Az 1938-as Müncheni Egyezményt, amikor is Németország szabadkezet kapott arra, hogy felszámolja azt a bizonyos cordon sanitaire-t, amelyet a nagyhatalmak az első világháborút követő békék során a győzelem hozadékának védelmében alakítottak ki, sokan a második világháború nyitányának tekintik. Az egyezmény aláírói az olasz Mussolini, az angol Chamberlain, a francia Daladier és a német Hitler, ugyanis 1938-ban Hitler látványos megerősödésének és fenyegető politikájának hatása alatt visszaszolgáltatják Németországnak az 1919-ben Csehszlovákiához csatolt Szudétavidéket, annak mintegy 3,5 millió német lakosával. Az egyezmény – a nyugati aláírók szándékaival sokkoló ellentétben – gyakorlatilag megnyitja az utat Csehszlovákia lerohanása, majd a második világháború kirobbantása előtt, Hitler 1939-es prágai bevonulásával az egyezmény ugyanis érvényét is veszíti.

A nyugati történészek többsége a Normandiai Négyek egyeztetési kísérleteinek kudarca nyomán kialakult helyzetet, amikor is az ukránok (hátuk mögött az amerikaiakkal) az egyezmény előírásait nem hajlandók betartani, s ezzel Oroszország „arra kényszerül”, hogy lerohanja a Nyugat és Kelet közt szintén egyfajta cordon sanitaire szerepét betöltő Ukrajnát, s ezzel mintegy lerombolja a hitet, hogy egy harmadik világháború lehetséges, „természetszerűen” a Müncheni Egyezménnyel állítja analógiába.

Az analógia, mint minden analógia, több ponton sántít. Ezért a kortárs német történettudomány talán legjelentősebb alakja, Herfried Münkler (képünkön) egy alaposabban átgondolt analógiát javasol. Az első világháborút megelőző hatalmi viszonyok alakulását veszi alapul. A francia–német ellentétek a 19. századon át a világpolitika egyik központi feszültséggócát képezték. Az angolok azonban, akik mindkettejükkel képesek voltak viszonylag jól együttműködni, a huszadik század elejéig egyfajta békéltető szerepet töltöttek be. Anglia hatalmát és tekintélyét mindkét fél kénytelen volt elismerni. A két fél közti közvetítés szerepét Anglia évtizedeken át örömmel és sikeresen teljesítette. Sajnos épp a huszadik század első évtizedében – saját belső problémái miatt, amikor is egyebek közt a gyarmatbirodalom belső egyensúlya is inogni kezdett – kiesett ebből a közvetítő szerepből. Amikor ráeszmélt mulasztására, a francia–német ellentétek oly mértékben elmérgesedtek, hogy a szövetségi lojalitás egyszerre súlyosabban esett a latba, mint a közvetítőszerep. A következmények ismertek.

Arculatvesztés nélkül egyik fél sem engedhetett, s mivel az angolok közvetítés helyett immár választásra kényszerültek, a világháború elkerülhetetlenné vált.

Európa a szovjet–amerikai kapcsolatok elmérgesedését követően a második világháború, majd a Szovjetunió széthullása után, az orosz–amerikai ellenségeskedés újbóli kiújulását követően az angolokéhoz hasonló szerepet játszott. Franciaország mindig is igyekezett függetleníteni magát Amerikától, Németország úgy érezte, ezt nem engedheti meg magának, de az oroszokhoz fűződő kapcsolatait mindig meghatározó jellegűeknek tekintette.

Amikor a majdani hatalomátvétel után Oroszország és Ukrajna viszonya végzetesen megromlott, Európa vezető államai, Franciaország és Németország próbált meg a két ország (implicite Amerika és Oroszország) közt közvetíteni. A Minszki Megállapodás, amelyben az aláíró felek – a tagköztársaság gyanánt továbbra is Ukrajna részét alkotó Népköztársaságok (Donyeszk és Luhanszk) – sajátos státusának elismertetésével úgy tűnt, rá is talált a megoldásra. Csakhogy az ukránok (feltehetően amerikai sugalmazásra) megtagadták az egyezmény végrehajtását. Az ukrajnai belháború, s közvetve (fegyverszállítások, katonai szakértők, pénzügyi támogatás formájában) az amerikai orosz konfrontáció elkerülhetetlenné vált. A Normandiai Négyek keretében Európát képviselő Franciaország és Németország már nem jelenthetett olyan katonai, s ezzel párhuzamosan olyan politikai-gazdasági erőt, amely a feleket rábírhatta volna a megmerevedett álláspontok módosítására. Németország kimagasló gazdasági potenciálja, különösen a világelső német export ellenére sem rendelkezett számottevő hadsereggel. Annak ellenére sem, hogy a német export jelentős részét tették ki a világ minden tájára (az arab országokba is) irányuló fegyverszállítások.

A német hadsereg tisztjeit francia katonai akadémiákon képezték ki, s a német tisztek a francia nemzeti ünnep tiszteletére rendezett katonai parádékon masíroztak, a Marseillaise-t énekelve. Még ahhoz is külön engedélyt kellett kérniük Németországtól, hogy a parádén szablyát vagy tört viselhessenek.

Németország még a nemzeti össztermék 2 százalékát kitevő NATO-beli fegyverkezési kötelezettségeinek sem tett eleget. A franciák mellett csak Magyarország követelte egy független, az európai érdekek képviseletére képes Európai hadsereg kialakítását.

Münkler ebben a tényben látja a mélyebb hasonlóságot az első világháborút megelőző és a mostani helyzet között. Nem létezik olyan hatalom, amely az angolszász hatalmak és a két keleti kolosszus, Oroszország és főként Kína közti közvetítés feladatát betölthetné. A szövetségesi hűség Ukrajna lerohanása nyomán alapvető jelentőségűvé lépett elő. Európa – éppen úgy, ahogyan egykor Anglia – kénytelen beállni a sorba. Franciaországot, Németországot és Magyarországot is beleértve.

Aki végighallgatta a német Bundestag ukrajnai válságról szóló ülésének patetikusan oroszellenes állásfoglalásait, amelyek szinte már a harmincas évek nacionalista népgyűléseire emlékeztettek, elborzadhatott. Még a szélsőségesnek tekintett, s mert korábban az „orosz diktátorral rokonszenvező” Alternatíva Németországnak vagy a Baloldal (a Linke) is ugyanazokat az érveket visszhangozta, mint a zöldek.

Németország mostantól fegyverkezni fog. Teljesíti NATO-beli kötelezettségeit, de immár nem azért, hogy a NATO keretében eljátssza a világtörténelem által – helyzeténél és történeti tapasztalataiból fogva rárótt – közvetítői szerepét. Ő is készül a háborúra, akárcsak egykor Anglia.

Mindez még mindig csak analógia, hangsúlyozza Münkler is.

De bárhogy is legyen, hátborzongató.