Kiket kedvelnek a románok 2013 őszén? Dobogós helyen a szerbek, a németek és a bolgárok. Sereghajtók a romák és a magyarok.

Megszólalt a héten a Népszabadságban a lap romániai tudósítója és beszámolt arról a bukaresti műhely-beszélgetésről, melynek résztvevői október elsején, egy olyan  országos  közvélemény-kutatás nyomán folytattak vitát a magyarok és románok közötti viszonyról, melynek a legfontosabb következtetése az volt, hogy a romániai közvélemény mintegy egyharmada  (29,2 százaléka) jónak vagy nagyon jónak, ugyanekkora hányada (29,1 százaléka)  pedig rossznak vagy nagyon rossznak tartja azt,  a fennmaradó részük  (37,3 százalék) szerint pedig a két nép viszonya se nem jó, se nem rossz.

A Nincs béke a magyarok és a románok között címmel közreadott Szőcs Levente tudósítás tárgya az a szakmai vita volt, melyet a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány, a Foreign Policy folyóirat és az Adevărul napilap a bukaresti Tudósok Házában rendezett meg Percepciók és realitások a román-magyar kapcsolatokban címmel.

A videofelvételen is megtekinthető tudományos fórum apropóját adó közvélemény-kutatást az  Adevărul megrendelésére készítette INSCOP Research egy, még februárban megkezdett, nagyobb szabású kutatási program keretében (Adevărul despre România). Amint azt a rendezvény házigazdái elmondták, terveik szerint kéthavonta tervezik az elkövetkezendőkben megrendezni a különféle szociológiai kutatásaik eredményeinek szakmai vitáit, olyan témakörökben, melyek a romániai társdalom számára kiemelten fontosak. Ezek közül a mostanit, az elsőt, nem véletlenül szentelték a közérdeklődésre különösen számot tartó román-magyar viszonynak.

Maga a rendezvényen vitaindítóként bemutatott szociológiai felmérés, (a kutatás szintézise itt megtekinthető) nemrég, szeptember 10 és 17 között, 1050 fős, reprezentatív mintafelvétellel készült. Ennek során az INSCOP Research munkatársai 38 megyében és a fővárosban, mintegy 70 eltérő helyzetű településen faggatóztak a felnőtt lakosság körében azt tudakolva: milyen a többségi társadalom magyarképe, illetve hogyan vélekednek a románok az országban élő többi kisebbségiekről?

A kutatás fő következtetése a fentebb ismertetett hármas többségi vélekedés volt. Annyiban viszont pontosítanánk, hogy kutatók, eredményeiket bemutatva, külön és többször is hangsúlyozták: a pozitív viszonyulást tükröző véleményeken belül, számukra fontos volt a román-magyar viszony vagy „jónak” vagy „nagyon jónak” történő minősítése és nevesítése. Ugyanígy lényegesnek tartották a negatív értékeléseket illetően a „rossz viszony ”, illetve a „nagyon rossz viszony” megkülönböztetés rögzítését is. Ennek a nüánszbeli különbségtételnek természetesen meg volt a maga jelentősége, melyekről többet tudhatunk meg, ha időt szánunk az itt elérhető tanulságos üzeneteteket hordozó grafikonok tanulmányozására.

A kutatás vezetője, Remus Ştefureac,   – tudjuk meg a Népszabadság tudósítójától – „elmondta, hogy „szűrőkérdést” alkalmaztak, s mint kiderült, helyesen: jelentős különbségek vannak ugyanis azok között, akik közvetlen tapasztalatokkal rendelkeznek a magyarokról, illetve akiknek nincs magyar barátjuk, ismerősük. Ez általában igaz a kisebbségekre. Míg a Bánságban sokkal jobb a megítélése a szerbeknek és Dobrudzsában a törököknek, addig Erdélyben érezhetően nagyobb azoknak az aránya, akik a magyar-román viszonyt jónak tartják, mint a Kárpátokon túl.”

Mint kiderült: országszerte a megkérdezettek 38,4 százalékának van magyar ismerőse. Ezt az adatot maguk a felméréskészítők is némiképp megtévesztőnek tartották és elmondták, hogy felmérésük országos mintavétel alapján készült és éppen ezért átlagolni kényszerültek. (Természetesen ez a kérdés egészen másképpen merül fel Erdélyben, Moldvában, Olténiában, Munténiában vagy Dobrudzsában.) Figyelemreméltó következtetés volt az is, hogy míg a magyar ismerősökkel rendelkezők közel fele (45 százalék) szerint jónak mondaható a román-magyar viszony, addig a magyarokkal nem érintkezők között ez az arány mindössze 16 százalék.

Érdemes megemlíteni, hogy az 1050 megkérdezettek szerint a romákkal (30,2 százalék) és a magyarokkal (27,2 százalék) rossz, illetve nagyon rosszak a román emberek tapasztalatai. Akikkel sokkal kevesebb a gond, vélték a megkérdezettek, azok a szerbek, a németek, a bolgárok, a zsidók és a törökök. A leginkább rokonszenvesek a többségi társadalom számára Romániában a szerbek és a németek (előbbiekkel 69,4 százalékuk szimpatizál, utóbbiakat pedig a románok 69 százaléka kedveli.) Őket követik a  bolgárok (67,9 százalék), a zsidók (59 százalék) és a törökök (49,9 százalék). Rajtuk kívül más kisebbségeket a válaszadók mintegy ötöde (19,4  százalék) kedveli.

A műhelybeszélgetést bevezetve szóltak a kutatók a kérdőívek feldolgozása alapján szerzett egyéb tapasztalataikról is Így arról, hogy a magyarokkal szembeni többségi ellenszenvet elsősorban a két ország egyes politikai szereplőinek tevékenysége, azaz a román és magyar politikusok választási kampányprovokációi okozza (43 százalék). A válaszadók mintegy 27,3 százaléka számára történelmi előzményekre vezethető vissza a magyar-rokonszenv hánya, míg 18,6 százalékuk úgy látja: az írott és elektronikus sajtó a fő ludas, a média „áldásos” tevékenységének köszönhető a meg nem értés és a rossz viszony román-magyar relációban. Csupán 11,11 százalékuk volt ezügyben határozatlan vagy a választ megtagadó.

Hasonlóképpen sokatmondó a válaszok szóródása az idei nagy konfliktusforrás, a székelyzászlóhoz való román-viszonyulásra irányuló kérdésre. A románok több mint fele (54,9 százalék) elutasítja azt, és semmilyen formában nem kér a székelyzászlóból. A többségi társadalom közel egyötöde, pontosabban 18,2 százaléka elfogadja a székely szimbólumot, de csak akkor, ha mellette ott lobog a piros-sárga-kék trikolór is. 11,8 százalékuk számára a székelyzászló kitűzhető, de nem a középületekre. Mindössze 6 százalékuk látja úgy, hogy azt, minden körülmények között szabadon lehetne használni, bárhol és bármikor Romániában. Figyelemreméltó, hogy e kérdést illetően viszont mind a 1050 megkérdezettnek volt határozott véleménye!

A közvélemény-kutatás egyéb, nemkevésbé lényeges következetéseit nem sorolva – mint megtudhattuk, a kutatás teljes anyaga a közeljövőben  nyomtatott formában is elérhető lesz – szóljunk inkább a  két nép kapcsolatáról szóló vitáról, úgy ahogyan erről Szőcs Levente tolmácsolásában olvashattunk a Népszabadságban.

A szakmai diskurzus szereplői olyan diplomaták, politikusok, és közéleti személyiségek voltak, mint Sergiu Celac, Románia ’89 decembere utáni első külügyminisztere, Frunda György, ex-szenátor, a miniszterelnök jogi, nemzetközi és kisebbségi tanácsosa, Asztalos Csaba az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke, Ion M. Ioniţa, az Adevărul főmunkatársa és a Foreign Policy România főszerkesztője, Călin Cotoi antropológus, a Bukaresti Egyetem professzora, Dan Dungaciu, a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány elnöke, Ioan Donca, volt budapesti, pekingi és moszkvai román nagykövet, Petrişor Peiu, volt miniszterelnöki gazdasági tanácsos továbbá több, a témában járatos szakújságíró, illetve egyetemi oktató.

A vitafórum első megszólalójaként Sergiu Celac, Románia első rendszerváltás utáni külügyminisztere a kölcsönös megnemértés és bizalomhiány kulcsfontosságú kérdésének tekintette azt, hogy „egyes fogalmak mást jelentenek a magyarok, és mást a románok számára. Ez számára a rendszerváltás utáni első napokban vált nyilvánvalóvá, amikor Horn Gyula magyar külügyminiszterként Bukarestbe látogatott. – A magyarok etnikai önkormányzást, a románok területi önkormányzást értettek az autonómia alatt. Ahhoz, hogy valós párbeszéd legyen, harmonizálni kell a fogalmainkat, már csak azért is, mert sokszor érzékenységet sérthetünk” – figyelmeztetett a tapasztalt diplomata.

A szatmárnémeti gyökereit, mint mindig, most is előszeretettel felidéző, egyébként választékos magyarsággal beszélő, hajdani kolozsvári joghallgatóból mára az egyik legtöbbet tapasztalt román diplomatává lett Ioan Donca, egykori budapesti nagykövet a felmérés eredményeit meglehetősen kiegyensúlyozottaknak vélte. Úgy ítélte meg: nem indokolt az időről-időre megnyilvánuló – mint fogalmazott – itt-ott megnyilvánuló „túlzásoknak” túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen „túlzások mindig voltak és lesznek”. Azok mindkét országban, ha olykor, mint most, a gazdasági válság miatt, fel-felbukkannak, majd le is fognak csengeni. A megnyugtató keretek adottak, a kétoldalú magyar-román alapszerződés, mely éppen az ő budapesti mandátuma alatt lett valósággá, majd ennek egyenes következményeképpen a két nagy integrációs szervezetben való közös tagság, kellő biztosítékot jelent arra, hogy optimisták lehessünk mindkét országban a jövőt illetően.

Azt se feledte el hozzátenni: „Szerinte a romániai közvélemény már nem annyira érzékeny a kétoldalú kapcsolatokra, mint korábban, annak ellenére, hogy a jobboldali magyar kormány sokszor „zavaró, szélsőséges retorikát” használ, illetve a tavalyi választási kampányban sok román politikus is elővette a magyar kártyát”. 

Fontosnak tartotta továbbá hangsúlyozni, hogy miközben Romániában a nacionalista politikusoknak leáldozni látszik és a „szélsőséges politikusok eltűntek a román közélet élvonalából”, ez a tendencia sajnos Magyarországon ma egészen más képet mutat. „Amikor 1997-ben elhagytam Budapestet, nem gondoltam volna, hogy lesz például a magyar törvényhozásban egy olyan párt, mint a Jobbik – fogalmazott és nyomatékosan – kétszer is hangsúlyozva a megszólalásában – szorgalmazta, hogy készüljön a vitára bocsátott közvélemény-kutatáshoz hasonló a szomszédországban is. Ezt szóvá téve diplomatikus volt, de ugyanakkor némiképp sokat sejtető is, amikor így fogalmazott: „érdekes lenne, milyen eredményeket hozna egy hasonló felmérés Magyarországon”.

„Nem osztotta Donca egykori nagykövet elégedettségét Ion M. Ioniţa, az Adevărul főmunkatársa – állapította meg a tanácskozáson résztvevő és arról tudósító Szőcs Levente – hiszen mint mondta, a harmincszázalékos tábor, amely rossznak tartja a két nép viszonyát, igencsak jelentős, és csak idő kérdése, hogy egy politikai erő rátelepedjen erre a szegmensre.”

Aligha lehetne vitatkozni az aggodalmait cseppet sem leplezni kívánó politikai szakíróval, aki egyben Foreign Policy România főszerkesztője is. Ő azzal érvelt: a politikusok számára a közvélemény-felmérések semmi mást nem jelentenek,  mint ihletforrást arra nézve, hogy „honnan tudnak még meríteni?” Számukra ugyanis a bármely  közvélemény-kutatásokból egyetlen adat az érdekes, ami egyben kizárólagos ösztöke is számukra: „hol állok a közvélemény-felmérésekben én?”  Márpedig egy ország lakosságának 29,1 százaléka pedig többmilliós szavazótábort jelenthet, hogy ne is számítsuk a 37,3 százaléknyi, ma éppen véleménynélkülit vagy  pillanatnyilag közömböst, ami a mindenkori román politikust felettébb pragmatikussá teheti…

Victor Ponta kormányfő tanácsosa, a volt RMDSZ-szenátor, Frunda György szintén nem osztotta Donca optimizmusát és óvott a túlzó derűlátástól. Kételyeit a közelmúlt két „nemzeti ügynek” számító focimérkőzéssel nyomatékosította. „Felhívta a figyelmet arra, hogy szeptember elején a magyar–román labdarúgó-mérkőzéssel egy időben a szerb–horvát meccs sokkal nyugodtabb légkörben zajlott. Ez szerinte azt mutatja, hogy az etnikai feszültség bármikor kiaknázható. Elejét venni úgy lehetne Frunda szerint” –­ szólt  e szavak ismertetése a Népszabadság munkatársának a tudósításában –, ha többször elhangzana például, hogy a történelem során a románok a magyarokkal háborúztak a legkevésbé. Ugyanakkor úgy vélte, a két nép viszonyában megkerülhetetlen az autonómia.” Szó szerint idézve Frundát, ez így hangzott: „Az erős önkormányzat éppen a szecesszionizmus és a föderalizmus ellentéte. A határozott nem román részről politikai rövidlátásra utal”.

Frunda egyúttal azt is felvetette, – a Népszabadság tömör tudósítása nyílván nem adhatta vissza a bukaresti vita valamennyi mozzanatát –, hogy a marosvásárhelyi egyetemkonfliktus vitáinak meg nem oldása akár az intézmény halálát is jelentheti. Mint elmondta: szerinte, ha a MOGYE ügye záros határidőn belül nem rendeződik megnyugtatóan „beléphet a képbe” Nagyvárad, és az ottani egyetem, akár debreceni professzorokkal is megoldja, azt, amit a marosvásárhelyi román tagozat hangadóinak hozzáállása nem tud, mert nem akar lehetővé tenni.

Megszólalásában Călin Cotoi antropológus, a Bukaresti Egyetem professzora is a kételyeinek adott hangot. Úgy vélte, hogy nem igazak az olyan megállapítások, hogy a magyar és a román jól kijönne egymással, ha a politikusok békén hagynák őket. A két nép viszonyát meghatározó tényezők között említette a bizalmatlanságot, amelynek egyik oka az, hogy a román államot 1918-as megalakulása óta – kimondatlanul, de mindvégig érezhetően – az az elv vezette, hogy mintha jobb lenne a kisebbségek nélkül”.

Hogy a mindennapok szintjén sem történt meg az óhajtott történelmi megbékélés a román és a magyar nép között, arról Asztalos Csabát, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnökét idézte cikkében Szőcs Levente. Ő arról számolt be, hogy a hivatalához érkező panaszok egyértelműen jelzik: a kiegyezés érdekében – és erre éppen a most megismert közvélemény-kutatás adatai bizonyítják – még bőven van tennivaló.

Hadd tegyük ehhez hozzá, hogy Asztalos a bajok forrását elsősorban abban látja, hogy míg de jure a román-magyar megbékélésnek többé-kevésbé adottak a jogszabályi feltételei vannak, a gyakorlat ezekből vajmi keveset igazolt vissza. A románok és magyarok párhuzamos világban élnek, mondta el a diszkriminációellenes testület vezetője, és ennek a nemkivánt állapotnak a tartósításában egyik meghatározó tényező az, hogy nincs „átjárás” a román és magyar sajtó között. A mai politikacsinálók se tesznek ennek érdekében szinte semmit,majd felidézte: utoljára a Năstase kormány kommunikációs stábjának volt fontos, hogy a kormányhonlapon napi rendszeres romániai magyar sajtószemlét is olvasni lehessen.

A tanácskozáson elhangzottak alapján – mint kiderül a Népszabadság cikkéből – az ex-budapesti román nagykövet által képviselt derülátó álláspontot, ha a politikusok és elemző-szakértők nem is, de az üzleti élet szereplői, tapasztalatok alapján joggal tudják képviselni. Íme hogyan vélekedett az üzlet világából érkezett meghívott, Petrişor Peiu üzleti tanácsadó: „ha üzletembereket kérdeznének meg a magyar-román viszonyról, elenyésző lenne azoknak az aránya, akik szerint a dolgok rosszul mennek. A két ország közötti kereskedelmi forgalom nyolcmilliárd euró körüli, tizenegyezer magyar cég van Romániában 34 ezer alkalmazottal, és hatezer román vállalat van bejegyezve Magyarországon.”

Mindehhez csupán annyit tegyünk még hozzá, ami a tanácskozáson is megfogalmazódott: „ma Románia Németország után a második legnagyobb piac Magyarország számára, miközben Magyarország Románia számára az ötödik a rangsorban. Számos nagyvállalt pedig Budapesten keresztül érkezett Romániába.” Vajon ez valóban a kitörési pont ez lehet? Netán ez hozhatja el a megoldást? Ez elegendő muníció lehetne arra, hogy igaza legyen a Nincs béke a magyarok és a románok között cikk felvezető mondatának: „Nagy a bizalmatlanság, a magyar és a román jól kijönne egymással, ha a politikusok békén hagynák őket?”…

Vajdaság: Miért járta be az egész magyaroklakta vajdasági térséget több mint 700 VMSZ aktivista a napokban és miről próbálták őket meggyőzni?

Megszólalt héten Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke és nem mellesleg a vajdasági parlament első embere és Varjú Mártának, a Magyar Szó főszerkesztőjének nyilatkozva gyakorlatilag egyetlen kérdésre összpontosított: hogyan áll Vajdaság-szerte a magyarországi választói névjegyzékre való feliratkozás ügye és mi volt ebben a kampányszerű akcióban a VMSZ szerepe?

Az emberek örömmel fogadták a segítséget – sommázza már az interjúcím a beszélgetés fő mondanivalóját és a pártelnökkel folytatott dialógusból megtudhatjuk a részleteit is annak a kezdeményezésnek, melynek célja az volt, hogy minél több vajdasági magyar éljen a magyarországi választői névjegyzékre való a feliratkozás lehetőségével.

„Lassan egy hete aktivisták kopogtatnak be Vajdaság-szerte a magyar lakossághoz, segítő szándékkal, hogy a magyarországi választői névjegyzékre a feliratkozás lehetőségét megkönnyítsék. A polgárok örömmel fogadják őket, egyértelműen igénylik a közvetlen típusú kommunikációt. Itt-ott disszonáns hangokat is hallani elvétve, akadnak olyanok, akik nemtetszésüket nyilvánítják. Az akciót a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezte és szervezte – indítja cikkét a főszerkesztő asszony, és hamar kiderül: Pásztor az egy hete tartó és a napokban véget érő „nagy terepi akciót” hasonló fontosságúnak ítéli, mint a négy évvel ezelőtt szervezett választói névjegyzékbe való feliratkozást, amikor a tét a Magyar Nemzeti Tanács megalakítása volt.

Hogy miért látta ezt fontosnak a legnagyobb vajdasági magyar párt elnöke és miért dolgozott ezen, több mint 700 ember, bejárva az egész, magyaroklakta vajdasági térséget, gyalogolva, emberekkel beszélgetve, őket győzködve, arról így vélekedett Pásztor: „Erre a fajta segítségre szükség volt. Azok az emberek akik – több tízezerről beszélek – megkapták a választási irodától a levelet, hogy feliratkozhatnak a magyarországi választási névjegyzékre, nekik több mint 90 százaléka, ha nem segítettünk volna, nem tudott volna megbirkózni a feladattal. Nem azért, mert képtelenek lettek volna rá, hanem azért, mert a mindennapok gondja-baja egyszerűen elsodorta az emberek figyelmét ettől a dologtól. Azzal, hogy most mindenkit megkeresve fizikailag is segítettünk az iratok kitöltésében, hogy aláírták és borítékolták, majd leragasztották a névjegyzékre való feliratkozást, azt gondolom, hogy ezzel jelentős előrelépést tudtunk elérni. Másrészt, bebizonyosodott, hogy az emberek örömmel fogadták a segítséget, bátran merem állítani, hogy a több tízezres megkeresés eredményeként talán az ember a két kezén meg tudná számolni azokat a kellemetlen szituációkat, amelyekben egyáltalán valakinek is része volt. Világosan kiderült az is, hogy az emberek kimondták, hogy az, hogy a magyar parlament lehetővé tette a magyar állampolgárság felvételét és a szavazati jogot, ez a vajdasági magyar emberek túlnyomó többségében, erkölcsi kötelezettséget jelent, arra vonatkozóan, hogy ezzel a joggal éljenek, ily módon visszaigazolva a gesztusnak a fontosságát. Ez az akció ezt hivatott elősegíteni.”

A regisztrációs borítékbegyűjtéssel („A választásra jogosító borítékot az érintett polgár leragasztja és odaadja az aktivistának, azokat el fogják juttatni a főkonzulátusra, a főkonzulátus pedig a megfelelő módon továbbítja Budapestre.”) a VMSZ két legyet ütött egy csapásra, hiszen az akcióval párhuzamosan a VMSZ aktivisták kihasználták a lehetőséget, és bővíteni igyekeztek a jövő évi nemzeti tanácsi választásokon szereplőknek a körét.

A Magyar Szó interjúalanya nem is tagadja, hogy az általa vezetett szervezetnek ez is volt a célja. A pragmatizmus jegyében fogant indíttatásról, melynek jogszerűségét az interjú egy másik helyén érvekkel is alátámasztja, így vall: „több tízezren négy évvel ezelőtt nem iratkoztak fel a magyar választási névjegyzékre, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a nemzeti tanácsi választásokon szerepet lehessen vállalni és voksolhassanak. Kihasználván ezt a terepi munkalehetőséget, elmondtuk azt az embereknek, hogy aki fel akar iratkozni, az megteheti. Nagyon nagy volt az érdeklődés, mondhatni legalább akkora, mint a magyar választási névjegyzék iránt. Sokan szerették volna bepótolni azt, amit elmulasztottak négy évvel korábban, vagy ami egyszerűen csak elmaradt.”

Pásztor az interjúban üzen azoknak is, akik szűkebb pátriájában, de azon túl is zaklatásként értelmezik ez a kettős indíttatású házról-házra járást. Szerinte amit tesznek és aminek az élére álltak se nem zaklatás, se nem háborgatás, „hanem úgy általában a személyes kapcsolatépítés szempontjából mindenféleképpen az eddigi gyakorlatot megerősítő utalás.” Mint mondja: „Nekünk az az érdekünk, hogy egy határon túli elképzelt Kárpát-medencei versengésbe, a vajdasági magyar közösség jól teljesítsen, ez az elemi érdekünk, azért, mert ezzel bizonyítjuk, hogy az a mondat, ami arról szól, hogy mindig az egyetemes nemzetnek a részeként éltük meg önmagunkat, igaz. Azt gondolom, hogy ennek érdekében minden olyan lépés, amit meg kell tenni az indokolt, és minden lépés, amelyik ennek a megvalósítását gyengíti, az nemzetellenes és másnak az érdekeit szolgálja. Egészen biztos vagyok abban, hogy az említett műfajban jól fogunk teljesíteni és ezzel is visszaigazoljuk azt a figyelmességet és támogatást, amit előző években is élveztünk különböző programok megvalósítása érdekében”.

Természetes és messzemenően indokolt véleménye szerint az anyaországi odafigyelés, a támogatás elismerése, hiszen „ha a támogatás nem lett volna, nem lenne most ösztöndíj, nem lenne lehetőségünk az Európa kollégiumra, s arra, hogy más alapokon működjön a médiahálózatunk, mint amilyenen most működik, és a művelődési életben sokkal kevesebbre lennénk képesek. Ez a fajta építkezés az, ami előre visz, s külön örülök annak, hogy ez a vállalkozás minden jel szerint sikeres volt. Csak az ilyen érdekképviselet a járható út. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden fenékig tejfel, s azt sem, hogy a létező problémákról, amelyek felmerülnek, realitásként nem kell beszélni”.

Ha az anyaország a vajdasági magyar közösség megmaradása és megtartatása érdekében politikailag és anyagilag, az itteni magyarság legitim céljainak a messzemenő figyelembevételével akar és tud segíteni, azért köszönet jár és elismerés – állapítja meg a VMSZ elnöke. Viszont az obskúrus támogatásokból, olyan a „segítségből”, mint amilyet e héten a Jobbik és baráti köre Strasbourgban „nyújtott”, Pásztor és a VMSZ tagsága és szimpatizánsainak népes tábora nem kér!

Miről is van szó? Tomislav Nikolić szerb elnöknek az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének ülésén történő látogatásához időzítve Gaudi-Nagy Tamás, a Jobbik országgyűlési képviselője, Emberi jogi jogsértések Szerbiában címmel „közmeghallgatást” szervezett a vajdasági magyarok helyzetéről. Ezen szót kapott László Bálint, a Magyar Remény Mozgalom vezetője, Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke és a délvidéki magyarok jogvédelmével foglalkozó Árgus Egyesület elnöke, Bozóki Antal. Nikolić ET-felszólalását megelőzően pedig az ET székháza előtt mintegy harminc fő demonstrált azért, hogy „szűnjön meg Délvidéken a magyarellenes erőszak, és Szerbia biztosítson területi autonómiát az ott élő magyaroknak”.

Akkor a Kossuth Rádiónak nyilatkozva Pásztor István kifejtette: „kártékony volt a két vajdasági magyar párt és egy civil szervezet, valamint anyaországi képviselők délvidéki magyarság helyzetét ismertető strasbourgi akciója.”

Most, az interjújában még határozottabban fogalmazott: „Az elmúlt egy-két napban és az elkövetkező napokban is hangos lesz majd a sajtó, attól a közszerepléstől, ami éppen a napokban Strasbourgban zajlik a Jobbik szervezésében. Ebben itteni marginális politikai és közéleti támogatással bíró szervezetek is részt vesznek. A szívük joga, hogy ezt megtegyék a Jobbiknak is és azoknak is, hogy függetlenül a közösségi támogatottságtól erre vállalkoznak, viszont kötelességük is, hogy a mondataiknak a tartalma tekintetében arra törekedjenek, hogy ne okozzanak nagyobb kárt, mint amennyi hasznot hajtanak. Az a fajta mondatáradat ami már elindult a részükről a napokban, azt gondolom, hogy messze elrugaszkodott a valóságtól, olyan torz képet fest a vajdasági magyar közösség mindennapjairól, amely nem szolgálja az előrelépést és az előrehaladást. A normális vajdasági magyar embernek nem ambíciója, hogy a Vajdaság olyan legyen mint Koszovó, és az sem, hogy a vajdasági magyar közösség olyan helyzetben éljen, itt Vajdaságban, mint amilyenben a Koszovó területén a szerb közösség él. Nincs olyan napi politikai érdek, olyan egyéni és kis csoportos politikai érdek, amely ezeknek a törekvéseknek ilyen módon helyet, lehetőséget vagy teret kellene biztosítania. Ez nem járható út, az egyedüli helyes és járható út az egy általános realitáson, a méltányosságon, a kimértségen és az őszinteségen alakuló párbeszéd.”