Miután Európa megszakított Oroszországgal minden kapcsolatot, vagy legalábbis a függőség-zsarolhatóság feloldásának nevében erre törekszik, a német elitben egyre gyakoribbak a hangok, hogy ugyanezt (a várható kínai amerikai konfliktus perspektívájában) Kínával is meg kell tennie. Az senkit nem látszik túlságosan zavarni, hogy eközben egy még nyomasztóbb függőség és zsarolhatóság csapdájába farolunk… Az amerikaiba.

Kína azonban még Oroszországnál is keményebb dió. A két – egyként kivitelre berendezkedett – ország, Németország és Kína gazdasága oly mértékben összefonódott, hogy a szétválás csak fájdalmas és kétes eredményességű csonkolásokkal volna lehetséges.

Különben is. Nem világos, hogyan egyeztethető össze a globalizmus ideológiája a nemzeti elzárkózással, azaz a – ma már gyakorlatilag aligha lehetséges – gazdasági-kulturális autarkiával. Európa az ipari forradalom kezdete óta jobbára kimerítette saját nyersanyagforrásait. Annak ellenére is, hogy a kolonizáció évszázadaiban Afrika, Dél-Amerika és Ázsia államait is megpróbálta kizsigerelni. A végsőkig vitt individualizmus – az állítólagos női emancipáció nevében – a nyugati társadalmak demográfiai forrásait paralizálta…

Ennek ellenére – vagy éppenséggel következtében – a világ legfontosabb nyersanyag- és emberi erőforrásai a nyugati világ határain kívül találhatók. Ezek nélkül a nyugati gazdaság elkerülhetetlenül összeomlana. Ezt a fejleményt sem a robotika, sem a mesterséges intelligencia felfuttatása nem tudhatja megakadályozni. Mindkettőhöz nyersanyagokra, méghozzá legtöbb esetben nagyon ritka és zömében szintén a Nyugat határain kívül található nyersanyagokra lenne szükség. És a mesterséges intelligenciához is több emberi intelligenciára van szükség, márpedig az genetikai okokból egyenletesen oszlik el az emberi közösségekben. Több gyerek, több intelligens felnőtt. Az angol Hardy által felfedezett iskolázatlanul is zseniális indiai matematikushoz, a matematikatörténet legnagyobbjainak egyikéhez, Sirivásza Rámánudzsanhoz hasonló zsenik nagyobbik része is elkerülhetetlenül a Nyugat határain kívül lát napvilágot… Igaz, a munkaerő magától menekülne Nyugatra, csakhogy a bevándorlók integrálására ma már a Nyugat sem rendelkezik azokkal az technikákkal, amelyekkel a spanyol, a francia és az angolszász „fénykor” évszázadaiban rendelkezett.

A nyersanyagokra és az agyelszívás gyanánt értelmezett bevándorlásra a Nyugat kétféleképpen tehet szert, méltányos és kiegyensúlyozott társadalmi-gazdasági kapcsolatokkal vagy valamiféle neokolonizációval, ami csak a Föld-bolygó világháborús újrafelosztásával válhatna lehetségessé.

Csakhogy a Nyugat ez esetben olyan (legtöbbször) atomarzenállal is rendelkező nagyhatalmakkal kerülne szembe, mint Oroszország, Kína, India, Dél-Afrika, Brazília. A világ államainak kétharmada, hiába szólította fel Zelenszkij a Föld népeit, hogy mondjanak le a semlegességről, ma sem a Nyugat oldalán áll. (Feltehetőleg tudja miért…)

Ez az alternatíva tehát még a világ legszofisztikáltabb fegyvereinek birtokában is illuzórikus.

Marad a másik lehetőség: az egyenjogúságra alapozott együttműködés. A kölcsönös tisztelet. Ez nemzetközi aspektusban csupán a globalitás és a lokalitás egymást kölcsönösen fenntartó rendszereire alapozható. Vagyis a nemzeti közösségeknek – az együttélés követelményei által mindig korlátozott – szuverenitására és az államközi kapcsolatok széles körű és pusztán a nemzeti szuverenitásigény követelményei által korlátozott összjátékára.

Már maga a nyelv is világossá teszi, hogy a nemzetköziség csupán nemzetekre alapozható és a nemzetek is csupán más nemzetek, vagy az egyes államokon belül más nemzetiségek összefüggésrendszerébe illeszkedve maradhatnak életképesek.

Az emberi közösségek, családok, szomszédságok, települések, régiók, államok, államszövetségek kontinensek és azokat is átfedő szövetségi rendszerek csak és csakis az akadálytalan önrendelkezés elve alapján élhetnek egymással békességben.

Az államhatárok a demokratikus rendszerek működésének alapfeltételei. Hiszen a demokrácia csak alkotmányos lehet, az alkotmányt pedig csupán az állampolgárok szentesíthetik. De a határok sérthetetlenségének elvénél – ha azt korlátlannak tekintjük – aligha képzelhető el ostobább és kártékonyabb jogelv. A határok csak akkor lehetnek sérthetetlenek, ha a határokon belül a kisebbségi közösségek ugyanolyan helyi, vagy csoportszuverenitással rendelkezhetnek, mint maguk az államok. Ez esetben a kisebbségi közösségek ugyanúgy nagymértékben szuverén társadalmi életet élhetnek, mint az állam többségi polgárai. A különféle (területi, lakóhelyi vagy csoport) autonómiáknak a többségi népességgel való együttélés követelményei által korlátozott szuverenitását az egyes államok alkotmányainak kell szavatolniuk. Egészen pontosan kellene, hiszen erre a világ nagyon kevés államában van példa. Enélkül a társadalmi béke, s az – ezzel szorosan összefüggő – államok közti békesség sem szavatolható. A határok sérthetetlensége voltaképpen a nagyhatalmak hatalmának bebetonozását szentesítheti.

Ha a kisebb államok és az államokon belüli kisebbségek tényleges önrendelkezésének érvényesítésére nincs lehetőség, a határok sérthetetlenségének sérthetetlen elve szükségszerűen torkollik háborús konfliktusokba.

Hogy a világ újabban tele van háborúkkal és háborús feszültségekkel, félreérthetetlenné teszi, hogy a társadalmi csoportok, népek, nemzeti közösségek (azaz államok) közti kölcsönösségre alapozott önrendelkezés feltételei ma még egyáltalán nem adottak. S ami még súlyosabb, ezekről a kérdésekről viták sem folynak, mert nem folyhatnak.

Vannak, akiknek a jelenlegi rendezetlenség áll az érdekükben, mert csak így nyílik tényleges lehetőségük arra, hogy a zavarosban halászhassanak. Ezt a tényt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint az könnyedség, mellyel az EU vezető szervei a Minority SavePack egymillió aláírását egyszerűen szőnyeg alá söpörték.

Ma is fontosabb számukra egy végső győzelem (kerül, amibe kerül), mint az önrendelkezés fogalmának lelkiismeretes tisztázása és gyakorlatba ültetése…

(Nyitókép forrása: az Európai Parlament Facebook-oldala)