Magyarországot gyakran éri az a vád, hogy xenofób, közönyösen kezeli a szenvedések elől menekültek gondjait, nem hajlandó beengedni és befogadni őket határai közé. Ukrajnát sem hajlandó támogatni a győzelem legfontosabb feltételeinek számító korszerű fegyverekkel. Az egyetlen olyan európiai állam, mely bár rendelkezik Leopárd 2-es páncélosokkal, nem hajlandó szállítani belőlük. Az érvet, hogy azért nem teszi, mert békét akar, a Nyugat hajlamos figyelmen kívül hagyni. Márpedig az újabb fegyverek nem a békéhez visznek közelebb, hanem a háborút teszik még borzalmasabbá. Az ukrán és az orosz áldozatok száma máris egy kisebb ország népességével ér fel. A rombolásokról, a családok széthullásáról, az egy életre kitörölhetetlen háborús traumákról nem is beszélve.

A jelek szerint mindkét fél megköveteli katonáitól, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is helytálljanak és merőben értelmetlenül áldozzák fel életüket, tegyék szerencsétlenné feleségeiket, gyerekeiket.

Magyarország nem a fegyverszállítások és a katonák zsoldjait fedező pénzadományokat küld Ukrajnába, hanem valóban humanitárius segélyeket. Arról nem is beszélve, hogy az ország lakosságának egytizedét kitevő lélekszámú ukrán menekültet fogadott be és nagy számban integrált is a magyar társadalomba. Nemcsak szállást, de munkalehetőséget is teremtett számukra. Ezt a tényt sem Ukrajna, sem a nyugati sajtó nem tartja figyelemre méltónak.

Ahogyan azt sem, hogy több mint fél évtizede hatalmas összegeket költ arra, hogy – mellesleg Nyugat-Európát is – mentesítse az illegális bevándorlóktól. A tényleges menekültet, amint azt az ukrán eset bizonyítja, Magyarország is látványos gesztusok nélkül, de előzékenyen, és az elesetteknek járó együttérzéssel fogadja.

De hogy mire képes a Brüsszel által oly agresszíven kifogásolt magyar humanitárius érzület, azt legújabban a Törökországot és Szíriát sújtó páratlan intenzitású földrengés áldozatainak segítése és az életveszélybe került áldozatok mentésére szervezett magyar akciók is nyilvánvalóvá teszik.

Ráadásul politikai szempontokra való tekintet nélkül. Törökország Magyarország szövetségese is, nem csak a Türk Államok Szövetségéhez fűződő viszonyai, de a közös NATO-tagság és az ukrán háború tekintetében is rokon álláspontjuk is egymáshoz fűzik őket. Ami Szíriát illeti, nem áll fenn efféle szoros kapcsolatrendszer, de magyar szempontból a katasztrófa méreteihez igazodó segítség Szíriának is kijár.

A mentési munkálatokat koordináló szervek többször is kifejezésre juttatták, hogy bár a mentési munkálatokban több tucatnyi állam vesz részt (mellesleg az oroszok és az ukránok is), a romok által kimentett gyerekek és felnőttek jelentős hányada a magyar szakembereknek és hős kutyáiknak köszönhetik az életüket. A Hunor nevet viselő szervezet, valamint az adventista segélyszervezet, Református Segélyszolgálat és a Katolikus Karitász fáradtságot nem ismerő szakembereinek sokszor hallatlan erőfeszítéseinek hála. A „fáradtságot nem ismerő” ebben az esetben nem szóvirág, hiszen a magyar életmentő szervezetek tagjai is 24 órás turnusokban váltják egymást. A kutyák csak négy órán át képesek szolgálatban maradni, de utána – sokszor már sérült talpuk ellenére is – helytállnak.

Hiába lesem a nyugati lapokat, hogy legalább egy elismerő szó essen róluk. Ez a magyaroknak nem jár ki. Annál inkább a legtöbbször megalapozatlan gyalázkodás, az Uniótól járó összegek – többek között a világjárványa okozta károk elhárítására közösen felvett, úgynevezett helyreállítási kölcsön – összegeinek (semmivel sem indokolható) megvonása.

A nyugati sajtó – „jobbára” a magyar ellenzék rágalmai nyomán – Magyarországot vádolja xenofóbiával. De mintha a Nyugat működtetne Magyarország és általában a magyarok kapcsán valamiféle „progresszív” xenofóbiát!

(Nyitókép forrása: MTI)