Ara-Kovács Attila egy justizmordról és az érthetetlen budapesti hallgatásról: „a roppant nemzeti célok mögött valahogy elveszett Nagy Zsolt ügye”

Megszólalt a héten Ara-Kovács Attila, a Magyar Narancs diplomáciai jegyzetírója és a Konstruált perek ott, cinkos hallgatás itt címmel közreadott írásában arról cikkezik, hogy miközben Tőkés román kitüntetésének megvonása miatt a magyar kormány nevében határozottan tiltakozik a külügyminiszter, a félmilliomodik, amúgy megkülönböztetett módon favorizált, friss magyar állampolgár eskütevőjét pedig látványos elemekkel megtűzdelt, nem mindennapi ceremóniával köszöntik Budapesten, eközben az igazságtalanul meghurcolt és ártatlanul börtönbüntetésre ítélt Nagy Zsolt ügyében az Orbán-kabinet mély hallgatásba burkolózik.

Tartalmi összegzőnek szánt bevezetőnkben a diplomáciai jegyzetírónál lényegesen diplomatikusabban fogalmaztunk. Tettük ezt azért, mert Ara-Kovács Attila (A Ceauşescu-rezsim elleni ellenállás emblematikus alakját aligha kell az olvasóinknak bemutatni) cikkében van egy olyan jelző, mely nem helyén való és méltatlan, ha Böjte Csabáról van szó. Mert az a jelző, a ferences szerzetes esetében mélyen igazságtalan, fölöslegesen bánt, sőt sért. Ezt a jelzőt az értelmező szótár „szeretőként eltartott személyként” definiálja. Ha ezt a minősítést a publicista nem a kurtizánokra érvényes szóval ejti meg, hanem helyette az általunk is használt favorizálttal vagy annak bármely rokon értelmű szavával operál, magunk a Nagyváradról elszármazott publicista fejtegetésében nem is találtunk volna kivetnivalót, hiszen annak tartalmával, szerzője okfejtésével és következtetéseivel csak egyetérteni lehet.

Persze az is igaz, – és ezt írjuk a Magyar Narancs külpolitikai jegyzetírójának a javára – hogy amennyiben december 5-én, az Ország Házát a voksvadászok nem rendezik át az V. kerület önkormányzati rendezvénytermévé  és az nem lett volna színtere a kormányzati kommunikációs szakemberek jóízlését joggal megkérdőjelező ceremóniának, ahol biodíszletekkel övezve, közjogi méltóságok, történelmi zászlók és a Szent Korona társaságában, egy tiszteletre méltó, mára médiasztárrá előléptetett ferencrendi szerzetest avattak a Fidesz új kampányarcává, akkor bizonyára Ara-Kovács sem fogalmaz ennyire nem oda illően. De akár azt is megkockáztatjuk, hogy a mindig szókimondó külpolitikai elemzőnk se él ezzel a méltatlan szófordulattal, ha Böjte Csaba helyett az ötszázezredik megünnepelt állampolgár történetesen olyan valaki lett volna, akiről elhihető, hogy valóban ő következett a sorban. Mondjuk például Kovács Natasa védőnő a Felső-Tisza menti Aknaszlatináról, Janics Krisztián a vajdasági Csantavérről, Charles Teleki harmadgenerációs emigráns leszármazott Conneticutból vagy éppen Szabó János nyugdíjas vasutas Nagykárolyból.

Viszont annak okán is, hogy az Ara-Kovács cikkében szereplő ominózus jelző nemcsak bennünket hökkentett meg, hanem azonnal gyorsreakcióra késztette a magyar sajtóélet egyik közismert szereplőjét (róla és válaszcikkéről majd a későbbiekben lesz szó), kötelességünk az idézés, amely az eredeti szövegkörnyezetben így hangzik:

„Martonyi hevesen tiltakozott, amikor Tőkéstől megvontak egy román kitüntetést, miközben egy másik politikai kitartott, Böjte Csaba állampolgári felkenése kész nemzeti bolhacirkusszá magasztosult. Arra viszont nincs idő és energia, hogy a szisztematikusan kibontakozó magyarellenes fellépéseknek fontosságot tulajdonítsanak.”

Lépjünk túl egyelőre az inkriminált, felejtendő minősítő jelzőn és a lényegre térve, lássuk miért is tartjuk nagyon fontosnak a Konstruált perek ott, cinkos hallgatás itt megjelenését és  rovatunkban ennek a diplomáciai jegyzet szemlézését?

Mindenekelőtt azért, mert egyedüliként a magyarországi sajtóban, ráirányítja a figyelmet arra, hogy egy nyilvánvaló justizmord esetében, az a bizonyos alaptörvényben előírt felelősségérzet egyformán vonatkozik mindenkire, aki határon túl élő magyar, főleg akkor, ha egy ártatlanul megvádolt és meghurcolt nemzettársunkat égbekiáltó módon, gyalázatos jogászkodás és egy kirakatper révén súlyos börtönévek fenyegetnek. Már csak azért is hálásnak kell lennünk, hogy Ara-Kovács e napokban szóbahozta a Nagy Zsoltot ért sérelmet és az érthetetlen, meg nem magyarázható anyaországi kiállás elmulasztását, mert egy másik publicista, zsigeri RMDSZ ellenességről és az EMNP farizeusainak elmarasztalásáról fröcsögő, tőle amúgy megszokott otromba kirohanását leszámítva, az igazságtalanul meghurcolt nemzettársunkról a magyarországi sajtóban, a két héttel ezelőtt született alapfokú bírósági döntés tényhírén kívül nem esett és nem esik szó.

A Magyar Narancs olvasótábora számára is jobbára ismeretlen ügy, az erdélyi magyarság Dreyfus-perének joggal nevezett justizmordnak a háttérét felvázolva Ara-Kovács rögtön írása elején, nevén nevezi a forgatókönyvszerzőt, Băsescu elnököt, aki szerinte politikai számításból kezdeményezte az ezer sebből vérző, önmaga karikatúrájává váló, hol szunnyadó, hol felélénkülő, két szálon futó, hétéves jogi eljárást.

Bemutatva azt, hogy miként lehet egy kézi vezérelt „igazságszolgáltatás” világában „kémekre” bukkanni, ahol nincs is kémkedés, meg „privatizációs korrupciót” találni, ahol sem privatizáció, sem pedig korrupció nem történt, a szerző természetesen kitér azokra a 2006 és 2009 közötti főbb mozzanatokra, melyeket a maszol olvasói már részletekre menően ismerhetnek és amelyek „megalapozták” a vádiratot, majd a mostani elsőfokú ítéletet.

„Nagy Zsoltot, a román kormány egyik volt miniszterét, aki az RMDSZ színeiben állt a Távközlési és Informatikai Minisztérium élén 2004 és 2007 között, november 19-én első fokon öt évre ítélték. Minden idők egyik legfiatalabb politikusaként került be a román kabinetbe, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a társadalom vitális érdekévé, a továbblépés, a modernizáció elementáris feltételévé vált a szektoron belüli privatizáció. Az ítélet indoka: „egy adott bűnözői kör morális, szellemi támogatása”. Mi is áll a háttérben?

Hét évvel ezelőtt, 2006 novemberében indult ellene eljárás, már akkor tudhatóan Traian Băsescu államelnök személyes kezdeményezésére. Két szálon futott a nyomozás; egyrészt kémkedés volt a vád, mert a privatizációban részt vevő egyes külföldi személyekről a titkosszolgálat azt feltételezte, egyébként máig nem igazolt módon, hogy kémtevékenységet folytatnak. A másik vád szerint a miniszter beavatkozott volna a minisztériuma alá tartozó Rádiókommunikációs Vállalat, valamint a Román Posta privatizációjába, jogtalan előnyben részesítve egy adott érdekeltségi csoportot.

Csakhogy Nagy Zsolt minisztersége idején egyetlen privatizáció sem zajlott, ezzel szemben valóban kinevezést kapott egy tanácsadó, aki a Rádiókommunikációs Vállalat állami részvényeinek már rég esedékes tőzsdei jegyzését és majdani privatizációját segítette volna. Ami a Román Postát illeti, ott sem történt meg a privatizáció, hanem egy modernizációs tanácsadó alkalmazása valósult meg, ami pedig a szintén javasolt privatizációs tanácsadó kiválasztását illeti, azt épp Nagy állította le.”

Három esztendőnek kellett eltelnie ahhoz – folytatja Ara-Kovács a fontosabb tudnivalók ismertetését – és e mondatokban, kimondatlanul benne van az ígéretes közéleti karrier tönkretétele, az emberi-politikusi tisztesség megkérdőjelezése és sok-sok olyan keserűség és csalódás, amit elviselni emberpróbáló teher volt Nagy Zsolt és családja számára, amíg a volt miniszter ellen összegründoltak egy képtelen vádiratot és bekövetkezett az újabb négy esztendőre tudatosan elnyújtott Justitia megcsúfolás. Ami történt az a ’89 előtti világot, annak is inkább a kezdeti szakaszát juttatja eszünkbe. Aki a Hét év Nagy Zsolt megfogalmazta J’accuse-t olvasta, meggyőződhetett arról, hogy politikai tisztogatások letűntnek hitt gyakorlata nem véletlenül ötlik fel most bennünk. Ez pedig aligha lesz másképpen, ha ma este 7 órától megnézzük az Erdélyi Magyar Televízióban a vele készült interjút.

„Amikor a volt miniszter ellen 2009-ben végül vádat emeltek, ezt olvasták a fejére, s a bíróság még csak nem is volt hajlandó meghallgatni azt az érvelést, hogy milyen „morális, szellemi támogatás” is valósulhatott volna meg, ha egyszer az inkriminált folyamatok még csak be sem indultak. Az ügyiratok ráadásul vagy ezer telefonlehallgatásra épültek, amelyek közül a vádlott és ügyvédje mindössze 254-et ismerhetett meg, a többit nem bocsátották rendelkezésükre. Ám ezekből is egyértelműen kiviláglott a formálódó per tendenciózussága, hisz a szövegeket számos helyen meghamisították, illetve a fordítások is pontatlanok voltak.

Bár a nyomozás kezdetén egy államelnöki bizottság meghallgatta Nagy Zsoltot, s az erről született jelentés gyakorlatilag teljes egészében tisztázta őt, az államfőt ez sem győzte meg, s továbbra is szorgalmazta az általa dróton rángatott ügyészségnél az eljárás folytatását. Igaz, a vádak közül ekkorra már kikerült a kémkedés.”

Ara-Kovács az ördögi, az RMDSZ-t egyik legtehetségesebb és egyik legelfogadottabb, nagy jövő előtt álló fiatal politikusától megfosztó terv kiötlőjének a kezdeményezését nem tudja nem elvonatkoztatni attól, hogy nemcsak Cotroceni akkori és jelenlegi lakójának nem volt ínyére a Romániának kiegyensúlyozottságot, meg belső és külső nyugalmat is egyaránt biztosító akkori koalíciós kormányzás. Arra is kitér: voltak külső „tüsténkedők” is, akiknek kapóra jött Băsescu RMDSZ elleni fellépése. Jól tudjuk, az egységes romániai magyar érdekvédelem nemcsak a balról jobbra navigáló hajóskapitánynak nem volt rokonszenves, de zavarta az egységében erőt képviselő és otthont a hazában teremteni akaró ernyőszervezet sikeres politizálása a retorikájában nemzetegyesítést képviselő és tetteiben a megosztást szolgáló pannonhoni, akkor még inkább fiatalabbakat és inkább demokratábbakat is.

„A háttérben nyilvánvalóan az a politikai szándék munkált, hogy Băsescu ott ártson az akkor épp rendkívüli teljesítményeket elérő, Călin Popescu Tăriceanu vezette kabinetnek, ahol tud. A kérdéses időszakban a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ által alkotott koalíció lényegi konfliktusok nélkül vitte az ország ügyeit, ráadásul nem csak a belső magyar–román viszony volt kiváló, de Magyarország és Románia kapcsolata is.”

Ugyanakkor sem Băsescunak nem volt ez így jó, sem pedig az akkor még ellenzéki Fidesznek – ne feledjük, 2006-ot írtunk! Orbánék megkezdték az RMDSZ-szel szembeni politizálás szisztematikus felépítését, és az RMDSZ elleni politikai tényezők nagyvonalú pénzelését. Băsescu ugyanezt tette, politikai előnyöket juttatva mindenkinek, aki kész volt a párttal, illetve a jól teljesítő koalícióval szemben fellépni, és gyakorlatilag üldözte azt, aki erre nem volt kapható.

Mindez hét évvel ezelőtt teljesedett ki, s még ma is tart, azzal a nem csekély különbséggel persze, hogy Orbán és Băsescu barátságának vége. De közös – az erdélyi magyarság érdekeivel szembeni – politikai elkötelezettségük azért maradéktalanul megmaradt.”

Ara-Kovács felháborodása, mi több haragja jogos, mert az, hogy önálló alkotmányos cikkelyt szentelünk az egységes magyar nemzet összetartozásnak és az abból fakadó budapesti kötelezettségvállalásnak, majd a méltánytalanul megalázott határon túli nemzettársak között szemezgetünk, mert van, aki nekünk tetszik és van, akinek a sorsa nem érdekel, mit mondjunk, felettébb „sajátos”, eléggé el nem ítélhető nemzetpolitikai szemléletre vall.

Hogy ez milyen, és miért is ilyen, arról Ara-Kovács keserűen nemcsak véleményt formál, hanem többet tesz ennél, következtet, és a most csak hallgatni képesekről ki is állítja a szégyellni való bizonyítványt:

Ezt példázza az is, hogy a roppant nemzeti célok mögött valahogy elveszett Nagy Zsolt ügye; a magyar állam mintha az ő becsületének, sőt szabadságának védelmét nem tekintené morális kötelességének; mintha ő valahogy kimaradt volna az „újraegyesített” nemzeti egészből. Martonyi hevesen tiltakozott, amikor Tőkéstől megvontak egy román kitüntetést, miközben egy másik politikai kitartott, Böjte Csaba állampolgári felkenése kész nemzeti bolhacirkusszá magasztosult. Arra viszont nincs idő és energia, hogy a szisztematikusan kibontakozó, láthatóan konstruált magyarellenes fellépéseknek fontosságot tulajdonítsanak. Mert nem csak Nagy Zsoltot ítélték már el, nyilvánvalóan alaptalanul, de hasonlóképpen Markó Attila államtitkárt és másokat is, bizonyíthatóan azért, hogy a román államfő alááshassa az RMDSZ politikai hitelét. Nincs szándék, nincs akarat, mert Orbán alantas érdekei messzemenően egybevágnak a kibontakozó romániai nacionalizmuséval.”

Ara-Kovács írása, helyesebben annak Böjte Csabára vonatkozó minősítése azonnal válaszra késztette azt a véleményét soha véka alá nem rejtő, közismert hívő keresztény konzervatív publicistát, Balavány Györgyöt, aki tíz évig a Magyar Nemzetnek majd Magyarország egyetlen független keresztény közéleti lapjának a Mindennapi-nak is munkatársa volt, mostanság pedig a hvg.hu-n publikál.

Ő az, akit citált már bíróság elé az általa lerasszistázott Vona Gábor Jobbik vezér, de az MTVA is, mert megírta hogy „a közmédia néha kicifrázza az igazságot, máskor viszont őszintén és nyíltan hazudik.” Balavány közutálatnak örvend fideszes-konzervatív körökben, ezt a „népszerűségét” a kormányoldalon Balavány nemcsak mindenkori szókimondásának köszönheti, hanem annak is, hogy ha szükségét érzi, nem átall ellenzéki tüntetéseken is felszólalni. Ő hisz abban, hogy a pártpreferencia nem írhatja felül az emberi kötelékeket és ő már a kétharmados győzelmi mámor idején látta „a betokosodott, vak konzervatív gondolkodásnak és rendszernek a csődjét.”

Mint egy interjújában tavaly elmondta: függetlenül attól, hogy ki van a kormányrúdnál, ő mindig ugyanazokat az eszményeket, az igazmondást, a szociális érzékenységet a tisztességes politikai kommunikációt és cselekvést kérte számon a mindenkori hatalomtól és mélységes csalódással töltötte el az, hogy csalódnia kellett 2010-ben. („Ők nemcsak meg akartak nyerni egy választást, hanem legyőzni az összes másképp gondolkodót – ez a mentalitás húsz éve jellemzi a magyar politikai elitet, és ebbe mi döglünk bele. Kétharmaddal simán elkezdhették volna megalapozni az együttműködés kultúráját, próbálhattak volna elmozdulni egy igazi demokrácia felé, de ehelyett a „jaj a legyőzötteknek!” mentalitás uralkodott el – már a választások előtt is, utána meg főleg.)

Amint arról már korábban említést tettünk, megszólalt ő is a héten és a Ki tartott? címmel írott cikkében bocsánatkérésre szólítja fel Ara-Kovácsot. Teszi ezt, mert, a tollforgató hitelességét és személyes szenvedélyét meg a tőle sem idegen szabadszájúságot elfogadhatónak ítéli ugyan, de nem érti, „Ara-Kovács Attila miért él a legocsmányabb rágalmazás eszközével, amikor pl. azt írja, hogy:  „...egy másik politikai kitartott, Böjte Csaba állampolgári felkenése kész nemzeti bolhacirkusszá magasztosult”.

Csak sajnálni tudjuk, hogy egy olyan, magát a társadalmi jelenségekről alapvetően evangéliumi keresztény módon gondolkodó, általunk nagyra becsült hiteles közvéleményformáló, aki elveiért küzd és nem véletlenül éppen ezért, négygyerekes apaként megélhetési gondokkal küzd a mai Magyarországon, olyan szenvedélyes gyorsreakcióra érzett késztetést, amelynek hitelességét aláássa, hogy kiindulópontja egy olyan tárgyi tévedés, mely visszaüt a filippika szerzőjére. Úgy kér számon egy valóban sértő minősítést, hogy indulatos, vagdalkozva dorongol és ráadásul, mintha kissé cserbenhagyná az emlékezete meg a realitásérzéke. (A jószándékú elfogultság amúgy Böjte atya magyar állampolgárrá válása napjaiban produkált ennél túlzóbb megnyilvánulásokat is: egy magyar parlamenti képviselőasszony, aki 16 éves korától fogva személyes kapcsolatban állt vele – „82 óta jártam vele a Csíki hegyeket, amikor Orbán és Kövér még a KISZ-t erősítette" – egy nappal a XX. század utolsó nagy felszabadítójának halála után, Nelson Mandelához hasonlította a találkozásuk idején még hargitai bányászként dolgozó Csaba testvért.)

Böjte atya minden tiszteletet megérdemlő bő két évtizedes munkája révén lett azzá, aki ma, és aligha van szüksége arra, hogy Balavány olyan érdemeket tulajdonítson neki, amelyek minden alapot nélkülöznek. Egy 1989-ben felszentelt papot mégsem kellene papi mivoltában a Ceauşescu diktatúra elleni ellenállás szimbolikus erdélyi magyar alakjává nemesíteni. Legalább ilyentájt, december derekán nem lenne illő őt összetéveszteni egy másik, valóban e szerepkört vállaló és akkoriban elévülhetetlen érdemeket szerző másik lelkipásztorral. Érdemes lett volna a megkövetést igénylőnek egykori saját lapjában, a Magyar Nemzetben az eskütétel alkalmából megjelent ünnepi Böjte interjúját elolvasni, ahol fehéren-feketén ez áll: „Húsz éve működik a Szent Ferenc Alapítvány, ez idő alatt több mint ötezer gyereket fogadtunk be. Több mint a fele már kirepült. 2430 körüli gyermekünk van jelenleg 78 településen.”

Hogyan is vezeti fel a bocsánatkérésre felszólító dörgedelmet a csak egy szóra és nem az egész cikk tartalmára és annak üzenetére figyelő publicista?

Íme: Tisztázzuk gyorsan: Böjte Csaba – egy szál egyszerű szerzetesként – szembeszállt a román rendőrséggel, hogy megmentsen néhány éhező gyereket a nyolcvanas években. Fölvette a kesztyűt egy gyilkos diktatúrával szemben, egyedül, a hitébe, az emberségébe, a küldetéstudatába kapaszkodva. És: a szerzetes ebben az ügyben győzelmet aratott a diktatúra felett, s bizony, azóta sok ezer árvagyerek életét mentette meg. Nem politikai hátszéllel, hanem éppenséggel szembeszélben, adományokból, kolduló barátként, ferences módra.”

Balavány úgy tör pálcát Ara-Kovács fölött, hogy érvek helyett kinyilatkoztat, az ominózus jelző használata számára lenullázza Ara-Kovács számonkérő jajkiáltását, amit ő egy zárójellel elintéz: „Innentől kezdve tökéletesen mindegy, mi szerepel még abban a cikkben. Nem számít, hogy a többi állítása megfontolható vagy vitaképes-e (az, egyébként). Ha ugyanis egy cikkben ilyen mondat szerepel, akkor az a cikk erről a mondatról szól.” 

Ez a szubjektív megközelítés számunkra értelmezhetetlen, de legyünk megértőek. Próbáljuk meg a Balavány logikáját követni és hova jutunk? Ha egy cikk egy olyan irgalmatlan tárgyi tévedésen alapul, mint azt fentebb láttuk és abban az Ara-Kovácsot számonkérő író olyan érdemeket akar tulajdonítani Böjte Csabának, melyekre nem szolgált rá és azokra az érintett biztosan nem is tartana rá igényt, akkor innentől kezdve tökéletesen mindegy, mi szerepel még abban a cikkben…

A folytatásban is felbukkan egy-két olyan érv, ami közül jónéhány több mint vitára ingerlő. Hogy ezeket miért véljük elgondolkozatóknak, azt rábízzuk az olvasóra. Mi csupán egyet emelnénk ki, de előtte lássuk a meghökkentőnek tűnő szöveget:

„Böjte Csaba nem ért a politikához. Nem is kell, hogy értsen hozzá. Nyilván úgy érzi, hogy a 2004-es népszavazás szocialista román-nyugdíjazós kampánya gyalázatos volt, és ebben szerintem igaza is van. Nyilván jó, helyes és igaz ügynek tartja, ami mellé most odaállt. (Hogy ebben így és most mennyire van igaza, más téma.)  A politikusoknak, kapaszkodjunk meg, többnyire vannak politikai céljaik azzal, hogy a „híresembert” megnyerik egy általuk képviselt ügynek – igen, bizony, ezt legitimációs célzattal teszik, a választóik megerősítése és újabb választók meggyőzése érdekében.

És?”

A levegőben maradt, az „oszt jónapotokra” erősen hajazó „és”-sel Balavány függőben hagyja az óhatatlanul felmerülő kérdést: Böjte atya, a „híresember” valóban tájékozatlan lenne a politikában? Na ne már…

Egy olyan tájékozott személyiséget, akinek véleménye mindenről van és a véleménye fontos is, apolitikus alkatnak nevezni dőreség és bántó rá nézve is, ha nem is annyira, mint az a bizonyos jelző.

Ezt éppen Balavány nem tudná, akinek közéleti portálja a Mindennapi biztosított helyet Böjte atyának mindvégig, amíg a portál működött? Ahol pedig,  és joggal tette, a „politikához nem értő”, magát nemzete napszámosának és nem többnek tekintő ferencrendi szerzetes határozottan érvelt a harmadik erdélyi magyar párt megjelenése után a széthúzás logikája ellen („Semmi nem indokolja a szakítást, minden de minden az összefogás mellett szól....Szerintem az, aki nem tudja ma az egységet Erdélyben képviselni, annak alázattal egy lépéssel hátrább kellene állnia. Keresni kell olyan személyeket, akik integrálni tudják nagycsaládunk minden tagját, a közösségi létünk fennmaradása érdekében.”)

Vagy ne lenne politikához értő – és nagyon helyes, hogy mégis az – az a valaki, aki szintén ezen a közéleti portálon például az arab tavaszt kirobbantó tuniszi események idején blogjában azonnal a hatalom helyes használatáról ír és arra inti a politikai és  gazdasági vezetőket, hogy fogják vissza magukat fogják vissza magukat, „mert  gyorsan elindult az arab világban egy lavina, egymás után elsodorva nem szolgáló hatalmakat” apolitikus alkatnak nevezni?

Úgy véljük mindezekhez szükségtelen bármilyen kommentár, ahogyan a cikk bocsánatkérést szorgalmazó, de ugyanakkor a megbíráltat a csahosoktól óvni akaró kollegiális zárómondatokhoz sem:

„Ettől kitartottnak, hovatovább politikai prostituáltnak kell nevezni egy ilyen embert? Ara-Kovács Attilát az sem jogosítja fel erre, hogy maga is ellenzéki volt a Ceausescu-érában. Semmi nem jogosít fel efféle gyomorforgató rágalmazásra senkit. Viszont ezek azok a szavak, amikre később lehet mutogatni; ilyen szavakat lehet majd tulajdonítani ebben a kettészakadt országban mindenkinek, aki nem fideszesként szereti a nemzetét: „lám, ezek vagytok ti, ilyen gyűlölködő ara-kovácsok”.

Attila, engem nem érdekel, hogy lejáratod az úgynevezett baloldalt, ugyanis nem érdekel egyik oldal se. Az viszont érdekel, hogy a napi nettó rágalmazások szintjére ne zülljön a közbeszéd. Te sem akarhatod ezt. Nem vagyok se a cenzorod, se a lelkiismereted, csak egyszerű tollforgatóként kérlek: legalább ezt az igazságtalan, vállalhatatlan jelzőt vond vissza!”