Markó Béla: „A hatalom gúzsba köt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy.”

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és Kőrössi P. Józsefnek adott nagyinterjúban vall a nem összeegyezhetetlen párbeszédpártiságról és radikalizmusról, az RMDSZ-re véleményt oktrojálni akarókkal való konfrontációiról, a hatalomról, mely szembemegy az álmokkal és gúzsba köt, nem megengedve, hogy úgy mutasd meg magadat, ahogy vagy és olyannak, amilyen vagy. És vall arról, hogy miért tud úgy emlékezni Antall Józsefre és az egykori MDF-esekre, mint az      olyan partnerekre, akik őszinte elkötelezettségből és nem politikai érdekekből építették a határon túli magyarokkal a kapcsolatokat, vall arról, hogy az éles nézetkülönbségek ellenére is, miért tudta magát jobban megértetni a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal, szól az őt az RMDSZ elnöki székben követő Kelemen Hunorról, meg az eposzi nyilatkozatsorozat-szerző nyughatatlan ellenfélről, meg arról is, hogy miért van benne csalódottság és miért nincs benne mégse keserűség.

Az Aki hatalomra tör, szolgaságra tör címmel közreadott írás szerzője a Nagyváradról elszármazott költőtárs, Kőrössi P. József, a Noran Kiadó igazgatója múltév őszén, napokon keresztül faggatta Marosvásárhelyen Markó Bélát egy, az idei Könyvhéten megjelenni tervezett interjúkötet számára. A sokórás beszélgetésük egy másik, szintén hallatlanul izgalmas „termékét” nemrég a Magyar Narancsban olvashattuk. Ebben az „Elmozdulhatott volna a polgárháború irányába" címmel közreadott interjúban Kőrössi az 1990-es marosvásárhelyi „fekete márciusról” kérdezte Markót és az a dialógus arra fókuszált, hogy miként sikerült elkerülni a legrosszabbat a 23 évvel ezelőtti véres román-magyar városi csatában, és hogyan hatnak máig e félelmetes események a város és lakói sorsára?

A minap az ÉS-ben napvilágot látott beszélgetésben Kőrössi azt a Markót kívánta megszólítani és az olvasóknak bemutatni, akit sokan – és tegyük hozzá joggal – tartanak a rendszerváltás óta eltelt, több mint két évtized legnagyobb tekintélyt szerzett magyar kisebbségi politikusának. Hogy ő valóban a legeredményesebb és leghitelesebb, az már jóideje, pontosabban kilenc éve is tudnivaló volt: amikor Magyarország - ahogy Ady Endre oly találóan nevezte -, kompország végre kikötött az újraegyesült Európában, Markó Béla volt az a személyiség, aki méltathatta a siker jelentőségét az összmagyarság nevében Budapesten.

E minősítés jogosságát az örökös kinyilatkoztatók, az érdekvédelemben a szép szavakat mindig a cselekvés aprómunkájánál előbbrevalónak tekintők vitatták akkor is és vitatják most is. Viszont nekik is tudniuk illene: a história a közösségükért tenniakarókat és tenni is tudókat regisztrálja csupán, a frusztrációikat fanyalgással, vagy egyenesen gyűlölködéssel leplezőket pedig soha. A politikai celebekért média- és egyéb guruk sokat tehetnek, de előbb-utóbb megszámláltattnak és hijjával találtatnak.

2004. május-én, Magyarország európai uniós csatlakozása alkalmából rendezett díszelőadáson, a Magyar Állalmi Operaházban az Országgyűlés elnöke mellett a nemzet nevében felszólaló ünnepi szónok a magyar, és hangsúlyozottan az erdélyi magyar dilemmáról szólt. Arról, hogy igazán magyarnak lenni Erdélyben ’89 előtt „vágy volt, képzelet, jövő” és maga akkor, a csatlakozás ünnepi óráiban sem tudja, valójában, milyen magyarnak lenni Magyarországon: „csak azt tudom – mondta –, milyen fontos magyarként élni Erdélyben, milyen szép, milyen nehéz időnként, és milyen nagy felelősség”. Szólt arról is, milyen esélyt jelenthet az erdélyi magyaroknak, akik eddig a két „b” betűs fővárosra, Budapestre és Bukarestre figyeltek leginkább, a harmadik „b” betűre, a Brüsszelre figyelés lehetőségének a megnyílása. Akkori szavainak súlyát ma talán még jobban érezzük, amikor ezt az odafigyelést hamis próféták és fizetett kételyimportőrök elterelni próbálják, remélhetőleg sikertelenül.

Markó akkor szólt arról is, hogy „értelmét veszítheti itt a Kárpát-medencében sok-sok szembenállás, népek és nemzetek, köztük magyarok és románok egymásnak feszülése, most végre feloldhatjuk a trianoni traumát, mert értelmét veszíti maga Trianon is”, majd megfogalmazta reményét: „megszűnhet az örökös kettészakítottságunk is, és végre helyére kerül közéletünkben a régi és az új, az ősiség és a változás, a nemzeti és az európai, és rájöhetünk arra is, hogy fontos a politikai pártok szembenállása, fontos az eszmék, elvek, ideológiák, programok ütköztetése, de ettől még egyetlen magyar nemzet, egyetlen magyar kultúra, egyetlen magyar szellemiség létezik, és ezt nem szabad és nem is lehet kettészakítani. Nekünk, erdélyi magyaroknak, szükségünk van erre az egységre. Szükségünk van arra, hogy továbbra is büszkék lehessünk a hallgatást megtörő, a szögesdrótokat lebontó Magyarországra”

Máig nem feledhető az óriási tapssal fogadott akkori, személyes hangú önmagának feltett kérdés és az arra adott, nagyon sokak érzésvilágát tükröző válasz: „De végül is miért lesz jobb nekünk, magyaroknak az Európai Unión belül? Én például személy szerint, alig várom, hogy eltűnjön legcsúnyább szószerkezetünk, legigazabb és legmegalázóbb nyelvi leleményünk: a határon túli magyar.”

Markó Bélának mostani, az Élet és irodalomban megjelent vallomását olvasva óhatatlanul adódott a kilenc évvel ezelőtti uniós ünnepi köszöntővel való összevetés. Nemcsak azért, mert a „Magyar dilemma” megannyi gondolata közül a legtöbb mit sem vesztett időszerűségéből, de elsősorban azért, mert számára akkor is, és ma is a legfontosabb kérdés az a saját közössége szempontjából, hogy ha az embert próbáló, traumákat hozó XX. század maga volt a kérdés, képes lesz-e arra a huszonegyedik század, hogy megnyugtató felelet legyen?

Leginkább akkor érzéklehető a kételye, amikor a kérdező a ’89-es decemberi közös élmények apropóján felidézi az akkori, Gálfalvi Györggyel hármasban folytatott beszélgetésüket, amikor Markó nem értett egyet írókollegája szkepszisével és némi forradalmi hevülettel kimondta: „minden megváltozik”. Bő két évtized elteltével, tizennyolcévnyi RMDSZ elnökség és nem utolsósorban kétszeri román miniszterelnök-helyettesség után Markó nem tagadja: „Van bennem csalódottság, de nem szójátéknak szánom, amikor azt mondom, hogy nem a közelmúltban csalódtam, hanem a jövőben. Azt hiszem, eleve bennem volt a hiba, amikor én magam is úgy szemléltem a történelmet, hogy lehetséges a folyamatos és visszafordíthatatlan előrehaladás. Ebben egy ideje már nem hiszek. Ma már félek attól, hogy amit felépítettünk, hamar lebontható. Hiába alakítottunk ki 1989 után az azelőttiekhez képest – és nemcsak a Ceaușescu-korszakhoz képest, hanem mindenhez, ami az első világháború után volt – új helyzetet, hiába építettünk fel olyan anyanyelvű oktatási rendszert, amilyen Trianon óta sohasem volt Romániában, ha ez is ugyanolyan könnyen lebontható, mint ahogy széthordták azt, ami az ötvenes évek elején – a szovjet kirakatpolitika részeként, szovjet mintára és szovjet utasításra – működött. Gyorsan szétszedték, az önálló egyetemünket is elvették, illetve egyesítették a román egyetemmel. Ehhez képest mi 1989 után fontos jogokat vívtunk ki, alkotmányba, törvénybe foglaltuk ezeket, kiterjedt intézményrendszert építettünk föl. Soha nem volt olyan stabil törvényes keret az anyanyelvhasználatban, mint amelyet 2001-ben elfogadtattunk. Ez 20 százalék fölött hivatalos jogokat ad a magyar nyelvnek. Legalább ennyire fontos, hogy ez a több mint két évtized a korábbihoz képest teljesen új román–magyar viszonyt hozott az országon belül. Számos helyzetben a magyarok valóban lerázták magukról a másodrendűséget, és a románok egyenlő partnereivé válhattak. Ehhez hozzájárult, hogy történelmileg is minden előzmény nélkül az erdélyi magyarság az RMDSZ által képviselte magát a különböző román kormányokban. Miniszterelnök-helyettesünk volt, más vezető tisztségviselőink voltak. A kommunizmus első korszakában ugyan voltak magyar vezetők, csakhogy most mindezt választások útján értük el. Ezeket az embereket a magyarok küldték Bukarestbe, magyarok választották meg őket képviselőnek, szenátornak. Ebből a szempontból nincsen bennem keserűség.”

Markó az a politikus, aki soha sem tagadta, hogy azokkal együtt, akikkel mindig egy elvet, az egységes politikai képviselet szükségszerűségét vallotta, maga is érez olykor kételyeket: olykor illúziókat táplált, túlzott reményekkel élt, - és mint mondja egy helyen „eszközök és célok dolgában talán naivabbak voltunk mindannyian”. Viszont abban biztos, hogy az a következetesség, amit ő és a többi RMDSZ tisztségviselő képviselt és képvisel az el nem vitatható. A szavak szépségversenyében vetélkedőkkel szemben egyértelmű a válasza: „Ma is mondogatják, hogy Románia európai uniós felvételét jobban ki kellett volna használni. Maximálisan kihasználtuk. Magyarországon is motyognak, suttognak itt-ott olyasmit, hogy Románia fölvétele előtt kérni kellett volna Székelyföld autonómiáját. Kérni lehetett volna, de nem kaptuk volna meg. A falig mentünk el az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat kérdésében. És ebben az európai integrációs kényszer valóban segített. Ismerve belülről a román politikát, a maximumot hoztuk ki. Nem szeretem, amikor máshol mondják meg, hogy mit lehetett volna, és mit nem. A románok nem léptek volna be az Európai Unióba, ha valaki a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején feltételül szabja nekik az autonómiát.”

Körössi számára és ezzel az érzettel aligha van egyedül, feltűnt, hogy az a Markó Béla, akit korábban kompromisszumkeresőként tartottak számon, az utóbbi években „kifejezetten radikális megoldást kereső politikussá lett”, megfogalmazásai pedig olykor karcosabbá is váltak. A megközelítéssel interjúalanya ugyan nem ért egyet, hiszen épp azt tapasztalja: gyakran túlzott mérséklettel vádolják. A „párbeszédpártiságáról”, mint politikai credótól soha sem fog lemondani, de komoly indokai vannak az időnként valóban érzéklehető retorikai váltásnak: „Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy egyre határozottabban szólalok meg minden olyan esetben, amikor úgy érzem, ránk akarnak oktrojálni valamilyen véleményt, akár Magyarországról is. Az utóbbi időben mind konfrontatívabb a viszonyom az éppen kormányon lévőkkel, és ennek egyre inkább hangot is adok. Ez így van. Féltem azt, amit eddig felépítettünk. Azzal a politikai eszköztárral, amelyet az RMDSZ választott magának – és ebben a választásban nekem is szerepem volt –, történelmileg is minden előzmény nélkül értünk el fontos eredményeket.”

A beszélgetésben az interjúalany részletesen vall a különböző magyar kormányokhoz fűződő kapcsolatokról, nem tagadva, hogy hozzá legközelebb az MDF kormány és Antall József személyisége állott, még akkor is, ha bizonyos fenntartásai is voltak.(„Én az MDF egyik nagy hibáját abban látom, hogy amikor visszanyúltak a történelemhez, lehorgonyoztak a két világháború közti időszaknál. Ha már múltbéli támaszokat kerestek, sokkal hasznosabb lett volna a Deák Ferenc-i hagyományokhoz vagy akár 1848 üzenetéhez visszamenni. Én elfelejtettem volna a két világháború közti politikát a helyükben, vagy erős kritikával közelítettem volna meg.”)

Markó Antall József szándékait, ami a külpolitikai építkezést, Magyarország európai elfogadtatását vagy a határon túli magyar közösségek támogatási rendszerének kiépítését illeti, mind fontosnak tartja. Viszont mint olyan politikus, aki egyedülállóként, valamennyi rendszerváltást követő magyar kormányfő gyakori tárgyalópartnere volt elemez és közben kritikusan értékel: „Az MDF-fel, amikor még a saját ideológiai arcát kereste, jól kijöttem, mert egyúttal az eljövendő Magyarország helyét is kereste, és sok volt a személyes kapcsolat. Másrészt pedig az MDF-esek többsége nem politikai érdekből építette a határon túli magyarokkal a kapcsolatot, hanem – bár a politikában nem szabad ilyet mondani – őszintén próbáltak velünk együtt megoldást találni, és ez kellő alap volt akkor is, ha számos dologban nem értettünk egyet.”

E szavakkal szembesülve érdemes a Markó Bélát a legnagyobb formátumú kortárs magyar politikusok közé soroló Debreczeni Józsefnek a Mozgó Világban közreadott, egyik személyes élményét felidézni: „2001-ben, szűk társaságban volt szerencsém hallani Markó Béla alábbi mondatát, amely anekdotikusan leegyszerűsítve, ám a lényegre tapintva körülbelül így vonta meg az eddig említett három kormányzat határon túli politikájának mérlegét: „Antall gondoskodása érezhető volt: adott pénzt, és ránk bízta, hogy mire költsük. Horn kevesebbet adott, és ő sem szólt bele az elköltésébe. Orbán többet ad, de megmondja azt is, mire.”

Markó Béla nem titkolva azt sem, hogy az ő mérsékeltnek tekinthető koncepcióját inkább a baloldali-liberális kormányok támogatták, sommásan fogalmaz: „Nem tagadom, hogy a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, az eszközök dolgában, ha nem is mindig jól, mert voltak éles nézetkülönbségeink, általában jobban megértettem magam, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal. Ők egyértelműen támogatták a párbeszédet a szomszéd népekkel, a kétoldalú kapcsolatok minél teljesebb kiaknázását, az adott országok politikájába való integrálódást, a parlamenti eszközök, és ha lehetséges, a kormányzati eszközök használatát. Abban volt köztünk véleménykülönbség, hogy mennyire élesen, mennyire karcosan kell, például Európában, fogalmaznunk ezzel kapcsolatban. Sokszor lehettek volna jóval határozottabbak. De abban, hogy tárgyalásra, párbeszédre és politikai nyomásgyakorlásra kell építeni a szomszéd országokkal a kapcsolatot, így kell átrendezni az ottani magyar közösségek helyzetét, egyetértettünk. A jobboldalon viszont nem érzékeltem, hogy ezt komolyan vennék…

Ugyanakkor a célok tekintetében nem feltétlenül értettünk egyet a baloldali-liberális politikusokkal. Ebben én sokkal radikálisabb vagyok, mint akik liberális szemszögből közelítik meg az etnikai közösségek problémáit, és úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok kiteljesítésével ez a kérdés is fokozatosan megoldódik, tompulnak a szembenállások. Én ebben nem hiszek. Amennyiben érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, annak természetesen jelentős fájdalomcsillapító hatása is lehet, és ez is fontos, de ami a célokat illeti, másképpen gondolkodom. Van, aki kétkedve hallgatja ilyenkor, amit mondok, pontosan azért, mert a fejekben összekeverednek az eszközök és a célok, de én tényleg azt gondolom, hogy az igazi megoldás Erdély külön státusa lenne, és ezen belül a magyarság külön státusa, beleértve a magyar többségű régiók külön autonómiáját is.”

Az interjúban Markó leplezetlenül őszintén, sőt önkritikusan beszél a hatalomfelfogásáról, majd külön is szól az erdélyi politikustársak közül az utódjáról. Természetesen nem kerüli meg a Tőkés Lászlóhoz fűződő viszonyát firtató kérdést sem:

„A hatalom gúzsba köt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy. A hatalom szerep, alakoskodás, folyamatos maszk. Ezzel nincsen mit tenni, ez így igaz, és ez rám is vonatkozott. Megpróbáltam őszinte lenni, mindig meggyőződéssel cselekedtem. Állítom, hogy maga a hatalom nem érdekelt, de eszközként én is éltem vele bizonyos közösségi célok megvalósításához. Az is igaz, hogy feladtam magamból sok mindent, igazodtam a közösségi elvárásokhoz, tompítottam a hangomat, nem mindig ütöttem vissza, ha ütöttek.

Az RMDSZ elnökeként mindig szembekerültem egy másik véleménnyel, és ennek megtestesítője a leggyakrabban Tőkés László volt. Ez sokszor meghatározta az én megnyilatkozásaimat is, és, ennek a fordítottja is igaz. Rég nem vagyok az RMDSZ elnöke, de még mindig velem van baja, velem harcol, továbbra is én vagyok az ellenfele. Ebben van is igazság, mert hosszú időn át mégiscsak én képviseltem egy koncepciót, és ha megszólaltam, ha mondtam valamit, az válasz is volt, akkor is, ha nem az volt a szándékom, hogy neki válaszoljak…

Kelemen Hunornak ebben a pillanatban az egyik nagy dilemmája az lehet, hogy állandóan Markó Bélához hasonlítják. Komoly jellempróba, hogy ezt elviselje, hogy mit tud kezdeni ezzel a teherrel. Ugyanakkor rendkívül rossz döntés lenne, ha Kelemen Hunor vagy az RMDSZ új vezetősége úgy próbálna ettől a vádtól szabadulni, hogy egyúttal megszabadul a mögöttünk lévő esztendőktől. Az RMDSZ azáltal van, az adja a súlyát és erejét, hogy ott van mögöttünk ez a huszonvalahány esztendő. Ezért szavaznak ránk, és nem szavaznak az új pártokra. Hiába hoz létre a Fidesz időről időre új pártot Tőkés László segítségével, aki úgy váltogatja a pártokat, mint más az alsóneműjét. Az emberek arra a küzdelemre szavaznak, arra a múltra, amelyet az RMDSZ képvisel, ezt a múltat újból és újból föl kellene használni. Nem véletlen, hogy Tőkés László összevissza kapálózik, összevissza hadakozik, és eposzi nyilatkozatsorozatot ír. Az sem véletlen, hogy csak nagy ritkán veszek róla tudomást, többnyire elhajlok, mert a kettőnk párharcát nem akarom megint behozni a romániai magyar közélet erőterébe. Ő is nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ ma azon a magaslaton áll, legyünk őszinték, amelyet nem egyedül én, hanem közösen, az RMDSZ-t választó emberek együtt építettek föl. Az a vicc jut eszembe, valamikor a kommunista időkből, hogy a pokolban különböző történelmi személyiségek, Napóleon, Hitler meg Mussolini és más, ilyen-olyan diktátorok, köztük Sztálin, szenvednek a mocsokban, magyarul a szarban. Napóleon nyakig, Hitlernek már a szájáig ér, de Sztálin csak derékig van benne. Kérdezik tőle a látogatók, magával mi van? Magának csak ennyi a bűne? Hát én a Lenin fején állok – mondja. Na ugye, a pokolban is számít, hogy kidobod a múltat, vagy ráállsz.”

Meddig lehet még kirekeszteni azt, akit közösségének többsége bizalmával tüntet ki?

Megszólalt a héten Bugár Béla, a szlovákiai Híd elnöke és nagyinterjút adott a Bumm internetes lapnak, azt követően, hogy korábban a  népszerű komáromi portál hasonló jellegű és terjedelmű beszélgetést közölt Berényi Józseffel, a Magyar Közösség Pártjának az elnökével, melyet szemlénk előző számában ismertettünk

Alig két napja, vasárnap jelent meg a legismertebbnek számító szlovák közvélemény-kutató cég, a Polis április 12. és 17. között készített felmérése, mely szerint a teljes szlovákiai lakosság megítélése szerint Bugár Béla továbbra is a leghitelesebb ellenzéki véleményformáló. Nála népszerűbb politikusként az ország lakói szemében csupán Robert Fico kormányfő és Robert Kalinák belügyminiszter jön számításba. Ugyanakkor Bugár az, akit a hivatalos magyar nemzetpolitika következetesen kirekeszt, ezzel semmibe véve a felvidéki magyarság többségének akaratát. Tetszik, nem tetszik, de ki kell mondani: ebben nemcsak a kormányzati politikusoknak van felelőssége, hiszen eddig csak egyetlen magyarországi politikus, Bajnai Gordon vállalta nyíltan, hogy partnerként tekint a rendszerváltás utáni legnépszerűbb szlovákiai magyar közszereplőre. Nem fölösleges azt sem ehhez hozzátennünk, hogy szintén a friss Polis közvélemény-kutatás mutatta ki: a Híd a maga 8,1 százalékos támogatottságával stabilan továbbra is a negyedik legnépszerűbb szlovákiai párt, míg az MKP-val szimpatizálók ma sincsenek elegen ahhoz, hogy a Berényi vezette pártot bejuttassák a pozsonyi parlamentbe.

Úgy véljük, ezek a körülmények csak ráerősítenek arra, hogy fokozott figyelem övezze a Bugár Bélával készített interjút, nem utolsósorban azért is, hogy az olvasó megismerhesse annak a politikusnak a véleményét az általa képviselt érdekvédelemről és érdekérvényesítésről, a magyar-magyar viszonyról,  a reményekről és  csalódásokról egyaránt, akit a Dunától délre a mai hatalom nemzetárulónak nevez és akire, a Dunától északra a magyarok többsége bizalmával tüntet ki és közben, a régiónkban egyedülálló módon, a többségi társadalom  számára is elfogadott és népszerű.

A Somorján élő és közvetlen modorát ezúttal sem megtagadó pártelnök (Bugár szlovákiai népszerűségének egyik kulcsa a közvetlen stílusa és a szókimondása, meg a médiaszereplésekben, ha kell, a többség nyelvének ízes fordulatokat is előszeretettel igénybe vevő könnyed felhasználása) a beszélgetés során mindenekelőtt értékelte pártja teljesítményét, szólt a kisebbségi kormánybiztos, A Nagy László tevékenységének eredményeiről és korlátairól, de nem rettent meg a vitatható döntések, akár részletekre menő elemzésétől sem.

Ezek jelentőségét az adja, hogy miközben a Kárpát-medence magyarsága számára a felvidéki honfitársaink gondjait elsősorban az állampolgársági jogfosztással azonosítják vagy a Beneš-dekrétumok okán kerülnek a sajtóérdeklődés homlokterébe, Csallóközben, Gömörben vagy Zoboralján a valódi kérdés az, hogy a közösségi élet számára elengedhetetlenül fontos anyagi támogatások most, amikor sem a Híd, sem pedig az MKP nincs kormányon, (az MKP még a parlamentben sem) megmaradjanak.

Természetesen a Bugár-interjú megkerülhetetlen kérdése volt a rivális párttal, a Magyar Közösség Pártjával való együttműködés ügye, de szó esett a beszélgetés során a Híd-Most magyarországi megítéléséről, arról, hogy vannak-e soviniszta hajlamai Robert Ficónak és miért felhőtlenebb a mai szlovák-magyar kormányközi viszony, mint volt az a Gyurcsány és Bajnai-kormányok idején. (Nota bene: az akkori kapcsolatokat megterhelte ugyan megannyi magyarellenes pozsonyi kezdeményezés, de azidőtájt az MKP elnök Bugár parlamenti alelnök volt, egykori pártja fajsúlyos parlamenti frakcióval rendelkezett és még nem volt vita a két ország között állampolgársági ügyekben.)

Közvetlen és szókimondó jelzővel illettük a Híd elnökét és magát meg nem tagadva, már a beszélgetés elején beismeri: most érettségiző lányával szemben, a Szlovákiában is rendkívül nehéz baccalaureátusi vizsga őt talán a kelleténél is jobban megizzasztotta volna. Ha a gimnáziumi érettségi netán problematikus is lett volna a Híd elnökének, a pártja – szerinte – viszont sikerrel abszolválta az elmúlt évet: „nem is az a fontos, hogy én mit gondolok a Híd teljesítményéről, hanem hogy ezt a választó miként látja. És itt már a kép egy kicsit összetettebb. A nem Híd-szimpatizánsoknál biztosan bukásra állunk. Aztán azok, akik nyitottak a Híd irányába, azok látják, hogy milyen gazdasági javaslataink voltak, még ha nem is minden tökéletes. De az érettségi biztosan meg lett volna, csak eltérő osztályzatot adtak volna a választók.”

Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyeznünk, hogy az elmúlt héten látott napvilágot a hír, hogy a Híd tagsága elérte az 5000 főt és adatok jelentek meg arról is, hogy kik alkotják a Híd bázisát. Eszerint bár a Hidat elsősorban az MKP-ból kiváló politikusok hozták létre, azonban már a 2009-es induláskor is megjelentek új arcok. Az MKP létszámának fogyását és a Híd teljes tagságának számát figyelembe véve megállapítható, hogy a Híd tagságának nagyobb részét már nem a korábbi MKP-sok alkotják, hanem más embereket húzott be a párt a politikába. A többi párthoz viszonyítva jelentősnek mondható a 35 éven aluliak aránya, amely mintegy 30 százalékra tehető.

A kulturális támogatások már említett kérdésköréhez kapcsolódóan, de akár a kétnyelvűség ügyében is faggatózó újságírónak Bugár nem kertel. Ha rákérdeznek és a kínosnak tűnő kérdés mögött tények és adatok vannak, akkor nem vonakodik bevallani, azt, amit politikus ritkán tesz meg a Lajtától keletre: elismeri, ha hibázott. Önkritikával szól a nem mindig célravezető asztalcsapkodásairól, de mint tudjuk, a kisebbségi érdekérvényesítésnek olykor felettébb rögösek az útjai („Hát, sajnos olyan helyzet is volt, hogy én valóban vertem az asztalt Federič (a kormányhivatal vezetője, szerk.) előtt, és ma már ezen a szinten nem tudunk tárgyalni. Addig, míg A. Nagy László Federič-csel tárgyalgat, addig mi már nem tudunk vele szót érteni. Én nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ma valamibe megegyezünk, és holnap az másképpen néz ki. Ez volt a probléma a második Dzurinda- és a Radičová-kormányban is, de én ezt nem tudom elfogadni. Tehát ebben a helyzetben, amikor a Smer 83 képviselőjével hengerelhet, akkor nem biztos, hogy olyan ember kell oda, aki veri az asztalt”.

Az MKP-val való együttműködés szükségessége a Híd-elnök számára olyan imperatívusz, amit semmi és senki nem írhat felül, erről tanúskodik maga az interjú címe is: A  Smerrel szemben az MKP-val is meg kell egyeznünk. A szándékot, amely a közelgő megyei választásokon akár helyi szintű megállapodások is fémjelezhetik (bár az előjelek nem a legkedvezőbbek) nem könnyíti meg a remélt partner nemegyszer intranzigens magatartása és az ellenfelek olykor otrombaságig elmenő lejárató sajtókampánya. A nyelvi leleményekben szánalmasan „gazdag”, Bugárt és környezetét állandóan támadó, nem ritkán minősíthetetlen jelzőket felvonultató kirohanásokat szóbahozva, nem tekinthetünk el attól a friss fejleménytől sem, hogy a Bugárhoz és pártjához közelálló Szigeti Lászlót épp ezen a héten minősítették liberálnáci modorú paranoid rettegőnek, mert – egyebek mellett –, bírálni merészelte a Jobbikot, sőt horribile dictu, magát Orbán Viktort is kritikával illette.

Ezzel el is érkeztünk az interjú kulcsfejezetéhez, mely „A párt és a magyarországi viszonyok” alcímet viseli. Bugár kifejti: „valakik már akkor is tiltakoznak, ha a Híd megjelenik a magyarországi médiában” és nincs kétsége afelöl sem, hogy az anyaországi közmédia és azon belül a az MTI hangsúlyozottan némi MKP-s „masszírozással” a Hidat következetesen mellőzi. Az anyaországi odafigyelés kimerült, mint említettük Bajnai Gordon érdeklődésével, akiről Bugár elmondja: „Bajnai Gordon részéről van akarat arra, hogy első kézből informálódjon a szlovákiai magyarokat érintő ügyekben. Érdeklődött aktuális kisebbségpolitikai témák iránt is, sőt, megkérdezte, hogy miben segíthetne? Ez a Fidesz részéről nem tapasztalható. Ha a Fidesz ugyanezt tenné, akkor, amikor mi vagyunk a parlamentben, sőt, amikor mi voltunk a kormányban, akkor számos dolgot meg lehetett volna előzni. Sőt, előbbre juthattunk volna néhány témában. De a Fidesz részéről ez az akarat nincs, és természetesen mi ezt tudomásul vesszük. Ezért azzal tanácskozunk, aki érdeklődik. Ilyen tanácskozások a következő hónapokban is lesznek.”

Hogy soviniszta-e vagy sem Robert Fico, azt az interjúalany nem tudja megítélni. Viszont sokat elmond a szlovák miniszterelnököt és környezetét jól ismerő Bugár egyik találó értékelése. Szerinte Fico „a kisebbségi témákat nem érzi, csak játszik. Nem belülről jönnek nála a kormányprogram azon részei, hogy a kisebbségek gazdagítják ezt az országot”, és ha ő netán nem is rendelkezik soviniszta hajlamokkal, „de a pártján belül viszont vannak páran, akiknek nagyon kemény nacionalista elképzeléseik vannak.”

Sokakban joggal merül fel a kérdés és ezt az interjúkészítők is felvetik a pártelnöknek, hogy miként alakulhatott ki az a jelenlegi fura helyzet, hogy  Fico mostanában a kettős állampolgárságot is áttoló Orbán-kormányt elfogadja és méltatja, és a korábban puhábbnak tűnő Gyurcsány- és Bajnai-kabinetet meg inkább kritizálja, a problémák gyökereivel azonosítja?

A válaszadó nem habozik őszintén fogalmazni és diagnózisa pontosságában nincs okunk kételkedni: „Szerintem ennek két része van. Az egyik az, hogy most Fico egyedül kormányoz. Ha a 83 képviselőjének azt mondja, hogy holnaptól mindegyik a bal fülével fog köszöni, akkor az úgy is lesz. Nem kell neki egyezkedni sem a Szlovák Nemzeti Párttal, sem Mečiarral. Kisebbségi témákban könnyebben mozoghat, bár azért figyelnie kell a párton belüli héjáit.

A másik dolog az, hogy komoly média-tanácsadói vannak. Erősen kerüli még a látszatát is annak, hogy visszatért a régi Fico. Az, aki az újságírókat szidta, aki a kisebbségi témákat csak figyelemelterelésre használta. Most is volt néhány ilyen kilengése – akár a maticás beszédre gondolunk, akár az újságírókkal szemben – de még mindig nem az, mint aki volt. A tanácsadói szerintem elmagyarázták neki, hogy nem kell neki ez a feszültség.”

Hasonlóképpen nincs okunk kételkedni a mostanság „ideálisnak” mondott magyar-szlovák kormányközi kapcsolatokat illetően. Íme, hogyan látja ezt a valójában álságos és szemforgató magatartást Bugár Béla:

„De kitérnék arra is: sokan mondják - nem csak szlovák, de magyarországi részről is - hogy most jó a szlovák-magyar viszony. Meg is kérdeztem Martonyi külügyminiszter urat, mit ért ez alatt? Mivel semmiféle kényes témát nem oldanak meg. Nem csak a kettős állampolgárságra gondolok, hanem sok egyéb dologra. Igen – mondta Martonyi – de a gazdasági együttműködés jó. És mennyire jó? – kérdem én, hiszen két Ipoly-hidat toltak el. Nem készültek el időben a dokumentációk Brüsszelnek, így 10 millió eurós összeget vissza kell adni. A szlovák- magyar határon átnyúló együttműködésre 176,5 millió euró lett jóváhagyva, és ennek csupán 35 százaléka lett eddig kimerítve. De már most tudjuk, hogy vissza kell majd adni pénzt. Addig a szlovák-cseh és a szlovák-lengyel oldalon 60 százalék feletti a merítés. Tehát ez volna a jó gazdasági együttműködés?