nagyhatalmak nem akarták az állampolgárságot nemzetközi fórum hatáskörébe utalni, mert az, saját nagyszámú bevándorlójuk miatt politikailag érzékeny kérdésnek számított. Azóta a helyzet nem előnyére változott, úgyhogy az állampolgárság emberi joggá válása ma sem aktuális. És ebben a „magyar-kérdés” vagy „szlovák-kérdés” annyira huszadrangú szempont, hogy érdemi szinten soha fel sem merült, és ezután sem fog.”

„Ezért – fogalmaz a szerzőnk – az EJEB-től várni a kérdés „megoldását” teljesen irreális. Az EJEB nem tud rászólni Szlovákiára, hogy törölje el állampolgársági ellentörvényét, mert az tagállami hatáskörbe tartozik. Szlovákia maga dönti el, hogy elfogadja-e a kettős állampolgárságot, és milyen feltételekkel. Ez annyira egyértelmű, hogy bár egy jogi eljárás eredményét előre megtippelni mindig kockázatos, a Kerekasztal jogsegély-szolgálata nem habozott kategorikusan kizárni annak lehetőségét, hogy Strasbourgban siker érhető el. Ez teljesen független attól, hogy a nemzetközi jogi helyzet jó vagy rossz, hogy nekem tetszik-e vagy sem. Egyszerűen ilyen, erre felhívni a figyelmet pedig nem meghunyászkodás, szívtelenség, vagy a meghurcolt panaszosoknak nyújtandó jogi segítség megtagadása, hanem az egyetlen ésszerű dolog. Ezt figyelmen kívül hagyva azzal hitegetni a jogi végzettség nélküli panaszosokat, hogy esélyes az ügyük, pedig nem „segítség”, hanem egyszerű szűklátókörű megvezetés. Ami történt, egyszerűen nem segített sem nekik, sem az ügyön általában. Ebben remélem, ideológiától és pártállástól függetlenül mindenki egyetért. Esetleg arra volt jó, hogy megerősítse az erre fogékonyakban a nemzetközi szervezetekkel szembeni paranoiájukat és összeesküvés-elméleteiket, és tovább rombolja a jogtudatukat.”

Olvasva a szakértő érvelését a legdöbbenetesebbnek az tűnik, hogy a nemzetközi jogban járatos tekintélyek számára is az ismert objektív körülmények sem jelentettek akadályt arra, hogy fölösleges illúziókat tápláljanak azokban – és tápláljanak még most is – akik hinni szeretnék: a budapesti hamis ígéretek, a „mi mindent megteszünk érettetek”, sőt a nyílt törvényszegésre biztatások mögött több lenne, mint egy hámozott léggömb.

Az állampolgárságukat elvesztő felvidékiek számára jogi segítséget nyújtó nemzetközi civilszervezet elnökeként, az egykori megalázó tévés „kitakarásáról” és annak gyors elfelejtéséről elhíresült ex-főbíró, a hangzatos nevű Emberi Méltóság Tanácsának főembere csak minap, hogy polémiába keveredett Csáky Pállal, vallotta be: eredetileg neki is kételyei voltak, amikor ügyvéd fiával, ifjú Lomnici Zoltánnal együtt elvállalta a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidéki honfitársaink strasbourgi és brüsszeli ügyének képviseletét. (Csáky nemrég az Öngólok a köbön című alaposan dokumentált publicisztikájában bírálta a Lomnici család jogász Zoltánjait, kimondva: „Nem volt jó ötlet a szlovák állampolgárság elvétele ügyében elhamarkodottan a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni. Helyette okosabb lett volna inkább a szlovák alkotmánybíróságra beadni egyéni panaszokat a szlovák alkotmány 127. cikkelye alapján.”)

Lomnici Zoltán érvelése, hogy akkor miért is lépett színre,  és vállalta a reménytelen fellépést, figyelmeztetés kellene legyen másoknak is: „A köztiszteletnek örvendő 100 esztendős Tamás Ilonka néni az elmúlt év februárjában azzal keresett meg, hogy legyünk segítségére, mivel a szlovák hatóságok folyamatosan zaklatják, és az ígéretek ellenére sem a felvidéki, sem az anyaországi potentátok semminemű érdemi segítséget nem nyújtottak részére.” (A „nemzet tanítónénijének”, saját keserű tapasztalatán alapuló szavait, ezúton is ajánljuk az illetékes nemzeti kinyilatkoztatók és a nekik, esetleg még hitelt adók megtisztelő figyelmébe!)

Viszont mindez nem magyarázat arra, hogy ha valaki,  a jog ismerőjeként eleve tisztában van azzal, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága másképpen nem dönthet, mint ahogyan döntött, akkor miért hitegette a jogban egyáltalán nem járatosakat  strasbourgi részsikerekkel, és biztatta a felvidéki honfitársakat Strasbourgban megnyerhető perekkel vagy most pedig azzal: ami elveszett a réven, az a vámon megnyerhető, mert vélelmezhető, hogy az újabb állomás, a brüsszeli EP petíciós bizottság pozitív döntést hozhat? Azért mert befogadott egy folyamodványt?

Lomnici Zoltán a strasbourgi bírósági döntésről: Fontosabb az Európai Parlament petíciós bizottságának állásfoglalása címmel adta közre az egyik napilap a Nemzeti Összetartozás Napján hozott európai bírósági döntésről szóló tudósítását, mintegy sugallva: a Strasbourgi 0-6 után jöhet a fordulat, az akár reményekre feljogosító brüsszeli „visszavágó.” Csakhogy,  mint 27 évvel ezelőtt, 1986 júniusában, a mexikói Irapuato városában a szovjetektől bekasszírozott 0-6 után az egykori Mezey György-féle csapat számára következett a gallok tizenegyével a 0-3-as újabb megalázás. Borítékolható, hogy hasonló lehet ezügyben is a következő forduló, a brüsszeli állampolgársági „tétmérkőzés” eredménye se lesz más, mint volt az az Elzászi régió székhelyén. De szólnánk a focirajongókhoz vagy a Focirajongóval szerfölött szimpatizálókhoz: ne feledkezzenek meg arról, hogy Irapuato úgy vonult be a magyar futball történelmébe, mint újabb Mohács…

Fiala-Butora is – tegyük hozzá, nem alaptalanul – valami hasonló végkifejletről van meggyőződve: „Hasonló a helyzet az Európai Parlament előtti petíció esetében is. Ennek a szervnek sincs jogi alapja arra, hogy Szlovákiát az ellentörvény visszavonására kényszerítse. Amit itt maximálisan el lehetne érni, az egy politikai elítélő nyilatkozat, amit szokás szerint a jobboldal támogatna, a baloldal pedig SMER-szolidaritásból nem. Sokkal valószínűbb azonban, hogy még erre sem kerül sor, mivel az Európai Parlament nehezen fogja tudni felülbírálni a kérdésben egyedül kompetens szerv véleményét.

Ez pedig a szlovák Alkotmánybíróság, ugyanis az ellentörvény egyetlen jogi hiányossága, hogy a szlovák Alkotmánnyal nincs összhangban. Osztom ezt az álláspontot, az általam eddig látott szlovák állami szervek által kiadott szakvélemények enyhén szólva nem győztek meg az ellenkezőjéről. Az Alkotmánybíróságban viszont az utóbbi időben alapvetően rendült meg a közvélemény bizalma, és tőlük nem jogi okokból, hanem politikai elfogultságuk okán nem várunk pozitív ítéletet.”

Persze, mert a jog az ilyen: egy esetben, Brüsszelnek valóban lehetne szava a kérdésben, csakhogy az már okafogyott lenne. Íme Fiala-Butora érvelése, ami logikus, és már-már a róka fogta csuka példázatát is eszünkbe juttathatja:  „Ha az Alkotmánybíróság mégis elmeszelné a törvényt, Brüsszel is helyt adhatna a petíciónak – erre akkor azonban már nem lenne szükség, hiszen a kassai döntéssel a törvény automatikusan hatályát vesztené. Ha pedig Kassa nem adna helyt a keresetnek, Brüsszel sem nagyon tehetne mást – más jogi hivatkozási alapja ugyanis az Uniónak sincs a döntés felülbírálására, csak a szlovák Alkotmány. Annak pedig nem ők, hanem a hazai Alkotmánybíróság a legfőbb értelmező szerve.”

A közeljövőben, Felvidéken megrendezésre kerül az első ottani Tusványos, az I. Martosi Szabadegyetem, sok-sok neves előadóval, akik majd aktuálisabbnál aktuálisabb, a szlovákiai magyarságot élénken foglalkoztató kérdésekről fognak értekezni a hallgatóságuk előtt. A szabadegyetemi program vendégeinek névsora imponáló, Kövér László, Szili Katalin, Balog Zoltán, Németh Zsolt, Répás Zsuzsanna, Gulyás Gergely, Schiffer András, Kelemen Hunor, Antal Árpád, Izsák Balázs, Pásztor István, Berényi József, Csáky Pál, Duray Miklós Bauer Edit, Mészáros Alajos, Hernádi Zsolt, Világi Oszkár mellett jelen lesz és előadást fog tartani Lomnici Zoltán is.

Bármennyire is meghökkentő, Lomnici martosi szabadegyetemi értekezésében nem a nevével összefonódott és megkülönböztetett médiaérdeklődésnek örvendő jogvédő tevékenységével kíván majd foglalkozni, sőt mi több, a martosi gazdag programból az állampolgársági témakör teljesen kimarad. Pedig egy múltheti nyilatkozat után – „A szlovák hatóságok számos elutasító határozata és a strasbourgi döntés sem térítheti el az Emberi Méltóság Tanácsát attól a céltól, hogy tovább küzdjön a jogfosztás és a hatósági önkény ellen jogi eszközökkel.”- valljuk be, nem erre számítottunk. A július 18-án du. 16- és 17,30 közötti martosi pódiumbeszélgetés címe az előzetes  program szerint: A világi méltóság aranyfüst és játékpénz, de az emberi méltóság valóság, színarany – Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának vezetője művészekkel járja körül az emberi méltóság tárgykörét.

Hogy ez miért is alakul majd így? Vajon miért nem kerül terítékre Martoson a joggal elvárható felvidéki „slágertéma”? A világi méltóság aranyfüstjéről és játékpénz mivoltáról való értekezés helyett nem lett volna időszerűbb arról meggyőzni a nagyérdeműt,  hogy mire is alapozta a töretlen optimizmusát ex-főbíró és jogtudós a strasbourgi bukta után, amikor azt nyilatkozta:„Az Európai Emberi Jogi Bíróság döntése nem fog minket eltéríteni a küzdelemtől, az ügynek egy végeredménye lehet: megszüntetik a jogsértést"? Netán ráérzett volna arra maga is, amit Fiala-Butora cikkében következtetésként most levont:

„Sokan gondolták, hogy „nemzetközi nyomással” és „budapesti segítséggel” rendezhető a szlovák ellentörvény kérdése. Ez nincs így, és ennek egyértelmű jogi okai vannak. Nemzetközi magyarellenes összeesküvést, a „kisantant” ármánykodását vagy a nagyhatalmak tájékozatlanságának újabb bizonyítékát keresni e mögött egyszerűen önbecsapás, ami a kiutak eltakarására jó csak.

A megoldás ugyanis nem Strasbourg, Brüsszel, vagy Budapest kezében van, hanem a pozsonyi parlamentében. Ezt lehet nem szeretni, csak először tudomásul kellene venni, és a magyar lépéseket is ennek alapján kellett volna az érdemi megoldás felé terelni. Múltkor tettem erre egy javaslatot, ezen a strasbourgi döntés semmit nem változtatott. Nem volt meglepetés.”

Lucian Mândruţa a Heti Válasznak: „a román társadalom nincs kész a székelyföldi területi autonómiáról”

Megszólalt a héten a Heti Válaszban az Ablonczy Bálint-Németh Eszter szerzőpáros és Dunának, Oltnak egy a hangja? címmel arról cikkezett, hogy milyen megbékélési kísérletek tanúi vagyunk újabban a Kárpát-medencében és ezek elhozhatják-e az oly sokat emlegetett megbékélést a szomszéd népekkel?

A cikk címében levő kérdőjel jogos, sőt a várakozást, meg a kételyeket is, a hetilap munkatársai az írás bevezetőjében további kérdésekkel fokozzák: „Politikai marketing vagy megbánás vezeti a szerb elnököt a délvidéki magyarirtásra való emlékezéskor? A történelmi lépés előtt nem sokkal fideszes politikus a magyar bűnökről beszélt, szlovák lapszerkesztő a Beneš-dekrétumokat kritizálta, román újságíró pedig szolidaritásból székelynek nevezte magát. Közép-európai összeborulás?” A kérdéshalmazra adott lakonikus válasz – „Az azért még odébb van” – csak első látásra szolgáltat muníciót az eleve kételkedőknek. Amit a továbbiakban olvashatunk, az inkább a bizakodók reményeit erősíti.

Éppen az elmúlt napok vitathatatlanul történelmi jelentőségű nemzetpolitikai eseménye, az hogy közel hetven évvel a második világháborút követő igazságtalanságok egyikének megtörténte után a Szerbiai Képviselőház a Vajdasági Magyar Szövetség és a Szerb Haladó Párt javaslata alapján, 128 igen, 10 nem és 7 tartózkodó szavazat mellett (a szavazáson a 250 képviselőből 145-ön voltak jelen) megszavazta „A vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944–45-ben elkövetett aktusok elítéléséről” szóló képviselőházi nyilatkozatot, szól az Ablonczyék cikkéből tükröződő óvatos optimizmus jogossága mellett.

A belgrádi döntés már a Heti Válasz cikkének megjelenése után történt. Ezért, néhány nappal később, még inkább igazolódni látszik a cikkszerzők reménye: „Most tehát végre esély kínálkozik arra, hogy a szerb köztudatban a magyar katonák által elkövetetett bűncselekmények mellé odakerüljenek a partizánromantika ködfüggönye által eddig eltakart gyilkosságok” és bizonyosság váltsa fel a kérdőjelt és az évtizedes, egyéb kérdőjeleket: „az ehhez hasonló múltfeltárások elhozhatják-e az oly sokat emlegetett megbékélést a szomszéd népekkel?”

A holnapi, Csurogon bekövetkező, közös magyar-szerb államfői főhajtás az ártatlanul kivégzett magyarok emléke előtt fontos lépés lehet az óhajtott kiegyezés felé, hiszen az eddig soha el nem ismert, népirtás jelképévé vált, „beszélő nevű” településen elkövetett vérengzések megkövetését már a szerb törvényhozás is kimondta.  

„A szerb példa arra is bizonyíték, hogy a múlttal, a történelemmel való foglalkozás nem romkocsmákban merengő bölcsészek unaloműzése. A délvidéki magyarok között elterjedt vélekedés: ha a szerb nemzet szembenézett volna azzal, a partizánok mit műveltek a kisebbségiekkel rá hivatkozva, aligha kerülhetett volna sor a délszláv polgárháborúk etnikai tisztogatásaira.” – fogalmaz Ablonczy, majd nem kerüli meg a sokakban óhatatlanul felmerülő kérdést sem: a szerb bocsánatkérést – ismerve az ország EU-csatlakozási ambícióit – átgondolt politikai számítások is befolyásolhatták. A cikkíró pragmatikus, akárcsak a délvidéki magyarok többsége: „ha őszinte Belgrád, ha nem, a tetteket kell nézni. Amennyiben politikája egybeesik a vajdasági magyarok és Magyarország érdekeivel, akkor azt üdvözölni kell.”

„Hetven évvel az atrocitások után nagyon fontos a megbocsátás. Ez azonban nem jelenthet feledést” – fogalmazza meg sokak álláspontját Egeresi Sándor, a VMSZ tartományi parlamenti frakcióvezetője a Heti Válasz számára. A veterán politikus szerint a kiegyezésre azért is szükség van, mert Vajdaságban 26 nemzeti közösség él, közülük pedig mintegy 14 százalék a magyar.

Bár szlovák szomszédainkkal a viszony rendezése előtt szerencsére nem állnak tömegsírok, nem ugyanazt értjük még a tényeken sem” – folytatják a Kárpát medencei körképüket a hetilap munkatársai. „A menetrendszerint érkező múltviták mellett más hangok is hallatszódnak. A legnépszerűbb szlovák hetilap, a Týždeň május végén szlovák elő- és magyar hátlappal jelent meg. Az Apponyi Albertet ábrázoló, magyar nyelvű címlap a „Bocsássatok meg, szlovákok!" címet viselte, és Surján László, az Európai Parlament fideszes alelnökének írására hívta fel a figyelmet. A főszerkesztő, Štefan Hríb viszont Edvard Beneš képét bemutató címlappal kért bocsánatot a magyaroktól a kollektív bűnösség deklarálásáért.”

A főszerkesztő szerint a Týždeň meghökkentő kísérletének pozitív volt a fogadtatása, de „akadtak szlovákok, akik szerint a magyaroknak kell megváltozniuk, egyes magyarok szerint pedig kezdeményezésünk nem gondol a szlovákiai magyarokra.” A gyanakvás hátteréről szólva Štefan Hríb ekképp összegez: „Trianon még mindig tabu a szlovák közbeszédben, s ez a félelem a határkérdéssel áll összefüggésben. De a félelem nem jó tanácsadó: a Trianonról vagy a Beneš-dekrétumokról folyó nyílt párbeszéd nélkül nem tudunk előrelépni.”

Romániában a közvéleményben csökkent a ’90-es évek markáns magyarellenessége, de áttörésről nem lehet beszélni – számol be a Heti Válasznak kutatásainak eredményeiről Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Meglátása szerint a kölcsönös megértés érdekében sokat tettek azok a fiatal médiaszereplők, akikre az az empátia jellemző, mely az idősebb korosztálynak nem éppen az erőssége. Ugyanakkor úgy véli, „a tudatlanságból fakadó előítéletekről a kisebbségi magyar elitek is tehetnek: például az autonómiával kapcsolatos alapdokumentumok nincsenek lefordítva románra, a politikai érdekképviselet pedig hajlamos a kettős beszédre. Azaz mást mond bukaresti játszmákban, és mást az erdélyi magyar választóknak.”

Az Ablonczy-Németh szerzőpáros számára fontos volt „Argeş megye székelyének”, Lucian Mândruţa tévés műsorvezetőnek a véleménye is, aki a székelyzászló hisztéria idején „Én is székely vagyok” kitétellel sokkolta a román közvéleményt. Arra a kérdésre, hogy ezt miért tette, így felel: „A székely zászlóról szóló zsivaj idején honfitársaimnak más népek kultúrájának elfogadásáról szóló impulzust akartam adni. Túl voltam egy erdélyi utazáson, amelyen egy külföldi barátomnak kellett elmesélnem, kik építették azokat a gyönyörű kastélyokat. Ez az út ébresztett rá a gazdag erdélyi kultúrára, amelynek sokszínűségére büszkének kell lennünk.”

Az Antena 1 népszerű műsorvezetője, amikor a kölcsönös ellenérzésekről faggatják, nem kertel: „A románok úgy érzik, a magyarok birodalmi múltjuk csúcsairól néznek le rájuk.”  A másik fél viszont gyanakvással tekint a  románságra: „a magyarok nem igazán hisznek a románok történelmi sebeket gyógyítani akaró igyekezetében”. Konfliktusok még bizonyosan lesznek” teszi hozzá, mert szerinte „például a román társadalom nincs kész a székelyföldi területi autonómiáról szóló vitára. Az iskolai tankönyvek a nemzeti egység, azaz az ország területének minden része feletti kontroll elméletére szoktattak rá” – összegzi véleményét a Heti Válasz számára Argeş megye „tiszteletbeli székelye.”