„Az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik”– interjú a Hét Napban Német László vajdasági magyar katolikus püspökkel

Megszólalt a héten a vajdasági Hét Napban Német László nagybecskereki római katolikus püspök és Az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik címmel közreadott interjúban kendőzetlenül vall a szórványlét kilátástalanságáról, a lebontásra ítélt bánsági-végvidéki templomok sorsáról. Elmondja a hetilap munkatársának, Tóth Líviának, hogy miért helyezte kilátásba nemrég az egyházmegye szenátusa több magyar szórványközösség templomának lebontását és mi áll a hátterében annak, hogy megtörtént az, ami ma máshol a Kárpát-medencében aligha lenne elképzelhető: egy római katolikus templom lerombolásáról már meg is született az egyházi döntés.

A Magyar Nemzet online kiadásában július 22-én A legegyszerűbb persze lebontani a templomot címmel arról cikkezett, hogy sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra.

Bucsy Levente a cikkében nagyon keményen fogalmazott. Egy budapesti civil szervezet, a Magyar Patrióták Közössége honlapján, ide kattintva elérhető, figyelemfelhívónak szánt közleményének szövegét átvéve és a szervezet vezetőjének Hetzmann Róbertnek  itt elérhető videójára alapozva súlyosan elmarasztalta a Német László nagybecskereki római katolikus püspök, a magyar Püspöki Kar korábbi titkára által irányított bánsági katolikus egyházi vezetést, mert az a közeljövőben templomok lerombolására készül. Sőt, mi több, olvashattuk a napilap beszámolójában, már határozott is arról, hogy mihamarabb a földdel egyenlővé teszi az 1868-ban épült szerbcsernyei vagy más néven németcsernyei, mára romossá vált templomot. (Az újságírót korrigálnunk kell: a csernyei templom falán elhelyezett, itt megtekinthető emléktábla szerint a település templomát már 1808-ban megépítették.)

Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta a Magyar Patrióták Közösségének álláspontjával azonosuló újságíró azt, hogy a szerb-román határ közelében levő Szerbcsernyén (Németcsernyén), a korábbi német többségű telepes faluban, ahol a magyarok adták a lakosság harmadát, a szerbek pedig csak hatodát tették ki az ott lakóknak, de még a 2002-es népszámláláskor is csaknem kétszázan vallották magukat magyaroknak, ma megtörténhet ez az üzenetértékű rombolás. Úgy vélte, ott, ahol az anyanyelvű oktatás megszervezésére még esély sincs és a magyar megmaradás utolsó jeleként már csak a katolikus templom maradt meg, annak lebontásával a magyar főpap vezette püspökség gyakorlatilag nemzetellenes magatartást tanúsít. (Annyiban ismét pontosításra kényszerülünk, hogy indokoltabb lett volna inkább, az utolsó, a 2011-es népszámlálási adatokra hivatkozni, mely szerint a településen a 3672 szerb mellett 163 magát magyarnak valló magyar él.)

„Leginkább önbizalomhiányban szenvedhet a délvidéki Nagybecskereki egyházmegye, amely ahol pap nélkül maradó templomot lát, bontásra ítél gazdag múltú, grandiózus vagy „csak” a határon túli közösségek számára igenis menthető, mentendő intézményeket.” – fogalmazott akkor a Magyar Nemzet cikkírója és párhuzamot vont a román határ túloldalán, a Csernyétől alig nyolc kilométerre fekvő zsombolyai példával, ahol rombolás helyett építkezést választotta egy katolikus szerzetes: ott Böjte Csaba ferences atya árváknak nyitott gyermekotthont.

Bucsy idézte a Magyar Patrióták Közössége vezetőjének szavait, aki elmondta, az egyházi döntés a templomlerombolásról érthetetlen és felháborító, csapást jelent a nemzetpolitikára. Hetzmann Róbert szerint nemcsak egy templomról van szó, hanem sokkal többről: a nemzeti identitás megőrzésének a teljes lemondásáról és különösen azt nehezményezte, hogy ennek szolgálatába állt a legfőbb bizalmat élvező intézmény az egyház: „Bár valóban bezárt templom a szerbcsernyei, mi a helyi nemzetiségi adatokat ismerve kételkedünk abban, hogy a katolikus közösség helyben nem feltámasztható. Nem egy-két idős asszonyról beszélünk, hanem százhatvannál is több magyarról, akik gyakorlatilag mind katolikusok.” A magyarság által létrehozott bel- és külhoni értékek megóvása és gyarapítása érdekében létrejött budapesti egyesület elnöke azt is hozzátette: „példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is „egyben tartanak” templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen, ha másért nem, hát azért, hogy egy nép történelmi, „kulturális lábnyomot hagyjon maga után”.

A szerbcsernyei (németcsernyei) 1808-ban épített és most lerombolásra ítélt katolikus templomok közül az első lenne azon templomok sorában, melyről a nagybecskereki püspökség kimondta a halálos ítéletet. Amint az a fentebb olvasható hivatalos közleményből kitűnik: az egyházmegyei döntés nem korlátozódna a csernyei templom lebontására, hiszen Törökbecsén, Párdányon, Ópáván, Perlaszon és Módoson is szintén megsemmisítésre vár a katolikus egyház helyi központja. Az egyházi szenátus júliusi döntése nem egy esetben a templom mellett plébániai épületre is vonatkozik, aminek lebontása még praktikussági szempontból se tűnik indokoltnak.

Hetzmann Róbert azt is elmondta a Magyar Nemzet újságírójának, hogy a végveszélybe került templomok között van a térség legreprezentatívabb katolikus temploma is: „Módos neogótikus Nagyboldogasszony-temploma a Közép-Bánság legnagyobb egyházi épülete, a településen ráadásul él 250 katolikus magyar, ennek dacára veszi el a magyar egyházmegye a magyaroktól a vallásgyakorlás lehetőségét.” Vélhetően az a „praktikus” indíttatás állhatott a nagybecskereki döntés háttérben – tette hozzá az egyesület elnök –, „hogy akinek fontos, az egy-két falut úgyis utazik majd a szentmiséért, a helyi közösség széthullásával azonban nem számolnak.”

A Magyar Nemzet cikkének megjelenését általános felzúdulás követte Vajdaság-szerte, de nem csak ott. Természetesen reagált a megbírált nagybecskereki megyéspüspök is. Az egyházmegye sajtóirodája a Facebookon tette közzé a válaszát, melyben Német László megvilágította a szokatlan döntés hátterét és azt is elmondta, miként lehetne az általa is „kényes ügynek” nevezett nem kívánt ítéletet felülbírálni.

A tisztánlátás érdekében, úgy hisszük, nem fölösleges ebből a levélből terjedelmesebben is idézni:

„1944. október 4-én a bevonuló, kommunista ideológiától és bosszúvágytól ittas partizánok nagyon kegyetlen módon, hosszas kínzások után ölték meg a templom utolsó plébánosát, Brunet Ferenc atyát. Bucsy úr rövid mondata, hogy „a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte” minden igazságot nélkülöz, hisz 1944 októberétől a faluban nem lakott pap, habár a közösségnek még ma is van nem helyben lakó plébánosa (meg lehet nézni a Nagybecskereki Egyházmegye honlapján).

Furcsának találom, hogy egy fiatal újságíró, akit az MKPK 2013. január 24-én Szalézi ösztöndíjjal jutalmazott, nem tudja, hogy a Katolikus Egyház nem „magyar egyház”. Szerbiában, a Nagybecskereki Egyházmegye területén, rendszeresen négy nyelvet használunk: magyart, horvátot, csehet és szerbet, kisebb rendszerességgel pedig még románt, szlovákot és németet. Teljesen érthetetlen számomra, ha valaki a Nagybecskereki Egyházmegyét „magyarnak” és nem katolikusnak titulálja, mint ahogy Bucsy úr a cikkében teszi. És: az Egyházmegye területén nem minden magyar katolikus, vannak más felekezetkehez tartozók, vagy vallásukat nem gyakorló praktikus ateisták is (érdekes lenne azt mondani Magyarországon, hogy „gyakorlatilag minden magyar katolikus”. Mit szólnának hozzá a más történelmi egyházak tagjai?).

Az Egyházmegye első püspöke, msgr. Huzsvár László, 7 új templomot építettet, amióta pedig én vettem át az Egyházmegye vezetését, több mint 10 templomot és plébániát újítottunk fel. De mindig ott, ahol vannak hívek, és a hívek szükségletei ezt megkövetelik. Olyan elhagyatott katolikus templomokat, ahol még a templom kulcsát is egy baráti, görög-keleti (ortodox) hívőnél van, gondolom, hogy nem kell mindenáron fenntartani.

Hetzmann úr megjegyzése, hogy „példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is ’egyben tartanak’ templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen” szépen hangzik, ha tudjuk, hogy miért van ez így. Hertzmann úr megnézheti a Magyar Kormány által nyílván tartott adatokat arról, hogy a kb. 4000 főt számoló Szerb Ortodox Egyház mennyi pénzt kap évenként működési támogatás címén. Sok szerencsét kívánok neki viszont ahhoz, hogy egy hasonló számot találjon a szerbiai Kormány adatai között. Sajnos, nem fog találni ilyent, mert ilyesmi nem is létezik.

A német csernyei templom fejújítása kb. 150 ezer Euróba kerülne. Ha Bucsy úr és a Magyar Patrioták Közössége szeretné támogatni ennek a hívek nélküli templomnak a fennmaradását, meg tudom adni a Nagybecskereki Egyházmegye forint és deviza számláját. Minden egyes forintra vagy Euróra az Egyházmegye még egyet hozzá fog ad. Ha Önök összegyűjtenek 75 ezer Eurót, mi hozzáadjuk a többit. Hagyjunk már „kulturális lábnyomokat” magunk mögött, ahogy ezt Hetzmann úr olyan kedvesen fogalmazza meg cikkében!”

A püspöki levelet válaszlevél követte, melyből ezúttal csupán egy részletet osztanánk meg az olvasóval. Tesszük ezt annál is inkább, hiszen e sorokból tűnik ki leginkább az eltérő álláspontok lényege, a gond pedig távolról sem Vajdaság-specifikus.

A kérdés az, hogy mennyiben egyeztethetőek össze a vallási és nemzetpolitikai szempontok a kisebbségi létben és mennyire tölthető meg tartalommal az az elvárás, amit a tegnapi maszol interjúnkban az egyházak, fele is megfogalmazott Potápi Árpád, az új Orbán-kormány nemzetpolitikájáért felelős államtitkár. Ő ugyanis arról beszélt nekünk: a következő időszakban, a nemzetpolitikában „a kevésbé szem előtt lévő területek felé fordulás következik” és ebben a nehéznek ígérkező munkában, „mindenkire, határon túli és magyarországi civil és társadalmi szervezetekre, egyházakra egyaránt számítunk.”

Íme, a levélrészlet: „A Nagybecskereki Egyházmegye 40 plébániájából 27 teljesen magyar, további 9 részben magyar nyelvű. Ez a plébániák 90%-át jelenti. Nem vitatjuk, hogy a Bánságban élő katolikusok nem mindnyájan magyarok, de nem tekinthetünk el attól, hogy a hívek túlnyomó többsége magyar és számukra gyakorta az egyház jelenti az egyetlen közösségmegtartó intézményt. Sajnálnánk, ha a Nagybecskereki Egyházmegye nemzetmegtartó küldetéséről önként lemondana. Véleményünk szerint az egyházak feladata túlmutat a lelki gondozáson, igenis fel kell vállalniuk az emberi közösségek megszervezését, megtartását. Semmiféle egyházpolitika nem vezethet sikerre, amely nem vállal közösséget a hívekkel és kultúrájukkal, nemzeti identitásukkal!

A napokban a Délvidéket járva döbbenten láttuk, hogy magyarok ezrei – akárcsak a moldvai Csángóföldön – nem hallgathatják anyanyelvükön a szentmiséket. A Szerémségben élő magyarok zöme katolikus, mégis egyetlen templomban sincs magyar igehirdetés. A hívek minden tiltakozásuk ellenére horvátul kénytelenek hallgatni az Isten igéjét még olyan falvakban is, ahol horvátok nem is élnek.”

Hogy a képet árnyaljuk, hozzá kel tennünk azt is, hogy máshol sem ismeretlen gondot vetnek fel a „sajátos” egyházi álláspontot bírálók, akik közül sokan a Facebookon tiltakoztak a tervezett templomrombolás ellen.

Közismert a felvidéki példa, ahol régóta folyik a küzdelem a magyar püspök kinevezéséért, de ez idáig a könyörgés, az imanapok és az ebben a kérdésben teljesen egységes álláspontot képviselő szlovákiai magyar politikai elit megannyi kiállása mindmáig eredménytelen maradt. Hogy mennyire ellentmondásos a helyzet és mennyire két tűz közé kényszerülhet egy-egy egyházához és nemzetéhez ragaszkodó lelkész, most éppen az a Német László nagybecskereki püspök, aki nem kis szerepet vállal a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács munkájában is, azt az ő egyik jószolgálati közbejárásának kudarca világítja meg, amivel épp a felvidéki magyar katolikusok érdekében próbálkozott korábban a szlovákiai hittársai felé.

Egy felvidéki magyar hívő nehezményezve, hogy Pozsonyligetfaluban a szlovák egyházi intolerancia 1994 óta nem engedi a magyar mise megtartását Német püspök közbejárást kérte, aki ez ügyben el is járt. A kérését viszont – mint olvashattuk a „protekciót” kérő friss megszólalásában – „arrogánsan elutasították”. Nem meglepő, hogy ezek után a csalódott felvidéki magyar érintett azt kérdezi, mint sok-sok ottani magyar hitsorsosa: az idei, augusztus 20-i Szent Jobb misét miért éppen az az Orosch szlovákiai érsek celebrálja a budapesti Szent István Bazilikában, aki a magyar misék újraengedélyezését Felvidéken elutasítja?

A Hét Nap legutóbbi számában megjelent, Az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik címmel közreadott interjújában a szerbcsernyei (németcsernyei) templom sorsának apropóján a bánáti megyéspüspök egyszer’s mindenkorra eloszlatni kívánta azokat a kételyeket, melyeket – az ő szóhasználata szerint – a „bombasztikus írások” ébresztettek. Érvei alátámasztásra, arra, hogy az indulatok ne fedjék el a valóságot, fontosnak tartotta a történelmi háttér megvilágítását is:

„A nagybecskereki egyházmegye nagyon fiatal, II. Szent János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. A trianoni békediktátumig Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb—Horvát—Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. Ezzel a kormányzóság hihetetlenül legyöngült, a megszálló csapatok, az átvonuló partizánok és a szovjet katonaság tizenhat templomot rögtön ledöntött. Bánátban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek. Az államosítás további épületeket ítélt lebontásra, mert a korábban németek lakta falvakban életveszélyessé váltak az üresen álló templomok. Az egyházunk próbált újraszerveződni, de ez mindenképpen hatalmas csapás volt számára. Szerintem ezt fontos elmondani, hogy megértsük, miként alakult ki a jelenlegi helyzet a későbbi egyházmegyében. 

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, a saját templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az egyházat, mely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lettek, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, melynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban, különösen a román—magyar határ mellett minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A keresztelések 1990-től a mintegy hatszázról tavaly már háromszázra estek vissza, az elhalálozás száma pedig a körülbelül ezernégyszáz személyről ezer alá süllyedt, ami szintén a fogyatkozásunkat jelzi. Minden évben nagyjából hatszáz hívőt vesztünk, de ebben nincsenek benne azok, akik elköltöztek.

A 2006-ban meghozott vagyon-visszaszármaztatási törvény még mindig gyerekcipőben jár, a nagybecskereki egyházmegye területén négy épületet kaptunk vissza, és öt holdnyi földet az igényelt ezerhatszázból.”

Ilyen kedvezőtlen körülmények között is – mondta el az interjúalany – a nagybecskereki püspökség megpróbálkozott a lehetetlennel. Német püspök elődje, a két évtizeden keresztül szolgáló Huzsvár László hét új templomot építtetett, „de mindig ott, ahol szükség volt rá.” A szűkös anyagi források dacára „lassan, de biztosan kezdtük felújítani vagy bővíteni a templomokat, és vannak olyan helyek is — bármilyen hihetetlenül hangzik —, ahol teljesen új közösség született. Az egyház ugyanis nem nemzetpolitikai alapon működik, a legfontosabb feladata, hogy foglalkozzon az emberekkel, és hirdesse az evangéliumot.”

Utóbbi, a nemzetpolitikára vonatkozó megközelítéséről még szó lesz a Tóth Líviával készült beszélgetésben: Most inkább lássuk a nem mindennapi egyházi pályát magáénak tudható 1956-ban Hódságon született és Szabadkán érettségizett, majd Rómában és a lengyelországi Pienieznoban tanult püspök hatéves „gyorsleltárát”.  (Német László verbita szerzetesként előbb a volt Jugoszláviában, majd a Fülöp szigeteken szolgált, majd tíz évig az osztrák rendtartományban élt és tanított az ottani, a lengyelországi verbita, illetve a zágrábi jezsuita főiskolán. Ezt követően 2000-től a Szentszék nemzetközi szervezetek mellett működő bécsi állandó képviseletén volt egyházdiplomata. 2004 tavaszán áttelepült Magyarországra, mivel a verbita rend magyarországi tartományfőnökévé nevezték ki. Két éven keresztül a Magyar Katolikus Püspöki titkára és a testület szóvivője volt, innen került vissza immár püspökként a szülőföldjére 2008-ban)

A Német püspök által készített értékelés valóban beszédes, a 2008-as beiktatását követő évek mérlegét megvonva az egyházfő számos templom felújításáról vagy bővítéséről tudott beszámolni és azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy „minden templomot, imaházat — függetlenül attól, hogy van-e hívője — egy-egy élő plébániához írtunk.”

Egyik ilyen, „élő plébániához írt” templom a polémia középpontjába került szerbcsernyei is, amelynek – és persze más, végleg elszórványosodott településnek – a kilátástalan helyzetét ekképp ismerteti a megyéspüspök:

„Én Németcsernyének nevezném. A katolikus templom ugyanis Trianon előtt Németcsernyén volt. Az ottani plébánost a partizánok 1944 októberében szörnyű kínzások után kivégezték, a német ajkú lakosságot pedig elzavarták. A településnek azóta nincs helyben lakó papja. A plébániát az állam 1959-ben elbontatta. A településen három, esetleg öt gyakorló katolikus hívőnk van, esküvő legutóbb 1974-ben volt, keresztelő pedig 1997-ben, amikor az onnan elszármazottak érzelmi okokból visszajöttek, és ott tartották meg ezt az ünnepi eseményt. Misét eddig is évente egyszer tartottunk, húsvét vagy karácsony, esetleg a templombúcsú alkalmából. Nekem egyébként minden hívő fontos, oda is elmegyek, ahol csak egy bérmálkozó van. Nemrégiben a kétszáz lakost számláló Bikácson tartottam szentmisét, tizenhatan jöttek el, abból négyen pravoszlávok voltak, és nyolcan beszéltek magyarul. Olyan is előfordult már, hogy elmentem Melencére, ahol hivatalosan három hívőnk van, és senki sem jött el a szentmisére.

Németcsernye továbbra sem marad lelkipásztori jelenlét nélkül, akkor sem, ha elbontjuk a templomot, hiszen három-négy személynek egy szobában is lehet misézni. Surjánban százhúsz magyar él, abból hatvan katolikus, húszan gyakorolják is a hitüket, de ennyi embernek is építettünk új templomot, mert ott vannak, és kitartanak.”

A püspök, aki a surjáni húsz hívőt, a „kitartókat” pozitív példaként említi és meggyőződéssel vallja, hogy e kis közösség számára is indokolt volt új templomot építeni, félreérthetetlenül üzen a „kitartásra” távolról buzdítóknak is:

„Felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk azokkal az épületeinkkel, amelyeket nem használunk, vagy romos állapotban vannak. Ez nem kapcsolódik a nemzetpolitikához, és itt tapasztalható az a téves álláspont, amelyet az utóbbi időben bizonyos magyar közösségek — melyek nem ismerik az itteni helyzetet — hangoztatnak, és magyarkodással próbálnak pontokat szerezni Budapesten. Én 2009 óta nyíltan beszélek erről a témáról, de a folyamat még korántsem közeledik a végéhez. Az egyházjog által előírt feltételek teljesültek, a papi szenátus megtárgyalta és támogatta az ügyet, de a döntést nekem kell aláírnom, vállalnom. A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.” 

A Hét Nap újságírója számára természetesen megkerülhetetlen volt a kérdés: vajon nem tart-e a megyéspüspök attól, hogy e döntéssel veszíteni fog a népszerűségéből, miközben tovább fog gyűrűzni országon belül és határokon túl is a felháborodás?

A beszélgetőpartner válasza határozott: tényekre alapoz, nehezen cáfolható igazságokat mond ki. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy itt nem fog lezárulni határokat nem ismerő polémia, hiszen az interjú megjelenését követően újra megszólalt a Magyar Patrióták Közössége. Mielőtt ebből idéznénk, ismerjük meg a népszerűségvesztéstől nem félő Német püspök őszinte és pragmatikus álláspontját:

„Akik eddig hozzászóltak a témához, sajnos nemzetpolitikai érveket hangsúlyoztak. A németcsernyei templomot magyarnak kiáltották ki, a nagybecskereki egyházmegye is magyar lett, pedig ez nem így van. Értem, hogy ez sokaknak nemzetpolitikailag nagyon fontos, de az ügy élét az is tompítja egy kicsit, hogy Magyarország 1941-ben Bánátot nem kérte vissza, csak Bácskát.

Érdemes az anyagi feltételekről is beszélni. A püspökség költségvetésében vannak bánsági források, melyek a híveinktől származnak, szerbiai pályázatok és anyagi eszközök, valamint a külföldi segély. A Szerbiából érkező pénz a büdzsénk 15 százalékát teszi ki, 85 százaléka külföldről érkezik. Ebben a részben az anyaországi támogatás nem egészen 10 százalékos, 90 százalék pedig három országból: Németországból, Amerikából és Olaszországból származik.

A németcsernyei templom ügyét nem a mi híveink vetették fel. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy a jövőnk legyen reményteljesebb, és ne húzzuk magunk után a múlt koloncát. Nem a népszerűség miatt jöttem vissza harminc év után az Európai Unióból. Nekem van egy feladatom, mellyel a Szentatya megbízott, és az egyházmegye javát kell szem előtt tartanom.”

Mint már jeleztük, Hét Napban megjelent interjút követően reagált a Német püspök által elmondottakra a budapesti civil szervezet is. Zárásképpen idézzünk a két nappal ezelőtt kiadott közleményükből:

„Ez az interjú mindenképpen történelmi jelentőségű a délvidéki templomrombolások története szempontjából. Német László ugyanis nyíltan kinyilatkoztatta, hogy egyházát nem tekinti magyar szervezetnek, sőt nemzetpolitikai érveket egyáltalán nem hajlandó méltányolni, holott az egyházmegye híveinek döntő többsége magyar nemzetiségű, bevételeinek jelentős része pedig Magyarországról származik.

Német László azt a nem mindennapi erőfeszítést, amelyet a délvidéki szórvány magyar emlékeiért teszünk, magyarkodásnak nevezte, azt állítva, hogy nem ismerjük a bánsági helyzetet. Ezeket a rágalmakat határozottan visszautasítjuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a németcsernyei templomrombolásra éppen a Nagybecskereki Egyházmegye területén élő tagtársunk hívta fel a figyelmet.

Megjegyezzük továbbá, hogy Német László úr több megkeresésünket válasz nélkül hagyta, mondván, hogy „tudtommal mi nem vagyunk levelezési viszonyban.”

Ha a délvidéki római katolikus egyház valóban az emberekkel kíván foglalkozni, akkor fel kell vállalnia a nemzetpolitikát is. Szilárd meggyőződésünk, hogy a Német úr által tanúsított hozzáállás, az elfogyó gyülekezetekhez tartozó templomok lerombolása nem szolgálja a magyarság és a katolikus hit ügyét.

Figyelemre méltó, hogy Német László szerint a templomrombolás folyamata „még korántsem közeledik a végéhez.” A nagybecskereki hívek püspöke így nyilatkozott: „A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.”

A következő költői kérdések fogalmazódtak meg bennünk: Vajon van-e erkölcsi alapja ennek az érvelésnek? Van-e közülünk bárkinek joga egy több mint kétszáz éves templomot szakrális jellegétől megfosztani („szekularizálni”), majd nemes egyszerűséggel lebontani? Van-e közülünk bárkinek joga akár egyetlen közösségről lemondani?”