Az AfD – a legújabb közvéleménykutatások tanúsága szerint – Németország második „legjelentősebb” politikai ereje. Igaz, jelentősen lemaradva az önmagukat keresztényeknek tételező Uniópártoktól. Csakhogy az utóbbiakkal nem foghat össze, hiszen Németországban íratlan szabály, hogy (a nem teljesen alaptalanul) „antidemokratikusnak” nyilvánított pártalakulattal egyetlen „demokratikus” párt sem foghat össze. Így aztán a párt idézőjeles jelentősége gyakorlatilag nulla. A Bundestagban elmondhatják a maguk mondókáit, tiltakozhatnak Németország közvetett háborús részvétele, a demokrácia alapszabályainak megsértése ellen, szavuk a német zöldek és vörösek lassan kiszikkadó sztyeppéibe kiáltott szó marad.

Pedig megfontolandó kérdés, hogy milyen demokrácia az, sőt egyáltalán lehet-e demokrácia az a társadalom, melyben a német állampolgárok egy negyedének képviselete –  hallgatólagosan, de elvben örök időkre – kizáratik a demokratikus hatalomgyakorlásból. Miközben a szélsőbaloldal egyik eklatáns képviselőjét, a Magyarországon is tevékeny Hammerbanda (magyarán „kalapácsos brancs”) Linda nevű vezérét nemrégen felmentették a bizonyítottan elkövetett erőszakos bűntettek, sőt gyilkosságok vádja alól. Egészen pontosan: szabadon bocsátották. Az AfD-re még semminemű erőszakot nem lehetett rábizonyítani…

Kettős mérce? Kétségtelenül, hiszen a Hammerbandához, legalábbis elvileg kötődő, jobbára szintén kelet-német állampolgárok által támogatott Die Linke-t (A baloldalt) még sohasem ítélték kifejezetten antidemokratának.

Az sem számít, hogy Németországban lassan szinte már megoldhatatlannak tűnő kormányválság látszik kibontakozni. A diadalmasan kormányra került zöldek képviselői: az egyik baklövést a másikra halmozó Annalena Baebock külügymininiszter és Robert Habeck gazdasági és környezetvédelmi miniszter megbecsültsége szabadesésben van.

Igaz, a kancellár, Olaf Scholz már a markánsan demokratikusnak tekintett Német Szociáldemokrata Párt képviselője. Ugyan ellene is lázadoznak a hívek, nem csupán közismert korrupciós ügyei miatt, hanem az ukrán–orosz háború támogatása, s az azzal kapcsolatos – Németországot és főleg annak állampolgárait egyre súlyosabb válságba sodró – szankciók miatt.

A harcok – melyekbe az antidemokratikus AFD-nek nem lehet beleszólása – csupán a háttérben zajlanak. A mainstream sajtó, melyben szőrmentén azért valóban demokratikus érzületről tanúskodó írások is megjelenhetnek, makacsul elhallgatja a társadalom tényleges problémáit, az energiaínséget, a migrációval kapcsolatos gondokat, az ország szuverenitásának helyzetét, és tovább is sorolhatnók.

A demokrácia – annak hagyományos definíciója szerint – jogegyelőségen, szabadságjogokon és többpártrendszeren  alapuló politikai rendszer. Államforma, amelyben a közhatalmat a szólás- és a véleményszabadságra alapozva a választópolgárok által megválasztott képviselők gyakorolják. Azaz: az állampolgári egyenlőség és az alkotmányosan rögzített egyéni és közösségi jogok, vagyis a méltányosság intézményrendszere. A definíció minden elemének lényegi vonása: a szabadság. Mely azonban nem válhat szabadossággá, azaz az egyéni és közösségi önkényuralmává. Normális esetben ugyanis csak szigorú korlátok közt érvényesíthető.

„Csak addig lehetünk szabadok, amíg mások szabadságát is tiszteletben tartjuk” –  hangzik a liberalizmus – azóta puszta szólammá silányult – alaptétele.

Az utóbbi években divatossá vált demokráciák ugyanis már korántsem az értelmes szabadság, inkább az értelmetlen kényszerek intézményrendszereit működtetik. S teszik mindezt úgynevezett értékek alapján.

A baloldal értékrendje az új gondolatrendszerben pozitív, jobboldalé negatív. (Lásd az amerikai demokráciában oly gyakori „jó” és „gonosz” szembeállítását!) Hogy milyen alapon? Erre nemigen van magyarázat. Hacsak nem az, hogy a jobboldalon a hagyományokon alapuló értékek: a nyelvi-kulturális közösség, a család, a település, a régió, az államok közti harmonikus együttműködés. Ami minden szinten a toleranciát, azaz az ellentétes nézetek iránti türelmet is feltételezi. A fasizmusnak alig van több köze az intoleranciához, mint az egykor volt (és újabban ismét feltörekvő) kommunizmusoknak. A baloldalon ismét a legfőbb érték az egyéni kizárólagosság, a saját értékek abszolutizálása, az eltérő véleményekkel szembeni gyakorta irgalmatlan türelmetlenség, az együttműködés helyett a másik kárára érvényesített előnyök rendszere.

Ennek az utóbbi demokráciafelfogásnak a lényege – a szabadság látszólagos abszolutizálásának leple mögött – a megfellebbezhetetlen, mert a jogi fogalmak önkényes (de ennek ellenére, sőt épp ezért) megkérdőjelezhetetlen értelmezésére alapozott, a szó szoros értelmében cinikus erőszak.

A demokrácia mindkét változatát egy-egy hajszál választja el a valóságos demokráciától. És ez a türelem.

A kényszer demokráciái nem a bilincset vagy bebörtönzés klasszikus receptjeit alkalmazzák, hanem az azoknál jóval kegyetlenebb, mert lélekrombolóbb: elhallgattatást, kiközösítést, befeketítést és a megfélemlítés más –  megdöbbentően hatékony eszközeit. Ez a rendszer az emberi társadalom létének alapját, a személyiség és lélekformáló kapcsolatrendszereket morzsolja szét. Azokat az emberközi kapcsolatokat, melyek – a viták révén ellentéteket oldó és feloldó eszközeivel – a társadalom harmonikus egységét tarthatják karban.

A kényszer demokráciái összeugrasztják egymással az embereket, közösségeket, államokat. S teszik mindezt azért, hogy a „társadalmi rendszer” voltaképpeni működtetői az emberi közösségek egészét önnön hatalmuk szolgálatába állíthassák.

Legfőbb eszközük a manipuláció. A sajtó, a közélet, a szórakoztatás minden eszközével azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy akik az általuk kínált nézetrendszert elfogadják, azok már eleve mindenki másnál értékesebb emberi személyiségek. S azok, akik ennek a manipulatív tervezetnek az áldozatául esnek, merő önvédelemből lelkesen ünneplik is „egymás” nézeteit.

Mindez minálunk is mind gyakoribb (ma már itt is „visszhangszobákról” szokás beszélni). De még nem jóvátehetetlen.

Érdemes nyitott szemmel és füllel, tiszta aggyal járni a világban, hogy ennek a (valójában kaotikus) rendnek a végső diadalát elkerülhessük.

(Nyitókép: Agerpres)