Elég gyakran veszek részt vitákban vagy hallgatom végig mások vitáit. Mindig megdöbbent, amikor valaki azzal kezdi a szövegét, hogy „Oroszország valóban agressziót követett el Ukrajna ellen”. S ezt követően olyasmiről, hogy esetleg azok is lehetnének sárosak az ügyben, akik értelmetlenül provokálnak, illetve maguk is megsértik a demokratikus értékeket, már szó sem eshet….

Pedig már az is gyanús, hogy annyira sürgős kötelességünknek érezzük, hogy a fenti – önmagában kétségtelen – igazságot mindig és sietve leszögezzük. Nyilván azért, mert félünk valamitől. S azt sem nehéz kideríteni, hogy mitől? Nyilván attól, hogy ha ezt a gesztust (kinek?) nem tesszük meg, Putyin láncos kutyájának fognak tekinteni. Ezt nyilván senki sem szeretné. Én sem…

Akkor azonban, amikor lelkes cikkeket írtam a kisebbségi albánokat (mármint Koszovót) a szerb hatalom alól „felszabadító” amerikai bombázókról (jó ideje már röstellem is miattuk magam…) nem félt senki attól, hogy ha az amerikaiakat nem minősíti ab ovo agresszoroknak, az amerikai imperializmus láncos kutyájának fogják tekinteni. Én sem. Pedig emlékszem, Konrád György például a bombázásokat – kivétel gyanánt is – agressziónak minősítette. S nagyjából ugyanazokkal az érvekkel, melyekkel ma Puytin agresszióját szokás elítélni: Ha zokszó nélkül elfogadjuk az amerikai agressziót, akkor bármely nagyhatalmat feljogosítunk arra, hogy saját gyártmányú erkölcsi megfontolásokból rárohanjon idegen államokra.

Konrádot sem a szerbek iránti mértéktelen rokonszenv bírta szólásra, talán még a pacifizmus sem. Inkább az azok iránti túlzott lelkesedés irritálta, akikről voltaképpen nem is tudtunk semmit. Mármint a szerbiai albánokról. Csak azt, hogy kisebbségiek. Márpedig egy magyarnak a kisebbségek pártján kell állnia, főként annak, aki maga is kisebbségi …

Engem ma már egyre inkább az izgat, hogyan jön létre az a „többségi vélemény”, mely talán nem is létezik. No meg az, hogy Konrád véleményét a sajtó miért nem változtathatta közvéleménnyé? Meglett volna a tekintélye, sőt akár a hatalma is hozzá… Igaz, akkortájt Magyarország is a NATO-ba törekedett… S Szerbia mellett Konrádon kívül csak az oroszok álltak ki. Visszafogottan…

De – ami még meghökkentőbb – hogyan vallhatja ma gyakorlatilag minden német, hogy Európa Oroszország elleni szankciói hatásosak, amikor pontosan tudja, hogy nem azok? Miért áradozik az ukrán demokráciáról, mikor az nyomokban is alig létezik? És miért fasisztázzák Magyarországot, ha utána sem járnak a vádak megalapozottságának? Hogyan jönnek létre azok a ;„vélemények”, melyekben talán nem is hiszünk, de melyeket lelkesen hangoztatunk?

Ezekre a kérdésekre – a német közvélemény vonatkozásában – egy jónevű filozófus és szociológus próbált választ adni. Németországban ugyanis a helyzet valóban aggasztó. Richard David Precht és Harald Welczer (mindketten jónevű közírók) napokban megjelent könyve (az Amazonon alig egy hét alatt elérhető) már címében is sokkoló: Hogyan jön létre a többségi vélemény, ha nem is létezik?

A szerzők nem hiszik, hogy a mai német sajtót uraló egyöntetűség, az eltérő vélemények hiánya vagy hátrányos tálalása a kormányzat politikai nyomásának következménye. Éppen megfordítva, a politikusok is csak alávetik magukat annak a véleményterrornak, melyet a sajtó sulykol. A kényszermechanizmusok magukban a szerkesztőségekben formálódnak. Precht és Welzer – 180 oldalas – könyve arról a veszélyről és a mögötte munkáló mechanizmusról szól, mely az egykor nagy tekintélyű német demokráciát hovatovább mediokráciává változtatja. A kritika az ellen – a sajtót mindinkább elárasztó – indulat-kultúra és ellenszenv generáló egyhangúság ellen irányul, mely mögött valamely mindenható erkölcsi szigor munkál.

A jelenség a bevándorláskultusszal vette kezdetét, majd a világjárvány alatt erősödött föl, hogy az Ukrajna-konfliktusban még inkább kiéleződjön. Aki olyan véleményeknek ad hangot, melyek a vezető sajtóorgánumok többségi álláspontjától eltérnek, megvetésnek teszi ki magát vagy egyenesen intellektuális hitelét veszti. A sajtó fokozatosan a véleményformálók végrehajtó szervévé alakul. Minden szerkesztőségben van egy-két ember, akinek a „tekintélye és megfoghatatlan eredetű hatalma” előtt kénytelen mindenki meghajolni. Így aztán mindinkább eluralkodik az egyoldalúság, a leegyszerűsítésekre való hajlam, a moralizálás, az ingerlékenység, a hitelrontás, sőt a rágalmazás. Mindez egy olyan visszhangszobát eredményez, melyben mindenki a másikra figyel. S közben szorong, nehogy ellentmondjon bármelyiküknek is. Ez a félelem a legtermékenyebb „serkentője” a társadalmi közösség szétesésének.

Mi, kelet-európaiak ezt a jelenséget tökéletesen ismerjük. Egykor a mi intézményeinkben is mindenki félt mindenkitől, mert mindenkiben a Szekuritáté emberét gyanította. Soha nem lehetett tudni… S hogy valóban joggal véltük így, utólag tényleg ki is derült. Nem egyszer a legmegbízhatóbbnak vélt ismerőseink szállították rólunk a „legértékesebb” információkat.

A vélemények kritikátlan elfogadása és egyoldalúsága ma is, mint egykor, lehetetlenné teszi a termékeny vitákat, a jobb megoldásokért vívott társadalmi küzdelmeket.

A háttérben ma is titokzatos erők húzódnak meg, ha ma már nem is a titkosszolgálatok azok. Ők legtöbbször egyebekkel vannak elfoglalva. A Cherchez la femme szólást ma már románosult változatban Cherchez la bani-ra lehetne áthangszerelni. Hiszen a lapok magántulajdonban vannak. Pénzmágnások tartják el ​őket… Maholnap már mifelénk is…

A szerkesztőségek – a könyv még szinte meg se jelent – dühödt kirohanásokat intéznek mindkét szerző ellen. Mindenekelőtt személyeskedéssel, sértettséggel, érzéketlenséggel, leplezetlen német gőggel vádolják őket (az utóbbi főként a nemrégen visszahívott, pénzt és fegyvereket követelő, a német politikusokat és az országot nyíltan ócsároló ukrán nagykövetnek, Melnyknek címzett kritikák okán). Érvek nemigen fordulnak elő.

A lapokban sorra megjelenő kritikák a Franfurther Allgemeinetől a Berlinerig, sőt a Neue Zürcherig nem annyira cáfolják, mint inkább igazolják a szerzők vádjait. Azzal, ahogyan maguk is vádaskodnak. És ez sajnos még szomorúbb, mint a vádak maguk.

(Nyitókép: Pexels)