Az arab-izraeli „kétállami megoldás” még az első be- (egészen pontosan) visszatelepülések kezdete óta számos esetben felmerült. Ezt az alternatívát az ENSZ 1947. november 29-ei 181-es számú határozatában 33 igen 13 nem és 10 tartózkodó szavazattal elfogadta. (A nagyhatalmak nem szavazhattak, abból a megfontolásból, hogy a megoldás tényleg demokratikus jellegét ne befolyásolhassák). A zsidók már akkor ellene szavaztak. A döntés azonban ez esetben sem békéhez, hanem összecsapásokhoz és mindkét oldalon számtalan atrocitáshoz vezetett. Az arab és a palesztin lakosság nagy része kénytelen volt elmenekülni. Ma is a szomszédos államokban él. S az is beszédes: továbbra is menekülti státusban. (Gondoljuk magunkat a helyükbe! Még nekünk sem lenne egyszerű, pedig mi ezt azért eddig mégiscsak megúsztuk…)

A jelenlegi Hamász-támadást követően egy ilyen megoldás lehetősége, mely voltaképpen az egyes közösségek autonómiáján alapulhatott volna (a döntés a még angol Peel-bizottság fogalmazásában úgy szólt volna, hogy „az arabok, a zsidók azt a területet igazgassák, melyen többségben élnek”). De mi az, hogy autonómia? Félek, hogy ez a fogalom – egyebek közt – éppen ebbe a mocsárba fulladhatott bele…

Az Izraeli függetlenségi háborút követő újabb arab és izraeli háborúk éppen a megoldásnak ezt a lehetőségét tették mind illuzórikusabbá.

A jelek szerint azonban a józanabb politikai erők egy része máig nem tett le róla, még ha e pillanatban kilátástalanabbnak látszik is, mint korábban bármikor. (Ami végül is „magától értetődó”. Az önrendelkezés a mai Európában is szőnyeg alá söpörhető „jogállami” igény… Hogyan lehetne alkalmazható a mienknél jóval kilátástalanabb közel-keleti környezetben?)

Szombaton Kairóban, az egyiptomi elnök Abd el-Tattak esz-Szíszi által szervezett csúcstalálkozón 34 állam részvételével ütemtervet próbáltak kidolgozni a Gázai-övezetben körvonalazódó humanitárius katasztrófa orvoslására, valamint az izraeli-palesztin békéhez vezető megoldások előkészítésére.

A csúcstalálkozón (mely legfeljebb idézőjelben értendő, hiszen Izrael, Amerika és Irán, tehát a válság meghatározó tényezői el sem fogadták a meghívást) meghatározó európai államok vezetői vagy külügyminiszterei is részt vettek. Köztük Giorgia Meloni olasz, Pedro Sanchez spanyol, Kiriákosz Micotákisz görög miniszterelnök, Annalena Baerbock német külügyminiszter is. De jelen volt Antonio Guterres ENSZ főtitkár, Charles Michel, az Európai Tanács enöke, Joseph Borell, az EU Külügyi Bizottságának főképviselője és többen mások.

Guterres már a bevezetőben megállapította, hogy semmi nem igazolhatja a Hamász támadásait, ugyanakkor a Hamász-támadás sem indokolhatja a palesztin nép elleni kollektív megtorlást. A továbbiakban azt is egyértelművé tette, hogy európai nézőpontból még mindig a „két állam megoldás” jelentheti a tartós megbékélés egyetlen esélyét. „Eljött az ideje, hogy véget vessünk ennek az embertelen rémálomnak.”

I. Abdullah jordán király is a lényegre tapintott, amikor a problémák okát abban látta, hogy Izrael politikáját kezdettől a biztonságra építette és nem a békére. Ez a döntés tette lehetetlenné a kétállami megoldás lehetőségeinek kidolgozását, s amint azt a tények bizonyítják, a biztonságot magát is illuzórikussá tette.

Al Szabáh kuvaiti koronaherceg is úgy vélekedett, hogy a gázai humanitárius katasztrófa annak következménye, hogy a nemzetközi közösség nem kereste, legalábbis nem kellő meggyőződéssel kereste az igazságos megoldást a palesztin kérdésre.

A „csúcskonferencia” szükségességét az is bizonyította, hogy a biztonságra alapozott katonai stratégia (mármint az izraeli), sok mindenre alkalmas lehet, csupán a valódi biztonság megteremtésére nem. Izraelt sem a világ leghatékonyabb titkosszolgálata gyanánt emlegetett Moszad, sem a vaskupola, sem tökéletesen kiképzett hadserege nem volt képes úgymond biztonságosan megvédelmezni. S erre gyaníthatóan a nagyhatalmi támogatás sem lehet igazán képes. Izrael talán megsemmisítheti a Hamaszt (ámbár erre sincs igazi garancia), de a nemzetközi nyilvánosságban zajló háborút – a jelek szerint – máris elveszítette. És nem csak az arab környezetben, de jelentős részben Nyugaton is. Ami végképp megdöbbentő!

Arról nem is beszélve, hogy a világ változik. Az, aki ma nagyhatalmú támogató, holnapra (talán) meggyengülve semleges féllé vagy érdekei változtán akár ellenséggé is válhat. Lehet egy nemzet létét efféle kockázatokra alapozni?

Az okos ember hosszabb távon csak legádázabb ellenségeiben bízhat meg. Ha velük képes lesz a békés együttélés méltányos, mindkettőjük számára elfogadható kompromisszumait megkötni, akár biztonságban is érezhetei magát. Ez persze merő giccs! A „szeressük egymást gyerekek” ma már émelyítő slágerének utózöngéje….

Csakhogy e pillanatban sajnos (és nem csak Palesztinában) egyelőre semmiféle kompromisszum nem merülhet fel. Egyik oldalról sem. (Itt már minden érzelgésnek fuccs!) Az ellenségek továbbra is egymás végső és visszafordíthatatlan megsemmisítésében látják a „valóságos” és persze humánus megoldást. S ami a legszomorúbb, világ szerén tova. Arabok, feketék, fehérek, sőt akár szivárványszínűek…

Egymás végérvényes kiirtásának rémlámát sem Hitler öngyilkossága, sem a Nürnbergi-per, sem a Gulág nem volt képes sírba vinni. Ettől a mámorító illúziótól e pillanatban is csak az atomfegyverek kímélik meg az emberiséget.

De vajon meddig? Mert mindenhez hozzá lehet szokni… Ahogy a hirosimai atomhamuhoz (mégiscsak akadt, aki ha ideig-óráig is, de életben maradt…), a tömeghalál felemelő gondolatához, a terrorizmus lesújtó gyalázatához vagy akár a nyomasztó nyugati jóléthez hozzászoktunk. Csak a békességhez nem lehet, azt ugyanis pillanatról pillanatra meg kell védelmezni. Feltehetőleg az olvasók többsége ma még házasságban él, az ő esetükben ez az állítás aligha szorul bizonyításra.

A békességet karban kell tartani, akárcsak a csecsemőt. Két nemzet csak ekként férhet meg egy államban. (Bár erre Svájctól eltekintve alig van igazi példa. S arra is kockázatos lenne mérget venni, hogy Svájc lenne az igazi…) Talán közhely, de ha hitté szilárdul, kizárólag a békesség lehetne minden vonatkozásban az emberiség fennmaradásának egyetlen garanciája.

Még akkor is, ha mindezt (még) békében élő honfitársaim csupán valamiféle az elhülyülés határán leledző öregember giccs iránti könnyes rajongásának tünete gyanánt (lásd Netflix, HBO, et comp.!) hajlamosak érzékelni. Úgy tűnik, hogy az emberiségnek (egészen pontosan annak a hím- és nőnemű töredéknek, mely még fennmaradhat) lassan nem marad más alternatívája, mint a giccs. Hogy ez siralmas vagy nevetséges, azt ma már mind nehezebbnek tűnik eldönteni.

(Nyitókép forrása: pcdn.hu)