„Több dolgok vannak földön és egen,/ Horacio semmint bölcselmetek/ álmodni képes…” – mondja Shakespeare – Arany János által magyarított –  Hamletjében Hamlet Horacionak. Sokszor érzek én is hasonlót, főként amikor az emberi kultúra három legkimagaslóbb nemzetének, az angolnak, a franciának és németnek mai viselkedését próbálom megérteni.

A szellemi tehetetlenség érzése leginkább a franciaországi muszlim fiatalok közel egy héten át tartó – eufemisztikus kifejezéssel – lázongásainak láttán és hallatán borította el az elmémet. Hiszen a francia helyzet tanúsága szerint pusztán elemi iskolai számításokat kell végezni ahhoz, hogy az említett államok jövőjébe beleláthassunk. Mindhármuk esetében elégséges az őshonosok és a bevándorlók  demográfiai adatait: a többségi társadalmak lélekszámának riasztó lejtmenetét, valamint a bevándorlók számának folyamatos bővülését és a már bent lévőkének generációnkénti sokszorozódását összevetni.

A helyzet talán Németországban a legtragikusabb. A született németek évente fele annyi gyereknek adnak életet, amennyi a népesség szinten tartásához elegendő lenne. A bevándorlók esetében azonban a családok lélekszáma – magától a folyamatos bevándorlástól eltekintve is – legalább megkétszereződik. Az „eredmény” katasztrofális. Nem évszázadokban kell kalkulálni, ahhoz, hogy rájöhessünk, a mai arányok belátható időn belül visszájukra fordulnak. Erre persze nem csupán én ébredek rá. Nem régen az interneten hallottam egy neves angol szakembert (a nevét gyengülő memóriámból nekem is kifújta az idő), aki hallgatóságát cáfolhatatlannak tűnő logikával próbálta ráébreszteni a valóságra.

Hogy ezt a logikát senki nem is próbálja cáfolni, de még felfogni sem, valóban felfoghatatlan. Bár tudom, vannak megfontolások, melyek segíthetnek elhessegetni az efféle aggodalmakat. Az egyik az asszimiláció sok évszázados sikeressége. A francia, az angol és főként az amerikai melting pot-ok. Akik ezekben hisznek, csupán arról a korántsem lényegtelen tényről feledkeznek meg, hogy ma már a – talán legsikeresebb – melting pot, a névadó amerikai sem igazán működik. Számos okból.

Az egyik az individualizmus nyugati diadalmenete. A XIX. és a XX. század folyamán a szabadság fogalmának individualista értelmezése oda vezetett, hogy a szabadságot a nyugati fiatalok túlnyomó többsége a szabadság negatív definíciójára, azaz a mindenféle kötöttségtől való függetlenedésre csupaszította. Szabad az, aki a családtól, a településtől a régiótól a nemzettől, az emberiességtől, azaz gyakorlatilag minden „kötöttségtől” függetleníti önmagát. Megtagad mindenféle „test- és szellemnyomorító” identitást. A nyugati elméleti irodalomban és az ideológiai megalapozottságú közbeszédben az ún. identitarianizmus (magyarán a közösségi sajátosságokhoz való ragaszkodás) valamiféle megvetendő – következésként kerülendő – atavizmus gyanánt jelenik meg. Ennek az ideológiának közvetlen következménye a demográfiai válság. Az egyénnek sem a családdal, sem a tágabb közösségekkel, főként a nemzettel szemben nincsenek törleszteni való adósságai. A gyermekáldás ebben a világképben teher, mely az egyén önmegvalósításának, az élet élvezetének esélyeit rontja. Radikálisan.

A pozitív szabadságról alig esik szó. Pedig alaposabb megfontolásra nyilvánvaló, hogy az egyén csupán valamely közösségben valósíthatja meg önmagát. Szabadsága csupán valamiféle autonómiaként, azaz közösségi önrendelkezés gyanánt realizálódhat. Csak és csakis akkor lehetek szabad, ha általam is elfogadott kötelmeknek engedelmeskedem. Melyek ekként már nem is számítanak kötöttségnek, legfeljebb megtartó köteléknek. Ezért nem elutasítanom kell a közösségi korlátokat, hanem arra kell törekednem, hogy másokkal szövetségben olyan kötöttségeket szentesítsek, melyek személyiségemből, egészen pontosan személyiségeinkből fakadnak. De mert személyiségeink is a legkülönbözőbb közösségekhez való tartós és többé-kevésbé átmeneti „függelmek”: anyanyelv, család, világkép, szokásrendszer – bonyolult és időben is változó – metszéspontjaiként alakulnak ki, választásainkat elkerülhetetlenül az előbbiek idő általi ad hoc adagolása határozza meg. Így aztán egyetlen – személyiségemet is felépítő – közösségen belül sincs két azonos ember. Közhely ma már: csak mások gyanánt lehetünk hasonlóak. Az idegen társadalmakból, sőt kulturális és vallási közösségekből érkező egyének pedig legtöbbször nagyon mások.

Ahhoz tehát hogy együtt élhessünk, egymáshoz kellene csiszolódnunk. Ennek az az illeszkedésnek az újkorban általánosként rögzült formája az asszimiláció. A nyilvánvaló valóság elutasításának másik oka tehát abban rejlik, hogy az egyirányú beolvadásként felfogott asszimiláció kétségbevonhatatlan sikerességének számlálhatatlan példája vesz körül mindannyiunkat. Elég a budapesti vagy bukaresti bérházak lakónak névsoraiba beleolvasni. A nevek többsége „idegen” eredetre (vagy arra is) vall. Csakhogy az utóbbi évtizedekben sok minden megváltozott. A migránsok közösségi kötődése a „befogadó” társadalmakban is megmarad. Az asszimiláció tehát gyakorta még a nyelv elvesztése ellenére sem következhet be. Ráadásul eltérő vonatkozásokban ugyan, de a korszellem individualizmusa a befogadottakra is hatással van. Csakhogy az utóbbiak közösségellenes indulatai nem saját közösségeik, hanem a befogadó társadalmak ellen fordulnak. Ami részben érthető. A generációk múltával is kínzó emlékként tovább élő gyarmati múlt és befogadók felsőbbrendűségtudata – egyik sem egészen alaptalan – veszedelmes „társadalmi” gyúanyaggá ötvöződhet.

A „befogadó” társadalmak csak akkor válhatnak valóban befogadókká és egyben – a szó eredeti értelmében vett – társ-adalmakká, ha ezeket és a velük rokon jelenségeket: a kölcsönös félelmeket és ellenérzéseket az – ekként valóban befogadóvá nemesedő – társadalmak megtanulják kezelni.

Más lehetőség nincs. Mert a jelenkor nyomasztó demográfiai helyzetében, melyből ha tényleg sikerrel jár, csupán a magyar modell mutathat valamiféle kiutat, a befogadó államok puszta léte is a migráció függvényévé válik. Kockázatmentes alternatíva – legalábbis a kortárs gondolkodás kategóriarendszereiben – nem igen van. Ismét – ezúttal már a költő – Arany Jánossal szólva: „Elől vízbe, hátul tűzbe.” A befogadó társadalmakat vagy a népességfogyás juttatja kiúttalan válságba vagy a munkaerőhiány „legkézenfekvőbb” kezelése, az illegális migráció temeti maga alá. A mai többség tagjainak létérdeke, hogy legyen aki nyugdíjasként megtermeli a nyugodt öregkor fenntartásához szükséges javakat. Ez a másik, s talán mind közül a legfontosabb ok, mely blokkolja a nyugati gondolkodást.

Így válik a valóság tudomásul vételének elutasítása a poszthumán társadalmak egyik legfontosabb vonásává. Nem csak közösségi meghatározottságaink tudomásul vétele válik egyfajta tabuvá, de természeti meghatározottságaink tudomásul vétele is. Ebben rejlik az ember természetes kétneműségének, a férfi-nő kettőségnek mint az emberfaj alapvető – mert létfenntartó – sajátosságának megkérdőjelezése is. Akárcsak a nyelv természettel szembeni primátusának a tételezése. Az az újabb keletű meggyőződés, hogy az emberi valóság nyelvi manipulációk révén megváltoztatható. (Lásd gender nyelvek kialakításának „szakmai” lázálmát!)

A természet és a hagyományos társadalmak adottságait bizonyos mértékben az emberi igényekhez lehet alakítani, radikálisan megváltoztatni azonban nem lehet. Az emberi történelem a bizonyság rá, hogy minden radikális változtatási kísérlet, azaz minden utópia szükségszerűen katasztrófába torkollik. A valóságot nem megváltoztatni kell, hanem megérteni és igazodni hozzá. A természeti és a társadalmi rendszerek önszervezőek. Következésként csak addig maradhatnak fenn, ameddig önnön belső törvényeikhez, illetve környezetükhöz képesek rugalmasan – egészen pontosan: kölcsönösen – alkalmazkodni.

A tények csak akkor „kezelhetők”, azaz kényszerülnek maguk is a kölcsönösség „elviselésére”, ha mi is elfogadjuk őket. (Ők – legalábbis kezdetben – kénytelenek elfogadni bennünket.) Megértésük kulcsa is az elfogadásban rejlik. Annak a ténynek az elfogadásában, hogy vannak dolgok melyek túl esnek a mi emberi „bölcselmeink” (azaz képzeletünk) „álmain”.

Azok az emberek és emberi társadalmak, akik és amelyek a korlátlan emberi szabadság mákonyától részegen túlmerészkednek a természet és az evolúció (vallási fogalmakban a Teremtés) kezdettől adott kötöttségein a szétesés kockázatával játszanak. Hamlet számára a halál pillanatában is egyetlen vigasz marad: ha neki meg is kell halnia, történetének tanulságai túlélik őt. Az utódok számára – a megértés alaptételei gyanánt – megmaradhatnak. Az Európai Unió képviselőinek gyülevész hada azonban nem Shakespeare-t olvas…

Így aztán arról sem lehetnek fogalmai, hogy „A többi – tényleg – néma csend”.

(A nyitókép illusztráció | Fotó: Pexels)