Gombaszög 2013: vajon csak a „politizálásban megöregedett decens úriemberek” hisznek a szlovák-magyar kiegyezésben?

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban a főszerkesztő és arról morfondírozva, hogy nem múlik el nyári tábor anélkül, hogy terítékre ne kerülne a szlovák-magyar kiegyezés kérdése, sommásan megállapítja: „Mindig olyanok ülnek le beszélgetni, akik vagy szeretnék a tényleges megbékélést, vagy szeretnének olyannak látszani, akik szeretnék a megbékélést."

Molnár Norbertnek a Megbékélés-tematika címmel közreadott, vitára ingerlő publicisztikájának apropóját az adta, hogy a hétvégén véget ért Gombaszögi Nyári Táborban pénteken sorra került a Bocsánat szlovákok! – Maďari, prepáčte! panelbeszélgetés, melynek részvevői Surján László, az Európai Parlament egyik fideszes alelnöke és František Mikloško egykori szlovák házelnök voltak, akik a szlovák-magyar megbékélésről folytattak eszmecserét Tokár Géza újságíró, a Szlovákia Magyarok Kerekasztala szóvivőjének moderálása mellett.

Heti szemlénkben korábban már írtunk arról, hogy a legnépszerűbb szlovák hetilap, a Týždeň május végén szlovák elő- és magyar hátlappal jelent meg. Az Apponyi Albertet ábrázoló, magyar nyelvű címlap a „Slováci, prepáčte! („Bocsássatok meg, szlovákok!") címet viselte, és Surján László, az Európai Parlament alelnökének írására hívta fel a figyelmet. A főszerkesztő, Štefan Hríb viszont Edvard Beneš képét bemutató címlappal és „Bocsánat magyarok!” szalagcímmel kért bocsánatot a magyaroktól a kollektív bűnösség deklarálásáért.

A Týždeň meghökkentő és egyben bátor kísérletének alapvetően pozitív fogadtatása, annak az igénye, hogy olyan, gyanakvással kezelt, még a közelmúltban is tabutémának számító kérdések, mint Trianon vagy a Beneš-dekrétumok ügye legyen szlovák-magyar közbeszéd témája, késztette a szervezőket arra, hogy azt a két, veteránnak számító politikust ültessék egy asztalhoz, akikről köztudott elkötelezettségük a két nép közötti kiegyezés eszméje mellett. Surján és Mikloško már többször is hitet tettek amellett, hogy nyílt párbeszéd nélkül sem a magyarok, sem pedig a szlovákok nem tudnak előrelépni.

„Csakhogy – mint írja az Új Szó főszerkesztője –, a kiegyezés nem pódiumbeszélgetéseken dől el. Politikusi és társadalmi igény kell hozzá. Főleg társadalmi, az pedig nincs meg. Egyik országban sem.”

Szerzőnk úgy véli: „František Mikloško és Surján László szinte már turnézik a megbékélés témával. Mindig saját közönség előtt, tehát sosem olyanoknak mondják a tutit, akik nem így gondolják. De azokat az embereket, akik szerint a megbékélés elengedhetetlen, nem kell meggyőzni. Azokat kellene a maguk oldalára állítani, akik erről hallani sem akarnak. Na, ez nem fog menni.” 

„Politizálásban megöregedett decens úriemberek beszélgetése-ként” jellemezte az Új Szó meg nem nevezett helyszíni tudósítója egy korábbi cikkében Surján és Mikloško péntek délutáni dialógusát. Tömören, talán túl tömören fogalmazott a krasznahorkaváraljai beszámoló szerzője, amikor, némi ajakbiggyesztéssel ezt írta: „a beszélgetésből sok újat nem tudtunk meg.” Majd némiképp e lesajnáló megjegyzésének is ellentmondva, ekképp szőtte tovább a mondandóját: „Néha ez sem elhanyagolható, hiszen a két politikus megismételte a szlovák-magyar kapcsolat pozitív üzeneteit. Volt egy kis orbánozás is, ám ez nem mérgesítette el a vitát. Mindkét politikus elismételte saját nemzete hibáit, s lándzsát tört a problémák kibeszélése és megoldása mellett. „Nincs együttélés, egymás mellett élünk” – mondta Surján. Mikloško óriási értéknek nevezte, hogy Szlovákiában magyarok élnek, egyben nevetségesnek tartja, hogy még mindig nem sikerült rendezni a kétnyelvűség ügyét.”

Surján László arról részletesen is szólt, hogy az együttélés felelőséggel jár és a magyar szlovák megbékélés nem történhet meg egy nap alatt. „Aki felelősen gondolkodik ma egy demokratikus állam élén, az nem teheti, hogy nem keresi a kapcsolatot a szomszédaival” – mondta. Hozzátette: kölcsönösen félünk egymástól, ezt a félelmet pedig civilként kell feloldanunk. „Amíg a szlovákok a revíziótól félnek, addig megbékélésre nincs lehetőség, ezt a félelmet kell megszüntetnünk” – fogalmazott, majd leszögezte: a szlovák magyar megbékélés kérdést ki kell emelni a politikai keretekből: „Kulcskérdésnek tekintem, hogy mi magyarok jobban értsük a szlovák-magyar együttélés múltját, hibáinkkal együtt” – folytatta a gondolatot, miközben tett egy-két meghökkentő kijelentést is, amire pártjának egyéb ügyekben oly naprakész és máskor csípőből tüzelő szóvivői ezúttal nem reagáltak. Pedig elvárható lett volna, de még mennyire…

A fideszes EP-képviselő ugyanis nemes egyszerűséggel „szarvashibának" nevezte a magyar státustörvényt abban a formában, ahogyan a Magyar Országgyűlés annak idején azt megalkotta. Úgy vélte: a kedvezménytörvényt a már akkor létező szlovák „státusztörvény” alapján kellett volna kidolgozni, hogy az ne adjon okot a szlovák kormányzat támadására. Annál is inkább így kellett volna tennie, mivel a szlovák jogszabályban már benne volt sok olyan elem, amit a későbbi magyar törvény tartalmazott. Üzent egyúttal annak az Orbán Viktornak is, aki Kárpátalján járva, nemrég ott úgy nyilatkozott: „Érdemes tehát úgy számolni Kárpátaljával, mint egy jelentős, mobil népesség- és munkaerő-tartalékkal a Kárpát-medencei magyarság szempontjából.” A surjáni kategorikus üzenet a Gombaszögi Nyári Táborban így hangzott: „A népesedési problémát otthon a hálószobában kell megoldani, nem a határon túlról”.

Mikloško bővebben arról értekezett, a kommunista érában nem történt pozitív gesztus a magyarok felé, és ő úgy érzi, mintha a volt kommunista államok állampolgárai csalódtak volna a demokráciában. Majd feltette
a kérdést: miért ne tanulhatnának a szlovákok is magyarul, akár az iskoláikban, ha erre van igényük? „Meg kell értenünk egymás kultúráját a jelenben, de múltban is” – fogalmazta meg credóját, majd hozzátette: „A szlovák többség feladata, hogy a szlovákiai magyar identitás ne plusz tehert jelentsen.”.

Mikloško előadásában azt is elmondta: úgy látja a magyarellenes nacionalista politika hulláma levonulóban van Szlovákiában. „A kilencvenes években erős Matica Slovenskának például nincs ereje, szava a társadalomban” – vonta le a következtetést, majd ismételten hitet téve a szlovák-magyar kiegyezés szükségessége mellett, egy meghökkentő kijelentéssel zárta az eszmecserét: „Ha ez nem sikerül, a cigányt megkérjük, húzza el nekünk a Szomorú vasárnapot, és kiugrunk az ablakon”.

Ez volt az a kétségtelenül szokatlan finálé, ami Molnár Norbert inger-küszöbét a jelek szerint meghaladta. Maga is igyekezett frappáns lenni és így fejezte be a jegyzetét: „Rossz hírem van számára. Keresnie kell egy cigányzenészt.”

Nem vitatva a kisebbségi lét minden bizonnyal nap, mint nap megélt negatív tapasztalatainak és keserűségének jogosságát, meg azt sem, hogy a szlovák–magyar kiegyezéshez politikusi és főleg társadalmi igény kell, továbbá egyetértve azzal is, hogy a megbékélés kérdése nem pódiumbeszélgetéseken dől el, kellő tisztelettel megjegyeznénk: a befejezés túl szarkasztikusra sikeredett. Ha egy pódiumbeszélgetés nem is dönt el valamit, de hozzájárul ahhoz, hogy a holnap más legyen, mint a tegnap. Nyomában kisarjad sok-sok beszélgetés, a táborozóké és táborba nem járóké is, és akkor biztos elfelejthető az egyetlen magyar világsláger, a Szomorú vasárnap. Nem túlértékelve, de nem is alábecsülve a jelenséget: jó volt például azt olvasni tegnap a Bummban azt, hogy „rengeteg érdekes, színes, váratlan egyéniséggel ismerkedhet össze spontán az ember, egyáltalán nem csak az előadók sorában. Még a környéken dolgozó nagyszombati szlovákok is betévedtek, akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy a felvidéki magyarokat eszik-e vagy isszák, de fél óra fejtágítást követően magyarul kérték a sört.”

Meg aztán az ominózus kijelentés csak egy bonmot volt, ezért is túlzás a mikloškoi tréfás mondást egy másik, amúgy választási végeredményeket döntően befolyásoló, kormányváltást hozó, és azóta is sokak által kárhoztatott, mások által pedig áldott „köteles beszéddel"  egy szintre helyezni.

E sorokat olvasva óhatatlanul is eszünkbe jut az 1937-es Makkai Sándor generálta „Nem lehet-vita”, és annak egyik-másik ma is érvényes tanulsága. Akkor a „nem lehet” mellett pálcát törő és a kivándorlást választó püspököt bírálva, Reményik Sándor egy ismerőse előtt szintén szarkasztikus alternatívát kínált, mondván, hogy a „nem lehet”-et elfogadva egy kisebbségben élő csupán két lehetőség között választhat: vagy kivándorol, vagy öngyilkos lesz. Aztán a nyilvánosság előtt, a közössége számára – amint egy értő tudós-elemzőtől olvashattuk nemrég a Látóban – „megtalálta azonban azt a nyelvi formát – egy korábbi verse címének (Ahogy lehet) mintegy parafrázisát –, amely a kisebbség jelszavává és kitartásra buzdító hitvallásává lett: Lehet, mert kell. Nemzeti kisebbségként élni tehát Reményik szerint azért lehetséges, mert nincs rá alternatíva.”

Hadd állítsuk szembe ezzel a pozsonyi lapvéleménnyel, a „nem lehet megbékélni” rémisztő víziójának felvázolásával éppen az idei Gombaszögi Nyári Táborban történteket, hiszen ami Krasznahorkaváralján érzéklehető volt – legalábbis a sajtóhírek szerint – inkább a kortárs „lehet megbékélni, mert kell” hitvallóit látszanak igazolni.

De még előtte valami. Mielőtt egy másik, nem kevésbé sommás és vitatható következtetéstét levonná a cikkíró, amikor így fogalmaz: „Ilyen alapon nem segít, hogy az olyan politikusok, mint Mikloško vagy Surján, akik kiegyezni kívánnak, nagyjából ugyanolyan jelentéktelenekké lettek, mint a Matica. Az őszinteséget nem lehet tőlük elvitatni, naivitásuk viszont egyenesen megkapó.” – szerzőnk arról értekezik, hogy miről is szól a szlovák-magyar nemszeretem-téma?

Maga fejti ki, hogy a két nép közötti viszály almáját csak és kizárólagosan a felvidéki magyar közösség léte képezi: „Vagyis a két ország miattunk veszekszik, miattunk, szlovákiai magyarok miatt. Mert úgy tűnik, mi megoldhatatlan probléma vagyunk. Az egyik integrálna, a másik dezintegrálna. Amíg a két ország politikusai nem lesznek őszinték, s ezt nem ismerik el, hanem csak ködösítenek, minden igyekezet hiábavaló. A két ország között egyetlen problémát kell megoldani: a mienket. Ennek fontosságát kellene belőni. De ez túl nagy feladat, ha az őszinteség teljesen hiányzik a társadalomban. Ezt pedig a politika nagyon pontosan érzékeli, és rá is játszik.”

Nem valamilyen kötelező tekintélytisztelet – de netán, ha ez is meghúzódna a háttérben, talán azért se érdemelnénk megrovást – mondatja velünk: túlzásnak, sőt igazságtalannak érezzük akár Surjánt, akár Mikloškot mára „jelentéktelenné” vált politikusnak vagy „jelentéktelen” közszereplőnek tekinteni.

Ha a politikusok őszinteségét kérjük számon, és joggal kérhetjük számon, akkor a „politizálásban megöregedett decens úriemberekre”, olyanokra, akik egyszerre részesült magyarországi (Eszterházy János-díj) és nemzetközi (Szent Adalbert-díj) kitüntetésben is, amelyet egyetlen szlovák politikus sem mondhat el még magáról, felettébb szükség van. Meg azokra is, akik állítólag „jelentéktelenek”, de attól még alelnökei lehetnek az Európai Parlamentnek, és képesek magyar politikusként 2013-ban  nyíltan kimondani: „Tetteink és mulasztásaink mellett magatartásunk és gondolkodásunk is kritizálható. Gőgösen kultúrfölényről beszéltünk, miközben tudatlanok voltunk és maradtunk: szomszédaink kultúrája ismeretlen számunkra ma is. Közös történelmünkről csak felületes és előítéletes fogalmaink vannak. Sokszor nem vettük komolyan a felénk nyújtott kezet. Gyenge választ adtunk, amikor František Mikloško, a Szlovák Nemzetgyűlés elnökeként, nyilvánosan bocsánatot kért az 1945 és 1948 közötti időszak igazságtalanságaiért, vagy amikor Pavol Hrušovský megbékélési nyilatkozatot sürgetett.”

Surján is, Mikloško is, Krasznahorkaváralján, a Gombaszögi Nyári Táborban aligha voltak naivak. Ők is tudják azt, amit a Megbékélés-tematika szerzője megfogalmazott. Azt, hogy amíg a két ország politikusai nem lesznek őszinték, és csak ködösítenek, addig a gondok megmaradnak. Amit viszont biztosan nem fogad el sem Surján, sem Mikloško, és vagyunk e két hazában még ilyenek nagyon sokan, szerintünk akár hét számjeggyel is leírhatók, az a mondat utolsó három szava, a „minden igyekezet hiábavaló”.

A „téma fontosságát ők ketten belőtték” a Gombaszögi Nyári Táborban, ahogyan „belőtték” mások is ott. Azok például, akik a nyitottság és a sokszínű véleményütköztetés színhelyévé tették Krasznahorka-váralját, ahol szlovák közszereplő is szót kaphatott és véleményére odafigyelhettek. Mert itt nem volt „Árgyélus-űrsátor”, mint másutt, egy másik táborban, ahol egyetlenegy szlovák személyiség vagy magyarországi baloldali, liberális vagy még parlamenten kívüli közszereplő, netán felvidéki vagy bárhonnani szabadgondolkodó értelmiségi beléphetett volna.

Úgy hisszük, hogy „téma fontosságának belövését” szolgálta, nemcsak a pódiumbeszélgetés, hanem a maga hatásos eszközeivel Dušan Trančík Történelemóra című filmje és hozzá kötődően, a rendhagyó és továbbgondolkodásra serkentő történelemóra Gombaszögön, ahol Petőcz Kálmán és társai, a beszélgetésbe bekapcsolódott fiatal hallgatókkal együtt, arról vitáztak: Ki mit vagy kit minek lát, hogyan és miért? Viszont nem kétséges, hogy a „téma fontosságának belövése” Trančíknak köszönhetően máshol is már megtörtént. Első körben legalábbis biztosan azok között a szlovák és magyar diákok között, akik szereplői voltak a filmnek, meg azok között is akik látták ezt az őszinte alkotást. És belőlük is lehetnek politikusok, akik majd már nem akarnak „ködösíteni” és nem akarnak majd nem őszintének lenni.

(Dušan Trančík rendező arról készített érdekes, tanulságokkal teli filmet, hogy miként és mit tanítanak Trianonról és a XX. század történelméről Szlovákiában és Magyarországon. Ezért bejárta mindkét országot. Tapasztalatai a legváltozatosabbak voltak, mert volt ahol bizalommal fogadták, de volt ahol kifejezetten ellenségesen viszonyultak hozzá. Filmjében a rendező interaktív történelemóra keretében mutatja be több szlovákiai szlovák, illetve szlovákiai magyar és magyarországi magyar középiskolában, többnyire gimnáziumban, miképp vélekednek a mai fiatalok Trianonról és a szlovák-magyar együttélésről. A rendező elsősorban arra volt kíváncsi, vajon a szlovák diákok mennyire tudják magukat beleélni a háborút és országukat vesztett magyarság helyzetébe, illetve, hogy a magyar diákok mennyire képesek megérteni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában élt nemzetiségek, így a szlovákok is, önrendelkezésre vágytak.)

Végül annak okán, hogy vajon „minden igyekezet hiábavaló” lenne, érdemes felidézni a Gombaszögi Nyári Táborból a Seress Dezső-i örökzöld baljós üzenetére rácáfoló másik pillanatot is, amikor egy szociológus, egy református lelkész, egy irodalomtörténész, egy újságíró és a Szlovákmagyarok című 2011-es filmjével valóságos nemzetpolitikai tettet megvalósító, fiatal és hallatlanul tehetséges rendezőnő arról értekezett, hogy érdemes magyarnak megmaradni és főleg, hogy miért érdemes magyarnak megmaradni Szlovákiában.

Galán Angéla legújabb filmjének itteni tábori premierjéhez kapcsolódva érdemes azt is elmondani, hogy ő a „téma fontosságának belövéséért” a maga eszközeivel most megint és nem is keveset tett, hiszen az újabb alkotásában a szlovák-magyar viszony sztereotípiáit és a kölcsönös történelmi sérelmeket kívánta bemutatni úgy, hogy előítéletektől mentesen, őszintén beszélt a kényesnek tartott kérdésekről.

Aki az imént citált, a szlovákiai magyar identitás kérdéseit személyes nézőpontból feszegető vizsgafilmjét, a Szlovákmagyarokat látta (a teljes film itt megtekinthető), az meggyőződhetett arról, hogy „megbékélés–tematikának” ott is van kiaknázatlan területei, ahol, és ahogyan mások még nem próbálkoztak. Úgy tűnik ő nem adja fel, és alkotásaiból átsejlik, hogy nincs egyedül. Ő nem hisz a „minden igyekezet hiábavalóságában”, és tesz is azért, hogy a két ország társadalmát jellemző mai őszinteség-deficitet mérséklődjön, ami biztosan az újabb politikusgenerációkra is hatással lesz.

Nem elhallgatva a kételyeket, melyeket Ravasz Ábel szociológus és politikai elemző, Galán Angéla, illetve György András református tiszteletes is felvetett,(Ravasz szerint a szlovákiai magyarság határhelyzetben van, ahol a pálya lejt, de nemcsak az identitásvesztés a lehetséges irány, hanem a megmaradás is választható, sőt a választandó út, Galán Angéla számára „a haza az a hely, ahol azonos kulturális kódok alapján élhetünk egymás mellett”, György András pedig úgy vélte: van magyar jövő Felvidéken, „ha nem csak megőrizni, hanem gyarapítani is akarunk”) e beszélgetés is arról győzhette meg a hallgatóságot: talán mégsem hiábavaló való minden igyekezet.

És főleg arról, hogy nem fog bekövetkezni a szlovákiai magyarok számára a végső „lámpaoltás” és nem kell elhúzatni a cigánnyal azt a borzongató nótát, hogy: „Utolsó vasárnap/kedvesem gyere el,/pap is lesz, koporsó,/ravatal, gyászlepel./Akkor is miránk vár,/virág és – koporsó./Virágos fák alatt/utam az utolsó.”

Eddig 50 658 ukrajnai állampolgár kérelmezett magyar útlevelet – megszólalnak az ügyben az elégedett érintettek és az ingerült, mi több, aggódó hivatalnokok

Megszólat a kárpátaljai TiszaNews portál és a „Kárpátalján már senki sem marad ukrán útlevéllel" című cikkében arról számol be, hogy Ukrajnában egyre gyakrabban lesz az országos közbeszéd témája  a kettős állampolgárság ügye. Az írott és elektronikus média számára hol az orosz, hol a román, hol pedig a magyar kettős állampolgárok ügyeivel való törődés valóságos „slágertémává” vált.

„Lassan már megszokhatjuk, hogy amint a magyarországi kormány vezetői közül valaki dicsekedni kezd az egyszerűsített honosítást kérelmezők számával, Ukrajnában azonnal címlapsztorivá válik a kettős állampolgárság ügye. Nem volt ez másként Semjén Zsolt legutóbbi megnyilatkozása nyomán sem: az itteni média rögtön lecsapott e témára s sorozatban láttak napvilágot a vele kapcsolatos — főleg negatív — írások, tudósítások.” – indítja cikkét a kárpátaljai Tisza FM Stúdió Kft. idén tavasszal létrehívott hírportáljának, a TiszaNews-nak a cikke, melyet a Kárpáti Igaz Szó is közölt a héten Népszavazáshoz vezethet a kettős állampolgárság? címmel.

Hogy mennyire helytálló ez a megállapítás, azt meggyőzően alátámasztja a Kárpátalja.ma által, szintén ezen a héten, a magáért beszélő címmel megjelentetett  XXI. századi cordon sanitaire összeállítás is, mely a Szabadság Rádió ukrán nyelvű internetes portálja nyomán nem többet és nem kevesebbet állít: „Az ukrán polgároknak kiadott magyar útlevelek miatt összeveszhetnek a szomszédok.”

Az említett és vészjósló tartalmat ígérő cikk apropójául szintén az a közelmúltbeli hivatalos magyar kormányzati bejelentés szolgált, mely szerint júliusig 470 ezer határon túli magyar igényelte a magyar állampolgárságot. A cikkszerző, Vaszil Ploszkina idézi Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettest, aki kijelentette: az előrejelzések szerint 2013 végéig félmillióan kaphatják meg a magyar állampolgárságot a külhoni magyarok közül. Az ukrán  újságíró azt se felejti el hozzátenni: „aligha örülnek ennek a hírnek minden Magyarországgal szomszédos államban, hiszen például Szlovákiában és Ukrajnában a törvény tiltja a kettős állam-polgárságot.”

A nemkevésbé vészharangkongató „Kárpátalján már senki sem marad útlevéllel" cikk forrása egy ukrán országos tévécsatorna egyik műsora volt. (a videofelvétel itt megtekinthető) Ez arra figyelmeztetett: senki sem tudja Ukrajnában, hogy hányan rendelkeznek párhuzamosan egy másik ország útlevelével is? Majd következett az intő figyelmeztetés is: „az elemzők, akik figyelmesen nyomon követik Románia és Magyarország külpolitikáját, így vélekednek: ezen országok annyira aktívan adják meg saját állampolgárságukat az ukrajnai polgároknak, hogy a hivatalos Kijevnek érdemes lenne aggódnia. Egy szép napon ugyanis kiderülhet: Kárpátalján útlevél szerint szinte nem is maradt már ukrajnai. Immár Budapest és Bukarest alattvalói ők — az ebből fakadó következményekkel együtt.”

A műsorvezető-tudósító szerint miközben az egyszerű ukrajnaiak számára Európa még távol van, és oda eljutni az átlagpolgárnak és hivatalnokoknak gyakran nehézségekbe ütközik, addig Kárpátalja számos lakója már régóta uniós polgár, hiszen többségük magyar, vagy román útlevelet kapott.

Az új úti okmányokkal sokan megpróbálnak külföldre utazni, ám nem mindegyikük jut át az ellenőrzésen. A megszólaltatott ukrán határőr parancsnok elmondja: csak az elmúlt fél évben körülbelül 30 ember „bukott le” az új útlevelével, mivel abban – lévén az vadonatúj – nincs benne egyetlen bélyegzőlenyomat sem és az adatbázisban sincs nyoma annak, hogy a gazdája valamikor is belépett volna Ukrajna  területére. Pillanatok alatt kiderül, hogy az illető valójában ukrán állampolgár és útlevelét a második állampolgárság szerinti hatóságoktól szerezte be. „Ám se őrizetbe venni nem lehet az EU újdonsült polgárait, sem elkobozni tőlük az útlevelet. Határsértési jegyzőkönyvet vesznek fel, s az ügyet átadják a bíróságnak. A maximális pénzbírság 1 700 hrivnya (kb. 700 lej – n.n.). És kész” – nyilatkozza a csapi határőrosztag útlevélkezelői egysége törzsparancsnokának helyettese a kijevi Inter tévé munkatársának.

Ez lenne a kockázati oldal. A riporter viszont kíváncsi az érintettek véleményére is. A megszólaltatott kárpátaljai magyarok az új útlevél biztosította előnyöket ecsetelik neki: „A szomszédos ország jobban gondoskodik rólunk, mint a sajátunk – ezt Demeter Vera mondja Magyarországra gondolva. Megveszi a tankönyveket, segélyt ad a gyerekekre. S semmit sem kér cserébe. Oda mennek ingyen szülni a kismamák!” A munkácsi fiatalasszony így folytatja: „Jönnek a segélyek. Nem kell fizetni az egészségügyi ellátásért. Olyanoknak is magyar útlevele van, akiknek még csak fogalma sincs Magyar­országról, s nem tudnak magyarul.”  Egy beregszászi, csak az István keresztnevét vállaló lakos pedig egyéb, a magyar útlevél biztosította kedvezményekről szól: „Nem kell vízumot beszerezni. Van, aki dolgozni jár, van, aki kocsit vesz, s van, aki üdülni utazik oda. Olcsóbban kijön.”

Maga az egyszerűsített honosítás viszonylag olcsó, alig 300-500 euróba kerül – tudja meg a televíziós tudósító, aki Tóth István magyar főkonzultól írásban kér és kap pontos adatokat: 2011. január 1-jétől 50 658 ukrajnai állampolgár kérelmezett magyar útlevelet.

Természetesen az ukrán hatóságok is tudnak az ország törvényei által tiltott kettős állampolgárságról, de amint azt az Ukrajnai Biztonsági Szolgálat Kárpátalja egyik vezetője elmondja: a jelenséggel szemben tehetetlenek. A törvény, bár tilt, de a hatóságok mozgástere korlátozott: „Az ukrán állampolgárságtól csak az államfő foszthat meg valakit. Ám az államnak ez nem érdeke.” – fogalmaz a tévétudósító.

Végül megszólaltatja a Podrobnosztyi, Inter tévécsatorna a politikatudományok és elemzések központjának igazgatóját is, aki többet tesz, mint figyelmeztet. Viktor Taran valóban már a vészharangot is megkondítja: „Reális fenyegetés van. Amennyiben e megyék polgárai élnek a nemzetközi jog azon passzusával, miszerint amennyiben eléri a 30 százalékot egy másik ország polgárainak aránya egy adott területen, akkor ők népszavazást kezdeményezhetnek az Ukrajna kötelékéből való kiválásról, illetve Magyarországhoz, vagy Romániához való csatlakozásról. Ez pedig államunk területi integritását érintő kérdés.”

Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa által pénzelt médium, a Szabadság Rádió és annak internetes portálja, miként tálalja a témát az ukrán olvasónak, nem kétséges, hogy a több mint félszázezer, ukrán állampolgárok által birtokolt vadonatúj magyar útlevelek kérdése az elkövetkezendőkben is kiemelt média és határőri figyelmet kapnak. És persze ez a politikai elemezők számára is slágertéma lesz. Hiszen mi is állít a XXI. századi cordon sanitaire című cikk, már az első bekezdésében:  

 „Az »útlevéladut« a 2014. évi parlamenti választások előtt a kormányzó konzervatív koalíció akarja kijátszani, vélik a megfigyelők. Négy évvel ezelőtt éppen ezek a politikai erők kezdeményezték a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadását, és most pótlólagos szavazatok megszerzésére számítanak a határon túl azon etnikai magyarok körében, akik már megkapták, vagy a jövőben kapják meg a magyar útlevelet.”