Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 1-7.)
A Népszava húsvétkor Demeter Andrásról: „már sokkal többre jutott, mint amit fiatalkori fantasztaként elképzelt. És még mi minden állhat előtte!”
Hét nap írásaiból tallózva ritkán adatik meg számunkra, hogy egy olvasmányélmény hatására született portré ismertetésére vállalkozzunk, mely ráadásul a szűkebb pátriának olyan sikeremberét mutatja be a magyarországi olvasóknak, akit magunk és sokan mások, de még mindig nem elegen, kortárs nemzeti büszkeségnek tartunk. Most viszont, a Népszava húsvéti számának Szép Szó mellékletében megjelent, a Megvalósult fantazmagóriák címmel közreadott cikk olvasását követően ezt meg kell tennünk, mert ezt megtenni, szívet-lelket örömmel eltöltő kötelességnek érezzük.
Egy ilyen, köztük élő művész és kulturális menedzser, meg az ő nem mindennapi pályaképe tárul elénk, annak apropóján, hogy Bóta Gábor, a magyarországi színházi világ jeles ismerője és népszerűsítője, némi késéssel ugyan, de felfedezte Darvay Nagy Adrienn Demeter Andrásról szóló könyvét, a Szereptudásra vagy rögtönzésre Demeter András a s(z)ínen-t (a kötet temesvári bemutatójáról, annak idején mi is beszámoltunk), és ennek kapcsán nem tudta nem megosztani korábbi személyes élményeit, előcsiholva egy kivételes tehetség iránti csodálatát és nagyrabecsülését.
Már csak ezért is indokolt e rovatban helyet adni a színházi szakma szerelmeseként számon tartott, több mint 10 könyv szerzőjeként, rádiós és televíziós csatornák közismert műsorvezetőjeként jegyzett, a kulturális újságírás területén nyújtott kimagasló teljesítményért szakmai díjjal is kitüntetett Bóta Gábor írásának, mert az nemcsak tisztelgés egy Magyarhonban viszonylag kevesek, jobbára csak a színházi világban járatosak által ismert intézményember két évtizedes egyedülálló teljesítménye előtt, hanem több is annál. Annak a szilárd meggyőződésnek a beszédes lenyomata, hogy az eddig megtettekre biztosan épülhet az ígéretes jövő is, mert Demeter András – most Bóta konklúzióját szó szerint idézzük –: „Szerintem már sokkal többre jutott, mint amit fiatalkori fantasztaként elképzelt. És még mi minden állhat előtte!”
Nagypénteken, a Klubrádióban azzal a Gálvölgyi Jánossal beszélgetve, akiről könyvet is írt Bóta Gábor (kettőjük párbeszéde ide kattintva meghallgatható) már megelőlegezte lapja, a Népszava másnapi számában megjelenő méltatást. A népszerű színésszel folytatott dialógusában Bóta hosszasan értekezett Demeter András erényeiről, és kimondta azt is, hogy „a mindenkori egyetemes színháztörténet legfiatalabb állami színdirektora” alig 24 évesen tulajdonképpen a semmiből hozta fel nagyszerűre, a temesvári Csiky Gergely Színházat. Az elismerő szavakból bőven jutott a 15 önálló könyv, köztük a Demeter temesvári éveit bemutató 400 oldalas monográfia szerzőjének és jó néhány társszerzős kötet munkatársának, Darvay Nagy Adriennek, akit teljes joggal a határon túli magyar színészek legnagyobb ismerőjeként aposztrofált, elmondva róla: hihetetlen, ahogy mindenkit ismer és mindenki ügyét a saját ügyének tekinti, mennyire imponáló az, ahogyan közöttük otthonosan mozog és ő „szinte mindenki anyukája”.
„Nézhetetlen színház, nézhetetlen színészekkel, azokból is alig maradt már néhány, ez volt egykor a verdikt, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházról. – indul a Bóta írás, majd így folytatódik: Tán ember nem látta a hazai szakmából, csak a rossz híre terjedt, hogy a tájékát is jobb elkerülni, már-már hullaszag terjeng körülötte, hiszen a végét járja, halálra ítéltetett. Nem is nagyon lehet más a sorsa, minthogy bezárják, hiszen, ha netán lenne épkézláb társulat, a város harmincezer magyarjából már úgysem lenne elég néző. És egyszer csak hallani lehetett, hogy a temesvári színház élére - Romániában akkoriban szokatlanul -, pályázat útján, kineveztek egy a marosvásárhelyi főiskolán frissen végzett színészt, Demeter Andrást, egy 24 éves srácot, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, vezetői tapasztalata persze nulla, feltehetően a magyar színháztörténet legfiatalabb direktora.”
Minden bizonnyal bő húsz esztendeje nagyon sokan és sokfelé, nemcsak a Demeter Andrást később, a magyarországi színházi fesztiválokon felfedező Bóta Gábor is úgy gondolta: amennyiben a világon sehol könnyen össze nem egyeztethető két státusra, a művészére és direktoréra még rátevődik a pályakezdői is, egy vállalkozás aligha lehet hosszú életű. Főleg azért, mert a „tehetséges, fiatal és akaratos” hármas attribútummal jellemzett színész-igazgatóról még nem tudhatták ’92-’93 táján, amit ő egyfajta credóként mindig is vallott és később egy interjújában keresetlenül meg is fogalmazott: „mindig akaratos gyerek voltam. Pénzünk sosem volt. Nyaranta már gyerekként konzervgyárban dolgoztam, három váltásban. Megtanultam, ha valamit akarok, azt elérhetem.”
Bóta így látja a hajdani „kölyök-igazgató” indulását, majd az azt követő éveket, miközben a több mint két évtizedes pályaív tömör bemutatására is vállalkozik:
„Az ember rögtön azt gondolta, hogy persze-persze, délibábos álmai vannak, gőze nincs arról, hogy mit vállal, ha ott lesz néhány hónapig, és megtapasztalja a totális reménytelenséget, eliszkol olyan messzire, amerre csak lát. Hogy aztán ez a srác meglepően gyorsan, szívósan, elképesztő lelkesedéssel, és egyre gyarapodó szakmai tudással, jó színházat csinál, közönséget szerez, feliratozva az előadásokat a románok között is, majd kulturális államtitkár is válik belőle, aki egész Romániában a kultúráért felel, aztán a közrádiót igazgatja, hogy azóta a tévéjátékok készítését irányítsa, hát azt bizony a fene nem gondolta.”
A „kölyök-igazgatóban” kételkedőknek hamar csalódniuk kellett. Demeter ’93 júliusától, direktorsága első pillanatától kezdve következetesen ragaszkodott az alig 23 évesen megírt, nyertes igazgatói pályázatában „kőbe vésett” elképzeléseihez. Mint nyilatkozta egyszer, „kompromisszumokra egyáltalán nem vagyok hajlandó” és eszerint is cselekedett. Fiatalított, kitűnő rendezőket hívott meg, stúdiószínházat hozott létre, évadvégi „mini évadot” szervezett, ahol az előadásokat követően a romániai és magyarországi szakma vitázott. Nyaranta pedig formabontó módon kezdeményezett és rögvest cselekedett is: jutott ideje és energiája csepűrágó fesztiválra, koncertekkel, könyvbemutatókkal, jótékonysági előadásokkal és az elmaradhatatlan lacikonyhával kiegészítve, melyek sikere egyre többeket, magyarokat és nem magyarokat mozgatott meg. Mindezzel Demeter igazolta egy másik hitvallását is: „az a kérdés, hogy ki érzi magáénak a színházat. Kihez szólunk. Járnak hozzánk egyetemisták, románok és németek is. Játszunk musicalt, bulvárt, kabarét és klasszikust. Nem attól magyar egy színház, hogy csak magyar darabokat játszik.”
A Megvalósult fantazmagóriák budapesti szerzője, aki magyarországi fesztiválokon személyesen is megismerkedett a folyamatosan tanulni akaró, tapasztalatokat gyűjtő és kapcsolatépítésre törekvő Demeterrel, hamar szembesült azzal, hogy a fiatal temesvári szinidirektor esetében szó sem volt délibábos álomkergetésekről meg a pannonhoni teátrumokban nemegyszer megeső gyors megfutamodásokról. Maga is megtapasztalhatta, még egy, az akkor valóban rangot és mércét képviselő, a Márta István-féle Új Színházbeli temesvári vendégjáték során: valódi katartikus élményt kaptak egykor a budapesti nézők és ezzel egy időben félreérthetetlenül csattanós kijózanító választ az örök kételkedők, a partvonalon túlról károgni mindenkor képes ellendrukkerek:
„Bár azért voltak figyelmeztető jelek, mert ez a fiatalember, aki inkább látszott hódító szépfiúnak, mint tapasztalt, bölcs direktornak, gyakran tűnt föl Magyarországon is, fesztiválokon, fontos előadásokon, nemcsak ott volt, hanem szóba is elegyedett sokakkal, elmesélte ki is ő, ismerkedett, ahol csak tudott, szívta ki a tudást másokból, lázasan kapcsolatokat épített. Én is így ismertem meg. Néha tán fellengzős volt a dumája, időnként nagyzolónak hatott, mint aki önigazolásul is légvárakat épít, de rendíthetetlenül, hittel, mondta és mondta az elképzeléseit, mindehhez abszolút értelmes, érdeklődően tájékozott volt, úgyhogy lassacskán nem csak ő hitt a lehetetlenben. Bármennyire is fantazmagóriának látszott, amit akar, képes volt maga mellé állítani egyre többeket. Ami a legfontosabb, hogy meg tudott nyerni fiatal színészeket, hogy szerződjenek hozzá, a színházi senki földjének számító teátrumba, bízzanak abban, hogy nem a süllyesztőbe kerülnek, hanem remek csapat tagjai lehetnek, izgalmas előadásokat létrehozva.
Aki tovább hitetlenkedett, de azért pár év múlva elment, amikor a temesváriak Musset szédületesen romantikus, elképesztően szerteágazó, hihetetlen költői szövegfolyamokból álló, Lorenzaccio című művével vendégszerepeltek az Új Színházban, azoknak leesett az álluk. Zsúfolásig telt a nézőtér, pótszékes ház volt, és az előadás után olyan dübörgő, meglepett, őszinte, zsigeri ünneplés, hogy az igazán ritkaságszámba megy. Valóban katartikus volt az élmény. Szintén katartikus volt a Demeter hathatós közreműködésével többször is megszervezett temesvári csepűrágó fesztivál, temérdek ember hömpölygése az utcán, román, német, magyar nyelvű előadások egyaránt, nívós népünnepély, tiszta Európa volt a lepusztultság közepén.”
A Bóta által csak a legnagyobb elismeréssel hangján említetett, a budapesti Új Színházban látott romantikus drámának, a Lorenzacciónak a bemutatója valóban új fejezetet nyitott a megalapításának 45. évfordulóját akkoriban ünnepelő temesvári magyar színház történetében. Két ország színházi szakmájának figyelme fordult e produkció nyomán a Demeter András vezette társulat felé. Ekkor kezdődött az a sikersorozat, mely összefonódott a fiatal színész-direktor, a kivételes képességeket felmutató rendező Victor Ioan Frunză és felesége, a jeles díszlettervező, Adriana Grand nevével.
Bóta színházi esszéjének folytatásában a teátrum és annak élén álló Demeter színháztörténeti fordulatot jelentős sikeréről értekezve, az általa átélteket felidézve a következő élményét osztja meg velünk:
„Demeter megnyerte az egyik legjobb román rendezőt, Victor Ion Frunzăt, aki később sokat dolgozott Temesváron, több nagy előadást létrehozva, ahogy a feleségét, Adriana Grandot is, aki fantasztikusan pompázatos, nagyúri jelmezeket tervezett. Ahhoz képest, hogy a minap még alig volt társulat, lehettek vagy harmincan is a színen, egy pazarló módon kiállított, igencsak kimunkált, szédítő sodrású, bámulatos energiájú előadásban, ami fejbekólintóan szólt a hatalmi tébolyról, a fiatalok kiábrándultságáról, sötét, elviselhetetlen időkről, de ugyanakkor az egész produkció léte, színvonala, irigylésre méltó tettvágyról, tehetségről, munkabírásról tanúskodott. Félreértés ne essék, nem volt ez tökéletes produkció, időnként például az idősebb színészgeneráció porosan avítt, deklamáló hanghordozása, már-már ásatag, túlgesztikuláló játékmódja éles ellentétbe került a friss, új törekvésekkel. De érződött a roppant nekifeszülés, a nagyot akarás elszántsága, és hogy teher alatt nő a pálma és nőttön-nő, ez pedig hátborzongatóan feszültté, soha nem felejthetővé tette az előadást.
És arról sem lehet elfelejtkezni, hogy Demeter a címszereplőhöz fogható súlyú figurát játszott benne, ő volt Alessandro de Medici. Ebben az esetben aztán bőven használhatta szépfiú voltát, hiszen orgiákon résztvevő, kibírhatatlan, gyűlölt zsarnokot, pénzt, emberi érzéseket nem kímélő, önimádó aranyifjút adott, aki közben élet-halál harcot vív, és végül veszít, a nála is amorálisabb, mindenkin elhatalmasodó Lorenzaccioval, őt Balázs Attila formálta meg kitörő vulkánként, zseniális tehetségként.
Egyébként azóta ő vette át Demetertől a színházat, ami bár voltak jelentős hullámvölgyek, figyelemreméltó maradt. Az más kérdés, hogy az egykor két jó barát, nemcsak a színpadon, hanem az életben is megvívta a párharcát, csúnya szakításra került köztük sor, de hát tudjuk, magyarok esetében két dudás meglehetősen nehezen fér meg egy csárdában.”
Bóta egy másik színházi katarzisa a Népszava értő-érző színikritikusának a Temesvárra vissza-visszatérő Victor Ion Frunză-Adriana Grand házaspár és Demeter András egymásra találásának az a Hamlet előadása volt, mely sajátos helyszínen, a Nyugati pályaudvar „Ceglédi-várójában” vendégszerepelt.
Aki csak láthatta soha sem felejti ezt az első magyar nyelvű, Kolozsváron megrendezett Hamlet-előadás 210. évfordulója előtt is tisztelgő pazar előadást, melyről, ha elolvassuk a kolléga, Zsehránszky István itt elérhető, egykori elismerő színibírálatát, könnyen megértjük Bóta mostani, húsvéti lelkesedését. Ez, tegyük hozzá rögtön, az azóta felszámolt és a Kárpát-medence minden zugában ismert és kedvelt, de ennek ellenére a legújabbkori budapesti kultúrpolitika által méltánytalanul félreállított Goldschmied József nevével egybeforrt Égtájak Iroda színházi sorozatának, a Vendégségben Budapesten-nek legnagyobb szabású vállalkozása volt.
Magától Demeter Andrástól tudjuk, a vasútállomáson tartott előadást rendkívülinek szánták. A produkciót eredetileg a hagyományos színházi körülmények közé tervezték, ott játszották Temesváron a budapesti fellépést megelőzően és azt követően is. Viszont a Nyugati pályaudvar egyik csarnoka megihlette őket, annak „különös hangulata ösztönözte az alkotókat arra, hogy Budapesten itt, és ne valamelyik kőszínházban állítsák színpadra a Hamletet.”
Ennek a joggal „monumentális vállalkozásként” számon tartott, budapesti, „szabályos nyomtávolságú vasúti síneken „gördülő”, egyszerre klasszikus és avantgarde” Hamlet előadásnak a felidézésével (jól emlékszünk, akkora volt a sikere, hogy a temesvári társulat a tömegnyomásnak engedve kénytelen volt bevállalni egy második, rendkívüli előadást is) zárul a színész-direktor Demeter András pályakép prezentálása, mely a Darvay Nagy Adrienn-kötet kronológiájához alkalmazkodva követte végig Demeter temesvári éveit a húsvéti Népszava kulturális mellékletében.
Persze a cikkben még szó esik a folytatásról is, arról, hogy miként alakult Demeter András pályája a szinidirektorság után: „Egészen a kulturális államtitkárságig vitte, aminek tán már az is alapját képezte, hogy az RMDSZ alapító tagja volt. A kormányváltás után is kulturális tanácsadó maradt, de közben két esztendeig a román közszolgálati rádió elnöke lett, azóta pedig televíziós producer, a tévészínház igazgatója. És nem csak ilyen minőségében nem szakadt el a színháztól, Bukarestben, románul, két teátrumban is játszik.
Kisebbségiként meglehetősen sokra vitte. Ehhez Franciaországban kulturális menedzserséget is tanult, meg azóta jogot is végzett.”
Végül következik a már idézett Bóta konklúzió: „Szerintem már sokkal többre jutott, mint amit fiatalkori fantasztaként elképzelt. És még mi minden állhat előtte!”
Mindehhez még csak annyit tennénk hozzá, hogy sajnos valami kimaradt a Bóta portréból. Szerintünk kár lenne róla elfeledkezni, ezért is hozzuk itt szóba: Demeter András volt az új budapesti Nemzeti Színház 2002-es Az ember tragédiája szereposztásának egyetlen romániai magyar színművésze.
Erről a számára életre szóló élményt adó lehetőségről így vallott évekkel ezelőtt az őt kérdezőnek: „Fantasztikus volt, és nem is annyira a különbözőségek miatt, hanem elsősorban annak a csapatnak köszönhetően, amely 2002 januárjában próbált a fúrógépek zajában. Csapat kovácsolódott össze a műszaki emberektől, sőt a portásoktól a tánckaron át a művészekig. Benne olyan emberek, köztük a magyar színjátszás nagy nevei, akiket én Temesvárról nagy csodálattal néztem, szerettem volna megismerni Őket. Olyan együvé tartozás volt ez, amilyet én még nem tapasztaltam, de szerintem még a nálamnál idősebb kollegák sem. Mindez tartott a bemutatóig, és talán ez vezetett át bennünket azon az ellenséges hangulaton, amely akkoriban még velünk szemben megnyilvánult. Aztán, amint az előadást még 50-szer eljátszottuk a következő egy év és néhány hónap alatt, ha gond volt, ugyanide nyúltunk vissza, ehhez az erkölcsi és emberi erőhöz, amelyet ez a csapat 2002 januárjában felfedezett.”