Az úgynevezett felvilágosodás óta miden filozófiai elmefuttatás alapfogalma a szabadság. Ez a fogalom ma is mindannyiunkat lenyűgöz. S ezt – feltevéseim szerint – megfelelőbb értelmezésben továbbra is meg fogja tenni.

Csakhogy a liberalizmus a szabadság fogalmát már eleve csak egy szigorú (bár rövidesen épp általa felrúgott) megkötéssel fogadta el: szabadságom csak addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem korlátozza. Erről a megkötésről a mi poszt-posztmodern világunk mintha már nem is értesült volna. Manapság egy egyetemes – azaz minden emberi lényre azonosan érvényes – szabadságfogalomra alapozzuk társadalmi létünket. (De legalábbis szeretnénk alapozni…)

Hogy ki, hol, mikor és milyen mértékben érezheti szabadnak magát, szinte már illetlenség feszegetni is.

Ennek a törekvésnek pedig katasztrofális következményei lehetnek, sőt már vannak is. Az egyik individuum (azaz oszthatatlan emberi személyiség) szabadsága ugyanis – ha nem tisztázzuk, mit is értünk a fogalmon – minden nehézség nélkül a másik individuum rabságba kényszerítésének igazolásává válhat. A modernitás egyfajta istenné emelt fogalma, a többség – mindenütt és minden vonatkozásban – a saját képére és hasonlatosságára gyúrja át azokat, akik merészelnek különbözni tőle. S önmagát késedelem nélkül mindig egyfajta egyetemesség példaképévé nyilvánítja. Sőt újabban már a többséget is (ismét) valamiféle kiválasztottságérzéstől vezérelt kisebbségek „képviselik”.

Az „egyenlőség” jegyében. Elvben minden egyén, kisközösség, sőt minden állam is egyenlő egymással. Logikai szimbólumokban: A = A-val. A kijelentés értelmesnek is tűnik. Gyakorlatilag azonban (legalábbis a szó szigorú értelemében véve) értelmetlenség. Hiszen ahhoz, hogy egyenlő legyek valakivel, különböznöm (is) kell tőle. S mivel két azonos ember nincs, még az úgynevezett egypetéjű ikrek sem azok, ez maga a társadalmi valóság. Egy ember csak önmagával lehet azonos. Ezt Platóntól Heideggerig minden filozófus tudni vélte.

De akkor hogyan lehetséges egyáltalán bármiféle egyenlőség? Talán úgy, hogy nem mint konkrét emberek vagyunk egyenlőek egymással, hanem mint meghatározott embercsoportok, úgynevezett közösségek tagjai. E közösség újabban az úgynevezett emberiség. De mert ekként értelmezett egyenlőségünk mindig valamely közösség minden tagjára többé vagy kevésbé jellemző sajátosságon alapul, a probléma csak úgy rendezhető, hogy valamely állampolgári közösséget, vagy annak klienseit az egyetlen Emberiség kétségbevonhatatlan ismérveivel ruházzuk fel…

Ebbe a zsákutcába a kisbetűs emberiséget jó ideje főként az Egyesült Államok és Európa igyekszik beterelni. Korábban a franciák, majd az angolok tették. Volna. A kérészéletű német kísérletnek még annyi hatása sem volt a politikai gondolkodásra és gyakorlatra, mint az előbbieknek. (Ha csak – német részről is – az utóbbi évtizedek gazdasági manővereit, az európai Dél szelíd gazdasági kolonizációját nem tekintjük annak.)

A szabadság csupán bizonyos megkötések, a szabadságot közösségi érdekből felfüggesztő korlátok elfogadása esetén lehetséges. Ez lenne az úgynevezett autonómia, amikor is az egyén általa szentesített szabályoknak engedelmeskedik. A korlátlan szabadság fogalmi abszurdum. A korlátok közt tartott (tehát valóságos) szabadság alapfeltétele a manapság szinte már feledésbe merült tolerancia. El kellene ismernem, hogy a másiknak is meglehetnek a maga korlátjai, melyek szabaddá tehetik.

És ezek soha nem lehetnek egyetemesek. Két okból sem. Egyrészt – ismétlem – azért, mert mi, emberek már csak genetikailag is különbözőek vagyunk. Másrészt azért, mert kulturálisan (tehát embercsoportok gyanánt) talán még inkább.

A kérdés tehát az, hogy meddig terjedhet az a különbözőség, amely azonossá tesz bennünket?

Ezt a kérdést manapság feltenni is valamifajta hübrisz. Valaki ugyanis – a mai világfelfogás szerint – addig lehet más, ameddig ugyanolyan, mint én. És ennek az ugyanolyannak megvannak a szigorú definíciói. Ezek együttesét manapság egyetemes emberi jogokként tartják nyilván. Aki fenntartások nélkül elfogadja az „egyetemes” emberi jogok kartáját, az elvileg ugyanolyan, mint én. Azaz világpolgári minőségében azonos velem.

S ezzel ismét visszajutottunk a kiinduló ponthoz: az egyetemesség fogalmához. Ezt kellene értelmeznünk. Csakhogy egyetlen értelmezés sem lehet helytől, kortól és kulturális hagyományoktól (nyelvészeti kategóriákban fogalmazva szövegösszefüggéstől) független. Ekként tehát annyi egyetemességfogalom lehetséges, ahány szövegösszefüggés (s mögöttük meghúzódó valóság). Kezdetben vallási meggyőződéseink többé-kevésbé teljes azonossága tett bennünket egyetemessé (lásd katolicizmus, mely amúgy valóban egyetemességet jelent, akárcsak a többi világvallás alapfogalmai). A felvilágosodással kezdődően inkább a nyelvi-kulturális (számunkra, magyarok számára ismerősebb fogalommal: nemzeti) sajátosságaink. A XX. század közepe óta inkább az állampolgárság, melyet (kimondva vagy kimondatlanul) továbbra is főként a nyelvi-kulturális azonosságok intézményes alakzatai szilárdítottak meg. (Hivatalos nyelv, ideológiai normák, alkotmányosan rögzített értékrendek). De ezt a tényállást manapság tagadni illik. Az egyenlőség alapja ugyanis nem az állampolgári közösséghez, hanem az emberi nemhez való tartozás. Még a nemek (azaz a férfi és a nő) közti különbség is elmosódik. A közösségi identitás (azaz a platóni önazonosság tágabb fogalma) manapság legfeljebb megbélyegzésként értelmezhető: identitarianizmus. 

Így aztán az egyetemesség fogalma használhatatlanná absztrahálódik. Minden emberi sajátosságot ki kell iktatnunk, hogy egyenlőkké válhassunk. Kénytelenek vagyunk az egyenlőséget a törvény előtti egyenlőség (ez esetben is jócskán korlátolt) jogi fogalmára szűkíteni. Vagy bővíteni? Nézőpont kérdése ez is, hiszen a jog ugyanúgy emberi alkotás, mint az egyetemességre vonatkozó fogalmaink…

Ebből a zsákutcából egyetlen kiút lehetséges. Ha a mai világban lehetséges egyáltalán bármiféle kiút… Az egyetemesség kizárólag a mind konkrétabb sajátosságok (az identitások) létjogosultságának elismerésén alapulhat.

A fentebb már érintett tolerancián.

De vajon meddig terjedhet a tolerancia szabadsága? Meddig tűrhetek olyan cselekedeteket, nézeteket, érzelmeket, melyek számomra elviselhetetlenek? Kínos kérdés, ugyebár...? A gyilkosság például elvben elviselhetetlen. Csakhogy az emberiség története egyéni- és tömeggyilkosságok végeérhetetlen sorozata. Hogyan lehetett és lehet képes egy önmagát egyetemesnek hirdető emberiség mindezt ép ésszel elviselni?

Nyilván úgy, hogy „vannak” jogos, igazságos, erkölcsös, stb. gyilkosságok és „vannak” jogosulatlan, igazságtalan, erkölcstelen stb. gyilkosságok. Hol a határ? Semmitmondónak tűnik, de az egyetlen értelmes válasz az lehetne, hogy – a társadalmakon (a nyugati fogalomrendszerben nemzeteknek tekintett államokon) belül és kívül – éppen a határok fölött.

Az egyéneket és a közösségeket mindig explicit vagy implicit határok választják el egymástól. S a „határokon” belül mindig területileg és történetileg meghatározott jogi, kulturális, erkölcsi szabályok érvényesek. Ezeket a szabályokat mindenütt és mindenkor közösségi konszenzusok rögzítették. Persze ezek a konszenzusok is mindig mozgásban vannak. Viták, sőt kisebb-nagyobb konfliktusok révén rögzülnek. (A konfliktus normális esetben – ezt minden józan társadalomfilozófus, hogy csak Ralf Dahren-Dorfot említsem – békés konfrontációt is jelenthet). Az egykor volt, de ma már csupán nosztalgiaként vagy akként sem létező demokráciákban jobbára konszenzusok alapján rögzítették őket. (Az egyetemesség fogalma mint egyfajta politikai-kulturális azonosság kifejeződése – amint azt már korábban is érintettem – valóban többé-kevésbé értelmes fogalomnak tekinthető.)

A meghatározások ma már kívülről jönnek…

Mindebből nyilván nem a határok felszámolásának szükségessége következne. Éppen megfordítva: a határok illegitimmé nyilvánításának elutasítása (lásd: illegális bevándorlás, társadalmi és nemi identitások egybemosása, a világállam lázálma stb., stb.). A határokat nem megszüntetni kell, hanem átjárhatókká tenni. Az emberiséget mint élő és megélhető fogalmat csupán az identitások (egykor divatos szóval a sokféleség) fennmaradásának biztosítékai tehetik legalább viszonylag egyetemessé. A szélsőségesen elvont egyetemesség csupán a korlátlan önkény, s következésként az egyetemes káosz melegágyává válhat.

Sőt. Válik. Szemünk láttára.

A szó tulajdonképpeni értelmében vett egyetemesség kizárólag a korlátok által éltetett szabadság eltökélt igenlése, és ennek a szabadságnak a mások torkán való legyömöszöléséről való nem kevésbé eltökélt lemondás – világszintűvé tágított – „határzónájában” lenne lehetséges… Az „egyetemesség” mai fogalma (mely szándék szerint határtalan) épp ennek a „határzónának” a lehetségességét teszi kérdésessé… 

(Nyitókép forrása: Facebook/Dombegyháza)