Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 8-14.)

Orbán Viktor-Pásztor István találkozó: a sajtó csak egy szűkszavú sajtófőnöki közleményből értesülhetett róla

Megszólalt a héten Havasi Bertalan, Orbán Viktor sajtófőnöke és egy, az MTI-hez eljuttatott közleményben arról adott tájékoztatást, hogy a magyar kormányfő megbeszélést folytatott pénteken Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökével.

Május második hetének akár kiemelt nemzetpolitikai jelentőségű eseményévé is válhatott volna az Orbán Viktor­-Pásztor István közötti találkozó, ha erről a konzultációról lett volna bármi mondanivalója a sajtó számára a tárgyalófelek bármelyikének. Nyílván olyan kérdések is terítékre kerülhettek, melyek érdemben érintik a vajdasági magyar nemzeti közösség helyzetét, illetve a két ország viszonyát. Minden bizonnyal sok minden mellett például arról is szót válthatott a két politikus, hogy a VMSZ politizálását következetesen kritikával illető, volt VMDP elnök, a politikától való visszavonulást tavaly bejelentő Ágoston András immár vérbeli „civilként” akcióba lendült:  minap, egy újonnan megalakított, Kisebbségi Fórum nevű civil szervezet nevében Topolyán polgári körök létrehozását jelentette be, annak érdekében, hogy „a 2014. évi választások vajdasági előkészületei során, s a szavazás után, amelyben részt vesznek a kettős állampolgárok is, megalakuljon a harmadik, újra kétharmados Orbán-kormány”.

Mivel egyikük se kívánt megszólalni a megbeszélést követően, az írott és elektronikus médiának, a Magyar- és szomszédországi lapoknak meg kellett elégedniük a kormányfő sajtófőnökének apparátusi nyelven megfogalmazott és az MTI-nek eljuttatott közleményével. A közös sajtótájékoztató, de még a doorstep tájékoztató is elmaradt.

Korábban még elő-előfordult, hogy a mindenkori magyar kormányfőnél tett látogatás után egy külhoni magyar szervezet vezetője az őt fogadóval vagy a vendéget kísérő illetékes kormánytisztviselővel együtt a sajtó rendelkezésére álljon, és együtt számoljanak be a tárgyalásaikról majd újságírói kérdésekre is válaszoljanak. Úgy tűnik az elmúlt három év tapasztalatai alapján, hogy ez a hagyomány „divatjamúlt” lett és még akkor se tisztelik meg a vendéget ezzel a lehetőséggel, amikor a látogató nemcsak az egyik legnagyobb határon túli magyar közösség tekintélyes pártjának az első számú vezetője, hanem magyarként ő tölt be egy szomszédországban a legmagasabb közjogi funkciót, hiszen Pásztor István a vajdasági törvényhozás elnöke is egyszemélyben. Azé a Vajdaságé, melynek autonómiáját a belgrádi központi kormányzat módszeresen korlátozni próbálja. Belgrád és Újvidék konfliktusaitól amúgy gyakran hangos a magyar sajtó, cikkeznek is nem keveset róla, arról nem is beszélve, hogy Pásztor, mint az újvidéki Képviselőház elnöke majd’ mindennapos interjúalanya a szerbiai médiának, gyakran faggatják őt ottani újságírók, mert kíváncsiak a véleményére úgy országos, mint helyi ügyekben. Budapesten ez a lehetőség nem adatott meg, pedig érdeklődés itt is lett volna. Például azért, hogy miért is nyilatkozta nemrég: „ a vajdasági magyarok szempontjából is irányadó lehet a koszovói megoldás.” Már csak ezért is sajnálni lehet a magyar média és Pásztor találkozási lehetőségének újbóli elmaradását, hogy a magyar-magyar vonatkozásokat ne is említsük.

A magyar kormányfőnek a sajtótól való ódzkodása viszont most még inkább érthető volt, mint bármikor korábban. Az egyre terebélyesedő dohánykoncessziós botrány idején egy, az átláthatóság ígéretével tarolva hatalomra jutó miniszterelnöknek hasznosabb a régebben áhított, ma már egyre terhesebbé váló spontán média szereplés, jobb ha nem teszi ki magát az esetleg okvetetlenkedő újságírók faggatózásának. Amúgy pedig ez a pénteki nap még a garantáltan megbízható kérdezni akaró riporterek számára se volt alkalmas. Arra gondolunk, ami meglepő módon elkerülte a magyar ellenzéki politikusok és a független média figyelmét is: éppen az Orbán-Pásztor konzultáció napján elmaradt Orbán Viktor szokásos pénteki rádióinterjúja, melyet 2011. októbere óta minden péntek reggel sugárzott a Kossuth Rádió.  A semmivel sem indokolt „kihagyás” mögött az állhatott, hogy egy ilyen helyzetben  vélhetően az egész ország közvéleményét élénken foglalkoztató, központilag irányított trafikmutyi kérdést nem lehetett volna megkerülni és a kormányfő célravezetőbbnek tartotta ezúttal a Bródy Sándor utcát inkább messziről elkerülni, minthogy bármit is nyilatkozzon az ügyben. Meg aztán sietni is kellett, hiszen délután esedékes volt a piár-Canossa járás, a szatmárnémeti temetőjében tett kegyeletleróvás.

Ha el is maradt a felek közvetlen és személyes hangú tájékoztatása a megbeszélésről, a kormányfői sajtófőnök közleményéből már a bevezető sorokban értesülhettünk a lényegről: „a találkozó a kapcsolattartás újabb állomása, amelynek keretében a magyar kormány és az általa a vajdasági magyar közösség legitim politikai képviseletének tekintett VMSZ folyamatosan egyeztet a vajdasági magyarságot érintő kérdésekről.”

A pártállami hírügynökségek közleményeinek stílusát nem véletlenül eszünkbe juttató, bükkfanyelvű szöveg (ennek egyik „gyöngyszeme” egyébként a következő mondat: „ Pásztor István beszámolt a miniszter-elnöknek a legutóbbi találkozó óta eltelt időszak fejleményeiről, a közösségi érdekérvényesítés kihívásairól, amelyek nehézségeket, de esélyeket és sikereket is hordoznak magukban.”) részletes ismertetésétől eltekintünk. Helyette megkíséreljük a Havasi Bertalan jegyezte tájékoztatóból kihámozni a lényeget. Különösebb fejtörés nélkül megállapítható, hogy a találkozó célja ugyanaz volt, mint a két héttel korábbi kárpátaljai látogatásé a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolán: ezúttal összegszerűen meg nem nevezett anyagi támogatás ígéretével „becserkészni” a 2014-es magyarországi választásokon először szavazó külhoni magyar választópolgárok újabb, jelentős létszámú csoportját.

Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen nem lehet nem elég korán tudatosítani a délvidéki honfitársainkban: az ő voksaiktól is függ a jövő évi magyarországi választások kimenetele, az, hogy miként alakul a budapesti törvényhozás összetétele. Ha pedig az ötlik fel bennünk, hogy május közepéig több mint 440 ezer külhoni magyar adta be az egyszerűsített honosítás iránti kérelmét, 360 ezren pedig már le is tették az állampolgársági esküt és közülük az erdélyiek után a második legnagyobb célcsoport a Vajdaságban élő magyarság (április 4-ig 76 652 szerbiai állampolgár kérte a magyar állampolgárságot, számukat csak a romániai állampolgárság-kérelmezők haladták meg 283 866 fővel) – beláthatjuk: az a jól tervező gazda, körültekintően tervez: aki biztosítani akarja maga és az övéi számára a jövő évi gazdag aratást, az időben gondol a minőségi termést hozó pénzmagra  vetőmagra.

Ezért Orbán Viktor jelezte Pásztornak: „a Magyar Nemzeti Tanács által elfogadott oktatási, kulturális, tájékoztatási és médiastratégia megvalósításában a magyar kormány oroszlánrészt vállaltés megerősítette „hogy az MNT négyéves mandátumának végéig a magyar kormány továbbra is vállalja a stratégiai programok megvalósításához szükséges anyagi feltételek biztosítását”.

Mint megtudtuk: a megkülönböztetett módon történő odafigyelés és az anyagi segítségnyújtás szilárd elvi alapokon nyugszik („a támogatások a közösség és a nemzet közös jövőjét és fejlődését biztosítják”), és a felek a konzultáció során „megnyugvással konstatálták, az elmúlt közel három évben az MNT úgy a programok megvalósítása, mint az eszközökkel való elszámolás tekintetében eleget tett a vállalásnak és elvárásnak.”

A közeljövőben már a konkrétumok szintjén is érzéklehető lesz az Orbán-Pásztor konzultáció eredménye, hiszen: „Újvidéken őszre beköltözhetővé válik a miniszterelnök által is meglátogatott Európa Kollégium, ami újragondolhatóvá teszi, ugyanakkor a kollégiumi ellátással gazdagítja a teljes mértékben a magyar kormány által finanszírozott felsőoktatási ösztöndíjprogramot.”

Azzal viszont, – így a sajtóközlemény –  hogy a magyar miniszterelnök és a VMSZ elnök megbeszélésein külön hangsúlyt kapott az újvidéki egyetemen működő magyar karok megerősítésének a kérdése („A felek megegyeztek abban, hogy a vajdasági magyar közösség felzárkózásának, versenyképességének záloga a továbbtanulásban rejlik, elsősorban az újvidéki egyetemen, illetve annak kereteiben működő, magyar nyelven oktató karokon. Hangsúlyozták, hogy az elmúlt időszak magyarországi tapasztalatait is szem előtt tartva, csakis a magas színvonalú, Szerbia felsőoktatási keretébe foglalt állami oktatás támogatását tartják elfogadhatónak.”) a jelek szerint, legalábbis egyelőre, lekerült a napirendről a szabadkai egyetem létrehozásának a kérdése.

Az új fejlemény azért is érdekesnek tűnik, mert még januárban bejelentették: a szerbiai magyarok kisebbségi önkormányzata, az MNT és a magyar kormány nemsokára az egyeztetéseket a szabadkai egyetem létrehozásáról. Lengyel László, az MNT felsőoktatási ügyekkel megbízott tanácsosa, akkori nyilatkozatában a konkrétumok szintjén szól arról, hogy a tárgyalások már küszöbön is állnak a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériumával, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériummal. A forgatókönyv is készen állt már ekkor: az egyetem alapját a két meglévő szabadkai felsőoktatási intézmény, a Műszaki Szakfőiskola és Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, valamint annak oktatói csapata képezné, ezek integrálódnának az egyetembe. A létrejövő pedagógiai, a teológiai és humanisztikai, műszaki, mezőgazdasági valamint jog- és államtudományi karokon, illetve, a művészeti akadémián mindenütt lenne magyar nyelvű tanulmányi csoport, ezeken teljes egészében vagy nagyobb részt magyar nyelvű kurzusokat, tárgyakat oktatnának, de beiktatnának szerb és angol nyelvű tantárgyakat is.

A beígért szakértői konzultációkról azóta semmilyen híradás nem látott napvilágot. Megannyi más felmerülhető kérdés mellett, már ennek a valóban nemzetstratégiai elképzelésnek a „hogyan továbbja” is megérdemelte volna a sajtó és azon keresztül az érintettek meg az érdeklődők tájékoztatását.

Fiala-Butora János a magyar-szlovák viszonyról, a meghaladni nem tudott (nem akart?) párhuzamos párbeszéd-jelenségről

Megszólalt a héten a felvidéki Fiala-Butora János és a 100 vélemény  elnevezésű szlovák projekt keretében a szlovák-magyar kapcsolatokról vallott, kifejtve, hogy miért gondolja úgy: „nem minden nacionalista, ami annak látszik.” (Az interjút magyar fordításban a komáromi Bumm portál adta közre)

A pozsonyi születésű 34 éves jogász-közgazdász Fialára, aki a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza és a somorjai Fórum Intézet jogi munkacsoportjának tagja a legtöbben akkor figyeltek fel, amikor múltév novemberében két nemzetközi pert is megnyert a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán  a fogyatékos személyek jogai ügyében és ennek köszönhetően Csehországban és Magyarországon is változtatni kell az érvényes szabályozásokon. Az imponáló CV-vel rendelkező Fiala (elvégezte a pozsonyi Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karát, majd a szlovák fővárosban a Komensky Egyetem, illetve a budapesti Közép-Európai Egyetem jogi karait és jelenleg az amerikai Harvard Law School doktorandusz hallgatója) ma a szlovákiai magyar kisebbségvédelem egyik legnagyobb tekintélyű szakértője. Szerepet vállalt és vállal a kisebbségi nyelvhasználati törvény és a kisebbségek jogállásáról szóló törvény kidolgozásában és közben a Közbeszéd blogportál állandó szerzőjeként kitűnő, olykor vitákat is kiváltó elemzésekkel jelentkezik rendszeresen, melyek témája az autonómia, a kettős állampolgárság és a kétnyelvűség kérdése. Természetesen figyelmét nem kerülik el a felvidéki magyar közösség egyéb, a mindennapokat éppúgy, mint a megmaradást és megtartatást befolyásoló ügyek sem.

Egyik korábbi remek publicisztikáját, a Felvidéken csak újabban és egy jól körülhatárolható kör által zászlóra tűzött területi autonómia kérdéskör tárgyszerű és érzelemmentes vizsgálatának szentelte. Az Autonómia – gyógyír minden bajra? című írásának néhány gondolatát azért is tűnik az olvasóval megosztani, mert meggyőződésünk: az abban foglaltakat  korántsem csak a szerző szűkebb pátriájában érdemes megfontolás tárgyává tenni. Megkockáztatjuk: másutt is érdemes alaposabban elgondolkodni Fiala elvi álláspontján, az ő felvetésein és szakmai-politikai érvein.

„Nem tartom túl hasznos hozzáállásnak, ha valaki egy szakmai vitában az autonómia melletti kiállást használja magyarságmércéül” – fogalmazta meg elvi álláspontját publicisztikájában a jogász-közgazdász-kisebbségtudós, majd így folytatta: „Az autonómia szó nagy ellenállást vált ki szlovák körökben, és nyilván vannak, akik ezért ágálnak ellene, de ez legyen az ő gondjuk. Engem jobban zavar, hogy magyar oldalon sokszor egy olyan csodaszerként jelenik meg, amelynek a tartalmáról semmi nem derül ki. Pedig pont ennek meghatározása lenne az igazi feladat.”

A „recept” adva van, Fiala Felvidék-specifikus példázatai más tájakon is könnyen behelyettesíthetők: Mi sem egyszerűbb, mint szlovákiai magyar „autonómia-harcossá” válni. A módszer egyszerű: jelöljünk meg néhány kisebbségi problémát (Beneš-dekrétumok, asszimiláció, munkanélküliség, államnyelvtörvény, korrupció, a sor, tetszés szerint folytatható), és ezek megoldásaként a „területi autonómiát”. Annak elmagyarázása, hogy ez hogyan is oldja meg a problémákat, nyugodtan elmaradhat. Elég a címke. Az autonómia ugyanis nem cél, hanem eszköz. Önmagában nem old meg semmit, sem a déli régiók nehéz gazdasági helyzetét, sem a kivándorlást, sem az asszimilációt, sem az alacsony születésszámot. Dél-Tirolban megoldotta, mondják egyesek. Ez igaz, de a kérdés az, hogy konkrétan hogyan oldotta ezt meg. A siker kulcsa nyilván nem az, hogy autonómiának nevezünk el valamit. Valami másnak is történnie kell még.”

Annak az olvasónak, akit az autonómia kérdése nemcsak, mint magyarságmérce és hívószó érdekel, hanem hajlandó olyan kérdésekre is választ keresni, hogy a kívánt cél érdekében milyen jogköröket, döntési és végrehajtási mechanizmusokat és szerveket szeretne a gazdasági, oktatási, nyelvhasználati, kulturális és egyéb önrendelkezés megvalósításához – hiszen Fiala egyéb írásaiban ezekre a nem megkerülhető felvetésekre is kitér – jó szívvel ajánljuk, hogy ideide és ide kattintva ismerkedjen meg a szerző e témakörben megfogalmazott, továbbgondolásra érdemes véleményével.

Ezt a talán nem fölösleges kitérőnket zárva, és azzal szoros összefüggésben szemlélve mindazt, amit Fiala eheti, alább ismertetendő, a többségi szlovák közeg számára az ő anyanyelvűkön elmondott vallomásban elmondott, érdemesnek tűnik a jogtudós szakértő autonómia credóját is megismernünk: „Szerintem ahhoz, hogy ténylegesen eljussunk egy a szlovákiai magyarság számára megfelelő állapothoz, első lépésként magunk számára kell megvilágítanunk az utat. Nincsenek rövidítések, nem kerülhetjük ki a vitát azzal, hogy az autonómia úgyis mindent megold, a részletekkel nem kell foglalkozni. Ha végül ott kötünk ki, semmi kifogásom nem lesz ellene. De ahhoz, hogy elinduljunk végre, tényleges iránytű és térkép kell, nem egy üres fogalom. Persze a fentiektől függetlenül nyugodtan kiabáljon mindenki autonómiát. Csak ne tegyen úgy, mintha ezzel a megoldást keresné.”

Fiala tekintélyt parancsoló szakmai életútja és az előbbiekben ismertetett és más, gondolatébresztő kisebbségpolitikai tárgyú publikációi nyílván közrejátszottak abban, hogy a fiatal szakember is megszólította a 100 vélemény (100 názárov) elnevezésű projekt, melyben szlovákiai értelmiségiek (köztük volt eddig a Malina Hedvig elleni hatósági hajszát elítélő emberjogi aktivista Zuzana Wienk, Andrej Bán,a týždeň hetilap magyarországi viszonyokat jól ismerő újságírója, Ján Budaj művész, a szamizdatok korának emblematikus alakja,  ma a szlovák kultúra és közélet egyik legtekintélyesebb személyisége, Ondrej Dostál, aki az emlékezetes, nyelvtörvény elleni dunaszerdahelyi magyar tömeg-demonstráció egyetlen szlovák szónoka volt és mások)  fejtik ki a véleményüket olyan különböző témakörökben, mint Kultúra, társadalom és pénz, Hatalom, igazság és politika, Isten, egyház és halál, valamint Kisebbségek, előítéletek és ország.

A komáromi Bumm portálon ismertetett esszé-vallomásban Fiala azzal indítja a vallomását, hogy Pozsonyban, szlovák közegben felcseperedve már gyerekként érzékelte a párhuzamos párbeszédek jelenségét: „ Ami leginkább lenyűgözött, az a közös problémáinkról folytatott párbeszéd, pontosabban a nem létező párbeszéd volt. Ugyanis két párhuzamos párbeszéd zajlott, ugyanarról a problémáról írtak valamit a szlovák sajtóban, valamit pedig a magyar sajtóban, mintha két teljesen más világról lenne szól. Ezt már gyerekként is érzékeltem, hogy az, amiről mi magunk között beszélünk, az valami teljesen más, mint amiről a szlovákok egymás között beszélnek.”

Később a pozsonyi egyetemi évei alatt értette meg, hogy a nem létező párbeszéd mögött az ismeretek hiánya és az prekoncepciók keresendők, hiszen a személyes kapcsolataiból kiderült: akiknek előítéleteik voltak a magyarokkal szemben, azok nem mint embereket, hanem mint politikai szubjektumot nem szerették a magyarokat. „Nem szerették a magyar pártokat, a kisebbségi igényeket. Amikor elbeszélgettem velük ennek miértjéről, akkor állapítottam meg, hogy milyen elképzelések élnek bennük a magyarokról. Megértettem, hogy ha ők tényleg hisznek abban, amit igaznak gondolnak, akkor nem is lehet csodálkozni azon, miért nem szeretik a magyarokat. Például azt gondolták, hogy Dél-Szlovákiában tilos szlovákul beszélni, a szlovákul beszélőket verik az utcán, és mindenhol csak magyar feliratok vannak. Megértettem azt, miért vannak amellett, hogy a szlovák nyelv legyen az egyetlen hivatalos nyelv, és nem akarják, hogy a magyar nyelv bármilyen jogállással rendelkezzen a közéletben."

Ezzel Fiala számára világossá vált, hogy nem politikai szinten van a gond, hanem a mindkét fél valóságérzékelésében kell keresni a problémák gyökerét. A saját maga, romákkal szembeni előítéletei világították meg számára, hogy valójában ő is előítéletekkel terhelt, ő is a szálka-gerenda effektus foglya: „Rájöttem, hogy miképp a szlovákoknak is torz képük van arról, mi történik a magyarokkal, ugyanúgy nekem is torz képem lehet arról, milyen lehet a romák élete, mivel az ő véleményüket egyáltalán nem ismertem a sajtóból. Így amikor először hallottam arról, hogy Szlovákiában a romákat néhol nem engedik be a kocsmákba, és akaratuk ellenére sterilizálják őket, nem akartam elhinni, azt gondoltam, ez hülyeség, hiszen sosem láttam ezt a gyakorlatban, láttam romákat kocsmában, ezért azt hittem, hogy valaki kitalálta az egészet. Akkor gondolkodtam el azon, hogy elképzelhető, hogy ez teljesen hasonló a magyar-szlovák kapcsolatokhoz, és amit a saját sajtónkon keresztül érzékelek, az teljesen más, mint amit a romák érzékelnek saját nézőpontjukon keresztül. Azóta természetesen már teljesen biztos vagyok benne, hogy mindez igaz, hiszen bíróságok által megerősített, hogy sterilizálták őket stb. stb.”

Rátérve a szlovák-magyar kapcsolatok ellentmondásos világára a kölcsönös meg nem értés legfőbb okozójaként a gyerekként megismert és azóta is változatlanul meglévő, meghaladni nem tudott (nem akart?) párhuzamos párbeszéd-jelenséget látja. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ez mára eluralkodott a nyilvánosság szintjén is, ahol a hangadók vagy a politikusok vagy pedig a szélsőséges nézeteket vallók: „A magyarok arról beszélnek egymás között, hogy mi zavarja őket ebben az országban - van ilyenből éppen elég - a szlovákok pedig arról beszélnek, hogy mi zavarja őket a magyarokban, egyszerűen fogalmazva. Természetesen mindkét oldalon vannak különböző nézőpontok. A közös párbeszéd viszont teljesen hiányzik.”

Jelen, nem kívánt helyzet meghaladásra Fiala egyrészt abban lát kitörési pontot, ha sikerülne szövetségeket létrehozni az értelmiségi elitek között. Azért „hogy kibeszéljük ezeket a témákat, hogy elmondhassuk, milyen problémáink vannak mindkét oldalon. Úgy vélem, ha ez megtörténne, néhány problémát nagyon egyszerűen megoldhatnánk. Kialakult ugyanis egyfajta klisé, mely szerint a valóságban nincsenek is problémák, az emberek közötti viszonyok rendben vannak, csupán egyes szélsőséges nacionalisták és politikusok találják ki azokat. Ez nem igaz, több problémánk ugyanis valóban léteznek, erről hosszasan lehetne beszélni.  Ám az is igaz, hogy egyes problémáinkat nagyon egyszerűen meg lehetne oldani, ha nyíltan meg tudnánk egyezni abban, mi az objektív, valós helyzet, és mire van szüksége mindenkinek ahhoz, hogy elégedett legyen. Ez az, ami egyelőre nem történik,”

Meglátása szerint a szlovák-magyar együttlét legalapvetőbb problémája nem politikai jellegű. A politikusok cselekedeteit mindig a közösségeik véleménye határozza meg, amely éppen a párhuzamos párbeszéd kiiktatása révén, ha nem is  könnyen, de  kedvező irányba befolyásolható: „a megoldás az lenne, ha több magyar értelmiségi léphetne fel a szlovák sajtóban, és fordítva, hogy az emberek többet tudjanak meg a másik fél álláspontjáról.” Szerinte a közöny nagyobb ellensége a szlovák-magyar közös párbeszédnek, mint a sokat  és joggal kárhoztatott előítéletes gondolkodás vagy akár a nacionalizmus. Ezeknek, ha nincs valós alapjuk, akkor a belőlük eredeztethető problémák érvekkel kezelhetővé válnak. Viszont, ha nincs meg az érdeklődés az érintettek részéről, akkor megoldás se lesz ezek meghaladására. E téren látja szerzőnk a tényleges veszélyhelyzetet, mint mondja: „Itt látom a legnagyobb problémát, abban, hogy a szlovák társadalmat ez a kérdés egyáltalán nem érdekli annyira, mint a magyart. A magyar közösséget ez alapvetően érinti, a szlovákot nem annyira.”

A közöny, elsősorban a szlovák sajtó érdektelensége, az a gyökeresen elhibázott viszonyulás és torz beállítás, a klisékben és sémákban való gondolkodás miszerint „akik kisebbségi kérdésekben lépnek fel, szélsőséges nacionalisták” eleve gátja a párhuzamos párbeszéd megszüntetésének. Az érdeklődés hiánya, amit a most terebélyesedő kétnyelvű feliratkampány idején tapasztalt, Fiala számára egyszerre üzenetértékű és szimptomatikus. Zárva a 100 véleményben elmondott kilenc perces monológját, a megfogalmazott kételyei ellenére sem válik pesszimistává. Ráerősítve, hogy többség és kisebbség számára egyaránt a legnagyobb kihívás az érdeklődés hiánya, Fiala mérleget von és reményt keltően bizakodó: „Úgy gondolom, ez a legnagyobb gond, amit az elmúlt 22 évben elhanyagoltunk, és remélem, hogy a következő 22 évben ezen a területen érjük el a legnagyobb előrelépést"

Kimaradt?