Egykor ötezernél is több ember megélhetését adta, ma már csak három, ötven főnél nagyobb munkaerőt foglalkoztató varroda maradt. Székelyudvarhely konfekcióipara hosszú, lassú haldoklás után csendben omlott össze – emberi sorsokat, családokat, egész közösségeket sodorva magával. Nem volt gyűjtés, támogatás, nem rendeztek koncertet, barátságos tenisztornát sem. A székely anyaváros varrógépei elnémultak – és egyelőre nem látszik, mi törhetné meg a csendet.

„Reggel fél hat környékén már sorban álltak a pékségnél, tucatostul vették a pékárút, a kollégák »rendeléseinek« téve eleget. A város zakatolt, mint egy óriási varrógép” – így idézi fel az udvarhelyi konfekcióipar aranyéveit egy egykori IKOS-Conf dolgozó. Mert volt idő, amikor, ha valaki kora reggel bepillantott Székelyudvarhely hétköznapjaiba, úgy érezhette, egy olyan különös vidékre érkezett, ahol az élet legalább egy órával korábban indul, mint az ország többi részén.

Míg Romániában a gyáripar a 7, 15 és 23 órás műszakváltásokhoz igazodott, Udvarhely a magyarországi ritmust követte, egy órával előrébb hozva a kezdést (6, 14, 22 óra). Ehhez igazodtak a kisüzletek és pékségek is, amelyek a gyáraknál is korábban nyitottak, hogy a munkába igyekvőket kiszolgálják.

Fénykorában csak a konfekcióipar ötezernél is több embert foglalkoztatott a városban. Hajnalban, hat óra előtt az utcák egy hangyaboly nyüzsgésére emlékeztettek – ez volt az első hullám. Ahogy a műszak kezdődött, a zsongást egy ideig csend váltotta fel, majd negyed nyolc táján újra megteltek az utcák: ekkor indultak útnak a hivatalok, intézmények, iskolák dolgozói és diákjai.

Azonban az elmúlt 35 év alatt Székelyudvarhely gazdasága teljesen átalakult. A rendszerváltást követő években a fém- és gépipar uralta a helyi ipart, ám éppen ezek a cégek váltak a legnagyobb veszteseivé a piacgazdaságra való átállásnak. Az ezredfordulóra a könnyűipar került előtérbe, főként két ágazatban: a készruhagyártásban és a nyomdaiparban. A textilipari vállalatok a város és környéke legnagyobb munkaadóivá váltak, miközben a nyomdaipar olyan súlyt képviselt, hogy Udvarhelyt éveken át az ország nyomdai központjaként emlegették. A 2008-as gazdasági válság azonban mindent megváltoztatott. A nyomdaipar a rossz megközelíthetőség miatt visszaszorult, a lohn-munkára berendezkedett készruhagyárak pedig egyre nehezebben bírták a globalizált piac versenyét.

A konfekcióipar hanyatlása

Az ezredfordulón a varrógépek zaja összetartozott Székelyudvarhely mindennapjaival. A konfekcióipar nem csupán megélhetést, hanem közösséget is teremtett: az IKOS-Conf RT, a Norada RT, az Akarat Szövetkezet és a Confex Jakab Kft. ezreknek adott munkát, köztük sok ingázónak is a környező falvakból. A termelés nagy része exportra ment, neves nyugati márkáknak – Hugo Boss, Armani, Dolce&Gabbana, Dainese – is dolgoztak. Ám a piac fokozatosan beszűkült, a gyártás a lohn-rendszerre, vagyis bérmunkára állt át.

Bár egy ideig úgy tűnt, a nyugati megrendelések életben tarthatják a szektort, ez nem bizonyult tartósnak. Az elmúlt húsz évben a szakemberek folyamatosan figyelmeztettek: a gyorsan emelkedő minimálbér, a csökkenő megrendelések és az olcsóbb munkaerőt kínáló szomszédos országok miatt a versenyképesség rohamosan romlik. A választás hamarosan egyetlen lehetőségre szűkült: átszervezés vagy bezárás. Az előbbire ugyan voltak próbálkozások, de végül szinte mindenhova lakat került.

A gyárak története

Az 1949-ben alapított, eredetileg szabókat tömörítő Május 1 szövetkezet 1991-ben, privatizáció után kapta az IKOS-Conf nevet. Az ezredfordulón még 3400 alkalmazottal, két műszakban működött, a szombat is teljes munkanapnak számított. 2007-ben egy műszakra álltak át, a létszám 1400 főre csökkent. 2017-ben ezer alá esett a dolgozói szám, ekkor először zártak évet veszteséggel. 2020-ban már csak 750-en maradtak, és újabb 200-300 embert bocsátottak el. 2025 tavaszán a gyártás leállt, mindenkit elküldtek és a vállalat bezárta kapuit. Úgy hírlik, magánkórház fog működni a helyén.

A Norada gyárát 1993–94-ben építették. 2005-ben még több mint 1400 embert foglalkoztatott, 2020-ban, az utolsó termelő évben már csak mintegy 500-at. 2021-ben a cég tevékenységi körét ruházati kiskereskedelemre változtatták, ekkor 51 alkalmazottat tartottak, egy évvel később már csak 43-at, de végül ide is felkerült a lakat. Idén januárban új fejezet kezdődött: egy helyi cég építési engedélyt váltott ki a létesítmény felújítására, irodák, raktárak és szolgáltató terek kialakításának céljával, ma már új cégér látható az épületen.

A Confex Jakab Kft.-t 1991-ben alapította Jakab János. 2010-ben még 250 embert foglalkoztatott, két telephellyel – egy Udvarhelyen és egy Szentegyházán. Bőrárut, motoros ruhákat, bundákat és sportruházatot gyártott, főként exportra. Olyan márkáknak dolgoztak, mint az Armani, a Marlboro, a Dolce&Gabbana vagy a Dainese. Az olasz tulajdonba került cég prémium bőrtermékekkel próbálkozott, de a rövid fellendülést újabb visszaesés követte. A cég tavaly év végén jelentette be teljes személyzetének ideiglenesnek mondott elbocsátását.

A több mint hetvenéves múltra visszatekintő Akarat Szövetkezet a 2000-es évek elején élte fénykorát, több mint ötszáz dolgozóval. Ez a szám folyamatosan apadt, 2020-ra ötvenre zsugorodott, majd végleg bezárta kapuit.

Mára Székelyudvarhelyen a nagyüzemi konfekcióipar megszűnt. Néhány kisebb varroda és családi műhely még működik, többnyire külföldi bérmunkára specializálódva. A hajdani ingázók nagy része más ágazatokban talált munkát, sokan pedig elhagyták a térséget. Ami egykor a helyi gazdaság motorja volt, mára csak emlék – a város ipartörténetének egy lezárt fejezete.

A járvány és a vég

A konfekcióipar leépülése nemcsak Székelyudvarhelyre, hanem egész Udvarhelyszékre, és Hargita megyére is hatással volt. Az IKOS és a Norada évtizedeken át a térség legnagyobb foglalkoztatói közé tartoztak, és amikor a munkahelyek sorra megszűntek, kiderült: a politikai szónoklatokban hangoztatott „munkahelyteremtés” csak négyévente előkerülő kampányszlogen volt. Komoly ipari befektetések nem érkeztek, a térség munkaerő-felszívó képessége gyenge maradt.

A helyi közbeszédben sokszor felmerült, hogy nagyvállalatok is szívesen betörtek volna az udvarhelyi piacra, ám a hivatalosan soha el nem ismert híresztelések szerint a helyi gazdasági érdekcsoportok inkább elzárták az utat a külső befektetők elől, hogy megőrizzék monopóliumhelyzetüket. A döntés ára végül az lett, hogy amikor a varrodák összeomlottak, nem volt, hova átterelni a több száz munkanélkülivé vált embert.

A csapás az ingázókat sújtotta leginkább: az IKOS dolgozóinak 40 százaléka a környező falvakból járt be, és amikor a munka megszűnt, több megyén belüli buszjárat is leállt, mert a fuvar már nem térült meg. A csökkenő vásárlóerő a boltokban is érezhető volt, de a város költségvetése is megsínylette a kiesést, hiszen az alkalmazottak személyi jövedelemadójából visszaosztott pénz addig komoly bevételi forrás volt.

2020-ban, a koronavírus-járvány legsúlyosabb hónapjaiban, az akkori városvezetés a bevételkieséstől tartva még a helyi adókat és illetékeket is megemelte – ez a lakosság körében különösen rosszul csapódott le.

A világjárvány kétségkívül pusztító hatással volt a konfekcióiparra, de valójában csak felgyorsította a már zajló összeomlást. Mondhatni, „az utolsó döfést adta meg” egy amúgy is haldokló iparágnak.

Számokban a leépülés

Jánó Edit, a Hargita Megyei Munkaerő-elhelyezési Ügynökség (AJOFM) osztályvezetője pontos adatokat is szolgáltatott a drámai visszaesésről.

„2019 decemberében még körülbelül húsz cég működött a székelyudvarhelyi konfekcióiparban, 2333 főt foglalkoztatva. Ebből 377-en a textilszálak előkészítésében és fonásában dolgoztak. 2025 májusára ez a szám 772-re csökkent, és ha nem számítjuk a fonóüzemeket, akkor 1956-ról mindössze 324-re zuhant a foglalkoztatottak száma” – közölte a Maszollal Jánó Edit.

A mélyrepülés 2020 júliusában kezdődött, akkor indult a tömeges elbocsátások hulláma, és év végére mintegy ezer emberrel csökkent a dolgozók száma. 2020 decemberében 2144 munkanélkülit tartottak nyilván, akiknek közel 60 százaléka nő volt, ez példátlan arány. 2025 májusára mindössze három cég maradt, amelynek ötvennél több alkalmazottja volt.

„2019-ben a két legnagyobb vállalkozás együtt 1545 embernek adott munkát, most mindössze 91-en maradtak náluk – és nem tudjuk, közülük hányan dolgoznak még ténylegesen a termelésben” – tette hozzá Jánó Edit.

A lassú halál csendje

A székelyudvarhelyi ipar hanyatlása nem egyik napról a másikra következett be. Hosszú, lassú haldoklás volt – olykor fájdalmasan éles pillanatokkal –, amely több ezer udvarhelyi és udvarhelyszéki család életét érintette.

És mindez meglepő csendben zajlott le. Nem voltak tüntetések, tiltakozó akciók, szakszervezeti megmozdulások; nem érkeztek támogatások, nem indult gyűjtés, és nem szerveztek – mint például Parajd esetében – koncertet vagy akár barátságos tenisztornát a megélhetési lehetőség nélkül maradt emberek megsegítésére.

Pedig a számok mögött itt is emberi sorsok vannak: tönkrement családi költségvetések, elvándorolt fiatalok, kiürült buszjáratok, bezárt gyárkapuk. Székelyudvarhely varrógépei elnémultak – és egyelőre nem látszik, mi törhetné meg a csendet.