A Politico pénteki számában a Paola Tamma és a külföldön élő magyar újságírónő, Bayer Lili által jegyzett cikk szerint Orbán Viktor túszul ejtette az Uniót. A magyar miniszterelnök milliárdokat követelne cserébe azért, hogy az Unió az Ukrajnának szánt 18 milliárd eurós segély és a globális társasági adó megvétózásáról lemondjon.

A szerzők azt már elfelejtik közölni olvasóikkal, hogy az Orbán Viktor által az Unióból kizsarolni szándékozott pénzek Magyarországot jog szerint megilletik. Egyrészt azért, mert az Unióba való belépéskor megnyitotta piacait a tagállamok előtt, s ezzel lehetővé tette, hogy azok – magyarországi ügyleteik nyomán – busás haszonra tegyenek szert, másrészt azért, mert a pénz másik része olyan, az Unió által fölvett kölcsön, melyet Magyarország is aláírt, s melyet a későbbiekben kamatostul vissza kell fizetnie. Az Unió csak közvetítő, a pénz nem tőle származik, tehát joga sem lenne visszatartani.

Magyarországot, mely még az Európai korrupciós listán is valahol a középmezőnyben van, korrupcióval vádolják. Európa egyik – ha nem éppen a – legkorruptabb ellenzékének sugallatára, sőt (hellyel-közzel valóban megalapozott, de egészében nyilvánvalóan hamis) vádjai nyomán. Addig nincs pénz, amíg a korrupciót fel nem számolják. Ez még nem lenne zsarolás, hiszen a korrupció a magyar állampolgárok pénzét tulajdoníthatná el. Zsarolássá azzal válik, hogy bizonyíthatatlan, s hogy a pénzek folyósítására olyan feltételeket szabnak meg, melyeknek vajmi kevés közük van az uniós pénzek felhasználásához.

Persze Magyarországon is bizonyosan vannak elfogult bírói ítéletek. Hogy kinek a javára, az az elmarasztalt újságírók számán is lemérhető. Például. És hogy volt és van korrupció, szintén tény. Kérdés azonban, hogy a balliberális érában ez miért nem okozott semmiféle gondot Európának. Ahogyan a csaknem kizárólagos baloldali sajtódominancia sem. Azt nekem is alkalmam volt egészen közelről ismerni…

Akkor Magyarország nem volt téma. Ma mindennapos.  

Hogy miért tennék mindezt éppen egyik társukkal a közös államszövetségbe tartozó – tehát elvben szolidáris – államok, viszonylag könnyen megválaszolható. Amennyiben nemcsak Magyarország a szuperdemokratikus rendteremtés áldozta, de Lengyelország is. Hogy mi a közös a két államban? Az Unió balliberális intézményei szerint az, hogy mindkét állam korrupt és megsérti jogállam alapelveit. De van egy másik közös vonásuk is, mely ugyan a vádak közt soha nem szerepel, de mindenki pontosan tudja, hogy ez a meghatározó: mindkettőnek jobboldali kormánya van. Igaz, van már egy harmadik efféle ország is, jelesen Olaszország, de Ursula von der Leyen már Giorgia Melonit is megfenyegette, hogy ha nem tartja magát az Unió által támasztott (nyilván politikai) feltételekhez (migráció, családpolitika, kulturális opciók), az Uniónak Olaszországgal szemben is meglesznek az eszközei. Ahogyan Magyarországgal szemben is megvannak…

Az Unió tizenhét feltételt támasztott Magyarországgal szemben, melyekben a jogállamisághoz való mélységes ragaszkodását kellett bizonyítania. Magyarország mind a tizenhetet mélységesen teljesítette. Azt persze senki nem vizsgálta meg, hogy az Unió egyéb államai teljesítik-e azokat. Érdektelen. Magyarország az uniós támogatások elköltésére vonatkozó tervezetet is benyújtotta, hogy a korrupció lehetőségének vádját is elháríthassa. Egyöntetű az elismerés, hogy Európa talán legáttekinthetőbb és leginkább rendeltetésszerű efféle dokumentuma.

A jelek szerint hiába. Magyarország újra és újra viták középpontjába kerül. Körülöttünk háború zajlik, a klímaválság következményei egyre nyilvánvalóbban bennünket is sújtanak, a világjárványt sem hevertük még ki. Tehát lenne miről vitatkozni. De az Unió Parlamentjének és Bizottságának – emberi jogok, a zöld energiák és örök béke mellett elkötelezett – képviselői folyamatosan (éppenséggel évek óta) Magyarországért aggódnak.

S egészen úgy tűnik, mintha nem Orbán Viktor zsarolná őket a vétójogaival, hanem ők a jobboldali lengyel és magyar társadalmat a nekik járó pénzösszegek visszatartásával. Nem kis összegekről van szó, hiszen Magyarországnak összesem 13 milliárd euró járna, két harmada annak az összegnek, melyet Ukrajnának nyújtott segély gyanánt Magyarországnak is meg kell szavaznia. Lengyelországról nem is beszélve, mely Magyarországhoz hasonlóan minden feltételt teljesített, tehát engedett az uniós zsarolásnak, de az Unió mégsem hajlandó folyósítani a neki járó összegeket. Hogy miért nem? Azért, mert Lengyelországban választások következnek, és ha a lengyel gazdaság visszaesése megfelelő méreteket ölt, a választók remélhetőleg elfordulnak a jobboldaltól. A verseny szorosnak mutatkozik.

Hogy ki itt a zsaroló, azt hiszem, nem nehéz eldönteni. De hogy könnyítsek az olvasó dolgán, éppen a Politico cikkéből idézek egy jellemző passzust. A múlt hét csütörtökén Moritz Körner, a liberális Új Európa frakció képviselője a következő szavakat intézte Ursula von der Leyenhez, aki korábban keményen elkötelezte magát, hogy keményebb álláspontot képvisel a jogállamiság megsértőivel szemben: „Ha a Bizottság (ennek elnöke a címzett – B.B.) kiadja a pénzt Orbán Viktornak, személyesen lesz felelős azért, hogy Magyarország a korrupció mocsarává változott.” Mármint Ursula a felelős és a mocsártelepítő. Az erkölcsi makulátlanság és a jogállam lovagjai, úgy tűnik, nem csak Magyarországot és Lengyelországot zsarolják és fenyegetik, de egymást is.

Szép társaság, mondhatnók, de minek? Hiszen úgy tűnik, amúgy is önmagukat képzelik Istennek. Tehetik, hiszen ez idő szerint övék az ország (mármint az Unió), a hatalom és a dicsőség…

Hogy mindörökké is, arra már én sem mondanék áment.

Azt sem tudhatom, hogy a görög mitológia istenei hogyan jártak túl a halandók és egymás eszén, de azt, hogy Európa istenei hogyan teszik, nap mint nap érzékelhetem. Nem csak abban, hogy minden végleges feltétel után még egy véglegesebbel rukkolnak elő. Vannak ennél élesebb elméjű húzásaik is. Ha Orbán tényleg pusztán a (saját) pénzek kizsarolása végett „fenyegeti” az „Uniót” – az Ukrajnának szánt újabb 18 milliárd megvétózásával, illetve az amerikaiak által szorgalmazott átalányadó elfogadásának elutasításával –, a kérdés kis huncutsággal megoldható. Az államok képviselőiből álló, s nehezebben befolyásolható Európa Tanácsnak – az Unió legfelső döntéshozatali – szervének azelőtt kell döntenie a magyar pénzek ügyében, mielőtt a másik két döntésre sor kerülhetne. Ekként Magyarország elveszíti zsarolási potenciálját. Vétózzon vagy mondjon le róla, sem így, sem úgy nem kap egy árva petákkal sem többet. Legalábbis belátható időn belül. Az „Unió” viszont megőrzi, hiszen továbbra is a magyar választók feje fölött írathatja át a törvényeket (szükség esetén értelmeztetheti át akár Magyarország alkotmányát is), ugyanis az országnak szüksége van a pénzre. Sőt, mind nagyobb szüksége lesz. Németország hatalmas árat fizet a szankciókért, de tartalékai is hatalmasak. S immár hatalmas kölcsön fölött is rendelkezik. Magyarország és Lengyelország viszont tönkremehet. (A lakosság tűrőképességén múlik…) S velük Kelet-Európa többi része is. Ámbár ha ők jobban viselik magukat, ölükbe hullhat valamicske a szomszédoktól visszatartott összegekből…

De mi lesz akkor, ha Orbán Viktor mégsem zsaroló és pusztán a meggyőződéseihez ragaszkodik és – esetleg – magyar népesség opcióját közvetíti…? Összeomlik a zsaroláselmélet és a lelkiismereti szabadság veszi át a helyét. Persze nem valószínű, hiszen Magyarország kegyetlen harapófogóban van. Kérdés, ki bírja tovább? A válasz azonban az égbe kiáltóan aszimmetrikus erőviszonyok ellenére sem egyértelmű…

A zsarolás az alku egyik formája. A legaljasabb. S ekként törvényellenes is. Ha én próbálnék valakit bármivel is megzsarolni, előbb-utóbb lebuknék. A politikában, úgy tűnik, nem lehet lebukni. Itt még az is lehetséges, hogy a zsaroló vádoljon meg zsarolással. Egy zsaroló számára ugyanis mindenki más is zsaroló, de legalábbis azzá válhat. (Résen kell lenni!)

Arról nem is beszélve, hogy ha valaki zsarolással kényszerülne arra, hogy a neki járó pénzt (kölcsönt, jóhiszeműen elhalasztott vételárat, haszonbérletet) az adóssal megfizettesse, a fentiek szerint akkor is csak ő lehet a törvényszegő. Legalábbis a mai Európában. Hogy Ursula von der Leyen milyen képpel játssza végig ezt a színjátékot, szintén nem lehet kérdés. Mosolygó arccal. Hiszen az ember kínjában is mosolyoghat. Aligha férhet kétség hozzá, őt is zsarolják valakik és nem csak Moritz Körner, hanem azok az amerikai jogintézmények (végső fokon a titkosszolgálatok is azok), melyeknek bizonyítékaik is vannak az úrhölgy Pfizer-vakcinákkal kapcsolatos üzelmeiről. Mellesleg Orbánnak már kezdettől sem nagyon lett volna lehetősége a zsarolásra (hiszen már a Politico utalt rá, hogy az orbáni „zsarolás” a procedúrák sorrendjének megfelelő időzítésével elhárítható). Orbánt a Politico cikkének megrendelői és a megrendelés kivitelezői – az oly szép nevű Bayer Lili például (lásd Liliom) – a bűntett szándékával vádolták meg. A szándék, úgy tudom, még nem bűntett. Csak akkor válik azzá, ha a merénylő a megvalósítás érdekében bizonyítható lépéseket „foganatosít”. Orbán effélét bizonyíthatóan nem tett. Az alaptalan gyanúsítás azonban már bűntett, rágalmazás. Amit egy normális Európában büntetni illenék, de legalábbis megkövetni…

De hol állunk mi attól a normális Európától?!

(Nyitókép forrása: Agerpres/EPA)