Sajnos közelről sem tartunk ott, hogy az orosz–ukrán háború végéről beszélhessünk… Az alternatívákat azonban nem árt idejében végiggondolni. Az orosz támadás megtorpanása és a harcoknak a Donyec-medencére és a Fekete-tenger partvidékére való áthelyeződése – számunkra, kisebbségiek számára – távlatilag komor perspektívát vetít előre.

Ha az oroszok leszakítják a Donyec-medencét Ukrajnáról és Oroszországhoz csatolják, vagy a „népköztársaságokat” orosz protektorátusokká alakítják, amit a nemzetközi közösségnek végül is legalább hallgatólagosan ugyanúgy el kell fogadnia, mint ahogyan Koszovó  Szerbiából való – a NATO bombatámadások nyomán lehetővé vált – immár önhatalmú kiszakadását is – számos kivétellel – elfogadták.

Sokan úgy vélik, hogy az orosz–ukrán háborúnak semmi köze a kisebbségi kérdéshez. Hiszen – amint azt Biden lengyelországi beszédeiben megfogalmazta – az orosz–ukrán háborúban áttételesen a nemzetközi demokrácia és az autokrácia ütközik meg egymással. Az persze igaz, hogy Zelenszkij Ukrajnája éppen annyira demokrácia, mint amennyire Putyin Oroszországa a szó zelenszkiji értelmében valamiféle fasizmus.

Putyin háborús bűnös, mert nemzetközi jóváhagyás nélkül megtámadta Ukrajnát. Igaz, 1998-ban a NATO az ENSZ BT 1244-es számú határozata nyomán indított háborút Szerbia ellen, s továbbra is Szerbia részeként rendelte ENSZ-protektorátus alá Koszovót. Rövidre rá azonban Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, melyet máig az ENSZ államainak többsége is elismert. (Hazánk nem tartozik közéjük.)

A Szerbia elleni támadást és Koszovó Szerbiából való kiszakadását a nemzetközi jog, mely a határok megváltoztathatatlanságának elvében látja a világrend stabilitásának legfőbb garanciáját, elvben nem fogadhatta volna el. Végülis született egy félhivatalosnak elismert argumentáció, mely az államból való kiválást kivételes esetben mégiscsak elfogadhatónak tekintette (egészen pontosan Koszovó esetében – a fait accompli elvi igazolásaként – kénytelen volt elfogadni): ha az adott államok a kisebbségek önrendelkezési törekvéseit visszautasítják, sőt az azokra irányuló kísérleteket karhatalmi önkénnyel akadályozzák, s ezzel maguk idéznek elő fegyveres konfliktusokat. Ahogyan az Koszovóban ténylegesen történt is. Egyébként maguknak a kisebbségek által is lakott államoknak a kötelessége, hogy a kisebbségek számára jogegyenlőséget, kulturális, társadalmi és gazdasági önigazgatást biztosítsanak. Lényegében ezt kellett volna tennie Szerbiának és Koszovónak is.

Csakhogy a kisebbségi jogok érvényesítésének a gyakorlati feltételeit a nemzetközi jog csak a legritkább esetekben és akkor is csak homályosan teszi szankcionálható kötelezettséggé. Hogy aztán a „kötelezettségek” teljesítését ne is ellenőrizze, s ha ellenőrzi is, az esetleges szankciók foganatosításától nagyvonalúan eltekintsen.

Ez történt Ukrajna esetében is. Magyarország azért vált Zelenszkij és a magyar ellenzék támadásainak hatása alatt „Ukrajna ellenségévé”, mert a magyar külügyminiszter korábban – Ukrajna leplezetlenül kisebbségellenes intézkedéseire való hivatkozással – többször is megvétózta Ukrajna EU-s és NATO-tagságáról szóló tárgyalások megkezdését. Ukrajna ugyanis nem csak a kisebbségek nyelvi-kulturális és oktatási jogait sértette meg, nem csak a kisebbségi közösségek elleni többségi agressziókat hagyta büntetlenül, de a szélsőjobboldali irányzatokat is tolerálta, sőt szövetségre is lépett velük.

Oroszország is a fenti tényekre való hivatkozással indította el az Ukrajna elleni háborút. Neki már nem volt esélye arra, hogy lépését az ENSZ BT-vel elfogadtassa. Elvégre Ukrajna már korábban egyfajta amerikai protekturátussá vált.

A Normandiai Négyek ajánlásait, melyek a Don-medence, Donbasz és Luhanszk tartományának különleges státust ajánlottak volna fel, az ukránok nem fogadták el. Hogy miért?

Mindenekelőtt azért, mert tehették. Mert Amerika támogatást ígért nekik. Azaz, ugyanúgy becsapta az ukránokat, mint ahogyan korábban a koszovói szerbeket. Magyarán az ukránok nem az adott területen élő népcsoportok jogegyenlőségének és tényleges szabadságának megteremtését tartották feladatuknak, hanem saját hatalmi érdekeik érvényesítését. Ukrajnában nem a demokrácia és az autokrácia háborúzik, hanem az amerikai és az orosz imperializmus. Ezért nem számítanak a kisebbségi érdekek.

Az orosz túlerőnek az ukránok nem lesznek képesek huzamosabban is ellenállni. Mind nyilvánvalóbb, hogy megpróbálják Oroszországhoz csatolni a többségében oroszok által lakott ukrajnai területeket. Így aztán ez a háború a végkifejlettől függetlenül számunkra, kisebbségek számára csakis  a lehető legrosszabb lehet. Mert ha az orosz kísérlet sikerül, akkor – az Európában ma sem kivételnek számító – kisebbségellenes nemzeti állam győzedelmeskedik. Ha meg nem sikerülne, ugyanez történne ukrán fennhatóság alatt. Az ukrán példából okulva a többségi államok igyekeznének majd – amilyen gyorsan csak lehetséges – felszámolni kisebbségeiket. Az etnikai tömbök fellazításával, az oktatási rendszer és a közélet homogenizálásával, a kisebbségi lét vállalásának ellehetetlenítésével.

Ennek a háborúnak nem szabadott volna soha kirobbannia, de mert kirobbanhatott, újabbak is ki fognak robbanni. S minden esetben az ártatlan kisebbségek és a civil lakosság húzza a rövidebbet.

A háború egyik részről sem a demokráciáért folyik, hanem annak ellenében…