Az orosz–ukrán háború minden látszat ellenére nem pusztán Ukrajnáról és Oroszországról szól. Még csak Európáról sem. Legalább annyira Kínáról. Nem véletlen, hogy a kínai vezetés annyira óvatosan nyilatkozik a kérdésben. Nyíltan soha nem ítélte el Oroszországot, még az ENSZ-ben az Oroszország Ellenes Rezolúció szavazásra bocsátásakor sem vétózott, csupán tartózkodott. (Akárcsak India, amelynek Pakisztán kapcsán szintén vannak „égető” problémái.)

Az óvatosság (mindkét esetben) abból fakad, hogy Putyin ukrajnai kalandjának végkifejletétől nemzetközi vonatkozásban nagyon sok függ. Ha Putyin végigviszi akaratát és győzedelmeskedik, s ezt a győzelmet idővel a nemzetközi közvélemény is kénytelen kimondottan vagy kimondatlanul akceptálni, akkor kiderül, hogy nemcsak az Amerikai Egyesült Államoknak van „joga” és lehetősége „rendet teremteni a világban” (kissé érthetőbb magyarsággal: érvényesíteni érdekeit), hanem más államoknak is.

Márpedig Kína számára egyáltalán nem érdektelen, hogy milyen nemzetközi légkörben fog majd hozzá Tajvan annektálásához, amelyet ugyanúgy saját részének tekint, mint Oroszország Ukrajnát, de legalábbis annak orosz többségű területeit.

Márpedig Kína alig csinál titkot abból, hogy melyek a hosszabb távú szándékai.

Hszi Csin-ping a Neue Zürcher Zeitung szerint „abban reménykedik, hogy a végén minden jól sül el, s a dolgok a maguk rendje szerint oldódnak meg.” Hogy mi ez a rend, alig lehet kétséges. Ahogyan az sem, hogy minden óvatosság ellenére Kínának fenn kell tartania Oroszországhoz fűződő kapcsolatait is, hiszen – bár az Amerikaiak Oroszország nemzetközi diszkreditálására és meggyengítésére törekszenek – az oroszokkal való szövetség Kína számára is számottevő előnyökkel járhat, főként akkor, ha ezzel nem haragítja túlságosan magára a nyugatiakat. Kötéltánc ez a javából. De Kína nagy akrobata. Azt mindenképpen megpróbálja elkerülni, hogy Oroszországhoz hasonlóan egyfajta nemzetközi páriává váljon…

Annál is inkább, mert Az ENSZ-Rezolúció megszavazásakor még a Kína által dominált Dél-kelet-ázsiai Államok Szövetségnek (az ASEAN-nak) tagjai, Brunei, Indonézia, Kambodzsa, Malajzia, Mianmar, a Fülöp-szigetek és Tajföld is megszavazta az Oroszországot elítélő Dokumentumot. Csupán Laosz és Vietnám tartózkodott, akárcsak Kína.

A nemzetközi diplomácia az Indiai és az Csendes-óceán érintkezési zónája által definiálható térséget ma már a 21. század legfontosabb geopolitikai zónájának tekinti. A térség ugyanis nemcsak Kínát és a szintén erőteljesen feltörekvő Indiát foglalja magában, de egy egész sereg olyan államot is, amelyeknek gazdasági teljesítménye a várakozások szerint az évtized végéig megkettőződik. A régión fontos hajóutak vezetnek át, amelyek a globális gazdaság ellátási láncainak létfontosságú összetevői. A térség fejlődési dinamikájára jellemző, hogy 1991-ben még Kína az ASEAN államokkal folytatott kereskedelmének volumene alig haladta meg a 8,4 milliárdot, 2020-ban már 645 milliárd volt. És a helyzet sok szempontból kölcsönös. A szóban forgó államok számítanak a kínai selyemút előnyeire, amely ez ideig még meglehetősen silány infrastruktúrájuk gyors fejlesztésére is lehetőséget teremthet.

A térség fontosságával a Nyugat is tisztában van. Amerika Ausztráliára, Indiára és Angliára alapozva egy négyoldalú Biztonsági Dialógus (QUAD) létrehozásával próbálkozik. Igaz, az amerikai szándéknyilatkozat a térség államainak keveset ígér, és olyan igényeket támaszt velük szemben, amelyeket nem tudnak vagy nem akarnak teljesíteni.

De valószínűleg Amerika is módosítja álláspontját, hiszen ma már számára is teljesen egyértelmű, hogy a világgazdaság gravitációs középpontja Kelet felé tolódik el. Kína cselekvési szabadságát fokozza, hogy a hágai nemzetközi törvényszék illetékességét az Indiai-óceán társégére vonatkoztatva nem ismeri el. (Az intézmény létrehozói a térség és főként Kína jelentőségét még nem ismerték föl, így olyan hátsó kiskapuk maradhattak nyitva, amelyeket Kína kihasználhat.)

A helyzet változását jól érzékeltetik Robert Kaplannak, Amerika egyik jelentős külpolitikai szakértőjének szavai: „Kína geopolitikai tény, miközben az Amerikai Egyesült államok ma már csak egy geopolitikai fogalom.” Ennek a lényegileg kulturális fogalomnak a körvonalai az ukrajnai háború következtében még inkább elmosódnak.

Amerika és a NATO nemcsak az atomháború veszélye miatt marad ki az ukrajnai konfliktusból (bár az ukránokat a háttérből maga igazgatja), hanem főként azért, mert Amerika számára nem a Putyinnal való valamiféle megállapodás és az ukránok megvédelmezése a fő cél, hanem Putyin kudarca, legyen ez a kudarc akár katonai győzelem is. (Bár az egyértelmű győzelemre ma már egyre kevesebb az esély.)

Putyin kudarca ugyanis a kínaiak számára sokatmondó figyelmeztetéssé válhat. S ezt, a minden jelek szerint kibontakozóban lévő figyelmeztetést az amerikai kormányzat explicit fenyegetéssel is megtoldotta: „Ha ti Tajvanba bemasíroztok, mialatt az ukrajnai háború zajlik, velünk gyűlik meg a bajotok.” A szöveg a jelenre utal, de voltaképpeni jelentése szerint a jövőre vonatkozik.

Kínának azonban egyelőre esze ágában sincs tajvani háborút kezdeményezni. Hszi Csin-ping, bár Ukrajna sorsa legfeljebb a bérbe vett szántóföldek miatt érdekli, mégis lélegzetvisszafojtva követheti az eseményeket. Putyin sorsát nagyon is szívén kell viselnie.

Most dől el, hogy az orosz inváziót bátorításként vagy elrettentésként értékelheti.

(Címlapkép: Karolina Grabowska/Pexels)