Kikkel is tartozik „egy klubba” az Erdélyi Magyar Néppárt?

Megszólalt a héten a Népszabadságban a napilap romániai tudósítója, Szőcs Levente és tényfeltáró írásában a Tőkés László-védnökölte Erdélyi Magyar Néppárt valamint budapesti kenyéradó gazdáinak „egy húron pendülését" górcső alá véve kimutatta: „akárcsak itthon a Fidesz, hivatalosan a kormánypárt erdélyi nyúlványa is elhatárolódik a radikális jobboldaltól – de nem kell nagyon mélyre ásni, hogy az összefonódások felszínre kerüljenek."

Ez az „elhatárolódás” valóban inkább álságos, megtévesztő, sőt a tényekkel is hadilábon áll – mutat rá alaposan dokumentált cikkében a szerző. Állítását bizonyítandó az EMNP korábbi és frissen létrehozott ifjúsági tagozatában, a Magyar Ifjúsági Tanácsában (MIT), illetve a Mintában szerepet vállalóknak a jobbikosokhoz és a Jobbik-szimpatizáns Erdélyi Magyar Ifjakhoz (EMI) fűződő személyes kapcsolódásait, összefonódásait térképezi fel, feltárva azt, hogy teljes az „átjárás” az eltérő fantázianevű szervezetek között. Ki itt, ki ott bukkan fel és aktivál rövidebb-hosszabb ideig és az egyik meghatározó ismérv a Jobbikkal való összekacsintás vagy éppen a nyílt vagy fű alatti együttműködés. Mi tagadás: a sok egybeesés több mint feltűnő, mint mondani szokás: „nem csak a lóláb, hanem az egész ménes kilóg.”

A Jobbikkal flörtöl a Tőkés-párt címmel és „Radikálisabb fellépéssel próbálnak szavazókat elhódítani az RMDSZ-től, de még a vezetők közt is vita van” alcímmel közreadott oknyomozó publicisztikából kiderül: már maga az a tény, hogy a csíkszeredai Tőke Ervin az EMI alapító tagja lett minap a Tőkés-Tóró-féle párt új ifjúsági tagozatának az elnöke, hiteltelenné tesz bármely nagyfőnöki szerecsenmosdatást. Az új ifjúsági szervezet hangadóinak előélete, kapcsolatrendszere és megannyi korábbi akciója mind-mind az EMI-hez és nem mellesleg közvetve, de nemegyszer közvetlenül is Vona Gáborék pártjához is kötődik.

Annak a jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni és ennek megfelelően kell kételkedve fogadni bármely sápatag „elhatárolódó” állásfoglalást, hogy látható: az EMI alapítói, rendezvényszervezői vagy önkéntesei közül egyre többen kapnak fajsúlyos szerepet az EMNP irányításában. Nem véletlenül állapítja meg a cikkíró: „Maga az EMI-tábor főszervezője, Soós Sándor például március óta az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnöke. Sorbán Attila Örs, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke örvendetesnek tartja számos korábbi tagjuk jelenlétét a Mintában. A kérdésre, hogy nem találja-e furcsának a saját szervezete gyöngülését üdvözölni, azt válaszolta: eddig sem szóltak bele, ezután sem fognak, hogy tagjaik mivel töltik a „szabadidejüket”.

Sorbán egyenesen „elképzelhetőnek nevezte például, hogy a Mintához – névleg – átigazolt tagok részt vegyenek a soron következő EMI-tábor szervezésében”, míg az új ifjúsági szervezeti elnök, Tőke, megválasztását követően arra utalt: az EMI és az EMNP közeledése hosszabb ideje tart. Nem megtagadva, hogy milyen alomból vétetett, Tőke hangsúlyozni is kívánta az EMI iránti elkötelezettségét és rokonszenvét: „a tagok az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy erős ellenszélben is képesek dolgozni”. Érvelése az olvasónak ismerősnek tűnhet, ahogyan több egyéb körülmény is kísértetiesen emlékeztet a márciusban napvilágra került Jobbikos stratégiai anyag iránymutatásaira.

Érdemes emlékeztetőnek felidézni, amit akkor – igaz a Felvidék vonatkozásában – a titkos dokumentumból megtudhattuk. Mint írta az ominózus munkaanyag szerzője: a Felvidéken a Jobbik elsőszámú – nem hivatalos – partnere az MKP Via Nova Ifjúsági Csoportja, amely a nemrégen bekövetkezett tisztújítás óta „teljesen jobbikos fordulatot vett”. Akkor a stratégiai anyagban a kidolgozó, Szávay István az elméletről azonnal a gyakorlatra váltott és mihamarabbi tennivalókat is megfogalmazott a Berényi József vezette Magyar Közösség Pártja Via Nova Ifjúsági Csoportja számára: „hosszú távon azonban el kell szakadnia a kiöregedett, jórészt alkalmatlan MKP-s vezetőktől, és egy új, nemzeti radikális pártot kell alapítania. Ez jelenleg még kérdéses, magunk segítjük és siettetjük ezt a folyamatot”

A Népszabadság cikkírója egyrészt felfedi a szervezeti élet „gyerekbetegségeit”, („Az átfedések miatt az alsóbb szinteken nem világos, mit és hogyan kell kommunikálni. Kolcza István háromszéki Minta-vezető például a Székely Hírmondónak kijelentette: elhatárolódnak az EMI-től. Utóbb „fentről” tudatták vele, hogy „nem jól fejezte ki magát”) másrészt pedig nevesíti az együttműködés konkrétumait is. Segítségére volt az oknyomozó munkája során a Jobbik miskolci szervezetének egy a világhálón hozzáférhető beszámolója.

Ebből kiderült: az EMNP ifjúsági szervezetének, a Mintának alakuló küldöttgyűlésén a Jobbik ifjúsági tagozatát Samu Tamás Gergő országos alelnök, valamint Takács Mónika óbudai és Szilágyi Szabolcs miskolci elnök képviselte. Szőcs Levente cikkében nem említi, de mi tegyük hozzá e miskolci beszámoló sokatmondó és elégtétellel megfogalmazott zárómondatát: „Habár az anyaországból meg volt hívva több ifjúsági politikai szervezet, köztük a Fidelitas, és az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség, csak a Jobbik Ifjúsági Tagozat jelent meg a rendezvényen”.

Egy szó, mint száz: ahogyan a pártállami időkben a KISZ volt a kádernevelde, úgy tűnik, ahhoz hasonlóan most az EMI és a Minta lett a „kádercsúszda” az EMNP számára. A nagyrészt az EMI-ből verbuválódott, radikális „ifjútörökök” – mindenesetre Szőcs Levente meglátása szerint úgy tűnik –készülnek a határozottabb érdekérvényesítésre és miért ne: a majdani hatalomátvételre. Az utánpótlás nevelése árpádsávos szellemben gőzerővel zajlik, sőt az újságíró egy megbízható információközlőnek köszönhetően arról is beszámolhatott: „egy neve elhallgatását kérő forrás szerint az EMNP egyes vezetői nem bíznak a „türelmes építkezés” sikerében, amiről a párt hivatalos diskurzusa szól. Radikálisabb fellépést sürgetnek, arra hivatkozva, hogy az alapítás óta eltelt két évben a párt nem tudott számottevő támogatót elhódítani az RMDSZ-től. Vita van viszont azt illetően, hogy „mi az, ami még vállalható”. Ennek tudható be, hogy míg egyes vezetők határozottan elzárkóznak a radikális nemzeti oldaltól, mások megengedően nyilatkoznak.”

A magyarországi szélsőjobb pedig, mint a Cofidis meg a Provident, „önzetlenül” segít. Az Erdélyben tagtoborzó körúton tartózkodó Szávay István, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetjének az elnöke, annak az EMI-nek a nagyváradi irodájában tartott sajtótájékoztatót – számol be a Népszabadság tudósítója –, ahol EMI sűrűn szervez közös akciókat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal. Az EMI-ről főleg botrányos nyári táborai kapcsán lehetett hallani, tájékoztatja az erdélyi ügyekben kevésbé járatos olvasót a cikkszerző, majd elmondja: e táborok rendszeres meghívottja a Jobbik és a revizionista dalairól híres Kárpátia együttes, amely a március 15-i állami kitüntetési botrány főszereplője volt a rasszista Szaniszló Ferenccel együtt. De nemcsak ők, hanem, mint a legutóbbi nyári táborban készült alábbi MTI fotó is tanúsítja, olykor a Jobbiktól állítólagos távolságtartók, olykor „elhatárolódók” is.

Hinni szeretnénk ennek a távolságtartásnak, de vajon lehet?

Igaz ugyan, hogy az EMNP kulcsszereplői olykor visszafogottan viszonyulnak a magyarországi szélsőséges párt erdélyi jelenlétéhez, sőt Tőkés László éppen a maszol.ro hasábjain fejtette ki, hogy „nem támogatja a Jobbik térhódítását Erdélyben", de rögtön azt is hozzátette: „Viszont demokrácia van, és mindenkinek biztosítani kell azt a jogát, amit a törvény megenged. Jottával sem többet azonban, mint amit az emberi méltóság, a nemzeti érdek és a demokratikus jogállam megenged.”

Amikor Tőkés az emberi méltóságot szóba hozta, nyílván arra gondolt, hogy maga is megfeddte a Jobbikot Baráth Zsolt jobbikos országgyűlési képviselő, Tiszaeszlár 130 éve című múltév április 3-i felszólalása ügyében írt közleményében. Akkor az EP-képviselő ex-püspök némi összeesküvés-szcenárió vizionálás után („Valóban érdemes elgondolkozni azon, hogy most, amikor kicsiny hazánk elszánt alkotmány- és alkotmányos honvédő harcát vívja nemzetközi téren, vajon kinek állhat érdekében ezzel a szakállas politikai provincializmussal és bornírt képtelenséggel még több sarat hordani Magyarország megtépázott képére. Okkal gondolhatjuk, hogy ilyen esetekben az idegenkezűség és a beépítettség lehetősége sem kizárt”) eljutott akkor egy kategorikus felszólításig: „Nem csupán a Jobbiknak szükséges önvizsgálatot tartania arról, hogy melyik a nemzetpolitikailag elfogadható „jobbik” arca és oldala, hanem az EMNP-nek is józan értékítélettel kell eldöntenie, hogy kikkel barátkozik”.

Arról viszont, hogy ma kikkel barátkozik az Erdélyi Magyar Néppárt, könnyen meggyőződhettek a párt április 20-i kolozsvári II. Országos Küldöttgyűlését figyelemmel kísérők. Akinek kétsége lenne, emlékezzen a jobbikos Szávay István ottani szereplésére, a beszédét fogadó ünneplő tapsra és arra, ami legalább ennyire üzenetértékű volt és cikkírónk külön ki is emeli: a kongresszusra Toróék meghívták a Jobbik ifjúsági tagozatát is, igaz, ezt a néppárt hivatalos közleménye „szemérmesen” elhallgatta – mint megjegyzi Szőcs Levente.

De valójában miért is ne lehetne barátkozni egy olyan szervezettel, melyet az EMNP partnerének tekint és vele partneri kapcsolatban áll? – teszi hozzá immár a szemleíró. Annyira nem lehetünk rövid emlékezetűek, hogy megfeledkezzünk arról, hogy a fentebb közreadott fotón látható diskurzus, a Magyar Távirati Iroda által megörökíteni fontosnak vélt,  Vona-Balczó-Toró borzonti kvaterkázás nem volt előzménytelen. A tavalyi augusztus 11-ét megelőzte március idusa. Érdemes felidéznünk, miről is számolt be a Jobbik egyik szócsöve, az Alfahír Hírportál múltév március 13-án:

 „Első alkalommal találkozott egymással a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a február 25-én zászlót bontott Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetősége Budapesten. A megbeszélésen Toró T. Tibor a két párt közös nemzetpolitikai célkitűzéseire mutatott rá, Vona Gábor pedig támogatásáról biztosította az új szervezet autonómiáért folytatott küzdelmét.

Toró T. Tibor pártelnök köszönetét fejezte ki a találkozó létrejöttéért. Mint mondta, az EMNP stratégiai partnere a Fidesz, de ez nem jelenti azt, hogy a Jobbikkal mint nemzetpolitikában elkötelezett párttal ne akarnának őszinte, gyümölcsöző kapcsolatot. Leszögezte ugyanakkor, hogy az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval nem tervezik a kapcsolatfelvételt, mivel e két párt politikusai többször bizonyították, hogy "nem tartoznak ebbe a klubba".

Az EMNP vezetője nem tartja rossznak, hogy a magyar kormánynak erős nemzeti ellenzéke van, és úgy véli, a Jobbiknak is köszönhető, hogy a politikában az egyenes beszéd, az igazság néven nevezése visszakapta becsületét. Toró megerősítette, hogy Erdélyben a Fidesz után a Jobbiknak van a második legnagyobb szavazóbázisa, szimpatizánsai között pedig az átlagosnál nagyobb arányban vannak fiatalok, csakúgy, mint az EMNP esetében. Az új erdélyi magyar párt elnöke bízik abban, hogy a Jobbikkal sok kérdésben közös nevezőt tudnak találni.”

Toró T. Tibor EMNP elnök nemrég a Jobbik vonatkozásában „árnyaltan” fogalmazott: „a Jobbik erdélyi jelenlétéről azt mondta a maszol.ro-nak: „az EMNP azt szeretné, ha a magyarországi pártpolitika megrekedne a határokon, és csak a nemzetpolitika jönne át.”  

Fentiek tükrében csak annyit tehetünk hozzá: e téren az EMNP elnök elégedett lehet, a Jobbik nemzetpolitikája és főleg a párt fő-fő nemzetpolitikusa áprilisban átjött a határon. Nem kicsit, nagyon. Miközben Magyarországon péniszpumpás fotójával közröhej tárgya lett (akárcsak az Adj gázt! motorosfelvonulást szervező volt pártársa, az ex-jobbikos tisztségviselő, jelenleg a Nemzeti Érzelmű Motorosok elnöke, Jeszenszky Sándor a maga rúdtáncos pornómutatványával), a kolozsvári EMNP kongresszuson a küldötteknek kívánt „kitartást és akarást" és közben folytatott némi tagtoborzást is Erdélyben. Tényleg vele és velük, az EU-zászlót égetőkkel, a zsidólistázást igénylőkkel, a kirekesztőkkel, az árpádsávos és pincéregyenruhás bakancsos pojácákat nagyra tartókkal érezte és érzi magát és az EMNP-t ugyanazon klubba tartozónak az erdélyi néppárti elnök? Megéri?

 „Magyar örökség a levantei partokon is”

Megszólalt a héten a Magyar Nemzet hétvégi számában Rajcsányi Gellért és izraeli barangolásairól beszámolva – többek között – annak az erdélyi származású Kaufmann Oszkárnak állít emléket, akiről méltatlanul keveset tudunk, és akinek kulcsszerepe volt abban, hogy ma az ún. Fehér Város, Tel-Aviv ékessége, ez a XX. század első felében felépült modern városnegyed létrejöhetett és jó évtizede már a Világörökség részévé is válhatott. 

Rajcsányi igen jól dokumentált, színes és lebilincselően olvasmányos úti jegyzetének apropóját az adta, hogy Tel-Aviv most 2013 áprilisában kettős ünnepet ül. „A sokszínű zsidó állam legnyitottabb városaként különböző kultúrák és az ortodox vallásosságtól a hedonizmusig terjedő különböző életmódok olvasztótégelyeként működő” város lakói az alapításra és a modern metropolisz építészeti remekműveket magába foglaló negyedének, a Fehér Városnak a világörökségi rangra történt emelésének tizedik évfordulójára emlékeznek.

Hihetetlennek tűnik, de igaz, Tel-Aviv születésének pillanata… egy alkalmi szerencsejátékhoz köthető. Pontosan 104 éve, 1909 áprilisában 66 zsidó család akart otthont teremteni magának Jaffa ősi városa melletti kietlen homokdűnéken és tengeri kagylókkal játszott lottóval parcellázták ki maguknak az üres területet. Így jött létre öt év alatt egy szerény városka, majd nem egészen három évtized alatt pedig a 2 ezres, apró település egy közel negyedmilliós nagyvárossá nőtte ki magát.

Az, hogy az egykori néptelen homokvilág helyén, a Földközi-tenger keleti partjának elhagyatott szakaszán megszülessen már a múlt század közepére a modern nagyváros (ma Tel-Aviv Fehér Városa mintegy négyezer Bauhaus- és egyéb modernista épülettel büszkélkedhet), ahhoz, mint szerzőnk szemléletesen írja: „a zsidó állam újrateremtésének küldetéses mozgalma és kiszámíthatatlan véletlenek egész sora kellett.”

A múlt század húszas-harmincas éveinek az urbanisztika fejlődése mellett az európai történelem alakulása, a kényszerű emigrációk kedvező módon befolyásolták Tel-Aviv sorsának alakulását. Az elvándorolt, majd a később menekülő zsidó értelmiségiek, között nagy számban voltak építészek és képzőművészek, akik magukkal hozták a korszak progresszív urbanisztikai látásmódját (Bauhaus és Le Corbusier) és itt lehetőséget kaptak elképzeléseik megvalósítására.

Ennek a két tényezőnek tudható be, hogy az UNESCO által 2003-ban a Világörökség részének nyilvánított Fehér Várost, mint a 20. század eleji új várostervezés és építészet kiváló példáját méltatták és méltatják az épített örökség bárhonnani szakértői, külön kiemelve annak a hajdanvolt honfitársunknak a megkülönböztetett szerepvállalását, aki az Arad melletti Újszentannán látta meg a napvilágot és születésének idei, 140. évfordulóját éppúgy elfeledtük, mint azt is, hogy kevesen tudják róla: a XX. század magyar építészei közül egyike volt a legnagyobbaknak és a külföldön (!) legismertebbeknek.

Arról a Kaufmann Oszkárról van szó, akinek igen terjedelmes szócikket szentel az angol és német nyelvű Wikipédia is, sőt ugyanott a spanyolul és oroszul tudók is elég sokat megtudhatnak róla, de magyar szócikk róla a Wikipédián nincs. Pedig már 1928-ban Berlinben, német nyelven építészeti monográfiában méltatták érdemeit. Szűkebb pátriájában csak az aradi Ujj János próbálkozott a város és vidéke neves szülöttei között számon tartatni, és a szülőhely polgármesteri hivatalának honlapja is, igaz csak egy fénykép és néhány soros életrajz erejéig büszkélkedik vele. A helytörténészi odafigyelés természetesen méltányolandó, de ez esetben ódzkodás nélkül kimondhatjuk, hogy ennyi nem elég: Kaufmann Oszkár életműve ennél többet érdemel.

Ezért is örülünk annak és köszönet érte Rajcsányi Gellértnek, hogy a Magyar Nemzetben most megszólalt és e páratlanul gazdag életmű jobbára Tel-Avivhoz kötődő néhány vonatkozásával, meg néhány életrajzi adattal ráirányította a figyelmet egy olyan tiszteletre méltó magyar kiválóságra, akit Németországban és Izraelben a legnagyobb színházépítők között tartanak számon, de a szülőföldjén vajmi keveset tudnak róla. Bár építette teátrumok egész sorát Berlinben, az általa tervezett és tető alá hozott Thália templomai nemcsak a német fővárosban, hanem Bremenhavenben, Bécsben és Budapesten is ma korszerű színházak és egyben a modernista architektúra gyöngyszemei is, de mifelénk mintha megfeledkeztek volna róla és csupán a szűk szakma számára cseng ismerősen a neve.

De ki is volt Kaufmann Oszkár?

„Kevés 20. századi építész opusa volt olyan átfogó – a szecessziótól a szocialista realizmusig –, mint Kaufmann Oszkáré. Részt vett a berlini avantgárdban, utóbb az akkori Palesztina majd a szocializmus építésében Magyarországon, a vészkorszak meghurcoltatását és az ötvenes évek totalitárius rendszerét sem kerülte el.” – írja a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumának ismertetője az Arad mellett Újszentannán, 1873-ban született Kaufmann Oszkárról, aki a szülői akarattal szembeszegülve nem akart zongoraművész lenni, hanem a pesti Műegyetemet, majd a Karlsruhe műszaki egyetemét választotta. A sors iróniájaként (hiszen a lázadótól az amúgy jómódú család megvonta a támogatást) a műépítész hallgató zongorázásból tartotta fenn magát és Karlsruhéban került a helyi operaházzal kapcsolatba, itt elkötelezve magát egy életre a színházépítés mellett. A karlsruhei diákévei idején ismerte meg leendő feleségét, Baden-Baden polgármesterének lányát, de a házasság – az após kívánságára – csak akkor jöhetett létre, ha Kaufmann áttért keresztény hitre.

1905-ben már Berlinben találjuk Kaufmannt és avantgárd újítóként robban be a színházépítészetbe. Számára éppoly fontos volt a külcsín, mint a belbecs. Mint egy kortárs méltatója írta, nála „az építőművészet nem áll meg többé a falaknál, az ablakoknál, az oromzatoknál [...], hanem átlép a falakon, behatol a házba, és ugyanazt a talentumot vagy ízlést, amely a külső épületet megteremtette, a belső épületnek is szolgálatába bocsátja. [...] az a buzgó és türelmetlen művészi ösztön, amelynek az utolsó lámpa éppen olyan fontos, mint akár a homlokzat, az a gyönyörűen artisztikus kicsinyeskedés, amely a szőnyegek színeit is maga akarja megállapítani

Ebben a felfogásban készül el első jelentős önálló munkája a szecessziós stílusú, expresszionista jegyeket viselő Hebbel-Theater (1908), melyet egy méltatója akkor a világ egyik legszebb színházának nevezett. Azonnal közismert építésszé vált: a következő évtizedekben szinte egymás után kapta a különböző színházak, koncerttermek, mozik tervezésére szóló megbízásokat. A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni a legfontosabbakat: a Jugendstil-neorokokó stílusú bremerhaveni Stadttheatert (1911), Max Reinhardt színházát, a klasszicizáló stílusjegyeket viselő berlini Freien Volksbühnet (1913-1914), a berlini art deco stílusú építészet remekműveként számontartott Renaissance-Theatert (1927), a német főváros operaházának, Kroll-Opernak és a Theater am Kurfürstendamm az átalakítását (1920-1927). Berlini éveiben barátkozik meg egy új műfajjal: filmszínház-építészet terén teljesen új megoldást jelentett a Kaufmann által épített a berlini Cines mozi a Nollendorfplatzon. Szintén ebből az időkből származó épületei a königsbergi Neues Schauspielhaus, a bécsi Neues Stadttheater, illetve a berlini Nollendorplatzon és a Kurfürstendammon álló színházak. A színházakkal párhuzamosan számos villát épített a Berlin mellett fekvő Grunewaldban.

Sikerére természetesen szülőhazájában is felfigyelnek. Az íróként, művészként és politkusként ismert bonchidai gróf, Bánffy Miklós, aki 1913 és 1918 között a Magyar Operaház és a magyarországi állami színházak intendánsa volt, felkéri Kaufmannt egy, a Balaton mellé tervezett színház tervezésére. A megrendelő és a szakma által nagyra értékelt tervrajzok el is készülnek 1918-ban, de a kivitelezést az első világháborút követő összeomlás már nem tette lehetővé.

Hitler hatalomrajutását követően Kaufmann Palesztinába távozik és Tel-Aviv-ban, illetve Haifában kezd dolgozni. Lakóházakat, mozikat tervez és itt készül el az élete főművének tekintett a modern szellemű Habima Színház. A szakma ezt Kaufmann legjobb művének tartja, az impozáns modern épületegyüttes „egyrészt magán viseli a Volksbühne hagyományát, másrészt, tökéletesen illeszkedik Tel-Aviv úgynevezett „fehér építészetének”, Bauhausának szelleméhez.”

A kaufmanni főműhöz sajnos az utókor sem volt kegyes: rossz átépítések sora hamisította meg szellemét. Többéves felújítást követően viszont mára, a kettős évfordulóra a Habima Színház, Izrael nemzeti színháza újra régi fényében pompázik.

Kaufmann még a második világégést megelőzően visszatért Európába. Angliába ment volna, de a terv nem sikerült, Palesztinába pedig – 1939-et írunk ekkor – már nem tudott visszajutni. Bukarestben telepedett le, de az Antonescu-féle fasiszta kormányzat nyomására visszatért Magyarországra.

A második világháború, a fokozódó zsidóellenesség szenvedésekkel teli éveket hozott számára. A sors különös és kegyetlen fintora, hogy német felesége éppen a férjének származása miatti megpróbáltatásokat nem tudta elviselni és meg is halt Budapesten, míg Kaufmannak sikerült a vészkorszakot túlélnie.

A második világháborút követően, idős kora ellenére a színházhelyre-állítások és színházépítések cselekvő résztvevője volt. Nevéhez fűződik a háborús károkat szenvedett Operaház sérült részeinek a helyreállítása, a Vígszínház rekonstrukciója, az Erkel Színház belső átalakítása és a Békés megyei tarhosi Zenepavilon felépítése. Részt vett a Royal Revü helyén álló Madách Színház tervezésében is, de ennek befejezését az 1956-ban elhunyt építész kiválóságunk már nem érhette meg.

„Kaufmann Oszkár pályája pontosan követte a 20. század első felének nagy építészettörténeti korszakait, szinte mindig „modern” volt: eleinte a Jugendstil, később az art deco, majd a modernizmus határozta meg alkotásait” – összegezték néhány éve egy szaklapban életművét és méltatták jelentőségét. Csak ismételni tudjuk a már korábban említetteket: az ő esetében is érdemes lenne cáfolni a „Senki sem lehet próféta a maga hazájában” valóságtartalmát. Talán ehhez is hozzájárulhat Rajcsányi Gellért eheti figyelemkeltő és felettébb hasznos megszólalása. Jó lenne, ha így lenne…