Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 22-28.)
Vajon hungarikum lesz-e nemsokára az Audi TT sportautó és a veszprémi püspök királyné koronázási joga?
Olvasóink megtapasztalhatták, hogy a nemzetpolitikai tárgyú írások tallózása során következetesen figyeltünk azokra a cikkekre, tudósításokra, melyek tárgyát a nemzeti értékek világa, a hungarikumok képezik. A magyar nemzeti identitás megőrzésének és fejlesztésnek erről az egyre nagyobb kormányzati támogatottságnak örvendő és nemzetstratégiai jelentőségűnek kikiáltott eszközrendszeréről, melyet törvénnyel kívánt szabályozni 2012-ben a budapesti parlament, többször elmondtuk: ha volt is nemes szándék a kezdeményezők részéről, nem lett belőle sikertörténet, sőt ezer sebből vérzik. Olyan, hol kacajra gerjesztő, hol pedig szégyellnivalón siralmas anomáliákat hozott felszínre a különböző szintű értéktárak létrehozása, amiben nem sok köszönet volt. Nem titkoltuk korábbi megszólalásainkban azt sem: a különböző szinteken nevesített magyarságteljesítmények megnevezése és azok hungarikummá minősítése olyan benyomást kelt a szemlélőben, mintha egy kirakodóvásáron váratlan orkán söpört volna végig, majd annak elvonultával az ijedt árusok a következő szélvihartól félve, egyetlen ponyvára gyűjtötték volna össze az összekeveredett, egymáshoz nem illő portékáikat.
Előző cikkeinkben már 2013 júliusában, majd 2013 októberében, legutóbb pedig idén januárban tettük szóvá azokat a furcsaságokat amelyek köznevetség tárgyává tették a Hungarikum Bizottságot. Keserűen állapítottuk meg, hogy mindaz, ami történik az ún. Magyar Nemzeti Értékek Piramisépítésében, ahol éppúgy hungarikum lehet a vajdasági kései szegfű és a fekete kökörcsin, mint Puskás Ferenc életműve vagy éppen a karlócai béke, olyan forintmilliókba kerülő intézményes zabhegyezés, amely politikusokat és tudósokat minősít és persze, távolról sem pozitívan. Keserűen állapítottuk meg, hogy az Orbán kormány államtitkárai, sőt egy minisztere is, továbbá más közéleti szereplők, (köztük külhoni párt elnöke, sőt akadémikus is), még annyi fáradtságot sem vesznek, hogy elolvassák azokat a lajstromokat, melyek „hitelességéhez” a nevüket adták. Ha ezt megtették volna, bizonyára feltűnik nekik e listák megannyi, derűt és haragot egyszerre kiváltó képtelensége, köztük esetleg még az is, hogy a „Lendvai népmesemondás” már csak azért sem lehet vajdasági hungarikum, mert Lendva nem Vajdaságban található, hanem a szlovéniai Muravidék központja.
Elmondtuk immár többször: a szánalmas és nevetséges magyarságpolitikai produkciónak ebben a formában nem sok értelme van. Itt nemcsak a kürtöskalács-háborúra gondolunk, melynek gyermetegen kínos részleteiről e helyen bővebben is értesülhettek a maszol olvasói, hanem arra is, hogy a Magyar Nemzeti Értékek Piramisának csúcsán, a Hungarikumok 50 termékét felvonultató vegyesboltja, ahol egymás mellé kerül a magyar szürkemarha és Gróf Széchenyi István szellemi hagyatéka, a Herz Classic téliszalámi, meg a Pick szalámi és a Vizsolyi Biblia, az ILCSI szépítőfüvek és natúrkozmetikai termékcsalád és Neumann János életműve, mosolyra késztető. De az is, hogy a hízott libából készült étek az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátsággal, a 100 tagú cigányzenekar pedig a karcagi birkapörkölttel egymás mellé került a nemzet tisztelettábláján. Ez a nemzeti gúla inkább vegyes felvágottnak tekinthető, mintsem tiszteletet sugalló Pantheonnak. Emlékmű ez a javából, de milyen?
A jobbítás szándékával általunk megfogalmazottak falra hányt borsónak bizonyultak. Legutóbbi hungarikum-kórképünk megjelenése óta ez a közpénzből jelentős summákat felemésztő nemzeti pótcselekvés gőzerővel folytatódott, sőt e nemzetstratégiai sikertörténet újabb győzelmi jelentéseiről értesülhettünk Fazekas földművelésügyi minisztertől, a Hungarikum Bizottság elnökétől a közelmúltban.
A „jeles” magyarságpolitikai tettek nyomába eredt a 444 újságírója, Kasnyik Márton, aki a lapjában ezen a héten megszólalt, és aki, e hónap folyamán, immár másodjára szemrevételezte a példa nélküli nemzeti identitásőrző- és fejlesztő makacs küzdelem dicsőségtáblára kívánkozó „megvalósításait”.
Mielőtt átadnánk neki a szót, hadd jegyezzük meg, hogy mindeközben a törvényalkotó is lépett. Úgymond, „hosszú előkészítő folyamatot követően, figyelembe véve a Hungarikum törvény végrehajtásának közel három éves tapasztalatait és az újabb elképzeléseket”, módosította a korábbi jogszabályt, a 2012. évi XXX. törvényt és megalkotta a július elején hatályba lépett új regulát, a 2015. évi LXXX. törvényt.
A módosítással a jogalkotó elsősorban a határokon túlra kívánt üzenni, mert a fő szándék az volt, hogy technikai és értelmezésbeli pontosítások mellett új alapokra helyezze és a belföldi gyakorlatnak megfeleltesse a külhoni értékgyűjtést. A célt így rögzítette a törvényhozó: kívánatos „hogy az országhatárokon kívül ugyanolyan lendülettel folyjon a nemzeti értékgyűjtő, más néven „hungarikum mozgalom”, mint az országhatáron belül. A módosított jogszabály ehhez kívánt több ösztönzőt és lehetőséget teremteni.”
A módosított törvény sok mindent szabályoz, de sajnos nem tér ki a létező értéktárak revíziójára. Így mindmáig ott éktelenkednek például a külhoni dicsőség listán azok a hahotára késztető, általunk már két évvel ezelőtt is kifogásolt tételek, ahol a hajdani ügybuzgó illetékesek a horvátországi kakasütést „magyarították” a semmit sem jelentő kaksütésre, népmesemondása révén a Lendvát áthelyezték Vajdaságba, és lett magyar nemzeti kincs Vajdaságban, de csak és kizárólag ott, a földikutya, a Tisza-mente (ugye, máshol nincs ilyen?) meg az amúgy Dél-Európától Közép-Ázsiáig honos vetővirág vagy éppen az a homoki nőszirom, mely Erdélyben éppúgy megterem, mint számos más helyen is.
Aktualizált törvény tehát most már van, benne Megyei, Tájegységi, Települési, Ágazati és Külhoni Magyar Értéktárral, azok pedig telis-teli – mint láttuk – „magyarság-csúcsteljesítményekkel”. Utóbbi nemzeti dicsőségtáblán a 70 százalékot a vajdasági magyar értékek képezik, míg az 5 és fél százalékos részarányú Erdélyt, Felvidék is, meg Kárpátalja is lekörözi. Az erdélyi magyar értékek száma mindösszesen öt, így bennünket még a Mura-vidék is megelőz. De sebaj. Most, a friss törvénymódosítással fellendülhet az erdélyi magyar értékkeresgélés, s talán hungarikummá léphet elő nemsokára a Lövétén, a 853. házszámon bejegyzett siculorikum, a „Zöld Erdély” Egyesület is. Elvégre immár törvényileg is megnyílt a külhoni, így az erdélyi magyar „kreatív értékgyűjtők” számára is a Hungarikum Bizottság kasszája. Közben pedig amúgy is biztató friss hírek érkeztek a Duna partjáról minap: egy héttel ezelőtt a belhoni „kincskeresőknek” a nemes testület 249 836 751 forint támogatást osztott ki.
Merjük ezt a tettekre serkentő felhívást már csak azért is e helyen közhírré tenni, hiszen a startpisztoly már eldördült. Meg Lövétén, de nem csak ott, pénzmagot hozhat, ha a nagyérdemű tőlünk is megtudja azt, amit a friss törvénymódosítás után alig két nappal, július 5-én, Szakáli István Loránd agrárfejlesztésért és hungarikumokért felelős helyettes államtitkár a délvidéki Magyarkanizsán megrendezett Kanizsa Feszten (tényleg, mikor lesz az ősi magyar szó, a „feszt” is hungarikum?), a „hungarikum utca” megnyitóján elmondott: „a hungarikum törvény a nemzetben való gondolkodás része. A hungarikum törvény megléte jól példázza, hogy lehet bátor nemzeti törvényeket hozni. Maga a törvény teljes egészében a magyarságról szól, éljenek azok bárhol a világon.”
Addig is, míg a külhoni pályáztatás „folyamatba lesz téve”, mint Móra Ferencnek az átokházi pusztán lakó Mihálya, lássuk, milyen kitűnő példákat sikerült Pannonhonban fellelni a 444 hungarikum-ügyekben járatos munkatársának. Ő lelkiismeretesen kutakodott, majd azokat felleltározva, megtalálta a tíz legpotenciálisabb új hungarikumot.
A most szót kérő Kasnyik Márton korábbi cikkében, az Elértünk a hungarikumcsúcsra, kipukkadhat a lufi?-ban kétségbeesetten konstatálta, hogy nagy a baj a hungarikum-világban: „Rohanó és még inkább növekedésorintált világunkban azonban nem tudunk nem fölfigyelni egy aggasztó jelenségre: a hungarikumok számának növekedési üteme vészesen csökken!”
Annak ellenére, hogy „a kiemelkedő nemzeti értékek száma 126-ra, a hungarikumok száma pedig 50-re emelkedett” – mint közölte azt a Földművelésügyi Minisztérium –, „vészesen lassulni kezdett a növekedési ütem. 2014 harmadik negyedéve óta csak 2-3 új hungarikum került be az értéktárba minden évszakban, míg korábban bőven 5 felett volt az évszakonként számolt átlag. Mivel az elején még eleve kevesebb volt a hungarikum, ezért a lassulás százalékos üteme kifejezetten drasztikusnak mondható.”
Az aggasztó trend láttán óhatatlanul felmerült benne a kérdés, „van-e annyi értéke a magyarságnak, hogy még hosszú évekig kitartson ez a lendület? Helyezhető-e még érték az értéktárba, mekkora tartalékokkal bírunk e téren? Vagy kimondhatjuk-e, hogy egyfajta hungarikum-buborék keletkezett, ami a korábbi, túlzott ütemű bővülés miatt alakult ki, és rövidesen kipukkadhat, hogy aztán ráállhassunk végre egy fenntartható hungarikumnövekedési pályára?”
Szerzőnk annak érdekében, hogy érzékeltesse: milyen utánpótlása lehet a hungarikumoknak, bemutatta a hungarikummá válás folyamatát. „Alapvetően az a hungarikum, amit a Hungarikum Bizottság hungarikummá nyilvánít. Ebben megkerülhetetlen szerepet játszik a Nemzeti Értékpiramis – hivatalos nevén Magyar Nemzeti Értékek Piramisa –, ami a következőképpen épül fel:
„A piramis alján tehát még csak egy mezei javaslat a potenciális nemzeti érték, ami három csatornán keresztül áramolhat tovább az értékpiramis felsőbb szintjei felé. Ha először a Települési Értéktárba vették fel, akkor előbb még tovább kell lépnie a Megyei Értéktárba. Viszont javasolhatnak nemzeti értékeket a minisztériumok is (Ágazatai Értéktár) és külhoni magyarok is (Külhoni Értéktár).”
Kasnyik korábbi cikkében vázolt fejtegetéseinek kimerítőbb ismertetésére már nem is vállalkoznánk, csupán az olvasó figyelmébe ajánljuk az alábbi organigrammot a hungarikummá válás folyamatáról. Mint látható, a funkcionális, szervezeti és hierarchiai viszonyok tökéletesen tisztázottak: „a gép forog”, de az alkotó nem pihen, hanem várja a mezei és a „szabályozott” kezdeményező bárhonnani hungarusok javaslatait.
Kasnyik Márton sem pihent. Mivel törvény, meg organigram-adta joga, hogy kezdeményezzen, áttekintette az előválogatónak minősített pannonhoni megyei értéktárakat és megtette a megalapozott, dokumentált javaslatait. Lássuk hát A tíz legpotenciálisabb hungarikum érző kebel szívét-lelkét melengető, a határokon túli magyarok nemzeti identitásának gondjaira gyógyírt hozó és a „kreatív értékgyűjtésekre” mintául szolgáló magyarhoni Nemzeti Panteon várományosainak lajstromának szentelt friss megszólalását.
A cikk egy általános körképpel indít. Abból kirajzolódik a felelősségteljes nemzetstratégiai munka szervezeti-intézményes feltételrendszere, de képet kaphatunk a hungarikum-képzési szakértő tevékenység személyi és tárgyi követelményekről is:
„Az elmúlt évek újszerű kormányzati törekvései és civil erőfeszítések nyomán elindult hungarikumipari kunjunktúra alapját az értéktár-infrastruktúra dinamikus bővülése jelenti: tudniillik nem csak az országos szintű és illetékességű Hungarikum Bizottságban folyik lázas ötletelés és a nemzet értékeinek mérlegelése, hanem az összes megyében van értéktárbiztottság, hiszen törvény írja elő, sőt rengeteg – inkább ezer, mint több száz – településen is alakult ilyen. A bizottságok tagjai néhol ingyen, a hungarikumizmus iránti lelkesedéből dolgoznak, veszik számba a helyi értékeket, de sokkal jellemzőbb, hogy jut 1-2 millió forint erre a nemzetstratégiailag is fontos munkára: egy kis költségtérítés, benzinpénz, kávé, miegyéb.”
A Nemzeti Panteon-építésben a Duna-Tisza közében vannak jeleskedők éppúgy, mint megvetést érdemlő kullogók. Az országos kép sajnos azt mutatja, hogy a főváros és néhány megye nem értette meg az idők szavát. Ők már-már mintha szabotálnák a törvényt, mint egykor a kulák a kollektivizálást. Mások pedig csak formálisan tettek eleget a jogszabály követelte kötelességüknek:
„A bizottságok sajnos nagyon egyenetlen tempóban dolgoznak. Budapesten például nincs értéktár (ahogy a legtöbb kerületben sincs), üres a Zala, a Csongrád, a Vas és a Nógrád megyei értéktár is, annak ellenére, hogy a bizottságok létrejöttek. Annyira, hogy Vas megyében még el is vagánykodtak vele a helyi illetékesek, hogy élen járnak települési értéktárbizottságok számában. És még sincs megyei értéktár.
Baranya megye egyelőre összesen 5 értéket volt képes felsorolni az 1,2 milliós támogatásból készült tematikus sablonhonlapján. (Néhány megye megelégedett azzal, hogy egy-egy aloldalt hozott létre a megye honlapján, de sokan, például Komáromban és Szabolcsban megadták a módját: külön honlapot gyártattak az értékeknek.)”
Tőlük, ezek szerint csak gondos körültekintéssel érdemes tanulni a most páratlan lehetőséget kapó külhoni magyaroknak, így a mi tájainkon is „kreatív értékgyűjtésekre” ezután koncentrálni kívánóknak. Ott kell majd inkább kapcsolatot keresni és tanulni a jó példákból, ahol „szinte forgószélszerűen söpört végig a hungarikummánia, és az emberek lekesedése pillanatok alatt csurig tölötte a helyi értéktárakat.” Kasnyik Márton kész útmutatóval is szolgál számukra: „Kiskunhalas egymaga fel tudott mutatni 61 (!!) települési értéket, az ország második legkisebb megyéje, Tolna pedig meg sem állt százig.”
Sajnos a Győr-Moson-Sopron megye értéktárából a legmenőbb hungarikumjelöltet csak kellő óvatossággal tudjuk példaként külhonba ajánlani, mert ott kifejezetten helyspecifikus a leendő magyar nemzeti érték. Ő az Audi TT, amiről szerzőnk joggal állapítja meg: „Itt gyártják, hát a miénk!” – majd hozzáteszi: „Alig várjuk, hogy felterjesszék a kiemelkedő nemzeti értékek közé, mert egy ilyen autónak nyilván kevés a mostani megyeikumi státusz.”
A hungarikum várományososok második helyezettje esetében már fellélegezhetnek a külhoni kreatív példa- meg értékkeresők: a kunhímzéshez, az ún. Karcagi feketéhez hasonló népi textília bárhol fellelhető a Kárpát-medencében. Persze a reménybeli hungarikummá kooptálás esélyeit jelentősen javíthatja egy sikeres lobbitevékenység. A Karcagi feketét illetően a 444 szerzőjének nincs kételye, hogy a jellegzetes kunsági hímzésből hamarosan lajstromozott hungarikum lesz, hiszen „Karcag annyi mindenben élen jár. Talán nem véletlen, hogy két minisztert is adott a kormányba. A hungarikumizmusnak is komoly bástyája a kunok fővárosa. Az első hungarikumok között volt a karcagi birkapörkölt, de van még bőven utánpótlás. Például a karcagikumok közül már a Jász-Nagykun-Szolnok megyei értéktárba katapultált kunhímzés, amely szabályos horogkeresztes mintázatával különösen népszerű lehet a rendezett frizurájú szélsőjobboldali ifjúság körében.”
A következő négy hungarikumesélyes megyeikum közül kettő példaként kissé „neccesnek” tűnik, de a másik kettő már biztos nyerő és üzenetértékű is külhoniak számára, hiszen ők, hasonló formában fellehetők a Kárpát-medence más tájain is. Így nem reménytelen a helyzete a mi tájainkon sem a magyar nemzeti értékek kutatására most szakosodóknak. Mivel Paks a Magyar atomenergetikai szaktudás révén az Audi TT-hez hasonlóan helyspecifikus Tolna megyei érték és esélyes hungarikum-várományos, ez aligha lehet követhető minta, akárcsak az 1857-ben égből hullott Kabai Meteorit, ami „korábban az űr értéke volt (világűrikum), de amióta becsapódott, magyar értékké lett, pontosabban hajdú-bihar-megyeikummá.” De, ha jobban meggondoljuk, nekünk Erdélyben efféle világűrikum-ügyben is lehet még keresgélnivalónk. Elvégre a máramarosi Borkútra öt évvel hamarabb csapódott be a nevezetes Borkúti Meteorit, mint Kabára az övék. Ha valaki pedig még azt is bebizonyítja, hogy Szedorek gazda, akinek kertjébe hullott 1852 október 13-án az égi ajándék tősgyökeres magyar volt, miénk lesz a hitelesebb meteorit-hungarikum.
A Kasnyik lista negyedik és hatodik helyezettjével még ennyi gond se lehet, a megnevezettek remek kiindulópontként szolgálnak, és követhető példát mutatnak fel sok-sok külhoni értékvadásznak. A Kárpátoktól le az Al-Dunáig mindenütt könnyen fellelhető hasonló magyar nemzeti érték, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik büszkesége, a Zümi szörpök. Csak az indoklásnál kell majd vigyázni, hogy legalább oly meggyőző legyen a külhoni kezdeményezők érve, mint a nyíregyháziaké: „Hiszen első ránézésre is látszik, hogy egy kiváló csomagolású, kiváló beltartalmú termékről van szó.”
Nemkülönben jó eséllyel szállhatnak a hungarikum-versenybe a jövőben erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és más régióbeli magyar kukoricapehely-készítők is, hisz erre a kitűnő pannonhoni példa adott. Szerzőnk Komárom-Esztergom Megyei Értéktárban fedezte fel a hungarikum-esélyes magyar nemzeti értéket, a Császári Csemegét. Az ottani kincsügyi illetékesek érveinek megalapozottságához kétség nem férhet: „A Vincze és Tsa Kft által gyártott Császári Csemege termékcsalád nem csak országosan, hanem egész Európában ismertté tette a falunkat, hiszen árubemutatókon, kiállításokon, büszkén hirdeti megyénkhez, falunkhoz való tartozását. Mindazonáltal hogy elismert és közkedvelt egészséges termékeket gyárt, tovább öregbíti a magyar termék hírnevét Európa szerte. (A Fradi Snacket is ők gyártják.)”
A 444 hungarikum-szakértőjén némiképp kifogott a Veszprém Megyei Értéktár tanulmányozása, de nem adta fel egy könnyedén. Huszonöt megyeikum között megtalálta a leginkább hungarikumok sorába joggal besorolhatót. Ez pedig: A veszprémi püspök királyné koronázási joga, mint szellemi örökség. Merné-e valaki állítani, hogy dicső múltunkból ne lenne példa ehhez hasonló hungarikum-jelölés akár dokumentáltabb indoklására? Példák tucatjait sorolhatnánk, de nem tesszük, ezeket hadd találják meg Dévénytől Bereckig a „kreatív értékkeresők.” Inkább olvassuk szerzőnk érvelését: „Hogy egészen pontosan mit jelentett, hogy a veszprémi püspöknek királyné-koronázási joga volt, azt nem értem teljesen a magyarázó szövegből. De most már amúgy sem koronázhatnak senkit a veszprémi püspökök, mert „1946-ban a köztársaság kikiáltása hatálytalanította a veszprémi püspök koronázói és kancellári jogkörét, és az államforma megváltozása eleve szükségtelenné tette ennek a címnek a használatát”. A francba! Amíg újra meg nem kapják a koronázási jogot, addig veszprémikumizálódott formában kell átvészelniük a vészterhes időket.”
A tíz legpotenciálisabb hungarikum listán a nyolcadik és kilencedik helyre a morfium és az 1848-49-es magyar szabadságharc első jelentős ütközete, „Az 1848. szeptember 29-i csata” került. E hungarikum jelölések indoklását itt, helyhiány miatt már nem részleteznénk. Csupán megemlítjük, hogy a morfinnyerés és morfingyártás ipari módszerét kidolgozó Kabay János teljesítményével összevethető értékteremtésben a mi tájaink magyar feltalálói is adtak a nemzetnek, a csata-hungarikumok tárháza a Kárpát-medencében históriánk alapján pedig egyenesen kimeríthetetlennek látszik.
A 444 cikkének listáján a tízedik helyezett hungarikum-esélyes nemzeti kincs nemcsak a kedvencünk, hanem minden magyarok(is)lakta külhoni magyar település számára hungarikum-ügyben követendő utat mutat. Röviden: „Minden érték és kincs, amit Öskü Község egyesületei őriznek.”
Kicsit bővebben pedig: „Öskü település igazi mintaközség, itt minden tizenötödik lakosra jut egy kiemelkedő érték, mert gyakorlatilag mindent felvettek a település értékei közé, amit csak lehetett. Például nem csak a templomot, hanem még ezt az előtte álló szobrot is:
Hogy a Nesó Sándor csont-, szaru, és fafaragó népi iparművész által alkotott Ösbő vezér szobor mellett még mi mindent emelt be a Veszprém közeli falu a települési értéktárába, azt nem áruljuk el. Az érdeklődést felcsigázandó csupán annyit mondunk: aki ide kattint, csak ámulhat, hogy mennyi kincset és értéket őriz és ápol az Öskü Községi Kertbarátok Egyesülete és az Árvalányhaj Turisztikai Egyesület.
Maradéktalanul igaza van Kasnyik Mártonnak: „Minden érték és kincs, amit Öskü Község egyesületei őriznek” legyen mihamarabb hungarikum!