A világ legnagyobb fedezeti alapja, a Bridgewater Associates befektetési igazgatója, Ray Dalio (képünkön) 1985-re küzdötte fel magát gyakorlatilag a semmiből a milliárdosok élére. Fedezeti alapját 1975-ben hozta létre azzal a céllal, hogy a cégre bízott pénzügyi eszközök áringadozásait, s ezzel a piaci kockázatokat stabilizálja.

A 72 éves üzletember legújabb könyvében, a Changing World Order. Why Nations Succed and Fail címűben a világgazdaság mai helyzetével kapcsolatos aggodalmait és a fokozatosan kibontakozó világválság következményeinek enyhítésére vonatkozó javaslatait összegzi.

A könyv első részében a modern kor világválságainak, illetve a holland, a brit és az amerikai birodalom felemelkedésének, hatalma tetőzésének majd hanyatlásának ciklikusan ismétlődő folyamatait összegzi. (A könyv címe önmagában is beszédes, magyarul ugyanis így hangzana: Változó világrend. Miért diadalmaskodnak és vallanak kudarcot az államok?) Ezeknek a világtörténelmi folyamatoknak a jellemvonásait ismeri fel Kína és az Amerikai Egyesült Államok mai vetélkedésének dinamikájában is.

(Elméletének számos korábbi előzménye is van. Elég, ha csupán a szovjet-orosz Nikolaj Dimitrijevics Kondratyev gazdasági cikluselméletének elgondolásait elmélyítő Erik Händeler: A jövő története című 2003-ban megjelent művére utalok).

Maga Kondratyev is válságciklusok hierarchiájában, rövid és hosszú hullámokban gondolkodott. Dalio szerint a birodalmak felemelkedésének kezdete és az összeomlás közt évszázadok is eltelhetnek, miközben a folyamatot rövidebb távú ciklusok is tagolják, de melyeken a domináns rendszerek felülkerekedhetnek, ahogyan az Egyesült Államok legutóbb az 1973-as kőolajválságon vagy a 2008-as ingatlanpiaci válságon is. De nem az okokat számolta fel, hanem – amint arra Dalio is utal – csupán a jövőbe tolta át a problémákat. A birodalmak közti hatalomváltások gyakorta alig egy évtizednyi miniciklus keretében zajlanak le, amikor is az egyik birodalom átveszi a másiktól a domináns világbirodalom szerepét.

Dalio véleménye szerint az amerikai hegemónia épp most éli végnapjait.

E pillanatban három olyan világraszóló válságjelenség halmozódik egymásra, mely ennek a váltásnak a jeleként értelmezhető. Egyrészt Amerika hatalmas mértékben eladósodott. Másrészt az ezt ellensúlyozni próbáló fedezet nélküli pénzkibocsátás is soha nem látott méreteket ölt. Harmadrészt a társadalmak példátlan mértékű polarizációja, a vagyonosok gyorsuló ütemű vagyonosodása és a szegények ezzel arányos elszegényedése, melyek a társadalmak szélsőbal és szélsőjobb populistái közti vagyoni és értékrendbéli ellentéteiben csúcsosodnak. Ezek az erők nagyon nagy valószínűséggel polgárháborúkba és a nagyhatalmak közti közvetett vagy közvetlen katonai konfliktusokba taszítják az emberiséget. E pillanatban a legfontosabb frontvonalak az Egyesült Államok valamint Kína és szövetségesei közt rajzolódnak ki. Dalio szerint ennek az összecsapásnak az előszele az ukrajnai háború is, melynek nyomán egy újabb – jó ideje valószínűtlennek tekintett – kínai–orosz szövetség is körvonalazódik. Ami a legaggasztóbb az az, hogy az említett három válságjelenség egymásra halmozódik, ami legutóbb csak 1930 és 1945 között fordult elő.

„Ha valaki figyelmesen követi az eseményeket – állítja Dalio – aligha lehet kétsége afelől, hogy a pénzügyi válság ezúttal is hatalmas belső és hatalmas külső konfliktusokkal társulhat. Gyakorlatilag mindenütt a világon, de főként a világrendszer ez idő szerint még dominánsnak tekintett centrumaiban: az Amerikai Egyesült Államokban és Európában.”

Dalioval a La Repubblica riportere Francesco Guerra készít interjút. A kérdésre, hogy „Mikorra várhatjuk az Ön véleménye szerint a konfliktus kirobbanását?” Dalio azt válaszolja, hogy „Máris kezdetét vette. De a teljes kibontakozás csak '24-re vagy '25-re, azaz az újabb amerikai elnökválasztások időpontjára várható. Az maga lesz a rettenet. Az adósságok és a páratlan bankjegydömping rémisztő méretű inflációt váltott ki. A következmény: a központi bankok úgy próbálnak gátat vetni az inflációnak, hogy az emberektől mindinkább megvonják a jövedelmeket és a kölcsönöket, ami a vásárlóerő drámai csökkenéséhez vezet. Ez azonban csak tovább gyengíti a gazdaságokat.”

Azaz – olvashatjuk ki a válaszból – egyfajta pozitív visszacsatolásos folyamat indul be, mely a természettudományokban sűrűn emlegetett „összeomlásba” vezet.

„A bukás tényleg elkerülhetetlen?” – kérdezi a riporter. A válasz: „Nem. A tragikus végkifejlet még elhárítható lehet. Legalábbis elvben. De ez a lehetőség felette valószínűtlen. Minden attól függ, hogy együtt szeretnénk-e élni (békében nyilván – B. B.). A mai világ olyan gazdasági erőforrásokkal rendelkezik, melyek lehetővé tennék a tisztességes együttélést. Az ember képességei, hogy jobbá tegye a világot, ha nem is korlátlanok, de jók. Csupán a torta méreteit kell (a természeti feltételekhez igazodva – B. B.) növelnünk, s azt intelligensen és emberséges eszközökkel mindenki számára hozzáférhetővé tennünk. A történelem sajnos azt bizonyítja, hogy ez a megoldás minden, csak nem valószínű… Igaz ugyan, hogy olyan világtörténelmi ciklusokról van szó, melyek közé mindig átmeneti periódusok ékelődnek. De ezek eddigi tapasztalataink szerint, bár legalább tíz évig tartanak, s végül valamiféle enyhülést hoznak, súlyos gazdasági válságokkal és háborúkkal dúlják fel a világot. (…) Ha a kormányzatok azzal próbálják fölpörgetni a gazdaságot, hogy a központi bankok adósságokat és bankjegyeket produkálnak, nem a termelékenység lesz az, ami növekszik. Ezekkel az állítólagos intézkedésekkel csupán a jövőbe tolják át azokat az adósságokat, melyek ott majd tovább fokozzák az inflációt.”

Hogy egy milliárdos nézőpontjából mi a megoldás?

„Én kizárólag csak olyan országokba ruházom be a pénzemet, melyek gazdaságilag és politikailag kiegyensúlyozottak, azaz megbízhatók, s melyeket nem fenyegeti az a veszély, hogy katonai konfliktusokba sodródnak bele.” (Az embernek talán nem véletlenül jut eszébe épp a magyar külpolitika, bár Dalio nem tesz említést róla…)

„Az ön nagy sikerű könyvéből az derült ki, hogy az átmeneti periódust követően Kína lesz a domináns világhatalom. Változott ez a meggyőződése az ukrajnai háború nyomán?”

„Nem. Sőt úgy érzem, hogy ez a háború csak felgyorsítja a folyamatokat. (…) Kína és Oroszország már-már szövetségesek. Oroszország túl gyenge ahhoz, hogy Kínával versenyre keljen, így aztán Kína is Oroszország oldalára áll majd.”

Az interjú bennem is fura gondolatokat ébresztett. Egyszerre érthetővé vált, hogy Amerika miért kényszeríti bele Európát – ha csak közvetve, fegyverszállításokkal és kölcsönökkel is – az ukrajnai háborúba. A kontinenst a várható konfliktus perspektívájában ugyanis csak így láncolhatja végképp önmagához. Azzal, hogy Európa az embargókkal „lábon lövi önmagát” gazdaságilag is oly mértékben legyöngülhet, hogy egy majdani konfliktusban csakis Amerika oldalán számíthat valamiféle védelemre. Ahelyett, hogy magukból (a számára merőben értelmetlen) konfliktusokból kimaradna.

Szomorú perspektíva, ránk, kelet-európaiakra nézve is…